Takácslázadások XIX. |
A Nyugat alkonya - A Nyugat alkonya - oly korban él(t)ünk e Földön... | ||
Ez idők folyamán két nagy horderejű politikai esemény történt; az egyik a lyoni fölkelés volt, a másik a királyi udvartartás költségeinek vitája. Elsiklanánk fölöttük, amilyen hamar csak lehet, csakhogy Emlékeim szellemének tartozom vele, hogy legalább fő vonásaiban följegyezzem. Hadd tudja meg mindenki, hogy valahányszor feljajdult ez a nemzet, mi mindig meghallottuk jajszavát. Kezdjük Lyonnal. Mindenki ismeri ezt a szerencsétlen várost, melynek földje sár, ege füst, a bőségnek és nyomorúságnak e foglalatát... Hintóval az ember végig se mer hajtani az utcáin - de a járókelőket nem az elgázolástól félti, hanem a megszégyenüléstől. Negyvenezer boldogtalan ember él itt, napjuk huszonnégy órájából tizennyolc a munkáé, a zihálásé, a pusztulásé. Talán emlékeznek még Victor Hugo szép hasonlatára a Hemani negyedik felvonásából:
Nos, szemük előtt áll ez az arisztokratikus piramis, melyre kétfelől Isten, a pápa és a császár teszi föl a koszorút, s amelynek minden lépcsőfokán szemet kápráztat a sok arany és drágakő, s képzeljék hozzá a népet, mint egy spirálist (mert mi ennek segítségével igyekszünk most megmagyarázni, hogy voltaképpen mit is jelent Lyon), s most látni fogják, hogy e két jelenség nem tükörképe egymásnak, sőt ellenkezőleg, a legkegyetlenebb szembenállást jelképezik. Most pedig képzeljenek el egy olyan spirálist, mely három fordulatból áll; a csúcs: nyolcszáz gyáros, a közepe: tízezer műhelyfőnök, az alapzata pedig az a negyvenezer munkás, aki ezt a nyomasztó terhet teljes egészében a vállán hordja. Mindehhez még képzeljék hozzá az ügynököket, a gyárosok parazitáit, a nyersanyag szállítóit, akik, mint a darazsak a kaptár körül, ott dongnak, szimatolnak e körül a spirális körül, és szüretelik a másét. Így talán könnyebben áttekinthető az óriási gépezet mozgása. Az ügynökök a gyárosokon élősködnek, a gyárosok a műhelyfőnökökön, a műhelyfőnökök a munkásokon. És most gondoljuk mindehhez hozzá Lyon iparát, az egyedüli eltartóját ennek az ötven-hatvanezer embernek. A konkurensei ahol érik, ütik. Anglia például, mely maga is termelő ország lett, kétszeresen tette tönkre Lyont; először, amikor megszűnt tőle vásárolni, s ezenfelül azzal, hogy most már maga is exportál. De itt van még Zürich, Basel, Köln és Bern; egytől egyig építik a maguk iparát, hogy túlszárnyalják a versenyben Franciaország második legnagyobb városát. Még negyven évvel ezelőtt, amikor a kontinentális blokád következtében egész Franciaország rászorult Lyon termelésére, egy munkás napi keresete négy-hat frankra rúgott. Ebből nem volt nehéz ellátni a feleségét, és azt a nagy létszámú családot, mely a nép előrelátást nem ismerő fiainak nyoszolyáján mindig elburjánzik. De miután megbukott a császárság, vagyis tizenhét év óta, megállás nélkül csökkent a munkabér, négy frankról kettőre, később harmincöt, majd harminc, végül huszonöt sou-ra. Utoljára, a szóban forgó időszakban, egy mintázatlan anyagot szövő egyszerű takács már csak tizennyolc sou-t keresett, napi tizennyolc órás munkával... Óránként egy sou-t! Ebből azonban már sehogy sem lehet megélni. A szerencsétlen munkások sokáig teljes némaságban küzdöttek. Évharmadonként megpróbáltak a szűk szobákból még szűkebbekbe