Ébredj fel immár, nyisd szemedet, magyar!
A menny urának nagy csuda-dolgait
Bámúlva lássad s a hazádon
Szánakodó különös kegyelmét.
Mutatta eztet már ezelőtt, midőn
Törvény s szabadság nálad is haldoklott,
S a tőled elpártolt szerencse
Kincsedet elragadá Pozsonyból.
Mutatja eztet mostan is, amikor
E drága kincsed, szent koronád, előbb,
Hogy sem reményletted, Budára
Érkezik, és vele a szabadság.
Arany-szabadság! Kellemes a neved:
Téged szeretnek, téged ohajtanak.
Téged nagyok s aprók vadásznak,
S oktalan állatok is keresnek;
De ritka kincs vagy! Messzire távozol
A nemzetektől, akik hatalmokat
Egy főre vagy néhány nagyokra
Vagy buta nép seprejére bízzák.
Múlass magyarnál! - Ez közepet talált.
Bátor királynak fényes hatalma van,
Tetszése nem törvény hazánkban:
A haza rendjei véle szabják.
Itt a nemesség nem csupa puszta név.
Ámbár királytól-vett adomány vala
Jószága, hajdan kis királyként
Birta nemes szabados vagyonját.
Szűkség s okosság szülte az új szokást:
Nem győzte bármelly bő jövedelmivel
A számos érdemlett jutalmat
Bármi rakott fejedelmi tárház.
Innét eredtek bőlcs leleményei:
A fül-csiklándó válogatott nevek,
A kúlcsok, a színes galandok
S láncra kötött ragyagó keresztek.
Így már kevesbet kőltve beérheti,
Hol e kevés is nagyra böcsűltetik.
Így is dicső tettekre gerjeszt
És jeles érdemeket jutalmaz.
De jaj! az udvar szép adományai,
E szembetűnő kellemetes jelek,
Inkább igézték nemzetünket,
Mint az igaz gyökeres dicsőség.
Sokan megúnták a haza szépeit,
Külsőt kerestek, s hogyha mi magzatot
Nemzettek, annak szoptatását
S a nevelést idegenre bízták.
Úgy szép hazánkban széllyel hatalmazott
A korcsosított új magyarok neme:
Hogy nem magyar vér, megmutatta
Termete, nyelve, ruhája, szíve.
Ez a magyar vért megveti s üldözi:
Ez meg sem indúl, bárminemű veszélyt
Szenvedjen a nép s tiszti-vesztett
Nagy papi rend s lenyomott nemesség!
Így már tetőtől talpiglan elveszett
A régi díszed, megnyomorúlt magyar!
Gyógyíthatatlan mély sebednek
Nem vala orvosa e világon.
Jódat keresték a haza atyjai,
Megtámogatták szánatos űgyedet,
Ott a dicső Bécsnek keblében,
Itt kiesült Buda vára dombján.
Mi haszna? nem vólt már tehetős erőd.
Ámbátor érted véröket ontanák
A sok poszáták közt nyomorgó
Hív fiaid, született vitézid;
Hijába. Veszted végre közelgetett:
Lám a temérdek gázai oszlopok,
Ha Sámson izmos karja rázza,
Dőlnek ugyan, de reá omolnak.
Haj, haj! ha fegyvert fogva kivesztenéd
A rád süvőltő vípera-fajzatot,
Melly pusztaság érné meződet,
Mennyi jeles fiadat siratnád!
Szánt téged égben gondviselő Urad,
Kegyelme fellyül múlta reményedet:
Ím a szabadságot magával
Visszahozá koronánk hazánkba.
Megvallja József s vallja egész világ:
Hogy véled eggyütt a koronás fejed
Egy fő hatalmú szép hazának
Fő ura és nagy urak királyja.

1790.

RÁJNIS JÓZSEF VERSEI

A deákos iskolának időrendben első tagja, Rájnis József, Kőszegen született 1741 június 4-én. Nem a származása, csak a születése tette magyarrá: atyját, ki Kőszegen városi tanácsos volt, még Reinischnek hívták. Az első nyelv, melyet a kis Rájnis a szülőházban tanult, a német volt, a második, melyre a kőszegi jezsuita iskolában fogták, a latin, s magyarul csak serdülő korában kezdett beszélni. Magyar szülőföldjének ereje azonban csodát tett: rövid pár év alatt Rájnis nemcsak megtanult magyarul - s oly tökéletesen, olyan tisztán, mintha az alföldön született volna - hanem lélekben is átalakult magyarrá. Megszerette hazáját, faját, nyelvét, s noha 1757-ben az erősen nemzetközi jezsuita-rendbe lépett, mely őt két évre Bécsbe, majd újabb két évre Leobenbe küldte, ez a szeretet csakhamar rajongássá, tüzes hazaszeretetté fokozódott.

