TÓTH ÁRPÁD
AZ ŐSÖK RITMUSA
Ember vagyok, új élet, új utas, Ki azt hiszi, friss titkokat kutat, S szűz ösvényt tör. Ám bennem csöndesen Ezernyi ős mozgás jár vén utat.
Sok régi ritmus, sűrű és borús Zajlás a test titkos mélyeiben, Távol a fénytől s mégis biztosan, Hibátlanul. S ős híreket izen.
Ó, jaj, ki tudja, hány bús ükapám Testében élt már ez az idegen Világ, mely fáradt gesztusok felé Lankasztja lázadozó idegem.
Mosolyognék egy boldog, új mosolyt, De a szivem bíbor öbleiből - Sejt sejtnek adja - csöndesen remeg Szememig a holt könnyek vödre föl.
Dacolnék új, szép daccal, ám kevély Szájam körül már gyáva gödröt ás, Szelíd barázdát, halavány mosolyt Valami ősi meghunyászkodás.
Én régi, régi jobbágy-őseim, Hát éltek még? Jaj, hány rossz éven át Vonszolja még a csüggeteg utód Sötét parancsok konok csapatát?
Vagy kába álom minden szabad út, És nem is lehet újat kezdeni? S csak egy parancs van a földön örök: Dolgozni s új rabszolgát nemzeni?
Én nem hiszem. Van kicsi gyermekem Énnékem is! Hátha az ősi sejt Őbenne tisztul dús örömre, és Minden homályos, vén bút elfelejt!
Ó, hátha jő a tiszták s boldogok Szűz birodalma, a szebb, új világ, S dallá dobognak a szivekben a Bús, fáradt ritmusok, a holt apák!
|