A Dunától a Temzéig a gyanakvástól a bizalomig Nyomtatás

A Dunától a Temzéig a gyanakvástól a bizalomig


Egy mindannyiunk számára szerencsésebb csillagállás alatt Orosz Istvánt ma „magyar Havelként” emlegetnék. A szamizdat Beszélõ alapító nyomdásza voltaképpen önvallomást tesz, amikor a késõbbi cseh elnök ellenzéki magatartását jellemzi: „a lelkiismereti értékek fenntartását, a becsületes magatartást akkor is központi jelentõségûnek tartja, ha attól közvetlen politikai eredmény nem várható, mert tudja, hogy ezek az értékek a klasszikus polgári liberális demokrácia alapértékei”. Ez a „klasszikus polgári álláspont” – a honi szekértáborok kölcsönösen fagyos meg-nem-értésétõl kísérve – ingajáratban töltötte a kilencvenes éveket a Duna és a Temze között. Orosz Istvánnak az Új Mandátum Kiadó és a Hatodik Síp Alapítvány gondozásában a közelmúltban megjelent könyve, a Dokumentumtörténet címében többrétegû jelentést hordoz. Dokumentumokra épül és dokumentál. Egyetemista, szamizdatos, emigráns és rendszerváltás utáni írásait összevetve tapasztalhatja meg az olvasó Orosz István rendíthetetlen hitét a liberális demokráciában, belügyi jelentések és ellenzéki kiáltványok, valahavolt politikai útitársak visszautasító és magyarázkodó levelei hiteles betekintést engednek a rendszerváltást megelõzõ, majd az azt követõ idõszak hangulatába, másutt társadalomtudományi elemzéseket és mérvadó demokratákat hív segítségül a politikai mélyrétegek feltárásához. A Dokumentumtörténet három írást rendez egységbe.

A könyv elsõ három fejezete látszólag önéletrajz. Orosz István igen hamar szembesül a családi tradíciókba kódolt protestáns etika és szociáldemokrata munkásszolidaritás, valamint a létezõ szocializmus hitvány, képmutató és zsarnoki valósága között tátongó szakadékkal. A könyvön és Orosz István pályáján végigvonul az együtt-nem-mûködés kényszerének apai parancsa és a méltóságát az ávós ütlegek dacára is megõrzõ Szász Béla példázata. A gimnáziumi, majd egyetemi közösségi nekibuzdulások nyomában lihegõ hatalmi arrogancia ébreszti rá: „...a szocialista-kommunista berendezkedés megreformálhatatlan, hiszen zsigerbõl tagad és megakadályoz minden autonóm megnyilvánulást, még azokat is, amelyek egyébként egybeesnének a párt törekvéseivel. Apámnak igaza van: az egyetlen valóságos alternatíva a nyugati típusú liberális demokrácia”. A nyolcvanas évek legelején kivonul a fõvárosból, s kivonul a rendszerbõl is. Egy dunabogdányi parasztházban Orosz és felesége lesznek a Kisúgó és a Beszélõ elsõ nyomdászai. Vadregényes konspirációk – a lebukás leghatékonyabb ellenszere azonban az ellenzékiek egymás iránti szolidaritásban és egymásba vetett bizalmában rejlik. A fantáziátlan hatalom soha nem fedezte fel a bogdányi rejtekhelyet.

Az Orosz-házaspár 1985–86-ban egy szellemileg és kulturálisan revelatív akadémiai évet tölt el az Exeteri Egyetemen. A hatósági vegzatúra csak fokozódik hazaérkezésük után. Orosz ekkor dönt úgy, hogy a belsõ emigráció helyett a külsõt választja. 1988. májusában, Kádár bukásának hetében, családjával együtt kivándorol Angliába. Az angol demokrácia tradicionális levegõje súlyos betegségébõl is kigyógyítja. A rendszerváltás történéseihez távolról, a BBC hullámain és haza küldött írásain keresztül kapcsolódik. Állampolgárságát 1990 õszén, a demokratikus Magyarország elsõ elnöke, Göncz Árpád adja vissza. Elsõ könyvét, a Westminster Modellt 1993 decemberében a Katalizátor Iroda mutatja be a másodvirágzását élõ, zsúfolásig telt Egyetemi Színpadon (a sorsa fintora: a következõ hónapban a kádárizmus továbbélõ lelkülete lelakatolja az Egyetemi Színpadot). A szabad hazába Orosz István letisztult antikommunizmussal és elkötelezett liberális demokrataként érkezik vissza. S csalódottan figyeli, miként szippantja be egykori harcostársait a gyanakvás kultúrája. Orosz a kilencvenes évek Magyarországán sem lel szellemi otthonra.

