Aposztázia és kitérés a zsidóságból Array Nyomtatás Array
Zsidókérdések Magyarországon - Zsidókérdések Magyarországon

Aposztázia és kitérés a zsidóságból 

SZÓCIKK: Aposztázia és kitérés a zsidóságból. Az A. kifejezés a görögből származik, amelyben bűnt, hibát jelent; az apostata v. «aposztatész» szó pedig a politikai értelemben vett forradalmárt. Ily értelemben fordul elő az utóbbi I. Makkab. 11. 14 és 13. 16, valamint Josephus Contra Apionem-jéban (I. 19, § 4), ahol a vallás és Isten ellen fellázadókat s Izrael cserbenhagyóit nevezi így. A Septuaginta is használja az A. kifejezést több helyen, míg a Makkabeusok könyve személyre is alkalmazza, t. i. Jason és Menelaos főpapokra, «akit gyűlöltek, mint a Törvény cserbenhagyóit» II. Mak. 5. 8). Míg a Septuaginta a moréd és szored szókat fordítja A.-nak, addig a rabbinikus irodalomban mumar és «mesummod» vagy «apikóresz» néven is előfordul. A «mesummod» szó az A.-ra éppen a szír-görög elnyomatás korában lett közkeletű; jelentése «hitelhagyásra kényszeríteni.» Ugyanígy használták az A.-ra a kófer a. m. «megtagadó» szót is; továbbá u. a. értelmű a pósea Jiszroél a. m. «lázongó Izraelben». Philo a Bűnbánásról (II.) szóló fejezetében a köv. szellemes észrevételt és összehasonlítást teszi az aposztata és a prozelyta közt: «Aki Izrael hitéhez csatlakozik, az egyszerre mérsékletessé és irgalmassá válik, szereti az igazságot s megfontolt pénzügyeiben és szórakozásaiban; de akik elhagyják Isten szent törvényét, az aposztaták, mérséklet nélküliek, szemtelenek, igazságtalanok, a hamisságnak és hitszegésnek barátjai, akik készek szabadságukat a gyomor élvezeteiért eladni, testükre és lelkükre egyaránt romlást hozni.» Philo unokaöccse maga is aposztata lett s ezért emelkedett a hadvezéri rangig és az alexandriai procuratorságig. Caligula császár idején különösen sok aposztata volt s a Makkabeusok III. könyve élénken panaszkodik emiatt. Mikor az alexandriai zsidók vonakodtak őseik hitét elhagyni s a veszedelmet elhárítva, visszanyerték polgári jogaikat, a tömeges hitehagyottakat, «akik gyomrukért hagyták el zsidó fajukat és Isten törvényeit», a nép mészárolta le. (III. Makkab. 2. 32, 6. 19-57, 7. 10-15). A Szanhedrin talmudtraktátus tószeftája (18. 5.) így vélekedik az A.-ról: «A Gyehenna kapui örökre lezárulnak az eretnekek, aposztaták és árulók mögött». (V. ö. Péter apokalypszia 34. és Zsidókhoz Lev. 3. 12). Igen érdekes, hogy Pál apostol aposztaziával vádolták meg (Apóst. Cselek. 21. 21), amiért az ókeresztények egy része, az ebioniták Pált aposztatának tekintették, azaz a mózesi törvényektől elszakadtnak s ehhez képest elvetették (Irenaeus 1. 26). A pauliánusokhoz csatlakozókat is aposztatáknak tekintették s ezeket valamennyit a talmud minim-nek. nevezi. Zsidónak megmaradt tipikus aposztata, a hittől elszakadt okoskodó volt Elisa ben Abuja, aki korának kiváló tanítója volt, de a vallást nyíltan nem tartotta be. A Talmud őt Ácher-nek, «másikká változott»-nak nevezi. Jellemző azonban a zsidóság toleranciájára, hogy a viszony az aposztaták és a hitükben erősek között megmaradt; így Elisa b. Abujával sem szakította meg az érintkezést R. Méir, aki a temetésére is elment és meggyászolta. A későbbi római császárok, főképp Constantinus az aposztatákat feltűnően jutalmazták s magas állami méltóságokkal tüntették ki, míg a prozelyta