Hazaszeretete tette őt magyar íróvá is. A latin verselést, melyet már a gimnáziumban elsajátított, Leobenben is folytatta, mikor egyszerre fölébredt benne nyelvére büszke magyarsága. Megirígyelte a rómaiakat szép versformáikért s meg akarta mutatni, hogy a mi nyelvünk sem áll hajlékonyságban Horatius nyelve mögött. Az eszmét megvalósította, s 1760-ban Sannazarónak egy kis latin versét magyar hexameterekbe öltöztette. Német földön, németek között, német anyanyelvű költő tollán született tehát meg az a magyar vers, amelyben egy félszázados költői irány legelső jelentkezését keressük!

A következő évben a rend vezetősége Rájnist Esztergomba rendelte tanárnak, majd Kassára filozofiára, s 1763-ban Pozsonyba tanítónak, még pedig, ami igen jellemző bizonyítéka Rájnis megmagyarosodásának, avval a megokolással, hogy a rendnek ott jó magyar emberre van szüksége! Iskolájának igazgatója a nagyhírű Faludi Ferenc volt, akitől újabb ösztönt vett költészete folytatására. Itt, Pozsonyban írta első eredeti magyar versét s épen Faludi személyével kapcsolatban. Alig hogy megpihent, a jezsuita-rendszer szerint újra kezébe kellett vennie a vándorbotot; meglakta Győrt, Nagyszombatot, hol 1771-ben pappá szenteltetett s a következő évben a bölcsészet baccalaureatusa lett, majd Székesfehérvárt s 1773-ban Szatmárt.

Az 1773-ik esztendő nagy forduló Rájnis életében. Magyar versei, melyeket az utolsó két évben írt, egész kis gyűjteménnyé szaporodtak, úgyhogy elhatározta: kilép velük a nyilvánosság elé. Elveit, amelyek szerint a magyar nyelvet a görög metrumokhoz alkalmazta, szintén összeállította, határozott szabályokba foglalta a magyar prozódiát, s az elméleti részt költeményeihez csatolva, elkészítette sajtó alá a kötetet, A magyar Helikonra vezérlő Kalaúzt. Műve két könyvre különül, az első címe Példák, a másodiké Régulák. Amaz a költő eredeti és fordított lírai költeményeit foglalja magában, toldalékul pedig azokat a köznapi szólásokat, melyekben Rájnis valamilyen görög metrumot ismert föl. Azt akarta ez utóbbiakkal bizonyítani, hogy a magyar nép is él, öntudatlanul, klasszikus versfajokkal. Nem szükséges mondanunk, hogy áltatta magát, példái kisebb részben véletlenül perdülnek görögös ritmusban, nagyobb részt csináltak vagy legalább módosított közszólások. A Régulákban teljes, kidolgozott prozódiát ad; az iránt nem volt kétsége, hogy a magyar nyelvben is, mint a latinban, a szótag hosszúsága a zártságtól, illetőleg a magánhangzójának hosszúságától függ, de az lehetett vitás, mely hangok ejtendők hosszúan, s e kérdés eldöntésében a nyelvtörténet vagy a nyelvszokás és a nyelvjárás legyen-e bíró, végül mennyiben érvényesíthetők a magyar verselésben a latin verselés megengedte szabadságok: ezt iparkodik tehát Rájnis általánosságban és részletekben eldönteni.

A Kalaúzhoz már az előszót is megírta Rájnis, mikor eszébe ötlött Horatius mondása: nonum prematur in annum. A tanácsot szószerinti értelemben véve, félretette könyvét s várta, míg elérkezik a kilencedik esztendő. Azonban még az első sem telt el, mikor egy végzetes csapás zúdult reá: XIV. Kelemen pápa eltörölte a jezsuita szerzetet. Rájnist, aki bensőleg ragaszkodott vallásához és rendjéhez, a kegyetlen s mint ő vélte, igazságtalan intézkedés nagy lelki fajdalommal töltötte el. Hogy bánata teljes legyen, a királyné a pápai bulla értelmében föloszlatta a rendházakat s tagjaikat a kolostor kényelmes, biztos otthonából belevetette az élet mozgalmas, örvénylő árjába. Költőnknek is új otthont kellett keresnie. Győrbe ment s hogy csekély penzióját (192 forint) kipótolja, hitszónoki állást vállalt a főiskolánál, hol egyideig tanított is.

