Mi keresnivalója van egy polcon annak,

aki a maga fajtája kultúráját lesajnálja,

de az eltérő kultúrájúakét magasztalja?

Manapság, amikor más sem folyik, éspedig ezerszer inkább, mint a Kádár-korszakban, mint a magyarság lelki-szellemi értékeinek gyalázása vagy tagadása, nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy ez jó ideje gyakorta éppen a magyarság legnagyobbjainak kikiáltottak aktív támogatásával történik. Akik, ha hiúságuk úgy kívánja, eladják lelküket egy tál lencséért azoknak, akiket máskülönben maguk sem szívelnek.

Ilyen például Móricz Zsigmond. Elöljáróban leszögezendő: arról, ki mit gondol nyelvéről, stílusáról, egyszóval írásművészetéről, nem kívánunk vitát nyitni. Ennél többről van szó ugyanis. Arról, miként tudott pillanatok alatt „váltani” – világnézetileg. Előbb balféltekén evezni, utóbb jobbféltekén kikötni.



De miről is van szó konkrétan az ő esetében? 

„Olvassuk valamelyik kis igényű délutáni lapban, hogy Móricz Zsigmond a protestánsok kultúrdélutánján előadást tartott. Idáig rendben is van a dolog, hiszen a kálvinista prédikátorősök leszármazottjának elsősorban ilyen előadásokon van a helye. Mi azonban, sajnos, emlékezünk más előadásokra is, amiket Móricz Zsigmond tartott, és amelyeknek a színhelye meg a közönsége is egész más, mint vallásos összetételű volt. Szép a megtérés, ha igaz, de nagyon szomorító, sőt jellemhibára mutató volna, ha Móricz Zsigmond most csak azért menekülne „eleinek” utódaihoz, mert a liberális vagy baloldali előadótermeket, szószékeket és közönségeket elvitte a vihar! Az is külön érdekessége volt Móricz Zsigmond előadásának, hogy nagy elismeréssel, becéző szeretettel, szinte istenítő rajongással szólott a magyar parasztról, és egyáltalán a magyarról. Sajnos azonban a mi és jó memóriánk emlékezik Móricz Zsigmondnak nem is távoli más megnyilatkozásaira is. Mi emlékezünk például arra az alig egy évvel ezelőtt megjelent cikkére, amelyben az akkor bevehetetlen várnak hitt Pesti Napló bástyáin állva Móricz Zsigmond azzal édelgett a vár alatt álló magyar fajjal szemben, hogy a sajtóban ő csak két embertípust ismer. Tehetségtelent és lustát: az mind keresztény volt, tehetségest és okosat: s az mind zsidó volt. Hová lett a tavalyi hó? S vajon ez is pálfordulás, vagy csupán a viharba került ember fogadkozása és imája a fogadalmi gyertyáról?”

Ezeket írta a portálunkon már oly sokszor megidézett Nyisztor Zoltán a Magyar Kultúra című társadalmi és tudományos szemle 1940. február 5-i számában. S ha valaki netán kételkedne, ifjúsága kedvenc írója mégis mit nyilatkozott szóról szóra, íme szövege:

„Korán rájöttem arra, hogy a keresztény emberek majdnem használhatatlanok az újságírásra, a zsidók viszont sokkal közvetlenebb és kedvesebb emberek, mint a keresztények. Érző szívűek, figyelmesek, résztvevők, s minden pillanatban vitakészek, s olyan alapon vitáznak, amely magasan felette van annak, ahogy az iskolákban társaimmal mi odáig vitát tartottunk. Műveltek voltak hozzám és addigi barátaimhoz képest, úgy hogy ha versenyt akartam velük tartani, hozzá kellett fognom tanulni. Először is óriási előnyük volt, hogy legalább még egy nagy nyelv állott rendelkezésükre, kivétel nélkül valamennyien írtak és olvastak és beszéltek legalább is németül, de sokan angolul és franciául is. Minden ismeretágban a legértékesebb írókat és könyveket tárgyalták szünet nélkül és szakadatlanul, annyira, hogy ha köztük voltam, kénytelen voltam hallgatni. Kiderült, hogy újságírásra éppen úgy nem vagyok alkalmas, mint a többi keresztény. A zsidó lapok hozták meg az európai hangot, a tudományos tárgyalást, ők voltak az elsők, akik nem tettek különbséget olvasó és olvasó közt, ők a parasztnak ugyanazon a nyelven beszéltek, mint az egyetemi tanároknak.”

