SÍK SÁNDOR: MEGYERI HITVALLÁS
Őrt áll a Hold a Nagykevély felett. Ezer sátorban nyolcezer fiú Munkás nap után izmos álmot alszik. Kismagyarország nagyot álmodik.
A völgyben itt-ott pislogó tüzek Föl-fölvetik még fáradt szemüket, És hunyorgatnak: Mire jó?
Állok a dombon s birkózom magammal: Szorongatom a „Mire jó?”-kígyó, Az ezeréves őskígyó nyakát. És a kígyó sziszeg, sziszeg: Mit állsz itt, Te nagy bolond, gyereknél gyerekebb? Mire jó ez a cifra katonásdi? Poéta-álom, gyönyörű hazugság? A görgeteg elébe fekszel-é? Őserdők lángját kézzel olthatod? Foltos hullába támaszthatsz-e lelket?
Nézd, délfelé pokolveres az ég. Tudod, mi az? A pesti éjszaka! Mozik reklámja, kávéházi csillár, Szeméremoltó színpadok tüze, Vadember-tánc őrjöngő forgatagja, Csupasz testeknek festett fénye-szennye, Lihegő, lázas, cigarettafüstös, Villanysugaras, izzó rothadás. Nem látod-e, hogy tántorog belé A céda fénybe minden, ami ép? A nemzet húsa, édes veleje, Haza és jövő és emberiség!
Halál, halál! – Ezek itt alszanak! Meddig virrasztol ifjú álmukon? Hisz véreik, az édes véreik (Tegnap még ifjú-épek, mint ma ők!) Ott ránganak a Sátán ütemén! Odakerülnek ők is! Ha ma nem Holnap talán, vagy esztendő-ilyenkor: Mind ott kering a hullatánc-füzérben, És onnan nevet téged és Megyert, S az ezer-sátor gyerek-mítoszát! Bolond! Bolond! Poéta! Mire jó?
Másfelé nézel? Keletre, nyugatra? Alföld! Dunántúl! Alszik. Minden alszik! És álmaik, merész nagy álmaik Meddig repesnek? Egyiké: a szomszéd Kövér telkéig, falu végéig; A másiké: hogy eztán tíz garast Kaparhasson kilenc helyett; A harmadik: hogy egy collal magasabb Székbe ülhessen, mint a többiek. Álom, álom! Ki hallja itt A Kárpátok sikongató szelét? Kinek fáj itt, ami téged gyötör? Ki sejti itt Megyernek álmait? Alföld? Dunántúl? Alszik. Vagy halott? S az Isten föltámaszt-e oly halottat, Aki jól érzi a sírban magát? Megyer? Ezeknek? Bolond! Mire jó?
Te még tovább tekintel? Nyugaton, Északon, Délen hordozod szemed? Az Emberiségnek ültetsz új palántát? Főnixet vársz, újjá-kelő világot? Hát nem látod az üstököst az égen, Száz üstököst, vérfarkas hírnököt?
Nem érzed-e, hogy az emberiség Mély szívében valami meghasadt? Ember volt mindig ember farkasa, De a farkas is falkában vonít; Most, most a farkas farkast fojtogat, Testvér testvérnek marcangolja torkát, Jóllakott éhest, éhes jóllakottat. Mert ütni fáj, mindenki érzi már. Fáj az ütöttnek, jobban az ütőnek, És mégis: őrült, gazdátlan kezek Céltalanul az izzó levegőben Csak kaszabolnak, zúznak, irtanak. S míg meggyalázva könyvet és keresztet, Az őrjöngő emberkirály Ízekre tépi teste templomát: Köröskörül a vérsötét egen Toronyodnak vigyorgó ördögárnyak: Vörös rém, sárga rém, fekete rém. Halál, halál! Emberhalál és istenalkonyat! Kettérepedt a korhadt földgolyó! Azt véled-e, hogy egypár brit suhanccal, Egy félmaréknyi germán álmodóval, Egy sátoralja vállas kismagyarral A hulló gömböt összetarthatod? A szálló Lelket visszakeltheted? Eredj, bolondos, magad-hitető! Hadd rúgja szét a szürkelábú hajnal A tábortűz haldokló hamvait, Eredj aludni, mint a csillagok, Aludni, mint az Isten. Nincs miért?