Időközben Baróti Szabó Dávid, aki több mint egy évtizeddel Rájnis után szintén észrevette, hogy a magyar nyelv alkalmas a görög metrumukra, s nagy számmal írt «új mértékre vett» verseket, verseit összegyűjtve ki akarta adni. Fölszólította 1774-ben Rájnist, hogy együtt, egy kötetben lépjenek a világ elé. A büszke, költeményeire sokat tartó Rájnis visszariadt Szabó verseinek köznapiságától. Elutasította az ajánlatot, s engedte, hogy Szabó 1777-ben kiadott verseivel megelőzze. Csak amikor megjelent versenytársának kötete, akkor vette észre, hogy ezáltal elesett a dicsőségtől; megbánta nagyon késlekedését, de a tényen nem változtathatott: a reform érdeme Szabó nevéhez kapcsolódott. Ez az újabb csapás, mely ambícióját sértette, még jobban fölkavarta lelkét. Engesztelhetetlen haragra lobbant Szabó ellen, s elérkezvén végre a várt kilencedik esztendő, 1781-ben kiadta Kalaúzát, de megtoldotta Szabó verseit és prozódiai elveit gáncsoló részletekkel. Szabó nem tért ki a harc elől, nagy hévvel s itt-ott csipősen válaszolt. (Ki nyertes az hangmérséklésben?1787.) Az indulatos, ellenmondást nem tűrő Rájnis nem tudta elviselni, hogy tekintélye ellen valaki a nyilvánosság előtt is föl mer szólalni, azonkívül a megelőzés miatt régi sebe is égette, úgyhogy abban a vitairatában (Sisakos, paizsos, kardos mentő-írás), melyet Magyar Virgiliusához (1789) csatolt, kíméletlenül, szenvedéllyel, nyersen támad Szabóra s értelmének erejével, metsző logikájával, erőszakos dialektikájával teljesen tönkre teszi érveit és kigúnyolja költészetét, mely szerinte megcsúfolja mind a magyarságot, mind a poézist.

Rájnis természetében volt valami végletes. A nagy indulatok jellemezték. Minden érzése hatalmas, szertelen volt, hazaszeretete csakúgy, mint önérzete, szeretete és gyülölete egyaránt. Így lelki mozgalmai is rendkívüli arányokat öltöttek. Nem hiába hasonlította őt Kazinczy oroszlánhoz, keresztül gázolt mindenkin, aki útjába akadt. Már a Kalaúza mellett megjelent Megszerzésben Szabón kívül leszólta Kalmár Györgyöt rossz hexameterei miatt, és meghurcolta Ráth Mátyást, aki a Magyar Hírmondóban nem magasztalta könyvét kellőleg. Még ádázabb haraggal készült Batsányi Jánosra rontani, aki férfias bátorsággal, de a művelt ember finomságával vette védelmébe barátját és a szerkesztésében megjelenő Kassai Magyar Múzeum munkatársát, Szabó Dávidot. Kegyetlen felelete, az Apuleius tükörének nevezett pamflet, már készen is állt; mikor azonban Batsányit a Martinovics-pörben elfogták, szánalma erőt vett haragján, s nem nyomatta ki a gyűlölködő hangú röpiratot.

Könnyen hevülő, ingerlékeny kedélye s erős önérzete egyébként is sok kellemetlenségbe bonyolította, annál inkább, mert különködő modorával nem igen tudott a társadalmi formák közé illeszkedni. Összezördült a győri közönséggel, mely megharagudott reá, mert alig vagy épen nem viszonozta a köszöntést; barátaival és jótevőivel, kik nem engedelmeskedtek szeszélyeinek; föllebvalóival, kik nem nézték jó szemmel, hogy tüntető hazafiságból egyházi ruháját magyar világi ruhával cserélte föl. Egyre szaporodó ellenségei nemcsak mindenféle apró boszantásokkal keserítették el életét, hanem fölhasználva azt, ami életmódjában valóban kifogásolható volt, s megtoldva más, csak részben alapos vádakkal, 1784-ben kieszközölték elmozdítását hitszónoki állásától. Kis penzióján kívül nem maradt más jövedelme, mint a győri akadémiai templom gondozásáért járó csekélyke jutalom, úgyhogy valósággal nyomorgott. A sok támadás, bosszúság, nélkülözés még egészségét is megrontotta. Testileg-lelkileg betegen, egy pár mérges verssel és röpirattal könnyített keserűségén, nem kímélve rosszakaróit, «a magyar papok ellenségeit».

