A magyar költők Istenképe |
A költészet kincstára |
Ady Endre A KRISZTUSOK MÁRTÍRJA
Vad, nagyszerű rajongást oltott
Paraszt Apollónak termettem,
Az életbölcsek, krisztusok.
*
Ady Endre: Júdás és Jézus
Dühödt, lázongó szívverésem Golgotai bazaltra vésem. Krisztus, poétám, szent Alak, Eladtalak.
Én voltam a lelked, a másod, Megkoszorúztam a fejed, Szerettelek.
Mert az Élet az én szerelmem, Mert én is álmodok nagyot: Költő vagyok.
Nem kell szép, égi birodalmad. Selymet, pénzt akar egy leány, Vár, vár reám.
Bűve miért nincs az Igének? Vággyal, kínnal miért gyötör Pénzes gyönyör?
Megreng a Föld sok ezer évre S késői bűnös, bús szemek Megértenek *.
Juhász Gyula: Tonuzóba
Megyek meghalni - párom -, jer velem.
Az Öreg-Istent hittem eddig én,
Az Öreg-Istent, akinek szeme
A német isten komoly és szelíd,
KeresztJe kard. Oltára félhomály,
A német isten szőke, idegen.
Ha magyar földön híve nem marad,
Megyek meghalni - párom - jer velem *.
Juhász Gyula: A tápai Krisztus Az ország útján függ s a földre néz, Arcán szelíd mosoly a szenvedés. A falu népét nézi csöndesen, Amint ballagva munkából megyen. Az ősi népet, mely az ősi föld Zsellére csak és várja az időt, Mikor saját portáján úr leszen, Mikor az élet néki is terem. A magyar Krisztus, a falusi szent Hiszen nekik is megváltást izent. Olyan testvéri áldással tekint Feléjük és bíztatja híveit. Feje fölött a nyárfa is magyar, A fecske is és egy a zivatar, Mely őt paskolja s a falut veri És folyton buzgó öt szent sebei Nem a magyarság sorsát hirdetik? És ki segít már, ha ő sem segit? *
Tóth Árpád: Tetemrehívás
Olykor a bíbor alkonyatban Elnehezedik a szivem - Felnézek a nagy, csuda égre, És látást látok, úgy hiszem.
Boldogtalan fantáziámnak Úgy rémlik, a felhők felett Azért a csönd: meghalt az Isten, És ravatalra tétetett.
Fejénél roppant arany lángok, Antares s Orion ragyog, Körüle térdre rogyva sírnak Az árván maradt angyalok.
Valaki megölte az Istent, És fekszik némán és hanyatt; S reszketve a gazdátlan űrnek Lakói hozzá bolyganak.
Jönnek a sárga Hold-lakók és A Mars bölcs óriásai, Saturnus-népek hat szivükkel S Vénusz szirom-leányai.
És olykor egy-egy emberlélek, A gennyes Földnek hirnöke Jön, és láttára szerterezzen A gyászolók kövült köre.
Ilyenkor egy nagy csöpp isten-vér Az alvadt sebből fölfakad, Legördül lassan, s átzuhogja A végtelen világokat.
Egy nagy csöpp, bús, meleg isten-vér - S a földön bíbor alkonyat Gyúl tőle a sötét hegyek közt - S én fölemelem arcomat,
És úgy érzem, e fájó arcnak Nem lehet többé mosolya, Mert ember vagyok én is, én is, Az isten véres gyilkosa...
*
József Attila: A Szent Jobb ünnepén Keresztények, ti hajtsatok fejet - A mai nap az örökéltü Szent Jobb Malasztja száll s a hívő lelkeket Megedzi. Zengjen zsoltárunk - ott fent jobb
Lesz élni majd, ha bús fejünk felett Az Úr hatalmával vigyáz a Szent Jobb - Oh áldjuk, áldjuk százszor e kezet S emelkedjünk fel Krisztushoz, ki lent volt.
De ti, pogány ősöknek vérei Nagy daccal mégse szálljatok Neki - E kéz apáinkat halomra ölte
S Hadúr e népet akkortól veri, Mikor hitének gyáva lett örökre, Mikor e kéz erős hitünk kiölte.
1922. aug. 18 *
Babits Mihály: Eucharistia
Az Úr nem ment el, itt maradt. Őbelőle táplálkozunk. Óh különös, szent, nagy titok! Az Istent esszük, mint az ős törzsek borzongó lagzikon ették-itták királyaik husát-vérét, hogy óriás halott királyok ereje szállna mellükbe - de a mi királyunk, Krisztus, nem halott! A mi királyunk eleven! A gyenge bárány nem totem. A Megváltó nem törzsvezér. Ereje több, ereje más: ő óriásabb óriás! ki két karjával általér minden családot s törzseket. Egyik karja az Igazság, másik karja a Szeretet... Mit ér nekünk a Test, a Vér, ha szellemében szellemünk nem részes és ugy vesszük Őt magunkhoz, mint ama vadak a tetemet vagy totemet? Áradj belénk hát, óh örök igazság és szent szeretet! Oldozd meg a bilincseket amikkel törzs és vér leköt, hogy szellem és ne hús tegyen magyarrá, s nőjünk ég felé, testvér-népek közt, mint a fák, kiket mennyből táplál a Nap.