költözni, meghúzódtak a dögletes levegőjű városrészekben, és mindennap lecsíptek valamit a maguk és gyermekeik ételéből. Mikor azonban levegő híján fulladozni kezdtek, s már kenyér se jutott éhségük csillapítására, akkor a Croix-Rousse negyedben - a munkások lakta városrészt hívják Vörös Keresztnek, ami jelképnek is sokatmondó - fölcsapott a szívet tépő hatalmas zokogás, amihez foghatót csak Dante hallhatott, amikor bejárta a pokol első bugyrát. Ebben a zokogásban folyt össze százezer szűkölködő panasza. Lyonban akkoriban két ember kezében volt a hatalom; az egyik a polgári, a másik a katonai hatalmat képviselte. A polgármester és egy tábornok. A polgármestert Bouvier-Dumolard-nak hívták; a tábornokot Roguet-nak. Az előbbi, hivatali teendői folyamán, kapcsolatba került az összes társadalmi osztállyal. Volt hát alkalma kiismerni e sötét és feneketlen nyomort, melyben nemcsak az a rettentő, hogy nem lehet orvosolni, hanem az is, hogy napról napra súlyosabbá vált. Ami a tábornokot illeti, ő nem ismert semmit és senkit, a saját katonáin kívül. Ezek öt sou zsoldot kaptak naponta, és olyan ellátást, hogy egy fő adagjából bármelyik takács jóllakathatta volna az asszonyát meg a gyerekeit; ezzel azonban egy szikrát se törődött a tábornok. Így hát a kiéhezett nyomorultak jajszavát a polgármester meg a tábornok nem egyformán értelmezte. De azért egyik is, másik is föltette a kérdést, hogy mi ennek a panaszáradatnak a célja. A munkások azt válaszolták, hogy adják meg az új bérskálát. Erre Roguet tábornok összehívta a békéltető bizottságot, és azt kívánta a bizottsági tagoktól, hogy szorítsák le még jobban a béreket. Bouvier-Dumolard ennek épp a fordítottját kívánta a békéltető bizottságtól; ő a bérek fölemelése mellett volt. Október 11-én a békéltető bizottság a következő határozatot hozta:
E határozat következtében október 15-én tárgyalások kezdődtek a városháza épületében. Itt a béreket illető ellentétes nézeteket a munkásság huszonkét küldötte képviselte azzal a huszonkét gyárossal szemben, akiket a kereskedelmi kamara jelölt ki. Az itt születő határozatok törvényes voltának igazolására elég megemlíteni, hogy ezt az eljárást jóváhagyta először 1789-ben az alkotmányozó nemzetgyűlés, majd 1793-ban a konvent, s végül a császárság is, 1811-ben. A felek az első tárgyalási napon nem tudtak megegyezni. Október 21-én, ugyanazon a helyen s ugyanabból a célból, folytatódtak a megbeszélések. Mondanunk sem kell, hogy a megegyezés a gyárosoknak korántsem volt olyan sürgős, mint a munkásoknak; amazoknak adni kellett, emezeknek csak kapni, az előbbiek csak veszthettek, az utóbbiak csak nyerhettek. A gyárosok képviselői arra hivatkoztak, hogy ők, mint hivatalos jelöltek, nem hozhatnak olyan döntést, mely kötelező erővel bírna a többi gyáros számára is. Ennélfogva abban állapodtak meg, hogy újra elhalasztják a megbeszéléseket. Időközben a gyárosoknak idejük volt arra, hogy kijelöljék a teljes meghatalmazással bíró kiküldötteket. Múltak a napok, s a munkásság az éhhalál küszöbén állt. A következő megbeszélést október 25-re hívták össze. Ez a tárgyalás volt hivatva döntést hozni negyvenezer munkás életéről és haláláról, továbbá szüleik, asszonyaik és gyermekeik fennmaradásáról. Így történt, hogy a tárgyalás napjának reggelén tíz órakor, sosem látott, siralmas