Fekete Sándor: Az utópia-műfaj Nyomtatás
Pozitív és negatív utópiák - Pozitív és negatív utópiák: irodalom/bölcselet

brueghelland_of_cockaignedetail

FEKETE SÁNDOR
Az utópia-műfaj karakteréről


Utópisztikus művet írni felettébb egyszerű feladatnak tűnik. Mert mi kell hozzá: egy szerző, aki egyszerre filozófus hajlamú és író, akinek jól meghatározható fogal-mi véleménye és érzéki látomása van tartózkodási helyéről, a jelenkori világról. És aki ezzel szemben valamilyen kitalált jövőképet, „jövőországot” (Sükösd Mihály) tud elképzelni és megfogalmazni. Az elgondolás elméleti, az ábrázolás irodalmi: az utó-pia jövővilága a létezés érzékletes helyzeteiben és viszonyaiban kell, hogy megvaló-suljon.
Minden utópia a csalódás és a hiány műfaja. Minden utópia szerzőjét – a mű-fajnak nevet adó Thomas Morustól Campanellán és Swiften át Huxleyig, Orwellig – az a késztetés hajtja írásra, hogy rosszul érzi magát a jelenvalóság keretei között. Amikor pedig elemezni és általánosítani kezdi rossz közérzetének összetevőit, az adott részletekből a jelen egységes bírálata fogalmazódik meg.
Az utópia s az utópisztikus regény évszázadokon át az optimizmus műfaja volt. Pontosabban mondva: a beharapott szájú, alanyi érzelmeket mellőző, elméletileg át-gondolt, mondhatni kényszerű optimizmusé. Thomas Morus és Campanella filozó-fiai szinten fogalmazta meg, miért érzi rossz valóságnak azt a társadalmi szerkeze-tet és hétköznapi életkeretet, amelynek nemcsak az átélője, hanem a megszenvedje is volt. Így keletkezett a pozitív utópia: a látomás arról, hogy az elfajzott jelennel szemben milyen ígéretes lehet a jövő. Mindehhez számítsuk hozzá, hogy az utópi-kus alkotás szerzője nem tud másból építkezni, mint a megtagadott jelen elemeiből. A műfaj alapvető jellegzetessége, hogy a jelenkori valóság alkatrészei – az uralkodó gondolati eszméktől a hatalmi érdekviszonyokon át a hétköznapi élet tárgyi és sze-mélyi mozzanatáig – mintegy megszüntetődve őrződnek meg. Tehát anyagukat te-kintve megmaradnak, de lényegüket illetően előnyükre változnak meg az utópiá-ban.
A negatív utópia műfaja főleg a modern korban keletkezik, aligha véletlenül az angol és a francia polgári forradalom után. A nézőpontváltozáshoz radikális remény és radikális csalódás szükségeltetett. Miként azt a világirodalom mindmáig legfon-tosabb, legkínzóbb és legtökéletesebb negatív utópiája tanúsítja, a Gulliver negye-dik könyve, az Utazás a Nyihahák országában.
Minden utópisztikus regény alapvető eleme, hogy a jelen társadalma egyebek mellett azért elviselhetetlen, mert egymás felett elhelyezkedő, ellentétes érdekű cso-portokból áll. Az ellentétekre épülő és egyenlőtlenséget eredményező társadalom-ban pedig nincsen helye az eszményi társadalmi szerveződésnek az államhatalom és állampolgárok, irányítók és irányítottak között. „Ideális államot terveztünk, szer-vezett államot, amely olyan bizakodó és hatalmas, mint a modern tudomány, olyan kiegyensúlyozott és szép, mint az élő test, olyan jótékony, mint a napfény, szerve-zett államot, amely örökre véget vet a zűrzavarnak…” (H. G. Wells)1 Az „utópia” egy olyan szóalkotás, amely a görög „jó” (eu) és a „nem” tagadószó (ou) kiejtésbeli ha-sonlóságán alapul, s amelyhez a „hely” (toposz) szó illesztetett: voltaképpen olyan helyet jelöl, amely jó és nem létezik egyszerre: úgymond sehol-sincs-hely.2 Thomas Morus használta először ezt a szót 1516-ban, egy távoli sziget megnevezésére, s az Utópia megjelenése óta többé-kevésbé különbség nélkül ezzel a címmel foglalják ösz-sze minden idők irodalmi, politikai és filozófiai műveit, amelyek dialógus, regény