Talán emiatt, az ötödik fejezet – „epilógus helyett” – a virtuálisan létezõ „Magyar Liberális Párt” kiáltványa, minthogy: „…amíg a Magyar Liberális Párt mint választható alternatíva nem konstituálja magát a magyar választók számára, addig semmiképpen nem derülhet ki: hányan vagyunk már végképp torkig, a liberális értékek nyomorúságos magyar kváziasításával, eltékozlásával”. A Dokumentumtörténet magva – mely visszamenõleg az elsõ három fejezetet is kiragadja a puszta önéletírás mûfajából – a negyedik fejezet, ahol Orosz a társadalmi tõke fogalmát járja körül. Abból indul ki, hogy a bizalom, a hálók és viszonthálók javítják a társadalmi együttélés hatékonyságát, s olyan erkölcsi erõforrást képeznek, amely a használat során növekszik és nem csökken, s amely elcsökevényesedik, ha nem használják. Robert Putnam kultúrszociológiai tanulmányát interpretálva kíván közelebb jutni a nyugati demokráciák és Kelet-Európa politikai kultúrái közötti különbözõség megértéséhez. Putnam Olaszország egy elmaradott déli és egy fejlett északi körzetét vizsgálta. Északon dominálnak a civil erények, virágzanak a civil egyletek. A déli vidéket az amorális famíliaszellem lengi be, lakói elidegenedettek és kihasználtak. Északon burjánzanak a horizontális viszonylatok, az õszinteség és a törvénytisztelet elsõrangú érték: szabad akaratukból engedelmeskednek a polgárok a maguk alkotta normáknak.

Délen a vertikalitás, a patrónus-kliens-viszony jellemzõ, az interperszonális kapcsolatok ritkák, tobzódik a politikai korrupció és a maffia. Északon a szolidaritás és az önfegyelem szabályoz, Délen a hierarchia és az erõszak. Északon magától értetõdõ a civil részvétel és az egyesülési kedv, az „incivisme” déli körzetében túlteng a demokratikus elveket illetõ cinizmus és õsi bizalmatlanság. Egyik oldalon a bizalom, a másikon a gyanakvás kultúrája. A Kádár-rendszer felmérhetetlen rombolást vitt végbe a magánéletnek éppen azokban a civil szféráiban, amelyek nélkülözhetetlenek a társadalmi tõke felhalmozásában és mûködtetésében – tér viszsza a hazai állapotokhoz Orosz. A hálózat a bizalmi hálókat roncsolta. Kevesen ábrázolják olyan plasztikusan a kádáriposzkádári világ természetrajzát, mint Orosz István a Dokumentumtörténetben. A Sose halunk meg címû film kapcsán 1994-ben ezt írta: „A rendszer fönntartóinak (…) elemi érdekük volt, hogy megpróbálják elhitetni az országgal: mindenért, ami történik, mindenkit felelõsség terhel. Nem csak a kormányt, nemcsak a kormányzó párt vezetõit – mindenkit. Hogy mindenki sáros, és hogy ez jó, ezt élvezni lehet, s hogy az ország ezt élvezi is.” A Kádár-rendszer a túlélés szabadságát kínálta fel. „A figurák csalnak, érzelmi felindulás nélkül, természetes egykedvûséggel teszik, mintha tudnák: sorsuk eleve elrendeltetett, bármit csináljanak is, úgyis elkurvulnak. Felmentve minden felelõsség alól, nem is érzik olyan rosszul magukat ebben a világban. (…) Szabadságában lop, csal, hazudik, csábít, megveszteget és lóversenyzik, vagyis úgy tûnik, szabad az erkölcsi gátlásoktól – magyarán gátlástalan. És mire szabad? Szabad a szerencsejátékra, reménye az irracionalitás.”