Nincs sok rokonszenves vonás Rájnis egyéniségében. Tettei, levelei, versei izgága, erőszakos, elfogult, fennhéjázó embernek mutatják. Mégis találunk mentséget számára. A felelősség részben legalább életviszonyait terheli, melyek lelki fejlődésére elhatározó befolyással voltak. Akinek férfikora elejétől folytonosan küzdeni kell a sorssal, annak szíve könnyen eldurvul, s aki látja, hogy minden igyekezete ellenére sem jut osztályrészéül az a siker és megbecsülés, amelyre jogot tarthat, az époly könnyen lesz igazságtalan maga is mások irányában. De volt egy vonása lelkének, amely minden fogyatkozását feledteti: erős magyar érzése. Jelmondata: «Első édes hazám és csak azután következem én», nem maradt puszta szó, hanem egész életét irányító elvvé emelkedett. Saját érdekeit habozás nélkül föláldozta, ha ellentétbe került avval, amit hazafias kötelességének tartott: anyagi romlásának is ez volt nagyrészt okozója.

Mikor lassanként belétörődött nyomorúságos, zaklatott életébe, József császár utolsó intézkedései és halála újra mozgalomba hozták lelkét. De most nem haragja kért szót, hanem lelkesedése. Az ország alkotmányának visszaállítása, a nemzetünkre virradó szebb jövő reménye dalra tüzelik, s a 90-es évek elején hosszú pihenő után újra ír egy pár verset. Számuk csekély, de költői termésének legjavát alkotják. Érezte, maga is, ezért elhatározta, hogy a Kalaúzban megjelent verseivel egyesítve közrebocsátja őket kötetének második, javított kiadásául. Az új gyűjteménynek Magyar Parnassus volt a címe, s mint az első munkáját, ezt is a görögös verselés törvényeit szabályozó elméleti, s az azt igazoló gyakorlati részre akarta osztani. Az utóbbi, a költői rész, el is készült. Négy fejezetre oszlik. Először a magyar közbeszédben található mértékes lejtésű szólamokat adja, melyeket a Kalaúz megjelenése óta figyelt meg, azután eredeti költeményeit, majd kisebb műfordításait, végül Az ikerek cím alatt Plautus egy vígjátékának, a Menaechminek átdolgozását, amelynek azonban költői értéke nincs. Munkájának kiadására nem talált maecenást, maga szorult anyagi helyzetében nem vállalkozhatott reá, így aMagyar Parnassus verses fele kéziratban maradt, a prozódiai részt már meg sem írta.

A balsiker elszomorította, de kedvét nem szegte. Eredeti verset nagyon hosszú ideig nem írt, csak egy csomó epigrammot, de annál nagyobb szeretettel dolgozott Vergilius átültetésén. Az idillekkel már 1787-ben elkészült s mint Magyar Virgiliusának első darabját 1789-ben közrebocsátotta, most a Georgiconhoz, kezdett, az ókor leghíresebb tanító költeményéhez, melyben Vergilius nagy szeretettel és szakértelemmel iparkodik költőivé varázsolni a földművelés és állattenyésztés köznapi foglalkozását. A munka lassan haladt, majd egészen abba maradt, mikor a sors újra lesujtott a szerencsétlen költőre. A király 1802-ben visszaállította a József császártól eltörölt Benedek-rendet, amely átvette gondozásába az akadémiai templomot, úgyhogy Rájnis minden anyagi segítség híján egészen nyugdíjára volt utalva. Nélkülözések között eltelt négy esztendő után 1806-ban mosolygott feléje, életében először, a szerencse, mikor a csornai premontrei-rend meghivta ujonc-mesternek türjei kolostorába. Egy évig ott, majd Keszthelyen mint az ifjúság hitszónoka csöndes nyugalomban élt tisztelői körében.