zsidókat büntette, ha pedig hitehagyott zsidót bántódás ért zsidó részről, az illető zsidót a 315. decretum értelmében elégették. Theodosius császár 380-i decretuma azt bizonyítja, hogy a tiberiasi patriarcháknak (l. Gamaliel alatt) joguk volt exkommunikálni az aposztatákat. Erre annál inkább volt formailag szükség, mert az aposztaták sok kellemetlenséget okoztak már abban az időben is volt hittestvéreiknek s különösen egy József nevű görög kormányzó, aki korábban a tibériás Synhedrion tagja volt, tett ki magáért. Közmondásossá vált, hogy a kereszténységre való áttérést tisztán anyagi okok idézték elő már Konstantin császár alatt. «Jöjj hozzánk s mi hercegeket, kormányzókat és hadvezéreket csinálunk belőletek», mondja a Talmud az aposztatákra vonatkozólag (Peszikta R. 15a, 71b, 106b). Ellenben felette jellemző, hogy a Cyrill püspök és egyházatya szítására történt nagy alexandriai zsidóirtás alkalmából mindössze egyetlenegy zsidó keresztelkedett meg: Adamantius orvos; a többi inkább elhagyta a várost, melyet több mint ezer év óta ők tettek naggyá. Ekkor kezdődött az egyház erősödése s ezzel kapcsolatban jelentkezik az aposztázia, de már nem világi előnyökért, hanem kizárólag presszió folytán. Ez volt az eset Galliában és Hispániában, a nyugati zsidóság két fő fészkében s a korai zsinati határozatok tanúskodnak erről. Hispániában, melyben a vizigót állam alapítói már ott találtak az évszázadok óta ott lakó zsidókat, eleinte semmi bántódásuk nem volt a zsidóknak, amint azonban a vizigót uralkodók az ariánus hitről a katolikusra tértek át, ennek eredménye rögtön meglátszik a VI. századi toledói zsinatok zsidóellenes rendszabályain, ugyanígy az agdei zsinatén is. Az «anuszim» kifejezés a kényszerből kitértekre még ebből az időből való. Híres aposztata volt a VII. század legvégén működő Julianus toledói püspök, aki korábbi hittestvérei ellen a legirgalmatlanabbul lépett fel. Bizánci és frank területen szintén nagy számmal voltak kényszerkitérések. Német területen a XI. század elején találkozunk ezzel a jelenséggel először, II. Henrik alatt, de amint a veszedelem elmúlt s tömegesen tértek vissza, Gerson mainzi rabbi megengedte a zsidóság kebelébe való újrafelvételt. Ugyancsak róla, kinek jósága példaadó volt, feljegyezték, hogy kitért fiát, aki előtte halt meg, ugyanúgy meggyászolta,mintha zsidónak halt volna meg. A keresztes hadjáratok idején a kényszerkitérés mellett az ugyanolyan mértékű visszatérés nagyon elterjedt volt s éppen Rasi kívánta, hogy semmiféle akadályt nem szabad az elé gördíteni, hanem úgy kell tekinteni a visszatérőket, mintha sohasem tértek volna ki. Új típusai keletkeztek spanyol területen az aposztatáknak. Ezek minden tudásukat felhasználva, teológiai fegyverekkel fordultak egykori testvéreik ellen s elterjedt pamfletjeikkel rendkívül sok kárt okoztak évszázadokon át a zsidóságnak. Ilyen volt Moses Szephardi, aki Petrus Alfonsi néven VI. Alfonz udv. orvosa lett s a Disciplina clericalis-t írta, de főműve a Dialogi in quibus impiae judaeorum et saracenorum opiniones confutantur. Nagyobb kárt okozott ennél a francia aposztatának, Nicholas Donin de Rochelle-nek a gonoszsága. Ez ugyanis a zsidók ellen anélkül is kegyetlen IX. Gergely pápánál először jelentette fel magát a Talmudot s vádjaiban olyan gonoszságok magvát hintette el, amelyek