Frank Wedekind: Lulu |
2011. december 01. csütörtök, 17:17 |
DUNA2 december 2. - 22:20 - 1.20 Dunaszínház: Frank Wedekind: Lulu Tartalom: Lulu minden férfit tönkretesz, aki az útjába akad. Szeretői sorra meghalnak, vagy szerencsétlenül járnak. Egyre lejjebb csúszik a társadalmi ranglétrán, végül prostituáltként találkozik Hasfelmetsző Jackkel, aki megöli. Frank Wedekind, a fiatal német drámaíró a XIX-XX. század fordulóján egy provokatív, a kor erkölcsi normáihoz és polgári értékrendjéhez képest botrányos történetet vetett papírra. A Lulu-témát először a Pandora szelencéje című drámájában dolgozta fel. Vajon mi adja a Lulu örökkévalóságát? Nyilván különleges stílusa és nyelve is, amely egyszerre társalgó, szellemes, mulatságos, mégis döbbenetesen szókimondó. De a Lulu halhatatlanságának záloga mégis az a bátorság, szenvedélyesség, kérlelhetetlenség, amellyel Wedekind a társadalom repedéseit feltárja. Egy békésnek, szabályosnak tűnő világ mélyén olyan elementáris energiák, vágyak és indulatok lüktetnek, amelyeknek elég egyetlen szikra, s az egész rendszer összeomlik, illetve leleplezi saját hazugságait. Ez a szikra Wedekindnél a címszereplő figurája. Lulu egyszerre angyal és ördög. Vajon hogy lehet az, hogy e mellett a nő mellett minden férfi elpusztul - hol bizarr öngyilkosságban, hol véletlenül, hol gyilkosság áldozataként? Hogy lehet az, hogy ugyanabban a nőben találja meg a megváltóját (és a gyilkosát) az elegáns és gazdag világpolgár, az öregedő hivatalnok, az idealista művész, de a magányos grófnő is? Szereplők: Csákányi László, Sinkó László, Kaszás Gergő, Bodnár Erika, Benedek Miklós, Kun Vilmos * Frank Wedekind * Frank Wedekind Wedekind legerőteljesebb és legszuggesztívebb színpadi műve A föld szelleme (Erdgeist, 1895) és a folytatását képező Die Büchse der Pandora, 1904 (Pandora szelencéje) című tragédia. A két részt egybefogó központi nőalak, a démoni Lulu, maga a Wedekind-álmodta „szilaj, szép állat", a szenvedélyes-ösztönös nőiesség. Benne testesül lénnyé a szexus ellenállhatatlan, elemi ősereje, amely rabjává és áldozatává tesz minden férfit. Ő a hordozója a Wedekind-féle morálnak, amely a testi szerelem felszabadításának hirdetésével tiltakozik a társadalmi korlátok ellen. A második részben azonban Lulu, akit ösztönösségében sem a szellem, sem a nevelés, sem művelődési élmények nem korlátoznak, maga is áldozatul esik azoknak az erőknek, amelyeknek megtestesítőjeként addig mindenen és mindenkin diadalmaskodott: egy hírhedt kéjgyilkos kése végez vele. Ezzel a kérdőjeles félmegoldással zárul a hátborzongatóan naturalista jelenetekkel és merészen újszerű, stilizált dialógusokkal teletűzdelt dráma. A párbeszéd nem a régi értelemben vett, folyamatosan gördülő beszélgetés két partner között, inkább a beszélők szélsőségesen telített érzelmeinek és gondolatainak szaggatott ritmusú, töredékes, csomópontokba sűrített felvillantása, amelyek között sokszor hiányzik minden összekötő szöveg. Sokban emlékeztet ez a dialógusvezetési technika a ballada stílusára, amely - főleg a moritát (vásári képmutogató ének) s a rémballada - egyébként is erősen befolyásolta Wedekind írásművészetét. A nagyszámú Wedekind-mű között akad bohózat, Schwank, vígjáték, dráma, elbeszélés, vers és sanzon. A színművek azonban a Lulu-darabokhoz képest nem mutatnak fejlődést, tematikájuk és technikájuk nagyjából ugyanaz. Mégis említésre méltó közülük A hőstenor (Dér Kammersanger, 1899) című, három jelenetből álló játék, amely - groteszkül kiélezett helyzetben - az ösztönember típusának ellentétét: a kötelesség, az üzlet, a karrier megszállottját mutatja be, akinek világát a polgári credónak ez a szentháromsága uralja, és nem enged érvényesülni semmiféle természetes érzelmet, emberi ösztönt. A Marquis von Keith 1900, (Keith márki) című szélhámos-komédia viszont annyiban érdemes figyelmünkre, mert benne illusztrálja Wedekind legcsattanósabban azt a felismerést, hogy a polgári morál csak a jövedelmező üzletek leplezésére szolgál, hogy a polgári erkölcs kódexében a jó és a rossz egyetlen mércéje a siker, illetve a sikertelenség, s hogy ennélfogva nem a társadalmon kívül álló kalandor, hanem a „tisztességes" polgár az igazi szélhámos, mint ahogy a testét nyíltan áruló utcalány is végeredményben tisztességesebb, mint a jól nevelt szűz, aki ártatlanságát pusztán üzleti megfontolásból őrizgeti, hogy birtokában magasabb árfolyamon tudja eladni magát a házasság tőzsdéjén. |
LAST_UPDATED2 |