Amint Rájnis egész fejlődése sajátszerű, életének utolsó évei is különös hatással voltak reá. Az öregkor, mely rendszerint fokozza az ember gyöngeségeit, nála az ellenkező hatással járt. Gyarlóságai, hibái elhalványodtak, s annál inkább kiemelkedett szívének lappangó jósága. Anyagi gondjaitól végre megszabadulva, kedélye megenyhült, érdessége lecsiszolódott, s mivel senki sem bántotta, ő sem támadott senkit. Élénk vitatkozó kedve megmaradt, de nem szenvedélyes kitörésekben, hanem tréfás, jókedvű szóvitákban nyilvánult. Éles elméje, midőn irígység helyett csodálkozást keltett, szívesen szolgált kincseivel ifjabb embertársainak. Fogékonyabb lett mások törekvései, elnézőbb gyöngeségei iránt, mindjobban megszokta s megszerette az embereket, azok is őt. A premontreiektől a bencések hívták magukhoz Zalaapátiba, majd visszatért Keszthelyre, ahol igen nagy kitüntetés érte: Festetich gróf 1809-ben kinevezte nagy gazdasági intézetének, a Georgikonnak, igazgatójává. Mint a Georgikon scholarchája egy szép latin beszédet tartott a földműves élet kellemes, egészséges voltáról és stílszerűen, most már gyakorlatilag is megismerkedvén a földműves élettel, befejezte VergiliusGeorgiconjának fordítását. Munkája megjelenését már nem érte meg, mert rövid betegeskedés után hetvenkettedik életévében, 1812 szept. 23. Keszthelyen elhunyt. Hamvait a keszthelyi plébánia-templom őrzi.

Rájnis irodalmi munkásságának csak kis részét teszik költeményei. Erős logikája, fegyelmezett gondolkodása, átható értelme inkább a tudós pályára tette volna hivatottá, de kellő vezetés és képzettség híján idejének javát olyan meddő kérdések megoldására vesztegette, mint a kör négyszögesítése, melynek bebizonyítására egy latin s egy német munkát is írt. Tudományos eredményei közül csak azok tesznek számot, melyek a költészethez kapcsolódnak: prozódiai dolgozatai. A Kalaúz második felében és a Sisakos, paizsos, kardos mentőírásban kifejtett prozódiai elvei behatóbbak, határozottabbak, mint ellenfeléi, s tanítása rendszeresebb, tudományosabb, megokoltabb. Már kevesebb értékű a kéziratban maradt költészettana (A poétai mesterségnek közönséges regulái), mely egypár találó megfigyelésen kívül nagyrészt közismert, vagy ellenkezőleg, el nem fogadható esztétikai fejtegetésekből áll; műfordítói elmélete végül, melyet a Magyar Virgiliusa mellett megjelent Toldalékban fejtett ki, alapjában elhibázott. Irodalmunk fölújulása korában, mikor költészetünk nagyobb része idegen szellemi termékek fordítása volt, természetszerűleg a legtöbbet vitatott kérdések egyike volt, mi a fordító joga és kötelessége. Vajjon puszta tolmácsa legyen-e az eredetinek, arra hivatva, hogy azt mennél hívebben szólaltassa meg magyarul, vagy maga is teremtő költő legyen, aki az idegen költői művel mint nyers anyaggal tetszése szerint bánhatik, azt megrövidítheti vagy kibővítheti, javíthatja és szépítheti. Ez a tetszetős, de tudományos szempontból nem igazolható s rendkívül veszedelmes elmélet megvesztegette Rájnist is, aki Kazinczyval és Batsányival szemben nagy tűzzel kelt ki téves felfogása védelmére.

Gyakorlata szerencsére jobb volt elméleténél. Mind nagyobb fordításai, Vergilius Eclogái és Georgkona, mind töredékei (az Aeneisből és Voltaire Henriadejából) és kisebb műfordításai (Horatiustól, Navagerótól kettő, Aesopustól egy, görög, római és új latin lirikusoktól több, s nagyszámú epigramm), noha nem mérkőzhetnek e kor jelesebb műfordításaival, nincsenek érdem nélkül. Hiven ragaszkodnak az eredeti értelméhez, s ha eltérnek tőlük egyben-másban, ennek a kényszerítő szükség és gyakorlatlanság, nem pedig az említett művészeti elv volt az oka. Technikai készsége elég nagy volt, így könnyen és folyékonyan fordít. Különösen az idillek átültetése sikerült. Ha nem tudja is méltón tolmácsolni Vergilius Eclogáinak báját, népies és magyaros nyelve meghaladja természetességben Baróti Szabó fordítását. Nemcsak alapos tanulmányokat tett fordítása kedvéért, hanem beleélte magát költője lelki világába. Annál könnyebben tehette, mert Vergilius e műveiben (I. és IX. ecloga) költött nevek alatt a maga szenvedéseit, anyagi romlását, otthonából való kiűzését énekli meg: a sorsüldözte, kolostorból kiűzött, embertársaitól bevádolt Rájnis sok rokon hangot hallott kicsendülni Vergilius panaszaiból.

