Mezey Katalin:
Ballada múlt idők szerelmeseiről
A férfiak, akik szerettek - volna, úgy néznek rám, mint hiábavalóra, akitől merő pimaszság, hogy él még, aki alól rég kifutott a térkép. És úgy legyintenek, mindenttudóan, mintha olyasmit tudhatnának rólam, amit a többi ember elől rejtek: titkos fekélyt, szégyenletes förtelmet.
És elsorolják számtalan hibámat: rossz kurva vagyok, jártatom a számat, a becsületről sohase hallottam, ifjat megrontok, öreget becsaptam. És örülnek, hogy bajjal élek (mással), és megtetéznek csapást új csapással.
S e férfiakat - mert szerettek volna - barátaimnak képzelem azóta. Még mindig bennem sajog a kudarcuk, még mindig szégyenkezve látom arcuk. S míg jobb szeretnék, hogyha nem is lennék, engem máig lefegyverez az emlék, az adósság, oktalan bűntudatban: hogy adni akartak és én nem adtam.
Ajánlás: Herceg, ha mégis értenéd a lelket, add meg lelkemnek azt a nagy kegyelmet, hogy semmi kíntól komisszá ne váljak, ne csak megértsek, de meg is bocsássak. Hogy számolatlan szedjem a kudarcot, mint győztes hadvezér a hadisarcot.
|