A pénz és a bosszú szelleme | Array Nyomtatás Array |
Zsidókérdések Magyarországon - Zsidókérdések Magyarországon |
Wass Albert Elvész a nyom
V.
A BANKÁR
„Zsidónak lenni annyit jelent, mint mindég egy lépéssel hátrább lenni, de mindig egy arasszal több is lenni, mint más. Zsidónak lenni nehéz, de szép.” Ezzel a mondattal vigasztalta Pohrisch papa a fiát, valahányszor sírva jött haza az iskolából. A kis Gottfried mindebből csak egyet értett meg. Hogy zsidónak lenni rossz. A többi gyerek lökdösi, hátba vágja, nyelvet ölt reá és utána kiabálja az utcán, hogy „büdös zsidó!” Vagy hogy „ergerberger zsidberger, minden zsidó gazember!” Gottfried nem volt gazember és ezért igazságtalannak érezte a gyerekek viselkedését. Lassan megérlelődött benne a tudat, hogy a világ igazságtalanságokból áll. Később megtanulta két részre osztani a világot. Zsidó részre és nemzsidó részre. A zsidó rész olyan volt benne, mint egy unalmas, de biztos családi kör. Ide tartoztak a szülei, ide tartoztak azok a bácsik és nénik, akik hozzájuk jártak, ide tartozott a fűszeres a Rosengasse sarkán s az a rongyos koldus a körút elején, akinek mindig adni kellett valamit, valahányszor elment mellette. Ide tartozott néhány gyerek az iskolában, a Rosenbaum, a Mendel, a Daskievits, és a kis Gottfried megtanulta, hogy ezekkel össze kell tartani még akkor is, ha undorodik örökké csorgó orruktól, vagy unja ostoba locsogásukat. Itt egyszerűen nem azon múlt a dolog, hogy szereti-e őket, vagy nem, hogy nem zsidók. Ezen a körön kívül aztán volt a másik világ, a többi embereké. A nagy, szép, az ellenséges, az érthetetlen és vonzó világ. Ahol már szabad volt különbséget tenni: ezt szeretem, ezt nem. És a legkényelmesebb az volt benne, hogy akit szeretett az ember, azt sem kellett segíteni, ha éppen úgy adódott. Az ember lehetett önző, hálátlan, még áruló is lehetett. Ezt tanította a törvény, amelyik kimondja: a sarki fűszeresnél kell vásárolni, még ha goromba is és drága. És a szemben lévő boltban nem szabad vásárolni, még ha a fia olykor ajándékot is ad, mert az „Nem közülünk való”. Ez a közülünk valóság és nem közülünk valóság isteni törvény volt, minden egyéb törvény alapja. Annyira magasan álló törvény,– hogy nem is esett szó róla, mint ahogy nem esik szó arról, ami magától értetődően természetes. És mégis az volt a különös, hogy az a másik, az a kívül álló idegen és ellenséges világ vonzóbb volt sokkal. Már az első iskolaévben észrevette ezt. A többi gyerek vidámabb, kötetlenebb, felelőtlenebb volt mint az a néhány, aki a közülünk valóság törvénye alapján melléje tartozott. Ezek mindég egy kicsit behúzott nyakúak voltak. Csínyek elkövetésére túl óvatosak, ijedtek és koravének. Hiányzott belőlük az a túláradó féktelenség, ami a többi gyerekek játékot olyan lármássá és szabaddá tette. És Gottfried érezte, hogy belőle is hiányzik ez és ezért mérhetetlenül irigyelte azokat, akikben megvolt ez a felelőtlen féktelenség, akikben meg lehetett, mivel egy másik világhoz tartoztak, ahol embernek lenni nemcsak, hogy nem nehéz, de szebb is. Azonban látnia kellett, hogy a felnőttek világában is ugyanígy volt. Míg a szomszédos Kinczler-villa kertjében vidám, lármás élet folyt, illatos nénik, szürke cilinderes bácsik jöttek és mentek – bár Pohrisch-papa szerint ezek a Kunczlerék nem is állottak valami jól – addig náluk otthon minden egészen más volt. Hozzájuk soha nem jöttek vidám emberek, akik ráértek volna órák hosszat tréfálkozni. Hozzájuk kopott kabátos, nagy táskás, izzadtságszagú emberek jártak, akik halkan és fontoskodva pusmogtak apával valahol egy sarokban, néha egészen öreg emberek, toprongyosak, penész színűek, akiknek szőrös fekete kalapjuk, vörös szakálluk és tincsben alácsüngő pajeszük volt és minden, amiről beszélni tudtak, üzlet volt csak és pénz. Ha ilyen emberek voltak a házban, nem volt szabad