csakhamar alapjaivá lettek a vérvádmeséknek éppen Nyugat-Európában (l. Vérvád alatt). Ugyanennek az aposztatának működése nyomán jött létre a párisi hitvita a királyi hercegek jelenlétében, a senlisi érsek elnöklete alatt, latin nyelven, Jechiel párisi rabbi és az aposztata közt s jóllehet az előkelő közönség R. Jechiellel szimpatizált, mégis a Talmud-kéziratok ezreit vitték a máglyára. A XIII. század nevezetesebb aposztatái még Pablo Christiani Montpellierből, akinek Nachmanidesszel, a hírneves geronai rabbival volt nyilvános hitvitája Barcelonában 1263. s ámbár Nachmanides tudásánál fogva mindenképpen felülmaradt a vitában, az aposztata mégis kivitte IV. Kelemen pápánál a Talmud állandó cenzúráját. Még nagyobb veszedelmet hozott fajtestvéreire a burgosi Abner, akit Alfonso Burgensisnak neveznek, de aki nem azonos a későbbi Paulus Burgensisszal s annak fiával, Alfonso püspökkel. Ez korábban kiváló talmudtudós, filozófus és orvos volt, de később kikeresztelkedett s Valladolidban magas egyházi méltóságot töltött be, mialatt spanyol és héber nyelven a zsidók ellen irt. Röpiratai telve vannak a leggonoszabb rágalmakkal. Ezek később érlelték meg gyümölcsüket teljes mértékben. Hasonlóan elvetemedett aposztata volt Jüan de Valladolid, aki két pamfletet írt a zsidók ellen. Ő tartotta Moses Cohen tordesillasi rabbival az avilai nyilvános hitvitát. Mások, mint a költő Jüan de Espana, az orvos Astruc Raimuch stb. inkább ironikus éllel támadtak, anélkül, hogy kárt akartak volna okozni. A XV. században azonban jelentkezik a legnagyobb karriert befutó aposztata, a híres Paulus de Santa Mária v. P. Burgensis (mint egyházi író), aki korábban, negyven éves koráig Burgosban volt vagyonos és tudásáról közismert rabbi és iskolafő, Salomo ha-Levi néven, de az 1390-i terror évében a tömeges kényszerkeresztelések hatása következtében kikeresztelkedett s miután hét évig a Sorbonne-on keresztény teológiát tanult, visszajövet hamarosan carthagenai, majd burgosi püspök, később még a kiskorú király, II. Jüan gyámja s Castilia kancellárja is lett. Magas állásában állandó kontaktusban volt korábbi hittestvéreivel, de azok kárára. Részt vett az irodalmi hadakozásokban s héberül válaszolt Josua ha-Lévi gúnyos támadásaira. Zsidóellenessége inkább politikáinak, mintsem gonosznak minősíthető, jóllehet a toledói «Juderia» vagyis gettó neki köszönheti létezését. Paulusnak két fia töltött be előkelő püspöki állást Castiliában s ezek hozták haza a baseli zsinatról a zsidóellenes határozatokat, melyeknek kieszközlésében is kimutatható részük volt. Antiszemitizmusuk inkább politikai jellegű volt s a későbbi időkéhez képest mérsékeltnek nevezhető. Kortársuk, Jeromino de Santa Fé, udvari orvos, sokkal gonoszabb volt s a zsidók iránt jóindulatú XIII. Benedek ellenpápa elnöklete alatt rendezett tostosai hitvitán a Talmud elleni rágalmakat fokozta. Új nevének, a Magister Ger. de Fé kezdőbetűiről volt hitsorsosai elnevezték «Me Ga De F.