és félelmetes színjáték kezdődött. A nép elindult a városház előtti tér felé, hogy megtudja sorsát. De jegyezzük meg, hogy a sok ezer kérelmezőnek egy szál fegyvere se volt. Ha fegyver lett volna náluk, nem tehették volna össze a kezüket; márpedig ők könyörögni akartak. A polgármester megrettent e sokaságtól, mely rettenetes volt még némaságában is. Kilépett elébük. A hatvan- vagy nyolcvanezer főt számláló tömeg különböző korú és nemű emberekből tevődött össze. A férfiak száma körülbelül harmincezer lehetett. - Gyermekeim - szólt hozzájuk a polgármester -, menjenek most haza. Saját jól felfogott érdekükben tanácsolom. Ha itt maradnak, az a látszata lesz a dolognak, hogy a munkabért a maguk nyomása alatt határozták meg. Márpedig ennek a határozatnak az érvényességéhez két dolog szükséges; az, hogy nemcsak valóságosan, hanem formailag is teljes szabadságban hozhassanak döntést az illetékesek. S ekkor ezek a kiéhezett hangok, ezek a lélegzet veszitette tüdők teljes erőből így kiáltottak: - Éljen a polgármester! Aztán, zokszó nélkül, hangtalanul, néma alázattal szétoszlottak. E napon aláírták a bérmegállapodást. A megegyezés eredménye huszonöt százalékos béremelés volt - vagyis nem egészen öt sou esett egy napra. De napi öt sou két gyermek életét jelentette. A nyomorúságnak ebben a tömkelegében azonban ennyi is nagy boldogságot jelentett. A munkások kivilágították ablakaikat, és késő éjszakáig énekeltek, táncoltak. Örömük maga volt az ártatlanság. A gyárosok azonban azt hitték, hogy dalaik diadalénekek, a táncuk pedig az új forradalmi carmagnole; s már egy új 1793 bekövetkeztét jósolgatták. Mindez persze csak ürügy volt rá, hogy visszautasíthassák a béremelést. Nem telt bele egy hét, s tízen-tizenketten megtagadták az egyezményt. A békéltető bizottság tanácsa elítélte az egyezmény megszegőit. Ekkor aztán összeültek a gyárosok, és kimondták, hogy az egyezmény egyéni megtagadása helyett a tömeges tiltakozást választják. S valóban: száznégy gyáros tiltakozott a határozat ellen, mondván, hogy ők nem kötelesek olyan embereknek segítséget nyújtani, akik "mondvacsinált igényekkel" lépnek föl. Mondvacsinált igények, napi tizennyolc sou-s keresettel! Adta élősködői! A jóindulatú, de ingatag jellemű polgármester meghátrált. A polgármester engedékenységét látva, az egyeztető bizottság is meghátrált. A polgármester meg az egyeztető bizottság kinyilatkoztatta, hogy a bérminimumnak nincs kötelező érvénye; a gyárosoknak tehát joguk van hozzá, hogy tetszésük szerint figyelembe vegyék, vagy mellőzzék. A nyolcszáz gyáros közül mindössze hét vagy nyolc tartotta be a megállapodást. Ezek után a szerencsétlen takácsok elhatározták, hogy nyolc napra minden munkát beszüntetnek, s ezalatt fegyvertelenül, s könyörögve sétálnak a város utcáin, s tüntetésképpen csak hálával és tisztelettel üdvözlik azokat az emberségesebb gondolkozású gyárosokat, akik nem rúgták föl a megállapodást. A munkásság alázatos viselkedése azonban még magabiztosabbá tette a gyárosokat. Egyikük például két pisztolyt tett az íróasztalára, amikor egy munkásküldöttség járult elébe. Egy másikhoz így szóltak a munkásai: - Két nap óta egy falat kenyér se volt a szánkban. S erre így válaszolt: - Annyi baj legyen; majd jóllakatjuk magukat szuronyokkal. Ráadásul Rouget tábornok, aki