S állván a zászlótartó domb fején, Ezer sátor fehér hullámain, Szeges sarkam a vén homokba vágom, Hogy a Vezérdomb fölsajog belé, És ajakammal nyolcezer fiú Énekel égre vallomást: Hiszek! Hiszek! A tűzben, amely odalent parázslik, És holnap este újra föllobog, És minden este újra föllobog, És föllobog délen és északon, Egy tűz, száz tűz, ezer tűz, És föltüzel – piros zsoltár – az égre, És sápadt arcot rózsaszínre fest, És a szemekbe ősi lángot villant. A tűzoszlopban, amely gyújtatott, Olajmécs volt a katakomba éjén, És tábortűz a lappangó kurucnak. Hiszek a Tűzben, amely eljövendő, Amely a szívek katlanát feszíti, És el nem alszik pernye-szenny alatt.
Hiszek a szélben, fürge cimboránkban, Amely a szemből álmodást söpör, És bacillust a rothadt utcalégből, Lobogót lebbent, lábat táncra szökkent, Nótát fakaszt és vitorlát dagaszt, S tábortüzeink dacos dallamát A Lomnic és a Hargita tövében Fülébe súgja testvértáborok Húnyó tüzét kavaró ikreinknek.
Hiszek a földben, ifjú szép anyánkban, Hogy édesünk, nem morcos mostohánk, És ezer jóval boldog méhe áldott. Tudom, hogy már vajúdik és remeg: Már ideszült körém a semmiből Ezer sátort és nyolcezer fiút. Hiszem, hogy egyszer olyan dalra gyújt, Hogy meghallják a renegát kövek, Szétomlanak a gyilkos Bábelek, A hullamérges város-pörsenések Szűz bőre hamván fehérre simulnak, És mézes melle újszülött tején Új dallal emtet új embernemet. Hiszek! A kevesek egymásba tett kezében, A testvérszóban, a bajtársmarokban, Az érben, mely patak lesz és folyó, S halott tengerbe életet zuhant. A Szépségben, hogy szebb és édesebb A rútnál, és szürkét széppé tehet. A tiszta vízben, hogy sodorni tud, És ragadóbb a szennyvíz-áradásnál. A vízözönben, szeretetözönben, Jóság-galambban, Lélek-Ararátban.
Mert hiszek az Igében, Mely elhangzott a teremtés felett, És testté lett az idők telijében. A Kovászban: Hogy emberségünk lomha derce-lisztjét Mégiscsak egyszer élővé keleszti. A Hegyi Beszéd próféta-szavát Falánk idők fertelmes bálna-gyomra Hiába nyelte el, lesz még egy harmadik nap, Mikor a mélyből felsüvölt a szó, És nem lesz, aki meg ne hallaná. A Mustármagban, mely kiszóratott, És szívében hordozza a jövőt, Mert újrazsendül minden ezerévben, És odatartja fészkes lombozatját Viharzilálta embermadaraknak, S testvérörömben elfér ágain Fehér madár és fekete madár És sárga és piros és minden.
A Lélekben hiszek, Amely megzúdul ott, ahol akar. Hiszem, hogy zúdul, akar és teremt, Zúdul s teremt miáltalunk. A Lélekben, amely az élet, Amely tojáshéjat repeszt, Búzaszemet bukkant a hant alól, És sziklából Krisztust kelet. A Lélekben, amely bennünk dörömböl, És az idők méhében harsadoz, És énekel az ajkamon: Hiszek! Hiszek.
És hogyha nem: hát akkor is! Ha mindhiába: akkor is! Ha minden álom: akkor is! Ha minden meghal: akkor is! A szép akkor is szép marad, A tiszta tiszta, rút a rút. Az Igazság igazság akkor is, Ha meg nem látja senki szem. A Szeretet mosolyog és szeret, És a kereszten is király. A tett különb a tunyaságnál, És hol a tépett lobogónál Tiszteletesebb szemfedő?
Mert akit egyszer meglehelt a Lélek, Annak mindegy-lom élet vagy halál: Az él és áll és énekel és alkot, Megyeren és Magyarországon, Hét világrészen és a másvilágon, Az Isten őtet úgy segélje. Amen.
Megyeri cserkésztábor, 1926. július
|