-»nek («istenkáromló»). Ugyanilyen típusú aposztaták voltak Pedro de Caballeria, aki 1497. a portugál királynak azt a gonosz tanácsot adta, hogy a zsidó gyerekeket erőszakkal vegyék el és kereszteljék meg; Astruc Sibili, aki a mallorcai zsidók ellen vádaskodott, Henrique Nunez, aki a marannusok ellen kémkedett s miután elősegítette V. Károly királynál, hogy az inkvizíciót felállítsák Portugáliában is, a marannusok merényletének áldozata lett, amiért a római egyház mártírrá kanonizálta. Az 1491-i zsidókat kiűző kir. rendelet s a már 1478. megszervezett inkvizíciós törvényszékek Spanyolországban gondoskodtak arról, hogy a kényszer-kikeresztelkedések minél nagyobb méretűek legyenek; nyílt aposztáziát követeltek, mert a titkos zsidózóra biztos tűzhalál várt. A kiűzéskor a leghíresebb aposztata volt Abraham Senior, az egyik kincstárnok, akinek keresztapja maga a toledói prímás, Mendoza bíbornok volt. Kikeresztelkedésével együtt kapta a «de Coronel gróf» nevet. Ugyancsak jelentős aposztaták voltak az inkvizíció kezdetén élt jóindulatú Hernando de Talavera, az első granadai érsek, akit magát is vád alá helyeztek és több jelentékeny püspök. Itáliában veszedelmes aposztaták voltak a XVI. században Sixtus de Siena, aki a mobot a Talmud elégetésére bírta rá. Rajta kívül hasonló szellemben működtek Salomon Romano(Giovanni Baptista), Joseph Moro ós Ananel di Foligno, akik IV. Pál és III. Gyula pápákat a Talmud elégetésére bírták rá. Németországban a XVI. század híres és kártékony aposztatái voltak Peter Schwarz és a dominikánus Joseph Pfefferkorn. Ez utóbbi, aki Reuchlin ellen is tevékenykedett, eredetileg galíciai zsidó mészáros volt, akit lopásért elítéltek s a börtönben kikeresztelkedett, majd egyházi dolgokban kiművelte magát s Kölnbe ment, ahol a dominikánusok adták ki a Judenspiegel oder Speculum Hortationis c. művét (1507), amely aránylag még szelíden támadja a Talmudot, melyet nem ismert s inkább téríteni akarja a zsidókat, de későbbi művei egyre gonoszabban támadják a zsidóságot, így: Die Judenbeichte (1508), Das Osterbuch (1509), Der Judenfeind (1509), melyben azt ajánlja, hogy vagy minden zsidót ki kell űzni Németországból, vagy pedig utca- és kéményseprőknek kell őket alkalmazni, azonkívül az összes héber könyveket el kell kobozni. Ez ellen Reuchlin erélyesen kikelt. A művelt keresztények itt foglaltak először állást a Talmud mellett, miután két pártra osztotta őket a kérdés. Másik aposztata volt Antonius Margaritha, egy regensburgi rabbi fia, aki Der ganz jüdische Glaub című 1530-i pamfletjában a zsidó liturgia ellen szór gonosz vádakat s amelyek, sajnos Lutherre is nagy hatással voltak. Wolf, a Bibliotheca Hebraea gyűjteményében csupán a XVIII. század előtt 80 aposztata szerzőt sorol fel, akik a zsidók ellen írtak. Egyikük, Christian Gerson, Jüdischer Talmud (1607) és Der talmudische Judenschatz (1610) c. irt rágalmakkal telt pamfleteket s jellemző, hogy az akkor élt hírneves francia keresztény orientalista, Richard Simon, azonnal megcáfolta s becstelennek minősítette azt. A sabbatteánus és a frankista mozgalmak is nagyszámú aposztáziát eredményeztek a XVII-XVIII. sz. folyamán s ez Lengyelországot sem kímélte meg; maga Frank (l. Álmessiások alatt) is kikeresztelkedett, Sabbatai Cevi pedig külsőleg mohamedán lett, amit azonban senki nem hitt el róla. Az Iszlám kultúrkörén belül is mindig voltak aposztaták, de csupán, ha erőszakot alkalmaztak a különböző kalifák. (Ábrahám ibn Ezra fia is ilyen aposztata volt). Az emancipáció, egyrészt Mendelssohn fellépésének és szándékainak meg nem értése miatt, másrészt a francia forradalom, ill. a napóleoni kor szellemének hatása alatt, mindenütt elősegítette az aposztáziát és konverziót.