1 MORTON, A. L.: Angol utópia. Bp., 1974. (továbbiakban: MORTON, 1974.) 285. p.
2 HITSEKER MÁRIA (szerk.): Politikai filozófiák enciklopédiája. Bp., 1995. (továbbiakban: HITSEKER, 1995.) 506. p.
— — 7 4 Az utópia-műfaj karakteréről



vagy más formákban hasonló módon az emberi tökéletlenségektől mentes társadal-mat vagy államot igyekeznek leírni.
1516 óta a kifejezés a valóságban megvalósíthatatlan társadalmat jelöl, amely eleinte eszményi, később már negatív – avagy mindkettőt egyszerre. Az utópiákat gyakran utasítják el, vagy vetik meg azon az alapon, hogy nem egyeztethetők össze az adott kor valóságával. A politikai gondolkodásban azonban két fontos szerepe is van az utópiának: egyrészt a fennálló politikai és társadalmi intézményeket nem egyszerűen reformista, hanem radikális módon bírálja, másrészt új eszményeket fogalmaz meg, s bemutatja, hogyan lehetne ezeket megvalósítani a fennálló társa-dalomban. A legtöbb utópikus arra törekszik, hogy az egyes embert jólétének és a boldogságának elérésében segítse (Platóntól kiindulva), s hogy leírja azokat a társa-dalmi intézményeket és életformákat, amelyek a jólét és a boldogság beteljesülésé-hez szükségesek. E törekvés az utópikus gondolkodót kizárja a politikai elméletek fő áramából, mivel ez utóbbiak inkább a politikait hangsúlyozzák, és az egyéni sze-mélyi vonatkozásokat nem veszik figyelembe.
Az utópikus gondolkodás felismerése nem mindig egyszerű feladat. Nyilvánvaló-an utópikus az a gondolat, amely irodalmi formában ábrázol egyfajta eszményi tár-sadalmat a múlt vagy a jövő felől, esetleg egy jelenbeli „másutt” tökéletes államát. Vannak azonban olyan nem irodalmi művek is, amelyek tartalma utópikus: ilyenek például a felvilágosodás gondolkodóinak (Mably, Diderot, Breton) jogi tartalmú utó-pikus munkái, vagy a társadalom-átalakítási kísérletek részletes tervezetei is (pl. Owen erre vonatkozó javaslatai). Vannak olyan politikai gondolkodók, akik egy-egy kérdésben utópikus eszméket vallanak, ami felismerhető arról, hogy hangsúlyosan védelmeznek valamely eszményt, például a közösségi tulajdont, aminek jelentős kö-vetkezményei vannak a társadalom és a politika szervezetére nézve.
Az utópizmusban arról van szó, hogy a hirdetett eszmét vagy eszméket a társa-dalmi élet valamennyi területén alkalmazni akarják, aminek forradalmi következ-ményei vannak a társadalom egész berendezkedésére. Az utópizmus egy tökéletes „izmus”, hiszen igen változatos formákban jelenik meg, bal- és jobboldalon egya-ránt, mások pedig nem sorolhatók be egyik csoportba sem. Az utópizmus sokkal inkább a politikára és a társadalomra vonatkozó reflexiók sajátos módszere, mely a legtökéletesebb és legjobb, vagy legboldogabb társadalmat keresi, anélkül, hogy fi-gyelembe venné a fennálló politikai intézményeket.3 Épp ez utóbbi sajátossága miatt igen sok kritika éri a politikai elméletek felől, mint már fentebb említettem.