Eredeti magyar költeménye nincs sok, mindössze vagy félszáz, sokkal kevesebb, mint Révainak és Virágnak, s nem is hasonlítható Szabóhoz, aki öt kötetre való verset írt. Noha a deákosok közül az ő költői pályája nyúlt leghosszabbra, egy félszázadra (1760-1811), mégis a legkevésbbé termékeny mindannyiuk között. Ritkán vette kezébe a rómaiaktól öröklött lantot, s termékenyebb időszaka mindössze kétszer volt, 1773-ban, mikor körülbelül húsz, s 1790 körül, mikor hét eredeti verset írt. Látszik, nem volt igazi költői természet. Nehezen hangolódott, s ha az ihlet nem kereste föl, ő nem járt utána. Fogyatkozás ez és érdem egyben. Akinek a lelke nem rezdül meg könnyen a külvilág benyomásaira, az nem érzi a belső ösztönt, hogy dalával mások szívéhez szóljon s elmulasztja a legkedvezőbb alkalmat, azt az isteni egy percet, mely Arany szerint a költőé. De aki keresi a megéneklendő lelki izgalmat, az meg gyakran érdekesnek, költőileg alakíthatónak tart olyan mozzanatot is, mely kívül esik a költészet birodalmán. Rájnis sok pillanatot szalasztott el, de egy-két példát nem számítva, elkerülte az utóbbi hibát is. Alkalmi verset, ami olyan elterjedt divat volt korában, alig írt, s akkor is megtalálta a módját, hogy fölfogásával vagy előadásával kiemelje versét a köznapi, prózai sorból. Tudatosan vagy véletlenül, alkalmi verseire inkább a latin nyelvet használta, amelyen nemcsak ifjúkorában, hanem még élete végén is szívesen megírt egy-egy üdvözlő ódát, s ezáltal mintegy elvezette költészetének kevésbbé tiszta hullámait.

Egyáltalán Rájnis érdeme többször határozódik ilyen negativ mozzanatokban. Ő p. o. a legönállóbb a deákosok között, Berzsenyit is beleértve. Az új latinoktól és Faluditól, akit a legnagyobb magyar költőnek tartott, egy-két költői szólamon kivül semmit sem vett át, Horatiustól még annyit sem, s egy Anakreon-utánzatát figyelmen kívül hagyva költeményei mind vagy fordítások, vagy teljesen eredetiek, s ez utóbbiak érzelmi alapja csakúgy az övé, mint alakításuk módja. Érdem, de más szempontból kétes értékű. Említettük, hogy Rájnis, mint a deákosok általán Berzsenyiig, a maguk tudós szárazságában nem voltak elég fogékonyak a költői előadás egyik fősajátossága, a képszerűség iránt; verseikben kevés a kép, kevés a fény, a szín, s annál kevesebb, minél inkább óvakodtak ezt a hiányzó adományt kölcsönzéssel pótolni. Rájnis nem ékesítette költeményeit idegen díszekkel, de a magáéival is igen kis mértékben. Így a képek, melyek költészetét élénkítik, az övéi, csakúgy mint gondolatai és fordulatai.

Hasonlólag tulajdonképen a hiba elkerülésének köszöni azt, hogy a triász tagjai közül nála találjuk a legtöbb stílérzéket, ami a vers tartalmának és formájának kapcsolatát nézi. Ebben a tekintetben ő Horatiusnak a legmegértőbb tanítványa. Megtanulta azt, hogy nem a versforma határozza meg a beléje foglalandó tartalmat, hanem fordítva, a vers tárgya és hangulata követeli meg a neki megfelelő formát. Ódát a Horatius használta versszakokban ír, anakreoni dalt a teosi költő versmértékében, szatirát hexameterben, mesét jambusban Phaedrus módjára, gúnyverset skázonban s a zengzetes trocheust igen stílszerűen alkalmazza egyetlen pásztori dalában.

De Rájnis nemcsak a legkevésbbé termékeny, hanem legszűkebb körű is a deákosok között. Kirekesztően a lírát művelte, az epikában és drámában meg sem kísérelte erejét. Lelki élete, lírájának forrása intenziv volt, nem extenziv. Érdeklődése nem irányult az élet sokféle jelensége felé, s érzelmei is mélységükkel, nem változatosságukkal tűntek ki. Érdeklődési köre a költészetben még jobban összeszorult; van egy pár verse, mely nyilvánvalólag költői játék, de ezenkívül csak azt énekelte meg, ami nagyobb erővel szántott végig lelki világán. A könnyebb rezdüléseket nem gyümölcsöztette költészetében. Nagy fényűzés, különösen olyan költőnél, aki nincs bővében a tárgyaknak. Sajnálható is, mert az Anakreon modorában írt Búcsúvétele könnyed, sőt túlságosan könnyű játék ugyan, de van benne valami a deákosoknál oly szokatlan bájból, s a Szily János püspöknek írt verse (Pásztori dal), noha alig több mint udvarias hódolat az új főpapnak, nemcsak újdonság volt e nemben, hanem enyelgő hangjával, szelíden tovalebbenő képeivel, ritmikus, lágyan ömlő soraival be is hízelgi magát az olvasó fülébe.