betegeskedett, s ezért ingerlékennyé vált, hirdetményt ragasztatott ki, melyben betiltott minden csoportosulást. A polgármester a tábornokhoz sietett. Tudta, milyen súlyos bajok származhatnak ebből az intézkedésből; rá akarta venni a tábornokot a rendelet visszavonására. A tábornok azonban nem is fogadta. A rövidlátásnak van néhány különös megjelenési formája, mely a leggyakrabban magas rangú katonai személyeken üt ki. Harmincezer munkás rótta Lyon utcáit. Fegyvertelenül ugyan, de mindenki tudta, milyen ijesztő gyorsasággal tud felfegyverkezni harmincezer férfi. Rouget tábornok helyőrsége mindössze a 66. sorezredből, három dragonyosszázadból, a 13-asoknak egy zászlóaljából, és néhány utászalakulatból állt, melyek mind összevéve se tettek ki háromezer embert. Mégis ragaszkodott kihívó intézkedéseihez. Október 19-én a tábornok, Ordomont tábornok ünnepélyes fogadása ürügyén, elrendelte, hogy katonai parádét tartsanak a Bellecour téren. Nem volt nehéz észrevenni, hogy a parádé burkolt fenyegetést rejt. A bajt még tetézte, hogy azok, akiknek a fenyegetés szólt, fogytán voltak a türelmüknek. Egyikük kifakadt, hogy negyvennyolc óra óta egy falat étel se volt a szájában - s nem afféle költői hasonlatként, hanem többek valóságos helyzetének ecsetelésére. Ha a katonai hatóságnak lett volna még néhány napig türelme várni, akkor a munkások éhen halnak; s a halottaktól nem kell félni. November 21-én, mely hétfői napra esett, négyszáz selyemgyári munkás gyűlt össze a Croix-Rousse-on. Aztán választott képviselővel az élén, megindult a menet, melynek résztvevői egyébként csak botokkal voltak fölfegyverezve. Most már megértették, hogy ennek az állapotnak véget kell vetni. Elhatározták, hogy műhelyről műhelyre járva, rábeszélik társaikat a sztrájkra, melyet mindaddig folytatni kell, míg a munkabéremelés ügye véglegesen és komolyan el nem rendeződik. A menet az egyik utcasarkon hirtelen szemben találta magát vagy hatvan nemzetőrrel, akik járőrszolgálatot teljesítettek. Az egyik tisztet, amikor a munkásokat jönni látta, elkapta a harci kedv, és odakiabált az embereinek: - Bajtársak! Söpörjük el ezt a csürhét! A hatvan nemzetőr egy szempillantás alatt feltűzte puskájára a szuronyt. A hatvanból huszonötöt egyetlen szempillantás alatt lefegyverzett a tömeg, a többi futott, amerre látott. A munkások pedig ugyanolyan békésen folytatták tovább tüntető sétájukat, mint eddig, habár szívüket eltöltötte az első győzelem öröme. Kart karba öltve, négyes sorokba rendeződve meneteltek tovább a Grande-Côte nevű úton. Csakhogy a menekülők azonnal riadót hirdettek. Erre a riasztásra a nemzetőrség első ezredének egyik százada - melyben kizárólag gyárosok szolgáltak - fegyvert fogott, és elszántan elindult a munkásság ellen. Mintha a szél kétfelől kergetne egymásnak két, ellentétes előjelű elektromossággal töltött felhőt... Ha megütköznek, abból villámcsapás születik. A nemzetőr-század tüzet nyitott. Nyolc munkás elesett. Lyon utcáin vér folyt, s ezzel elkezdődött valami, ami csak tömeggyilkosságnak nevezhető. 1830-ban, Párizsban, egy eszméért folyt a harc, s a harcolók jól verekedtek. 