„Az utópista gondolkodás nem korlátozódik a politikai tervezés területére, ha-nem a gondolkozás önálló kategóriáját alkotja.”4 Ennek értelmében igen sok for-mája alakulhat ki. Molnár Tamás az utópista filozófus típusából kiindulva, annak megfelelően alakítja ki a maga utópia-megközelítéseit: megkülönbözteti a historicis-tákat, rajongókat, eretnekeket, platonistákat és a manicheistákat. A „historicisták szerint a történelmi folyamat feladata a tökéletes és igazságos társadalom megte-remtése, a rajongók… elvetik egyházuk intézményes kereteit és közvetítő szerepét, s közvetlenül Isten irányítása alá kívánják helyezni magukat. Az eretnekek azt a hitet vallották, hogy egyfajta belső fény önmagában is üdvösségre vezet, mivel az ember-ben csak a szellem lakozik Istentől, míg a test, s ezzel együtt mindaz, ami az egyház és a vallás külső formájához tartozik, a Sátán kelepcéje. (…) A platonista kifeje-zés… abban az értelemben használatos, melyet Karl Popper tulajdonít a szónak, amikor Platón, Hegel és Marx azon törekvéseiről beszél, amelyek a társadalmi vál-tozás megállapítására, s egy 'zárt társadalom' létrehozására irányulnak. S végül, …a manicheisták, a szellem és az anyag, a jó és a rossz teljes megkülönböztetését hir-dető filozófusok.”5
3 HITSEKER, 1995. 506. p.
4 MOLNÁR TAMÁS: Utópia – örök eretnekség. Bp., 1990. (továbbiakban: MOLNÁR, 1990.) 10. p.
5 MOLNÁR, 1990. 10. p.
— — 7 5 Fekete Sándor



Meg kell azonban jegyeznünk, hogy Molnár Tamás kárhoztatja az utópiákat, vágyálomnak nevezi őket, melyek a logika tébolyának bélyegét hordják. Így ír erről Utópia – örök eretnekség című művében: „Az emberiség történetében időről időre láb-ra kap az a vélekedés, hogy az eszményi társadalom a valóságban is megteremt-hető (…) Építsük fel Isten államát a földön. Bármennyire vonzónak tűnik is ez a gondo-lat, valójában csak vágyálom. Befejezett társadalom, amely ne lenne mozgás-ban, éppúgy nem létezik, mint ahogy a társadalom alapvető problémáit sem lehet tudo-mányos alapon megoldani. (…) Világosabb gondolkozású kortársaimnak talán segít-hetek megszabadulni attól a bizarr eszmétől, hogy a tökéletlen ember valaha is töké-letes társadalmat alkothat.”6 Ez tehát az egyik oldal: az utópiák elszánt tagadá-sa, a mindenáron való megszabadulni vágyás egy tévhittől, egy istenkáromló, eret-nek kísértéstől. De korántsem hagyatkozhatunk csupán erre az egy megközelítésre: na-gyon sok szerző pozitív módon nyilatkozik az utópistákról. Például A. L. Morton: Angol utópia című művében a következőket írja: „…Az utópiák szerzőinek tevékeny-ségét az a kívánság hatja át, hogy a legnépszerűbb, legelfogadhatóbb módon mu-tassák be a demokráciáról, a társadalom életéről, az igazi nemzetközösségről vallott felfogásukat.”7
Az elme utópikus hajlama igen erős, és szinte minden korban megnyilvánul. Az utópiaként elfogadott művek száma több ezer kötetet tesz ki, s ezért nehéz meg-mondani, mi is az utópia tartalma. „Bizonyos kategóriái jelentésüknél fogva azon-ban kiemelkednek. Ide sorolhatjuk azokat a politikai elméleteket, amelyek túllép-nek a politika alapelveinek megvitatásán a 'jó társadalom' kimerítő tárgyalása felé. Szigorúan véve Hobbes Leviatánja és Locke Második értekezés a polgári kormányról című műve nem tartozik az utópizmus irodalmába, mert érdeklődésük a politikai struktúrákra korlátozódik, és legfőbb céljuk az, hogy elviselhetővé tegyék a társa-dalmat, nem pedig, hogy tökéletessé. De Platón Az állama, Arisztotelész Politikájá-nak részei és Rousseau A társadalmi szerződése az utópizmus hagyományában író-dott politikaelméleti munkák.”8