A szelíd érzelmek, a csöndes öröm, a símára csiszolt nyelv azonban nem Rájnis eleme. Ő, a tüzes szóviták és tollcsaták embere, a έχηβογος^[1] Rájnis, amint Kazinczy nevezte, csak ritkán engedte, hogy az érzelmi ellágyulás erőt vegyen lelkén. Szívét csak a nagy érzelmek számára tartotta tárva. Láttuk élete rajzában, mikor a lelki fejlődését megvilágítottuk, hogy az ő nehezen hangolódó lelke a nagy izgalmakra viszont igen heves mozgalomba jutott, s ilyenkor idegei feszültségének a költészet volt a villámhárítója. Eredeti verseinek jórésze ilyen erős érzelmi alapból sarjadt ki: költészetét esztétikailag értékesíthető lelki mozgalmak keltették életre. Ez Rájnis költészetének legbecsesebb vonása. Versei nem hideg meggondolás eredményei, hanem érzelmek, sőt szenvedélyek és indulatok visszhangjai: ennyiben az igazi líra birodalmába tartoznak. Hogy mégsem számíthatók az értékesebb alkotások közé, sőt nagy részük alacsony színvonalon marad, az megint abból a Rájnisnál többször ismétlődő jelenségből fejthető meg, hogy erényei a maguk egyoldalúságában hibákká válnak. Az élményt, mely benne a szenvedélyes indulatot keltette, nem tudta költőileg idealizálni, hanem jóformán keletkezése percében azon nyersen foglalta versbe. Ott izzik bennük gyűlölete, haragja, ritkábban elragadtatása, s nem nemesedik tiszta költészetté. Különösen költészetének első virágkorában bántó az a közvetetlenség, mellyel ír. Ízlése még tisztulatlan: midőn egy festő barátja egy magyar ruhába öltözött leány képével ajándékozza meg, határtalan örömében nem találja meg az érzelmi állapotát méltón festő szavakat (Egy jeles képíróhoz); viszont az idegen divaton kapkodó magyarokat olyan durva szatirában állítja pellengérre, Áttila kocsisa képében olyan goromba korbáccsal sujt le reájuk, hogy még a fölindulásának nemes alapja, az erős hazafias érzés kedvéért sem bocsáthatjuk meg rikító, illetlen kifakadásait.

Az évek jártával lehiggadt költőnek ízlése is mindjobban tisztult. Mikor majd két évtizednyi pihenő után, 1790 körül, újra megszólal, lantja sokkal tisztább, nemesebb hangokat ad. Az a hét új vers, mely a Magyar Parnassusban olvasható, magasan fölötte áll az első hajtásnak, az ötvenedik életévét betöltött költő értékesebb lírai darabokat adott, mint a harminc éves. Költőibb érzelmeket szólaltat meg és nagyobb művészettel. A maga bajait nem hánytorgatja, általánosabb érdekű tárgyat választ, s a hét közül öt vagy egyenesen hazafiúi érzelmeinek kitörése vagy legalább kapcsolatos velük. Régibb verseiből is kicsillant a nemzetének szeretete, itt egyenesen uralkodó motivummá emelkedik. Lelke a haza sorsán csüng, szeme kémleli a biztató és aggasztó jeleket. Kedélye beborul, majd újra kiderül, amint a nemzet életében bekövetkezik a nagy fordulat, az abszolutisztikus törekvések bukása. Egyike az elsőknek, akik tisztán látnak, akik megérzik a veszedelmet, tudják honnan jön. Elragadja tüzes vérmérséklete: kitör azok ellen, akiktől hazáját félti, s dicsőíti, akiknek munkája a vészes múlt után a jelen boldogságát megteremtette. Nemes felháborodása megtalálja a neki megfelelő kifejező formát. Kegyetlen haraggal támad a hazafiatlan nemesekre (A magyarokhoz), az uralkodóra, ki nem tiszteli a törvényt (Forgách Miklósnak dicsérete), a magyar papok ellenségeire (A muzsához), az idegen divat pártolóira (Rókásihoz), a nagyralátókra, akik nem érik be a sorstól nekik juttatott állással, hanem tehetség nélkül is magasabbra vágynak (A varga fiakhoz). Lelkesedése is méltóbb tárgyra irányul s méltóbb formában jelen meg. Szívének végletes érzéseivel köszönti Forgách Miklóst, a József korabeli ellenzék vezérét, ki szembe mert szállani magával a hatalmas uralkodóval is, s II. Lipótot, aki visszaállította már-már veszendő alkotmányunkat (II. Leopold királynak dicsérete).