 

Ezeket tömeges jelentkezésükben asszimilációnak nevezi a zsidó történelem (l. Asszimiláció címszót), Magyarországon az aposztázia régebben nem fordult sűrűn elő, bár mindig voltak ilyenek. Így tudjuk p. o. Ernust János horvát bán (l. o.) kitérését Mátyás király korában, továbbá Szerencsés Imre kincstárnokét, aki azonban zsidóságát sohasem tagadta meg belsőleg, amely körülmény ugyanabban az időben máshol az életébe került volna, míg itt teljes tolerancia uralkodott. Nevezetesebb kitérések csupán a XIX. sz. negyvenes éveitől fordultak elő. Alábbi névsor mutatja a XIX. és XX. sz. nagyobb szerepet játszó és jelentékenyebb aposztatáinak jegyzékét: Bartholdy Jacob, porosz diplomata (megh. 1825.). Bach P. D., német festő (megh. 1830.). Benary Franz, német filológus megh. (1860.). Benary Karl Alb. német klass.-filol. (megh. 1860.). Benedict Julius, Sir, angol komponista (megh. 1885.). Benfey Theodor, hírneves szanszkrit nyelvész (megh. 1881.). Bernays Michael hírneves irodalomtörténész (megh. 1897.). Bernhard Sarah, francia tragika. Bernhardy Gottfried, német filol. (megh. 1875.). Börne Ludvig, német író (megh. 1837.). Büdinger Max, osztrák történetíró (megh. 1902.). Cassel Paulus, német protestáns teológus megh. 1892.). Chwolson D., orosz orientalista és teológus (visszatért). Cohn Ludwig, német történettudós (megh. 1871.). Cohnheim Julius, német orvostanár (megh. 1884). Costa Isaac de, holland történetíró (megh. 1860.). Creizenach Theodor, német történetíró (megh. 1842.). Dessoir Ludwig, német színész (megh. 1874.). Disraeli (Lord Beaconsfeld) Benjamin, angol miniszterelnök és író (megh. 1881.) Dittel Leopold von, osztrák orvostanár (megh. 1898.). Eberti Georg, német jogtanár (megh. 1884.). Ewald F. C., német teológus (megh. 1874.). Felix Rachel, hírneves francia tragika (megh. 1858). Fould Achille, francia pénzügyminiszter (megh. 1867.). Friedberg Emil, német egyházjogtudós (szül. 1837.). Friedberg Heinrich von, porosz miniszter (megh. 1895.). Friedländer Ludwig, klassz.-filol. professzor (szül. 1824.). Friedländer Ludwig Herm., német orvostanár (megh. 1851.). Gans Eduard, német jogtudós (megh. 1839.). Goldschmidt Hermann, német asztronómus (megh. 1866.). Gutterbrock A. E., német jogtanár (megh. 1830.). Hahn E. M., német klassz.-filol, (megh. 1860.) Harden Maximilian, német publicista (megh. 1927.). Hartmann Moritz, német publicista és költő (megh. 1865.). Heine Heinrich, német költő (megh. 1856.). Henle F. G. J., német anatómus (megh. 1885.). Genschel A. M., német botanikus (megh. 1837.). Herz Henriette, német írónő (megh. 1803.). Hirsch Siegfried, német történetíró (megh. 1860.). Hirsch Theodor, német történetíró (megh. 1881.). Hischfeld Ottó, (berlini egyetemen Mommsen utóda). Jacobik G., német matematikus (megh. 185.7). Jacobsohn Heinr., német orvostanár (megh. 1890.). Jacobsohn Ludwig, német orvostanár (megh. 1842.). Jacoby Heinr., német hellenista megh. 1864.). Jaffé Philip, német történetíró, palaeographus (megh. 1870.). Joachim zeneművész (l. o.), Joachimstadt Ferd., német matematikus (megh. 1861.). Kossmann Heinr., német matematikus (megh. 1836.). Kronocker R., német matematikus (szül 1823.). Lebert H., német orvostanár (megh. 1878 ). Lehrs Karl, német hellenista (megh. 1878.). Lehrs Siegfr., német filológus. Levin Ráhel, német írónő. Lewald Fanny, német színésznő (megh. 1889.). Magnus H. G., német kémikus (megh. 1870.). Magnus Ludwig Immánuel német matematikus. Margoliouth Moses, anglikán pap és hebraista (megh. 1830.). Marx Karl, német szociológus és nemzetgazdász (megh. 1883.). Mayer Salomon, német jogtudós (megh. 1862.) Meyer M. H., német filozófus, Mendelssohn Dorothea, német írónő (megh. 1839.). Mendelssohn-Bertholdy Félix, német komponista (megh. 1847.). Neander Joh. Ang. W., német protestáns egyháztörténész (megh. 1850.). Neumann K. Fr., német orientalista (megh. 1870.). Palgrave, Sir Francis Cohen, angol történész, (megh. 1861.). Philippi F. A., német protestáns teológus (megh. 1882.). Ricardo Dávid, a közgazdaságtan klasszikusa (megh. 1823.). Rosenheim J. G., német matematikus (megh. 1887.). , Rubinstein Anton, orosz zeneművész (megh. 1889.). Simson Eduard von, az első német parlament és a legfőbb bíróság elnöke (megh. 1898.). Simson Bernhard, német történetíró, Suggenheim Samuel, német történetíró (megh. 1865.). Stahl Fr., jogtudós, a porosz konzervatív párt alapítója (megh. 1861.). Spiegelberg Otto, német orvos tanár (megh. 1881.). Wolfers J. Ph., német astronomus. A jelenleg élő külföldi aposztaták közül jelentékenyebbek: R. Sieghart, osztrák nemzetgazdász, a Bodenkreditanstalt kormányzója, Z. Kurz osztrák operaénekesnő, J. Wolf és Fr. Eulenburg berlini nemzetgazdász professzorok, Oscar Bie, Ernst Bernheimgreifswaldi történelemprofesszor, Fr. Stier-Somló és Walter Jellinek államjogtanárok, Georg Witkowsky lipcsei irodalomtörténész, Leo Trotzky v. orosz népbiztos, Chr. Rakovszky v. orosz nagykövet; a többi orosz népbiztos és politikus zsidó származásáról elterjesztett hiedelem minden alapot nélkülöző valótlanság. - A régi Magyarországon született jelentékenyebb közéleti, tudományos és művészi szerepet betöltő kitérteket az illető címszók alatt Ismertetjük. Irodalom. Schürer, Geschichte des Volkes Israel I.; Graets, Geschichte der Juden II-XI.; Jost, Neuere Geschichte der Israeliten. IV-V.; Lea, History of the Inquisition in Spain I.; Encyclop. Judaica II. (1927); Jewisch Enc. (1904), továbbá Judaizálás, Inkvizíció, Asszimiláció címszókat és irodalmukat.

MAGYAR ZSIDÓ LEXIKON

LAST_UPDATED2