A zsidó szellem hanyatlása Array Nyomtatás Array
Zsidókérdések Magyarországon - Zsidókérdések Magyarországon

A ZSIDÓ SZELLEM ÉS ÉVEZREDES HANYATLÁSA

ÍRTA: LACZÓ FERENC ROVAT: POLITIKA

 

 

laczoferenc_illusztracio_12_02_03.jpg

Laczó Ferenc

 

Tábor Béla már A zsidóság két útja legelső oldalán hangsúlyozza a történelmi pillanat kivételes jelentőségét. Az 1938-39 során írott és közvetlenül a második világháború kitörése előtt napvilágot látott jelentős mű in medias res felütése szerint a lét és nemlét közötti lebegés eddigi zsidó útja járhatatlanná vált. Ennek megfelelően Tábor már itt kijelenti, hogy a magyar zsidóság tovább nem kerülheti el a döntéshozatalt: immáron el kell határoznia, akar-e lenni egyáltalán? A zsidóság két útja lapjain Tábor az iménti kérdést igennel megválaszolni akarók számára bontja ki összetett, de egyértelműen affirmatív válaszát. Az általa vázolt alternatívák kontrasztja aligha lehetne egyértelműbb: írása vége felé például a megváltás és a katasztrófa útját állítja szembe egymással (153) – „ez a kérdés, válasszatok!”Műve főbb céljait Tábor a zsidóság lényegének kiásásában, az önkritika kérdéseinek felvetésében és a zsidó feltámadás útjainak keresésében határozza meg (158). Szövege bonyolult, eklektikus forrásokból táplálkozó, sok szempontból egyedi, látszólagos paradoxonoktól sem visszariadó és utoljára, de nem utolsó sorban, sok elemében határozottan önkritikus. (Ennyiben, sajátosságai ellenére is, egy magyar zsidó hagyomány része, melynek alighanem legismertebb kortárs darabja Pap Károly 1935-ös Zsidó sebek és bűnök című művészesszéje.)

Írásunk ehhez a szöveghez négy szinten közelít: a szerző önpozicionálásának, a szöveg a zsidóság helyzetét tisztázó gondolati magjának és történelemképének rekonstrukcióját kísérli meg, valamint sajátos fogalmi hálójának rövid bemutatására is vállalkozik.

*

Hogyan pozícionálta magát Tábor a fennálló ellentétekhez, kortárs vitákhoz, áradó szenvedélyekhez és előítéletekhez képest? Tábor feladatának e téren egy hamis, az antiszemiták és az önkritikátlan zsidók oppozíciójaként felfogott vita elutasítását, résztvevői diametrálisan ellentétes beállításainak egyidejű meghaladását tartotta. Megítélése szerint e két oldal közötti süketek párbeszédének két fő témája volt: a vallás és faj viszonya a zsidóság esetében, illetve a gazdaság kérdései. Az oldalak elutasítása Tábor esetében vitájuk tematikájának átvételével járt együtt, ugyanis A zsidóság két útja e Tábor számára is perdöntő két téma empirikus vizsgálatára vállalkozik. Írása emellett normatív ajánlatot is kívánt tenni, azaz a követendő magatartásmódot is megpróbálta kijelölni (10).
Miként látta Tábor saját szövegének aktualitását, hogyan ítélte meg taktikusságát? A zsidóellenes törvények és a náci terjeszkedés árnyékában megfogalmazott helyzetértékelése a (mindössze látszólagosnak remélt) hátrányból próbál előnyt kovácsolni: a szerző ekkor még a katasztrófa fenyegetését a szerencsés fordulatra alkalmat adó lehetőségként is el tudta képzelni, amennyiben a magyar zsidóság képes lesz saját kezébe venni „a zsidókérdés megoldását”. Írása ily módon kritikát gyakorolt a zsidókérdést letagadó, a terepet ezáltal az antiszemitáknak átengedő zsidók felett, és e kérdés újradefiniálására, belsővé tételére tett kísérletet. Megfogalmazása szerint a zsidókérdés „olyan kérdés, amelyet magunk teszünk fel önmagunknak önmagunkról” (7). Tábor a zsidóság ellenségei által sulykolt kérdés feltevésének pszichológiai gátjait és taktikai nehézségeit elismerte ugyan, de szellemi szempontból meghaladhatónak vélte őket.