1938. márc. *
Babits Mihály: A magyarok Istenéhez
Vagy-e? S ki vagy? S mienk vagy-e? Csupán mienk és senki másé? Szabad-e hogy csupán a mienk légy? És lehetsz-e az, aki vagy, ha csupán a mienk vagy? S mégis: lehetsz-e aki vagy, ha nem tudsz csupán-mienk is lenni? Lehet-e világod végtelen, ha nem vagyunk mi is középen, és sorsunk a Tengely? Mi vár reánk? És jön-e még igazság? Vagy mi leszünk a keresztrefeszített a nemzetek közt? Akkor is középen áll a Kereszt, s ki szenved: Messiás. És ez van talán hátra még. Az embert, az aprót, megváltottad már. A népek váltsága jő most. S bizonnyal mienk vagy, Isten, amíg mi hordjuk a keresztet. Mert nem lehetsz a mérges kis Wotanok öccse te, egy a sok közül, pogány csillag, hanem ki eljött, csillagoltó nap, s kinél kisebb nékünk nem elég: magyarok és mindenek Istene.
*
Babits Mihály: Vers, apostolokról
S jött az Eke és átszántott a földön - de ki fog a fölszántott földbe vetni? Hol a jó mag, és hol van aki szórja, a méltó kar, mely könnyen lendül égnek? Hol van Péter, aki látta a Krisztust s látását bölcs lélekkel őrzi s osztja? És hol van Pál, kinek nyelve hegyén az "ismeretlen Isten" neve kilobban? Az Antikrisztusok megsokasodtak; az ég illata elveszik e bűzben; Uram, aki vagy, adj jelet magadról, igazgasd tévedt ebeid szimatját! Nem a kenyér a minden, sem a fajták állati tülekvése, ami most van: krisztustalan próféták, mondjatok már legalább annyit, hogy nem ez a Krisztus. A Szentléleknek gőze megapadt ma: tartányaink' betömte az aludt vér, tudásunk megfogy, házaink omolnak és gépeink, mint szíveink, kihülnek. Nem a holtakat szánom már: az élő ma százszor holtabb; az eke nem új mag számára tört utat, hanem kidobta földünkből a régit, és elaszunk most. Vadakként hát, barlangjainkba sunyva, kik egymást téptük, s még véres vicsorral, jobb struccfejünket néma kéjbe dugni s szennyes kortyokban hörpenteni Istent? Ha nem igennek, legalább a nemnek hangzani kéne; a nem is talizmán, a nem is lélek, vigyétek a véres csorda elé, tán meging s hátrahőköl. Tán nemet vettek és igent arattok. Kisebzett és fázik a meztelen föld: siessetek! hogy új buza borítsa, mielőtt az esztendő megöregszik. *
Vas István: Ima a Szent Péter-templomban
Te naponta megfeszített Mi Urunk, aki még itt is jelen vagy, E márvány-, arany-, hatalomdagályban, Tégy értünk csodát, add meg minekünk, Hogy a mi hitünk Ne fúljon ilyen cikornyás kudarcba. Ne engedd, hogy hiába Higgyünk. A történelem önmagába Visszaforduló, sötét, Nevetséges csavarmenetét Törd te szét, Hogy a gondolat nagy lendületét Meg ne akassza Terpeszkedő beteltség, Ostoba pompa A nagy kupolát, A tér komoly oszlopsorát, Szentjeid küzdelmét, a tiszta Mesterek szigorú tervét. Nem irgalomra Lesz szüksége a földnek. A buta bestiát, a gőgöt öld meg Bennünk, Uram, Különben minden hasztalan, Óvj meg minket a hatalomtól! *
Vas István: Katakombák
Szent Ágnes hamvait ma már ezüst Koporsó őrzi s bronzszobor fölötte. De akkor milyen szűk helyen feküdt S milyen szegényes pince földje födte! Ügyetlen rajzok, csontok, mélyedés, Éppen hogy helye volt a feszületnek. Ez a sivárság, ez volt az egész? A legnagyobb dolgok mind így születnek. És nemsokára Konstantin kora... Később máglyák égtek, harangok zúgtak S Bizánc aranyba dermedt fintora Felelt az itt szétporladt vértanúknak. Ölelni nyirkos pinceköveket, Míg kint a hatalom viharja tombol, - S aki túlélte, maga öletett És részt kapott az örök hatalomból. Unt cirkusz! Vasszabály! El innen, el! Ős vezeték fut születő koromba. Keserű, torz tapasztalást felel Gyötört agyamnak minden katakomba. |
LAST_UPDATED2 |