1831-ben, Lyonban, kenyérért folyt a harc, s a harcolók még jobban verekedtek. Az egész munkásnegyeden egyetlen dörgő, rettenetes kiáltás hömpölygött végig: - Fegyverbe! Gyilkolják a mieinket! A haragtól egyszerre felzúgott az a kaptár, mely az éhséget még némán tűrte. A házakban egyetlen fegyverfogható férfi se maradt; volt, aki botot, volt, aki vasvillát fogott, de néhánynak fegyver is jutott. Az asszonyok és gyerekek keze alatt valósággal a földből nőttek ki a barikádok. A felkelők egy csoportja, hangos diadalordítással odahurcolt két ágyút, mely a Croix-Rousse-i nemzetőröké volt. Gazdáik nemcsak hogy szótlanul átadták, hanem valósággal rátukmálták lövegeiket a fölkelőkre. Ha a fedezéket békén hagyják, akkor a munkásság nem kezd harcot, de mihelyt valaki meg meri támadni a barikádot, azt puskalövésekkel és kartáccsal verik vissza! Estére negyvenezer ember állt fegyverben, s tömörült a zászlók köré. A jelszó, mely e zászlókra írva állt, talán a legszomorúbb, melyet a polgárháború véres ujjai valaha fölírtak: Dolgozni és élni Ó, milyen jó is az: polgártársak, honfitársak, testvérek vérét ontani... Mához ötven évre nem is lesz másféle háború, mint polgárháború. Este hétkor eldőlt a küzdelem. A katonaság visszavonulóban lövöldözött a népre, mely minden ponton győzedelmeskedett. Roguet tábornok, aki egész testében remegett a láztól, s már csak két kézzel kapaszkodva bírt lován megülni, kénytelen volt kivonulni a városból, mert nem bírta tovább tartani. Útja a Saint-Clair negyeden vitt keresztül; feje fölött izzott a levegő a golyóktól, melyek jégesőként csapkodtak körülötte. A vén katona a puskapor szagától új erőre kapott; kihúzta magát, fölállt a kengyelben. - Itt végre szabadon lélegzem! - mondta. - Már majd megfulladtam a városháza szalonjaiban. Eközben e városháza kapuit a nép döngette, míg csak a polgármester és a városi tanács meg nem nyittatta. S a nép, mihelyt betette lábát a nép palotájába, a városházára, egyszeriben a helyzet urának érezte magát. De mihelyt annak érezte magát, egyszersmind megrettent önnön hatalmától. E hatalmat nyolc ember közt osztották meg: Lachapelle, Frédéric, Charpentier, Perenon, Rosset, Garnier, Devieux és Filhol között. Az első három munkás volt; ők csak a béreket rögzítő megállapodással törődtek. A másik öt, mint republikánus politikus, az anyagi kérdéseknél sokkal fontosabbnak tartotta a politikaiakat. A nép választottjai átvették az ideiglenes ügyvezetést. Másnapra azonban már egymás torkának estek az ideiglenes ügyvezetők. Egy részük merészen tovább akart menni a fölkelés útján; a többiek inkább a polgári hatalommal szerettek volna egyezségre jutni. Az utóbbi álláspont győzött. Tárgyalni kezdtek a polgármesterrel. És december 3-án, a déli órákban, a trónörökös és Soult marsall bevonult a királyság második fővárosába, nagy dobpergéssel és égő kanóccal... A munkásokat lefegyverezték. Ismét csak napi tizennyolc sou-t kaptak, hogy kielégítsék valóságos és "mondvacsinált" igényeiket... A nemzetőrséget szélnek eresztették, s a városban kihirdették az ostromállapotot. A polgármestert elmozdították hivatalából. S míg ezek az események folytak, vajon mit csinált a király? Tollba mondott a minisztereinek egy határozatot, hogy terjesszék elő a képviselőházban. Ebben évi tizennyolcmillió frankot kért a királyi udvar költségeire, vagyis havi másfél milliót, jobban mondva napi ötvenezer frankot. Ennek persze semmi köze se volt ahhoz az ötmillióhoz, mely személyes vagyonának kamataiból