Tábor az elszánt önkritika végigvitelét szükségesnek tartotta, sőt éppen így vélte elkerülhetőnek a „belső zsidó antiszemitizmust” (120). Határozott (és tegyük hozzá, meglehetősen radikális) állásfoglalása szerint egy egészséges nép „mindent saját akarata függvényének tekint” (9). Önkritikus alapállását megítélésem szerint remekül illusztrálják az alábbi sorok: „A múlt tisztelete nem jelentheti a múlt hibáinak tiszteletét és a zsidó történelem értékelésének nem lehet más feladata, mint hogy különválassza az igazi zsidó szellem hagyományát a hibák és bűnök hagyományától” (149).

táborbéla_12_02_03.jpgTábor Béla (képünkön) az önkritika potenciális pozitív külvilágbeli szerepére is utalt: hipotézise szerint a zsidó önkritika elsorvadása, üressé válása, melyet gőg semmiképpen sem helyettesíthetett és a rendszeres önmarcangolás sem pótolhatott, az antiszemitizmus kiváltó okai között is szerepel. Az önkritikusság eszerint az antiszemitizmus elleni küzdelemnek is része lehet. Ennél a „külsődleges” szempontnál azonban jóval fontosabb Tábor számára a belső megújhodás sürgetése. Meglátása szerint az akut válság, mely a magyar zsidók égető napi kérdésévé tette zsidóságukat, egy krónikus válságból táplálkozott. E krónikus válság központja „élesen teocentrikus”, aminek megoldása a napi problémák enyhítése érdekében is feltétlenül szükséges (156).

*

Tábor Béla gondolati alapvetése, hogy a valóság értékskálájának csúcsán a szellem áll, ami „maga az élet”, „szüntelen teremtés” (18). A szellem Tábor számára a valóság forrása, minden alacsonyabb rendű – mint például a lélek vagy a test – pedig általa van. A szellem egyértelműen Tábor szövegének kulcsfogalma. Megemlítendő, hogy Tábor a tízparancsolatban is ilyen, a pontok sorrendjében tetten érthető értékrendet (2-4: szellem; 5-7: lélek; 8-10: test) fedez fel és bont ki részletesen.

A zsidóság két útja során az emberi faj is szellemi valóságnak minősül. Mint közvetítő a történelmi ember és a szellem között, a faj az emberek különbözőségét, sajátosságait és egymás közti érintkezésének lehetőségét is biztosítja. A faj általános értelemben tehát a „végső közvetítő” a történelmi ember, az egyéniség és a szellem között (22), konkrétan pedig múltközösség, értékközösség és nyelvközösség (24). Az átélés következtében, a közös élmények hatására jön létre a múltközösség, melyek a jelenben megszűrve, értékközösségként léteznek. Tábor megítélése szerint a harmadik elem, a nyelv pedig olyan őstény, mely a közösséget létrehozza. A nyelv a múltat és értékeit kifejezéseivel nem csupán leképezi, hanem egyúttal teremti is. 
Az alapfogalmak vázolását magunk mögött hagyva érdemes megemlítenünk, hogy Tábor szövege az individuális és a kollektív szint között szoros kapcsolatot tételez. A szöveg egy sor helyének tanúsága szerint, a zsidó kollektívum látszólag az egyének lehetőségeivel rendelkezik, az egyének pedig a kollektívum jellemzőinek hordozói. Árulkodó továbbá, hogy Tábor a népi kritika módszerét, az általánosítást is megkísérli „visszahelyezni jogaiba” (121).

Mit mond Tábor a magyar zsidóságról e fentebb vázolt fogalmi háló alkalmazásával (melynek kulcsfogalmai, ismételjük meg: a szellem, a faj, a múltközösség, az értékközösség és a nyelvközösség)? Ezen utóbbi három konkrétum megvizsgálása által lehet megállapítani, ha nem is matematikai pontossággal, hogy „mi a zsidóság viszonya a fajisághoz és közelebbről a magyarsághoz?” (30). Tábor meggyőző érvelése szerint a zsidóság a magyar nyelvközösség tagja, múltközössége a magyarsággal viszont részleges: a zsidó és a nem-zsidó magyaroknak tagadhatatlanul vannak közös és eltérő múltjaik is. A magyar zsidóság múltközössége alapvetően kettős természetű. E kettősséget, a magyar zsidók részleges közösségét magyarokkal és zsidókkal a harmadik kérdés, a magyar zsidók értékközösségének inkább művészi, ugyancsak nem matematikai pontosságú vizsgálatának eredményei is megerősítik.