Orosz nem kér ebbõl a túlélésbõl és ebbõl a szabadságból. Hiszen létezik, létezett más választás: az együtt-nem-mûködés kényszere. Egyetemi kalandjait elbeszélve szemléletes és tanulságos bevezetõt enged a Kádár-kori hatalom-technológusok sunyin inszinuáló és integráló mechanizmusaiba. Orosz, mint liberális polgár döbbenten mered a felújuló népi-urbánus ellentétre. „Az, hogy ki zsidó és ki nem, soha nem merült föl nálunk, ennek köszönhetõen bennem nem is alakult ki az ilyesfajta külsõ megkülönböztetés képessége és igénye. Rokon- és ellenszenveim, baráti és érzelmi kapcsolataim ettõl függetlenül alakultak. Máig azt gondolom: nagy-nagy szerencsére. Azt remélem, védett voltam ugyanis sok-sok elméleti, politikai és érzelmi zsákutcától, amelyekbe pedig oly könynyûszerrel és annyiszor besétálhattam volna.” S ugyanilyen értetlenséggel szemléli a magyar politikai élet szélsõséges és irracionális polarizálódását. „A vádak szerkezetileg tökéletesen fedik egymást és épp ezért a legnagyobb a kölcsönös elképedés és felháborodás: a másikkal egyszerûen már nem lehet értelmes emberi szót váltani.” Orosz a huszadik századi magyar történelemmel liberális alapról való szembenézést sürgeti: „Mindkét fél jogosan érzi felháborítónak, amikor a másik arról kezd beszélni, hogy minek állandóan felhánytorgatni a múltat, borítsunk már fátylat rá”. Jászi és Bibó formátumú egyéniségeket hiányol a politika porondjáról. Orosz úgy véli, a kádárizmus egy szempontból mindenképpen kivételesen sikeresnek bizonyult: sikerült annyira interiorizálnia magát, önmaga képére hasonítani és korrumpálni a politikát és a sajtót, hogy amikor arculatot kellett volna váltani a rosszízû Antallféle kísérlet után, minduntalan csak Kádár halotti maszkja került a politikusok keze ügyébe.

„Nem változott meg a politikacsinálás stílusa, továbbra is a zárt ajtók mögött kötött többnyire katasztrofálisan rossz, pragmatista alkuk határozzák meg az ügyek menetét. Nincs nyílt, következetes, megbízható elvi politizálás. Nincs független közvélemény, a civil társadalom gyenge, képtelen megfelelõ erõvel hallatni szavát”. Magyarországon pillanatnyilag politikai garanciája csak annak van, amit külsõ politikai erõk kényszerítenek rá az országra – vonja meg a szomorú mérleget Orosz István. A Dokumentumtörténetnek persze akadnak vitatható megállapításai. Orosz István néhol saját csalódottságát vetíti rá az ellenzéki múltra. Olykor igazságtalan az SzDSz majdani alapítóival szemben: a taktikai bizonytalankodás még nem feltétlenül ideológiai tisztázatlanság, a ’87-es „Társadalmi Szerzõdést” a közvélemény jelentékeny része éppenhogy túlságosan is merésznek tekintette. Hiszen a magyar társadalom korántsem oly liberális elkötelezettségû és sokkal erõsebben élnek benne – máig hatóan – a Kádár-rendszer integráló-korrumpáló mechanizmusai, mint azt Orosz remélte. S kérdéses az is: az Orosz István által megfogalmazott közösségelvû társadalomkép, mennyiben írható le a liberalizmus hagyományos fogalomrendszerével? Van-e értelmük a modernitáson túl a modernitás ideológiai kategóriáinak?

Egy biztos: Orosz István liberális hagyományokban – is – gyökeredzõ társadalom-felfogása soha nem hozható közös nevezõre a cenzorok és hálózati személyek poshadt hatalomgyakorlásával. Két út áll a magyar társadalom elõtt: a végletesen elharapódzott korrupció, a maffia, a kéz-kezet-mos, a közbeszéd trágárságba fulladó hangneme, vagy a nyugati típusú civil társadalom megbízható törvényeken alapuló tisztességes hangvétele. A kettõ közötti különbséget nem lehet elmosni és középút sincsen. Az önéletrajzként induló és politikai programadásba torkolló Dokumentumtörténet az egyik legalaposabb politikatörténeti elemzés Magyarország elmúlt három évtizedérõl. Egyúttal unikális dokumentációja egy letûnt és mégis velünk élõ világnak. Mégsem ezek a legfõbb erényei. Ahogyan a szerzõ magánélete, világlátása és egészsége együtt pulzál a társadalmi változásokkal, arra tanít: a politika lehet személyes élmény és nem lehet megélhetési kérdés. S igenis, lehet más a politika, lehetséges a politika rehabilitációja.

Budapest, 2004. március 26.

Orosz István: Dokumentumtörténet
Új Mandátum Kiadó


©1997-2009 Új KönyvPiac




Schiffer András


LAST_UPDATED2