Láthatjuk tehát, hogy megoszlanak a vélemények: Rousseau-t általában nem veszik be az utópista gondolkodók közé, és a legtöbb ez irányú munka sem említi, még Max Horkheimer is csak előfutárként emlegeti: „Fontos ellentét van Rousseau és az utópisták között, Rousseau ugyanis nem gondolt arra, hogy történelmi vissza-fejlődést, vagy inkább azonnali egyenlő vagyonelosztást hirdessen, míg az utópisták gondolatban magántulajdon nélküli kommunista társadalmat építettek fel, amely-nek megvalósulása számukra valamilyen fantasztikus módon koruk eszközeivel is lehetségesnek tűnt. Ez magyarázza meg azt, hogy az utópisták meseországai – a jövő társadalmáról alkotott… elképzeléseivel szemben – nem a jövőben találhatók, hanem csupán térbelileg vannak elválasztva a szerzők tartózkodási helyétől. Morus utópiájának országa a világtenger egyik szigetén van, Campanella Napállama Cey-lon belsejében található. Ezen filozófusok szerint a tökéletes társadalom bármikor és bárhol megvalósítható, amennyiben sikerül az embereket rábeszéléssel, csellel vagy éppenséggel erőszakkal rávenni, hogy megfelelő alkotmányt fogadjanak el.”9
Az utópia kezdetben nem más, mint a vágyakozás teremtette délibáb. Később bonyolultabb, változatos formát ölt, a társadalombírálat, a szatíra kifejezésének fi-nom eszköze lehet, de alapját mindenkor a tényleges kívánság alkotja. Az utópia története éppen ezért különböző korok osztályainak és egyéneinek életkörülménye-it, társadalmi törekvéseit tükrözi. Az ország sajátos vonásairól szóló beszámoló az egyes írók ízlésének megfelelően változik, de a variációk mögött az az állandó válto-zás is megnyilvánul, amely a történelmi fejlődés szabályszerű folyamatát kíséri nyo-
6 MOLNÁR, 1990. 7. p.
7 MORTON, 1974. 6. p.
8 KATEB, G.: Utópiák és utópizmus. In: ERDÉLYI LAJOS (szerk.): Az utópiáról. Bp., 1979. 207. p.
9 HORKHEIMER, MAX: Az utópia. In: ERDÉLYI LAJOS (szerk.): Az utópiáról. Bp., 1979. 17. p.
— — 7 6 Az utópia-műfaj karakteréről

 

mon. Fontos megjegyezni, hogy az utópia felvirágzását általában a tisztázatlan tár-sadalmi körülmények, a bizonytalanság és a szenvedés segíti elő – ezzel a gondolat-tal a legtöbb utópiaelemző írásban találkozhatunk. Ám nemcsak a bizonytalanság és a szenvedés bír ilyen hatással az emberek képzeletére – legtöbbször a rossz pusz-ta létezése indítja az embereket arra, hogy olyan társadalmi rendszerekről el-mélkedjenek, amelyekből a rossz ki van zárva.
Az utópista így vagy abban a hiszemben él, hogy az emberiség történetében va-lami megrontotta a kezdeti tökéletes állapotot – s ebben az esetben helyre kell igazí-tani a dolgot –, vagy úgy gondolja, hogy bár a világ alapjában véve tökéletlen, kellő eltökéltséggel tökéletessé tehetjük. Az utópista gondolkozás tehát a kezdet romlat-lanságába és a tökéletesség elérhetőségébe vetett hitként is jellemezhető.