További bonyodalmat okoz, hogy a zsidóság önálló múltja elválaszthatatlan vallási lététől, mely a legmélyebb szellemi valóság, „csupa gyökérig ható élmény” (37). A zsidó vallási út Tábor beállításában egyfajta örökös hullámmozgás bűntudattól öntudatig és vissza (44). A zsidóság vallása, miközben nem tudott minden egyes zsidó személyes élményévé válni, döntő faji élménnyé lett (35). Röviden: népi vallássá – Tábor a nép és faj fogalma közötti különbségtevésnek különösebb gyakorlati jelentőséget nem tulajdonít. A népi vallásosság nem mellesleg történelmi tény, de elsősorban vallási ténynek minősül (54). Az ebből a vallási tényből származó zsidó népi tudat viszont oly erőssé vált, hogy a népi lét történelmi előfeltételeinek hiányát is át tudta hidalni. A Szentírás energiaforrása erős maradt és a zsidóság a teokratikus szellem síkján bontakozhatott ki, e síkon határozta meg társadalmi tagozódását is.

A rejtélyt azonban a kettősség tényének megállapítása – mely szerint a magyar zsidóság viszonya a magyarsághoz és a világ többi népeinek zsidóságához egyaránt közösségen és különbözőségen alapul – sem szünteti meg. A zsidóság faj és mégsem az, továbbá az egyetlen faj, amely vallás is. A hagyományos európai kategorizálási sémák, a szokásos vagy-vagyok alkalmazhatatlannak bizonyulnak, hiszen „faji létének egyetlen helyes megjelölése: magyar zsidó” (86). 
E konkrét kérdésben állást foglaló, logikusan érvelő bevezető rész után Tábor vallásfilozófiai elmélkedéseket kínál, többek között a vallások közös alapjáról („Egy hívja magához a Sokban élő Egyet”, 62), egymásrautaltságukról és önértékükről, önálló határélményeikről ír. Megítélése szerint az eltérések a kivitelezési módok, illetve a hangsúlyok terén jelentkeznek. Tábor komparatív reflexiói során megállapítja, hogy a zsidó vallás középpontjában „a Név áll: a kimondhatatlan, de [аz idők végén – LF] kimondásra váró Szó – a Szóért való felelősség; megszólítottja pedig Izrael” (75). E megszólítás által a zsidóság a történelmi és nem-történelmi lét közvetlen határára sodródott, az úton-levés feszültsége, a be nem teljesült Idő és a beteljesült Pillanat közötti feszültség vált hangsúlyos élményévé (79).

A zsidó nép kiválasztottsága felelősséget, át nem ruházható felelősséget ró a zsidóságra, népiségének nem-népi hivatása van, melynek értelme, hogy áldozatul van szánva (80). De mi az áldozat értelme Tábor szerint? Az áldozatnak a parancsok szerint az élet minden pillanatára, minden cselekvésre ki kell terjednie, értékigenlésben és értékfokozásban kell kifejeződnie, melynek célja az anyag szellemmé teremtése (83-4). Tábor Béla antropológiai nézete értelmében az ember „tört egész”, aki emlékezik és törekszik a szellem teljességére. E beható gondolatok felvázolása által Tábor mélyebben kívánja megválaszolni a kérdést: faj-e a zsidóság vagy vallás? Válasza szerint a kettő megbonthatatlan egységben van, de ezen egységet alapvetően a vallás adja.
Tábor ekkor tér rá az asszimiláció kérdésének tárgyalására. Kijelenti, hogy az asszimiláció célja csakis az értékek asszimilálása lehet, ami nem állhat a magyar zsidóság önmegtagadásából. Jellemző momentum, hogy Tábor a beolvadást is az „értékek teljesebb kibontásához” köti, újradefiniálva a szó jelentését (157). Másrészt álláspontja szerint az emancipáció óta hamis asszimilációs folyamat zajlik, aminek a cionizmus – szerinte zárt, zsidó fajiság megteremtésére törekvő – mozgalma pusztán tükörképét képes nyújtani (88-9). Ily módon egyidejűleg utasítja el az asszimiláció addigi európai útját és a cionista projektet. Tábor fentebb vázolt világképéből egyenesen következik, hogy a történelem számára nem autonóm szféra. Ezzel összhangban értékteremtő megoldásnak is csak a valláshoz való visszatalálás, a zsidó vallás újra élővé tétele számíthat (93).