zavarni apát. „apa pénzt csinál” mondta ilyenkor Pohrisch-mama letompított hangon és tisztelettel nézett a kopott ajtóra, mely mögül a pusmogás hallatszott. Eleinte azt hitte ilyenkor, hogy apa s azok a bácsik valami titokzatos művelettel valóban a pénzt csinálják, azokat az érc vagy papírdarabokat, amikért vásárolni lehet a boltokban. De aztán megtanulta, hogy a pénzcsinálás valami egészen más. Valami izgatóan érdekes játék. Mint amikor ő például elvisz az iskolába egy tarka üveggolyót és azt elcseréli egy zsebkésre és a zsebkést eladja Kunczlerék kocsisának egy házinyúl fiókáért. Később a maga elmagyarázta neki, hogy a papa bankár. S ez azt jelenti, hogy az emberek, akik nem tudnak mit kezdeni a pénzükkel, elviszik hozzá és a papa befekteti ezeket a pénzeket különböző üzletekbe. Vagy kölcsön adja olyanoknak, akik bért fizetnek érte. Ennek a bérnek egy részét az kapja, akié a pénz s a többit megtartja a papa magának. „Szép dolog bankárnak lenni” mondta a mama „sok ész kell hozzá és finom üzleti érzék”. A mama sok érdekes dolgot tudott mondani. Alacsony, kövérkés, szomorú szemű asszony volt. Aztán meghalt. Gottfried tizenkét éves volt akkor. A papa megtépte a gomblyukait, hamut hintett a fejére és két napig hangosan, jajgatva gyászolt. Aztán átöltözött és elment egy üzleti tárgyalásra. Gottfried úgy állott szemben egyedül a halállal, mint egy ismeretlen idegen ellenséggel, mely átnyúlt abból a másik világból a „miközülünk való” világba és elvitte a mamát. Szerette volna tudni, hogy hova vitte, De a lapos mellű, sápadt rabbi növendék, akihez titokban vallásórára kellett járjon és a piros arcú vidám tisztelendő atya az iskolában egészen különbözőképpen beszéltek erről. De valahogy egyik sem volt az igazi. A kis Gottfried logikus és józan gondolkodáshoz szoktatott agya tiltakozott minden misztikus elképzelés ellen. Szerette volna azt tudni, hogy az anyja csak alszik és majd egyszer fölébred megint, tíz év múlva, száz év múlva, vagy ezer év múlva és akkor újra járni fog szekrénytől szekrényig, húzogatja a naftalin szagú fiókokat és míg párnás arca mosolyog, két barna szeme a titoktudók komolyságával néz a világba. De hiába szerette volna tudni ezt így: koravén realizmusa tisztában volt azzal, hogy se ezer év múlva, se száz év múlva nem térhet már vissza a mama ebbe a házba, mert addigra a szekrények elkorhadnak és eltüzelik őket és ami bennük van, azt régen megeszi addigra a penész és a moly. Gottfried kétféle vallásban nőtt fel. Hivatalosan katolikusnak keresztelték, így szerepeit az iskolában is, vagyis abban a „nem közülünk való” világban. A másik, belső világban pedig egy titkot igyekeztek reá bízni: Júda sötét titkát, aki megöli azokat, akik elhagyják őt. Az iskolai vallásórán azt tanították, hogy Isten szerető édesatya, aki egyformán jutalmaz és büntet szegényt és gazdagot, osztrákot, csehet, németet, magyart, szerbet, horvátot, lengyelt. De ugyanakkor látta, hogy a világban másképpen boldogul a szegény és másképpen a gazdag és hogy rangsor választja el egymástól az osztrákot, a csehet, a magyart és a szerbet. A rabbinövendék pedig egy hatalmas és félelmetes Jehováról tudott, aki egyedül a zsidóknak az istene és senki másnak s aki fogat fogért, szemet szemért alapon választott népének, Júda népének ajándékozta a földet, minden emberével és minden kincsével. És közben látta azt, hogy a föld és a rajta levő élet idegeneké, akik megvetik és lenézik a zsidót s hogy Kunczlerék, akik rosszul állanak, de nem zsidók, vidáman élnek, míg őhozzájuk csak osonva járnak az emberek és olyan arccal pusmognak órákon át, mintha háborút viselnének a világ ellen. Nem, Gottfried nem tudott hinni egyik Istenben sem. De erről nem beszélt soha senkinek. Igaz, hogy nem is lett volna kinek. Barátai nem voltak. Az a néhány zsidó gyerek, akivel a „közülünk valóság” törvénye alapján