Vannak azonban olyan gondolkodók, akik a vázolt utópista konstrukciókat csu-pán a valóság átcsoportosított elemeivel való játéknak tekintik, márpedig az utópista irodalom legszembeszökőbb motívuma a társadalmi és a politikai viszo-nyok bírála-ta, a társadalommal, a politikai rendszerrel, a boldogság elérésének mindennemű akadályával szembeni türelmetlenség. Kritikájuk sokkal mélyebbre hatol, hogysem pusztán a változást igényeljék. Ők valójában az emberi állapot leg-mélyebb alapjait szeretnék gyökeresen átalakítani.
Az utópia szó jelentése – a legjellemzőbb gondolati vonásokat megtartva – kü-lönféle lehet. A mindennapi szóhasználatban az „utópia” illetve „utópisztikus” egy olyan vágyat, cselekvéstervet fejez ki, mely törekvés eredményessége, az álom meg-valósítása felettébb kétséges. Az „utópia” illetve „utópisztikus” szó egyfelől tehát a „valószínűtlen”, „reménytelen” szinonimájaként jelentkezhet. (Ismeretes, hogy az utópiát eredetileg nem az időben, hanem a térben képzelték el. Nem a fennálló tár-sadalom előtt álló elkerülhetetlen vagy kívánatos jövőként, hanem a társadalmon kívül elhelyezkedő, a társadalom mellett létező szigetként jelent meg még maga a keresztény paradicsom és pokol is.) Irodalmi szempontból szélesebb értelemben utópikusnak lehet nevezni minden olyan művet, amely az éppen adott társadalom-nál – valamilyen vonatkozásban – tökéletesebb társadalom életének bizonyos moz-zanatait mutatja be. „Szűkebb értelemben utópiáról beszélünk akkor, ha – egy adott értékrendszer nézőpontjából – eszményien tökéletes, fiktív társadalom átfogó ábrá-zolásával találkozunk.”10 A szűkebb értelemben vett utópiák sora hosszú, ide tarto-zik például többek között Platón Az állama, Campanella Napállama és Morus Utópiá-ja is.
Szilágyi Ákos szintén szükségesnek érzi az utópisztikus magatartást, az utópia általános fogalmát és az utópia műfaját megkülönböztetni. Míg az utópisztikus ma-gatartás minden utópisztikus megnyilvánulás alapja (amelynek tere lehet a filozó-fia, a mindennapi élet, a művészetek), addig az utópia műfaja az utópisztikus ma-gatartás konkrét és epikai formában realizált változata. (Eszerint tehát egy lírai al-kotás például nem lehet utópia, legfeljebb csak utópisztikus, azaz kifejezheti a jövő-höz való érzelmi-tudati viszonyt.)11 Az utópisztikus magatartás valamilyen formá-ban szinte valamennyi korban megjelent; a létező társadalmat túllépni szándékozó, azt egy elképzelt világgal felcserélő magatartás (amely vallásos és szekularizált for-mában egyaránt létezhet) egyik alapvető vonása a különböző kultúráknak. Ezen utópikus magatartás lenyomatai például a különböző népi bőség-ország elképzelé-sek (ilyen népi utópia többek között az angol Cokaygne vagy a francia Coquaigne).12 Utópikus elemet tartalmaz például a Hesiodos által leírt „aranykor”, a homéroszi „boldogok szigete”, vagy az Árkádiáról szóló mesék.
10 SZILÁGYI VILMOS: Hová fog ez vezetni? Utópizmus és anti-utópizmus. In: Alföld, 1966. 11. sz. (továb-biakban: SZILÁGYI, 1966.) 59. p.
11 SZILÁGYI ÁKOS: Utópisztikus magatartás a lírában és epikában. In: Világosság, 1975. 8-9. sz. (továb-biakban: SZILÁGYI, 1975.) 537. p.