*

táborbéla_azsidpsagákétutja_12_02_03.jpgÍrásunk záró szakaszában Tábor történeti gondolataival foglalkozunk. A zsidóság két útja történelmi elbeszélése a szellemtől való eltávolodás, az értékek feje tetejére állásának alapgondolatát bontja ki. E hosszú távú folyamat modern kori eredménye a gazdaság, az anyag központi jelentőségűvé válása lett. E folyamat korántsem csak a zsidóságot érintette, de nála hangsúlyosan jelentkezett, olyannyira, hogy esetében a gazdasági fejlődés a szellemi teljesítményekkel fordított arányban áll (147) – bár Tábor elméletében az anyagiság primátusa a valódi, szellemi értékekkel összeegyeztethetetlen, a szellemi emelkedés és a gazdasági fejlődés egyidejűségét lehetségesnek tartotta. A zsidóság azonban szellemi tekintetben hanyatló korának idején tett szert gazdasági sikerekre. A szerző ajánlásának értelmében a zsidóságnak, mely hanyatlása során túlzottan elmerült a gazdaságban, a kereskedelemben, a pénzüzletben, ki kell találnia a gazdaságból. Fontos hozzátennünk, hogy szöges ellentétben az éles gazdasági konfliktus tételezőivel, Tábor megítélése szerint a magyar zsidóságot vitális érdekei e téren nem választják el a magyarság érdekeitől, csak éppen az áldozatot önként kellene vállalnia – ahelyett, hogy rákényszerítsék (151). 
A zsidóság történetét Tábor szerint éppen az jellemzi, hogy két és fél évezrede halasztódik „belső tisztító forradalma” – melyet utoljára Ezra és Nehemia korában sikerült megvalósítani – a legutóbbi ez irányú kísérlet a hászidoké volt, ami sajnos elvetélt (123-4). A zsidóság „ijesztő” útja „az áldozati heroizmustól a tehetetlenségig és közömbösségig” vezetett (125). Ezen út eredményei Tábor vádirati katalógusa szerint a csak-elemző racionalizmus, az életidegen absztrakció, a szellemellenesség, a materializmus és a legcinikusabb öntudatcsonkítás lettek (125-6). A mű konklúziója során egy szélsőséges hanyatlástörténet magját pillanthatjuk meg: Tábor egyetlen összefüggő utat, másfélezer év óta tartó zuhanást vizionál (138).

A zsidóság két útja történetmondásának egyik kulcspillanata, alighanem legellentmondásosabb eleme a Talmud értékelése. Tábor a Talmudot a zsidó vallás tiszta szellemén mérné, és a vele szembeni állásfoglalást propagálja. Megítélése szerint a Talmud olyan népteológiai mű, ami egyben a szellem síkján megvalósított második zsidó honalapítást is jelentette. A Talmud erényei azonban idővel ellentétükbe fordultak: a hatás elszabadult, az etika, a törvénytisztelet kerekedett felül. E teológia a vallás elégtelen pótlékaként kezdett funkcionálni, a szellemet az értelem kezdte felváltani, a következmény pedig nem lehetett más, mint „atomizálás és racionalizálás” (134). A modern korban pedig a vallás immár „világnézetté szűkült, a világnézet társadalomszemléletté és a társadalomszemlélet is gazdaságszemléletté” (137).

Összegzésként elmondhatjuk, hogy Tábor Béla 1939-ben megjelent könyve, A zsidóság két útja kiérlelt, gondolatgazdag és magas színvonalú mű. A törvényerőre emelt zsidóellenes diszkrimináció árnyékában kifejezetten aktuális dilemmákat vetett fel éles formában, a taktikusság szempontjaival ellenben mit sem törődött: a jogos veszélyérzetet éppenséggel, mint erőforrást, aktivitásra buzdító kényszert próbálta felhasználni. Szövege bonyolult vallásfilozófiai részei mellett a zsidóság sajátos helyzetének meghatározásakor már jóval konkrétabban érvelt, ekkor sokak által követhető és ellenőrizhető fejtegetésekbe bocsátkozott. A szellem fogalmának szövegbeli felfogása és kulcsszerepe ugyanakkor azt is indukálta, hogy Tábor szélsőséges hanyatláselméletet fogalmazott meg, és a közelmúltbeli és kortárs zsidóság ostorozásakor semmilyen mérsékletre, egyensúlyozási igényre nem volt tekintettel. Nincs okunk kételkedni abban, hogy az elmondottak a szerző szándéka szerint a zsidóság valós érdekében születtek, de Tábor szövege azt is tanúsítja, hogy milyen leküzdhetetlen ellentmondások nehezítették a zsidó önkritikus helyzetét egy antiszemita irányultságú korban. Ezekkel az ellentmondásokkal, például azzal, hogy nézetei, általánosításai mennyiben esnek egybe antiszemita közhelyekkel, Tábor nem kívánt törődni. Műve közönségének kizárólag a zsidóság tagjait szánta, a belső, vallási és szellemi élet hiányosságait, értékproblémáit felpanaszoló önkritikája során a zsidó nyilvánosság exkluzivitásában, önerejében és különösen a radikális megújulásban bízók megértésében és támogatásában reménykedett.

SZOMBAT ONLINE