származott, sem ahhoz a két-hárommilliós osztalékhoz, mely különböző vállalkozásaiból folyt be. Egy évvel ezelőtt egyébként Lafitte már letett egy javaslatot a költségvetési bizottság asztalára, melyben kérte, hogy az udvartartás költségeire szavazzanak meg évi tizennyolcmilliót. Az igazságnak tartozunk azzal a megállapítással, hogy a bizottság, miután elolvasta a törvényjavaslatot, annyira megijedt, hogy nem merte a képviselők elé terjeszteni. Így is nagyon rossz benyomást tett a javaslat, olyannyira, hogy a király és a miniszter megegyezett: intézzen a király bizalmas levelet miniszteréhez, s jelentse ki, hogy tizennyolcmilliós udvari költségvetés legmerészebb álmaiban se jutott eszébe, ez a javaslat udvaroncainak lelkiismeretét terheli, akik, merő odaadásból, túllőttek a célon, s bár szívük szerint szolgálni óhajtották királyukat, valójában ártottak neki. A bizalmas levelet bizalmasan elolvastatták egy csomó emberrel, ami igen jó benyomást tett rájuk. Amikor azonban a királyi udvarban neszét vették, hogy a lyoni fölkelés nem politikai jellegű, s a selyemszövők csak azért fogtak fegyvert, mert nem bírtak megélni napi tizennyolc sou-ból -, rögtön rájöttek, hogy most végre kiharcolhatják a királynak a napi ötvenezer frankját. Akkora jövedelmet követeltek egyetlen ember számára, hogy abból, Párizstól százhúsz mérföldnyire, ötvennégyezer ember megélhetett volna. Ez a tizennyolcmillió harminchétszerese volt annak, amennyit első konzul korában Napóleon kapott, és száznegyvennyolcszorosa annak a jövedelemnek, amit az Egyesült Államok elnöke élvez. Tegyük hozzá, hogy az időpontot is a lehető legszerencsétlenebbül választották meg, hiszen 1832. január 1-én - ha szabad három hónapot előreszaladnunk - a párizsi XII. kerület jótékonysági hivatala az alábbi körlevelet küldte szét:
El kell azonban ismernünk, hogy a tizennyolcmillió frankot egy király igényeihez mérték. Igénye válogatja, hogy kinek mennyi jár. Így például: a tizenkettedik kerületben öt-hatezer szűkölködőnek az igénye egy-egy nyaláb szalma volt, hogy fekhelye legyen, őfelségének, a királynak, csupán egészsége fenntartására nyolcvanezer frank ára gyógyszer volt az igénye,hárommillió-hétszázhetvenháromezer-ötszáz frank a cselédei számára, s egymillió-kétszázezer volt az igénye az alagsori kályhák fűtésére, a fekhelye alatt. Valljuk be, ennyi orvosság kissé sok egy olyan királynak, akinek egészsége közmondásos, s aki oly jól értett az orvostudományhoz, hogy kisebb-nagyobb rosszulléteinek kezelésében nem is volt már szüksége orvosra. Ennyi cselédség pazarlásnak látszik egy olyan királynál, aki se főistállómestert, se fővadászmestert, se főudvarmestert nem tart, mert könnyíteni akar az állam terhein, és Franciaországban először vezette be a félig polgári, félig katonai összetételű kis udvartartást, nem is beszélve arról, hogy miért ragaszkodott ennyi fűtőanyaghoz épp az a király, aki, apai örökség formájában vagy haszonbérben, az ország legszebb erdőségeit mondhatta a magáénak. Úgy látszik, hogy abból a fából, melyet a királyi erdőségek áruba bocsátottak, s amely az ország szükségletének tizedrészét fedezte, nem futotta a Palais-Royal alagsori kályháinak fűtésére.
ALEXANDRE DUMAS EMLÉKEIM ÖRKÉNY ISTVÁN
* * * * * * * * * * * * * * * Friedrich Zelnik: Die Weber
|
||
LAST_UPDATED2 |