össze kellett tartson az iskolában, nem vonzotta. S akik vonzották volna, azokkal nem találta meg a kapcsolatot, mert azok ahhoz az ellenséges másik világhoz tartoztak. Csak egyetlen egyszer hitte azt, hogy barátot talált. Egy tizenhárom éves korában történt meg. Szép, fölemelő, boldog érzés volt. De nem tartott sokáig. A fiút Lubovszki Kazimirnak hívták. A megismerkedés egy őszi napon történt, mindjárt a tanév elején, az iskola folyosóján. Harmadik gimnazisták voltak akkor. Ez a Lubovszki abban az évben került oda valahonnan. Karcsú növésű, barna arcú, szép, vad fiú volt. Verekedő és féktelen. Csupa tréfa, ötlet, vidámság. Első héten már az osztály hangadója, vezére, kolomposa lett. A kis Gottfriedet első naptól kezdve vonzotta valami ehhez a fiúhoz. Talán éppen az, hogy annyira más volt, mint ő. Mintha éppen az ellentéte lett volna, a visszája, a szebbik fele. Ami belőle hiányzott, aminek a hiányát annyira érezte, hogy szinte fájt néha: az volt Lubovszki. Persze csak távolról csodálta harsogó jókedvét és pompás tornamutatványait, közeledni sohase mert volna hozzá. Mégis összehozta őket a véletlen. Szünet volt, latin óra előtt. Gottfried behúzódott a folyosó ablakába és átvette még egyszer a fordítást. Szorgalmas tanuló volt, úgy érezte, tartozik ezzel annak, hogy zsidó. Egyszerre csak megszólalt mögötte egy hang: – Nézzétek ezt a sündisznót! Biflázik! Néhányan hangosan nevettek. Gottfried riadtan nézett föl a könyvből. Lubovszki állt mögötte. Talán az üldözöttek rémülete villanhatott meg egy pillanatra a szemében, amikor az erős, nagyfiúra nézett, mert az rávillantotta a fogait és barátságosan mondta: – Ne félj, kis sün, nem akarlak bántani. Én rémesen tisztelem azt, aki tanul. Azokból mind milliomos lesz biztosan. Akarsz milliomos lenni? – Nem – felelte Gottfried és elpirult, mert tudta, hogy hazudik. Milliomos akart lenni. – Nem? – csodálkozott a másik – pedig egészen jó dolog lehet az, hallod-e! Ha az embernek annyi pénze van, amennyit csak akar. Nekem, látod soha sem lesz pénzem. Hát csak magolj, kis sün és légy milliomos! Talán e hangban volt valami lágyság, ami Gottfriedet elérzékenyítette. De lehet, hogy csak meg akarta hálálni valamiképpen a kitüntetést, ami érte, amikor az osztály bálványa, ez a csodálatos, nagyszerű fiú leereszkedett hozzá és szóra méltatta. Hirtelen, anélkül, hogy gondolkodott volna, azt mondta túláradó boldogságában: – Ha milliomos leszek, annyi pénzt adok neked mindig, amennyit csak akarsz! Lubovszki csodálkozva ránézett. Nézte néhány pillanatig, aztán huncut mosoly szaladt végig az arcán. – Akkor adj most húsz fillért csokoládéra. Előlegnek. Gottfried megdöbbent, mert erre nem volt elkészülve és elpirult. Egy pillanatra eszébe villant az apja szava, hogy pénzt adni idegennek nem szabad. De aztán érezte, hogy valamit cselekednie kell. Valami nagyot, valami szépet, ami kiemeli őt a zsidó alacsonyabb rendűségből és egyenlővé teszi ezzel a szép, vad fiúval. Benyúlt a zsebébe és megkereste a pénzét. Éppen két tízfillérese volt. – Nesze – mondta és odanyújtotta a másiknak a pénzt – neked adom. Az érzést, ami akkor végigszaladt rajta, azt a büszke, gőgös, nagyszerű érzést soha sem felejtette el. Amikor az a másik fiú csodálkozva elkomolyodott, amikor átvette tőle a pénzt, amikor nagyon hosszasan megnézte és ahogy halkan és komolyan azt mondta: „köszönöm”. Hatalmas, gyönyörű érzés volt. Sajnos nem tartott sokáig, mert abban a pillanatban csöngettek és be kellett menni a terembe. De a következő szünetben, amikor az egyik fiú valami miatt bosszantani kezdte és könyökével oldalba lökte, egyszerre csak ott termett ez a Lubovszki, elpenderítette a másik fiút, hogy neki esett a falnak és tiszta messze csengő hangon kiáltotta, hogy meghallhatta mindenki, az egész osztály: – Hagyj békét a sünnek! A sün az én barátom! (…) |
LAST_UPDATED2 |