Sajó Sándor
Magyar ének 1919 -ben

Mint egykor Erdély meghajszolt határán 
A fölriasztott utolsó bölény, 
Úgy állsz most népem, oly riadtan, árván, 
Búd vadonának reszkető ölén; 
És én, mint véred lüktető zenéje, 
Ahogy most lázas ajkadon liheg, 
A hang vagyok, mely belesír az éjbe 
És sorsod gyászát így zendíti meg: 

Két szemem: szégyen, homlokom: gyalázat, 
S a szívem, ó jaj, színig fájdalom... 
Mivé tettétek az én szép hazámat? 
Hová süllyedtél pusztuló fajom? 
Fetrengsz a sárban, népek nyomorultja, 
Rút becstelenség magad és neved, - 
Én mit tegyek már?... Romjaidra hullva 
Lehajtom én is árva fejemet. 

Laokoon kínja, Trója pusztulása 
Mesének oly bús, sorsnak oly magyar; 
A sírgödör hát végképp meg van ásva? 
A Föld mely ápolt, most már eltakar? 
Búm Nessus-ingét nem lehet levetnem, 
De kínja vád, s a csillagokra száll, 
Ha végzetem lett magyarrá születnem 
Magyarnak lennem mért oly csúf halál? 

Nemzet, mely máglyát maga gyújt magának 
És sírt, vesztére, önszántából ás, 
Hol száműzötté lett a honfibánat 
És zsarnok gőggé a honárulás, 
Hol a szabadság őrjöngésbe rothad, 
Megváltót, s latrot egykép megfeszít, 
Hol szívet már csak gyávaság dobogtat, - 
Ah, rajtunk már az Isten sem segít! 

Pattogva, zúgva ég a magyar erdő, 
Az éjszakába rémes hang üvölt, 
Lehullt az égről a magyar jövendő, 
Milljó göröngyre omlik szét a föld; 
De bánatomnak dacra lázadása 
- Mint őrület, mely bennem kavarog - 
Fölrebben most is egy-egy szárnycsapásra, 
Még nem haltam meg, - élni akarok! 

A mindenségbe annyi jaj kiáltson, 
Ahány magyar rög innen elszakadt; 
A tíz körmömmel kelljen bár kiásnom, 
Kiásom a földből a holtakat: 
Meredjen égnek - körül a határon 
Tiltó karjuknak végtelen sora 
S az ég boltján fenn lángbetűkkel álljon 
Egy égő, elszánt, zordon szó: soha! 

Soha, soha egy kis göröngyöt innen 
Se vér, se alku, se pokol, se ég - 
Akárhogy dúl most szent vetéseinkben 
Idegen fajta, hitvány söpredék: 
E száz maszlagtól részegült világon 
Bennem hitvallón egy érzés sajog: 
Magyar vagyok, a fajomat imádom 
És nem leszek más, inkább meghalok! 

Uram, tudd meg, hogy nem akarok élni, 
Csak magyar földön és csak magyarul... 
Ha bűn, hogy lelket nem tudok cserélni, 
Jobb is, ha szárnyam már most porba hull: 
De ezt a lelket itt hagyom örökbe, 
S ez ott víjjog majd Kárpát havasán, 
És belesírom minden ősi rögbe: 
El innen rablók, - ez az én hazám! 

És leszek szégyen és leszek gyalázat 
És ott égek majd minden homlokon, 
S mint bujdosó gyász az én szép hazámat 
A jó Istentől visszazokogom; 
És megfúvom majd hitem harsonáit, 
Hogy tesz majd Isten gyönyörű csodát itt: 
És bölcsővé lesz minden ravatal, - 
Havas Kárpátoktól kéklő Adriáig 
Egy ország lesz itt, egyetlen, s magyar.