12 MORTON, 1974. 10. p.
— — 7 7 Fekete Sándor



A népi utópiák lényege a korlátlan anyagi bőség, amelynek forrása nem fontos, nem is emberi munka eredménye, hanem az elképzelt világ alaptulajdonsága: a ja-vak egyszerűen vannak, például repülő sültgalambok, kolbászkerítés, borfolyó for-májában. Míg a népi utópiákban a szatirikus kedv – a létező világ nyomorúságának kigúnyolása, kiforgatása – és líraiság – vágyakozás, boldog élet utáni ábrándozás – az uralkodó, addig a későbbi, klasszikus utópiákban a fennálló világnak az éssze-rűség határain belül maradó átalakítására tesznek javaslatot.13
Az ókor egyetlen, szűkebb értelemben vett utópiája Platón Az állama, s ezen képzeletbeli állam működésének számos eleme (vagy elemeinek félremagyarázott változata) él tovább a későbbi utópiákban. A keresztény középkor nem volt termé-keny táptalaja az effajta utópikus gondolkodásnak. A vágyképek, az ideális lét tere nem a jelen vagy a közeljövő, hanem a múlt vagy a halál utáni élet. A bibliai para-dicsomkert-mítosz a tökéletes élet képét a múltba helyezi. Az Égi Jeruzsálem-mítosz pedig – amely Augustinustól kezdve a Civitas Dei formában él tovább – a halál után-ra helyezi Isten mennyei országának eljövetelét.14 Ezen elképzeléseknek tehát a szo-ros értelemben vett utópiákhoz nincs igazán közük, de az utópisztikus magatartás bennük foglaltatik; Vidrányi Katalin úgy látja, hogy az eszkatológia nem más, mint transzcendentizált utópia.15 A világ vége előtt bekövetkező, ezer évig tartó Krisztus-országa elképzelés hirdetője, a chiliazmus, már egy kicsit közelebb áll a klasszikus értelemben vett utópiákhoz, hiszen az ideális világot már a földi lét keretein belül képzeli el.
Szilágyi Vilmos szerint azonban az eszkatológia és a chiliazmus az őskeresz-ténységben, illetve egyes messianisztikus eretnekségekben – például a Joachimi-táknál – közelítette meg leginkább az újkori utópizmust, mivel az isten országának evilági megvalósulását reális és belátható időn belüli lehetőségnek látták. Az utópi-ák írásához alapvetően szükséges gondolatot – azt a hitet, hogy az ember képes és jogosult a világot vágyainak megfelelően alakítani, irányítani – a humanizmus kora hozza vissza újra. Platón után a következő nagyhatású, tudatosan és mindenre ki-terjedően kifejtett, klasszikus értelemben vett utópiát az angol humanizmus egyik legkiemelkedőbb alakja, Thomas Morus írta, majd őt követte – természetesen más-más formában – Campanella, Bacon, Swift és a többiek. Nehéz átfogó tendenciákat megfogalmazni, hiszen valamennyiüknél eltérő súlypontokat figyelhetünk meg, ami persze természetes.
Az utópiákkal foglalkozó szakirodalom egyik megközelítése szerint az utópiákat két nagy csoportra lehet osztani, annak alapján, hogy a jelen társadalmának mely aspektusát gondolják tovább. E megkülönböztetés szerint vannak „tudományos-technikai” illetve „humán” jellegű utópiák. A tudományos alapú utópiák az adott korban felsejlő tudományos (fizikai, kémiai, biológiai stb.) lehetőségeket gondolják tovább, a „humán” jellegűek pedig különböző ideológiák, gondolati konstrukciók, gazdasági-fogyasztási tendenciák, politikai irányok képzeletbeli „meghosszabbítá-sai”.16 (A technika fejlődése természetesen magával hozza – vagy hozhatja – az em-beri viszonyok változását is, az elkülönülés alapja itt is a mű alkotóelemeinek do-minanciája.)