Ezt idézte a Nyisztor által joggal megbírált nyilatkozatából Pintér Jenő irodalomtörténész „Magyar Irodalomtörténeté”-ben (VIII/1. kötet: A magyar irodalom a XX. század első harmadában, 1941). Mi pedig nem győzünk csodálkozni. 

Nem bizony, hiszen egy ilyen nyilatkozat bizony több mint felháborító. Egyenesen nemzetgyalázás. A mai kettős mércézés tipikus esete. Amivel a „klasszikus” író saját magát is lenullázta persze, korábbi önmagát semmisnek minősítve. Lelke rajta haló poraiban is, miért tette, de kérdés: a műveltség egyetlen fokmérője, valaki hány nyelven olvas, hány kötetet tud betéve? Dante Alighieri a saját anyanyelvén, az olaszon kívül jóformán csak latinul értett igazán. Görögül nem. Műveletlen lett volna tehát?

De a „népi tábor” klasszisaként elkönyvelt író e faramuci szemlélete alapján persze nem kevésbé műveletlennek minősülhetne Kodolányi János is. Aki önéletrajzi regényében (Süllyedő világ, 1940)így fakadt ki:

„Szememre vetik, hogy sértegetni akarom őket, hogy nem értem meg: ők is magyarok, akár én, mindössze izraelita magyarok. És hogy nincs magyar, nincs német, tót, román, szerb és zsidó, csak Ember van, s mindegyik a maga legjobb tudása és képességei szerint szolgálja a hazát. Ha a zsidó jobbat alkot, mint a magyar vagy német, hát győzzön a jobb. Mert a jobbnak kell győznie, ez a „fejlődés” törvénye. Elhiszem, tudomásul veszem, vallom is: el is határozom erősen, hogy én jobbat, tökéletesebbet fogok alkotni, mint a zsidók, svábok, vagy tótok s hadd győzzön akkor a jobb. De hány zsidó írásmű van, nem jobb a magyarnál – s mégis győz!”.

De kanyarodjunk csak vissza Móriczhoz! Nem véletlen ezek után, hogy a saját korában rengeteg (olykor egyenesen megsemmisítő) kritika érte. Így Városi István irodalomtörténész Világnézet az irodalomban című elemzéssorozata harmadik részében (Magyar Kultúra, 1940. október 20)éppen arra mutatott rá, hogy Móricz zseniálisnak kikiáltott művei nem megtisztítanak, hanem a valóság, a reális világ ábrázolásának címszavával lehúzzák olvasóit. Ilyetén nála a „keresztény”, pláne a „falusi”, csak amolyan tökkelütött pipogya lehet, „magas műveltség” híján való „falurossza” vagy „vásári bolond”, szemben az eleve olyan magasan művelt „világpolgár” városival. 

Ezért hát senki ne csodálkozzon, ha a két világháború közt nemcsak névlegesen, hanem ténylegesen is nemzeti-keresztény gondolkodású értelmiség képviselői egyáltalán nem estek hasra Móricz előtt. Miért is kellett volna ezt tenniük, vagy miért kellene mai oly kevés utódaiknak ugyanezt meglépniük? 

Ez utóbbiak közül e sorok írójának volt valaha egy polca, amin éppen Móricz Zsigmond művei sorakoztak. Ma viszont Bangha Béla kötetei vannak rajta. Ezt nevezik úgy ugyebár, hogy – minőségi csere. Minőségi, mégpedig a javából, hiszen árulja már el végre valaki, hogy mégis mi keresnivalója volna egy polcon annak, aki a maga fajtája kultúráját lépten-nyomon csak lesajnálja, de az eltérő kultúrájúakét magasztalja?