Az a szélsőséges érzelmi élet, mely a pályáján annyi keserű órát szerzett a költőnek, itt megkapja jutalmát. Ezek a költemények méltó kihangzásai a XVIII. század lírájának, s a triász költészetének legjava alkotásához tartoznak.

Az erős költői meghatottság, melyből e versek fakadtak, megérzik Rájnis verseinek a nyelvén is. Talán a kelleténél jobban. Érzelmein nem tud uralkodni, heve elragadja. Nyelve különben is súlyos és nehézkes, egyenetlen s darabos, fölindulásában azonkívül nem mérlegeli szavai erejét, nem válogatja meg kifejezéseit. Hogy jellemző legyen, keresi a rikítót, sőt a durvától, póriastól sem retten vissza; haragjában, gúnyos hangulatában olyan sorokat ír le, melyeket nem lehet arcpirulás nélkül idézni. Fogyatkozás ez, árnyoldala költészetének, de tagadhatatlanul az erőnek jele. Nem fél gondolatát határozottan kimondani, s ha néha tulságosan erős szó csúszik tolla alá, legalább nem halvány a kép, melyet vele az olvasóban ébreszt. Ebben a tekintetben is nagy haladást mutat második gyűjteménye. A bántóbb ízléstelenségeket nagyrészt elkerüli, anélkül, hogy ereje megfogyatkoznék. Nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy nemcsak a deákosok között, de a fölújulás korában Virágig nem volt olyan költő, aki Rájnist elérte volna erőben, tömörségben. Sőt ha gúnyos nyilait szórja vagy a hazáért lelkesedik, diadalmasan állja ki Virággal is az összehasonlítást.

Ezen a jogon emelkedik Rájnis a magyar költők közé.

Nem könnyen jutott oda, s helye ma sincs biztosítva. Kortársai inkább a tudóst s az elméletírót látták benne, költészetét inkább csak barátai magasztalták, többnyire túlzó, meg nem érdemelt dicséretekkel. Nyers modorával, Baróti durva megtámadásával egyébiránt majd minden magyar írót elidegenített magától, akik a személy iránt érzett ellenszenvüket átvitték a költőre is. Mikor Rájnis és ellenfele bevégezték földi pályájukat, a szenvedélyek hullámai elcsöndesültek s a személyi tekintetek helyett esztétikai szempontból ítélkeztek műveiről. Objektivek voltak az ítéletek, mentek az elfogultságtól, de Rájnis szerencsétlenségére költészetének csak a nyomtatásban megjelent kevésbbé becses felét ismerték. Így Toldy Ferenc, Gyulai Pál, Beöthy Zsolt nem dicsérhettek mást költészetében, mint dikciójának erejét. Még Bánóczi József is, aki az újabbkori műbírák között a legnagyobb méltánylással szólt Rájnisról, a már Toldy megállapította kiválósága mellett csak az iróniát, a fölcsillámló humort s némi költői érzéket említett dicséretképen. Életírói - Hénap Tamás, Ágh Lajos Norbert - noha ismerték a Magyar Parnassus verseit, az utóbbi közölte is őket műve Függelékében, Rájnis újabb verseivel egyáltalán nem foglalkoztak, értéküket nem állapították meg, így az irodalomtörténet még a XX. században is egyoldalúan pusztán a Kalaúz verseire támaszkodva fogalmazta ítéletét. A Kalaúz valóban igazat ad Toldynak, hogy Rájnis «különösen a fenséges és hathatós iránt bírt érzékkel, de tisztulatlan ízlése miatt azt gyakran legott megsemmisítette», a Magyar Parnassus azonban arról is tanuskodik, hogy élete delén túl ízlése megtisztult, érzésvilága megnemesedett. S kései verseiben érzelmeinek és nyelvének ereje zavartalanul nyilatkozik, belőlük egy értékesebb, művészibb Rájnis képe bontakozik ki.