Az eddig említett „humán” illetve tudományos alapú utópiákban közös volt po-zitív jellegük (boldogország-elképzelések), azonban a 20. század – a maga két hábo-rújával, nagy gazdasági válságával, orosz forradalmával, atombombájával – megte-remtette és előhívta az ideálisnak hitt társadalmak jövőben bekövetkező negatív tü-körképét. Aldous Huxley Szép új világ és George Orwell 1984 című regénye, mint az anti-utópiák klasszikus teljesítményei Angliában születtek meg, de szorosan kap-
13 SZILÁGYI, 1975. 540. p.
14 SZILÁGYI, 1966. 60. p.
15 VIDRÁNYI KATALIN: Üdvtörténet és történelem. In: Világosság, 1975. 8-9. sz. 518. p.
16 SZILÁGYI VILMOS: A jövő társadalmának víziói. In: Jelenkor, 1965. 11. sz. 1034. p.
— — 7 8 Az utópia-műfaj karakteréről



csolódik az alapművekhez Szathmári Sándor Kazohiniája is. Ezek a munkák egyér-telműen az utópiák irodalomba történő betörését jelentik. Eltűnőben vannak a filo-zófiai célok – amelyek az eddigiekben uralkodtak –, s egyre inkább megfigyelhe-tő a szépirodalmiasodó utópiák politikummal történő feltöltődése (elsősorban Or-wellnél). Ez a kettősség nagyban elősegítette/elősegíti az utópiák mai elfogadottsá-gát. (Orwell például keresettebb, mint valaha.) A nagyközönség számára is könnyen feldolgozható, olvasmányos, izgalmas utópiák – amelyek inkább regények! – jelentik a jövőt. Várakozásaink szerint önállóságuk elvesztésével fizetnek az utópiák 21. szá-zadi népszerűségükért.
Platón Az államától kezdve minden utópiában megfogalmazódik a jelen bírálta, amivel szembehelyezik a tökéletesnek megálmodott világot, ahol érvényesül a val-lásszabadság, a közjó a legfőbb érték, és az erkölcsi normák kötelező ereje magától értetődő. Úgy tűnhet, hogy ezek a gondolatok a világtól elrugaszkodottak, s kitalá-lóik is egyfajta álomvilág rabjai. Mégis például Morus emberi tulajdonságai, az elvei melletti végsőkig kiállás bármely kor embere számára követendő lehet. Ugyanakkor Bacon élete az utópista gondolkodó ragaszkodását is mutatja a „földi” értékekhez, ugyanis „a legkisebb megvalósult jó is több, mint a lehetetlenség legragyogóbb ígé-rete”.17
Feltehetjük az eredendő kérdést, hogy szívesen élnénk-e bármelyik utópiában. Az őszinte válaszunk csak a „nem” lehet. Véleményem szerint azonban nem ez a legfontosabb megközelítésmód. Ahhoz, hogy egyáltalán foglalkozzunk az utópiákkal nincs szükség a gyakorlati vonzódásra. Elég az elméleti ábrándozás. A fantázia. A jobbító szándék. A pozitív változtatás vágya, esetleg imperatívusza. Elég a tökéletes-ség hite, ami mindenképpen előrevisz.
Az utópisztikus művek nem fognak eltűnni a világból. Álmokra mindig szüksé-ge lesz az embereknek. Az utópiák nemcsak reményt adnak, de élni is megtaníthat-ják a csüggedőket. Az utópizmus felé hajló írók minden esetleges hibájuk mellett is koruk, társadalmuk visszásságainak eltüntetését tűzték ki célul, és ez a törekvés minden korszak gondolkodóit vonzotta. Ezért az „Utópia bűvölete megmaradt. (…) Utópia kastélya ragyog a napsütésben, de nagyon messze van; hosszú, kanyargós az út, de fölfelé vezet. Legalábbis így sejtik Utópia lovagjai. (…) Megközelítése során a lovagrend tagjai elfáradtak, kiálltak a sorból, nyakukat szegték, elátkozták és meg-tagadták Utópiát. De a menet ma is úton van. Hegynek fölfelé gyalogol, kiáb-rándultan és reménykedve.”18
Szeressük őket és szurkoljunk nekik! – hátha sikerül valamelyiküknek.
17 SÜKÖSD MIHÁLY: Utópia lovagjai. Bp., 1990. (továbbiakban: SÜKÖSD, 1990.) 6. p.
18 SÜKÖSD, 1990. 6-7. p.
— — 7 9


LAST_UPDATED2