EÖTVÖS JÓZSEF: VALLOMÁSOK ÉS GONDOLATOK IV. |
2009. január 20. kedd, 15:35 |
EÖTVÖS JÓZSEF VALLOMÁSOK ÉS GONDOLATOK ÖSSZEGYŰJTÖTTE ÉS SZERKESZTETTE ÉVEK 1834 266 Boldogság E földön nincs nagyobb szerencse, mint Ó, barátom! 267 Barátság és szerelem Szép a barátság, szebb a szerelem. 268 Boldog Kit édes álmok lengenek körül, 269 Idő. Távolság Ez éppen átka emberi nemünknek, 1835 270 1835. június 23. A gyermekek szüléikben a múltat, ezek gyermekeikben a jövőt látják, s ha a szülékben több szeretetet találunk gyermekeik, mint ezekben szüléik iránt, ez szomorú, de természetes. Hisz ki nem ragaszkodik inkább reményei-, mint emlékeihez? 271 Nincs talán a természetben két különböző tárgy között nagyobb hasonlóság, mint az idő és az emberi karakterek között; nagy érdekű mindkettő, mert tőlök függ sikere minden egyébnek, mégis mindkettő örökre megfejthetetlen, mert felette változó, és meteorológia és pszichológia, bár mindég buzgalommal gyakorolva, soha nagy rezultátokhoz nem vezetend. – Minden évben különbözik az idő, minden időszakban különbözik az emberi karakter; nedves év után száraz jön, s a siralmas időszakot, melyben Werther bámulókat talált, száraz filozófikus időnk követte. S így változand ez szünetlenül, s innen következik, hogy a vetés, mely tavaly bő áldást hozott, idén talán elszárad, s hogy mi az embert egykor boldogítá, most gyötörheti; mert míg a természet haladni fog, haladni kell nekünk is, s csak mi már holt, mi már elrohadt, állandó. – Egy nap nem független a többiektől; nem ő, hanem azok, melyek előtte valának, határozza el, szép vagy rút lesz-e ideje; a mainak a tegnapi adja át gőzeit és fellegeit, a mai a holnapinak, s így mindég tovább, úgyhogy a természet végnapja a teremtésnapnak produktuma. Így van a karakterrel is, nincs független, s habár minden egyéb befolyástól ment, rabja marad mindenki elmúlt életének. 1836 272 Könnyű fellegekkel játszik a szellő, ezek szüntelen változó testekké gombolyodnak; nyugodtan áll az ember, felnéz, s a szállongókban rég ösmert képeket találva, örül. – Bő áldást nyert vetésénél áll az arató, s keserv tölti szívét, mert szomszédja kalászai nagyobbak. Ennyire igaz, hogy az öröm csak önmagunkban fekszik, s a külvilág boldogságunkra csekély befolyású. 273 Barátság a szerelem prózája; mint minden nemzetnél a poézis megelőzte a prózát, így a szerelem minden embernél a barátságot. 274 Barátság csak hasonló, szerelem csak különböző személyek közt létezhet; asszony s férfi között csak akkor találtatik, ha a házasság súlyos betegágyában a szerelem meghalt, s mint barátság feltámad ismét. Kár, hogy ily feltámadást némely illuminát nem hiheti. 275 Hányszor hallottam ifjú költőket vagy olyanokat, kik mindég ifjúk maradtanak, szubjektivitásról[!] vádoltatni. Hagyjatok békét, jó férfiak, kiknek lelki tüköre azért mutatja oly tisztán a külvilágot, mert mélyiben nincs rejtve semmi, mi színt adna neki. Lám, nem ily tiszta a költő-szív; mint a tenger mélyiben, zöld plánták nyúlnak ki a fölszínre, s rajt' szirteket látni át és sziklákat, felette szélvész üvölt, s hullámzani kényszeríti, mi csoda, ha az ingó a csillagokat csak rezegve mutatja, ha minden külső kép belső ingásit követni kénytelen. Hadd örüljön egy kevéskét, ha belsejének bányájában elfogy az arany, ősapák módjára majd ő is izzadva szántja a telkeket; objektívus lesz ő is, s talán elvégre recenzens. 276 Előítéletnek nevezi Helvetius a hazaszeretetet, s ki a természet törvényét valóul ösmeri, ki mindent hideg filozófiai rendszabályok szerént ítél, véle e részben talán egyetért. De legyen bár úgy, előítéletek nem kevésbé szükségesek az embernek, mint a hit; ez boldogítja, amazok szerencsésítik. 277 Ha egy ifjú önmagát mint férfit, mint aggot látná, gyűlölné önmagát, olyannyira változik minden ember, olyannyira romlik idővel. 278 Ha mint gyermek, fájdalom szorongatá szívemet, a jövőben találék vigasztalást; nagy leszek majd én is, mint ők, s szabad és boldog – így gondolék, ezer örömtervet koholva magamnak. – A várt idő eljött, csak kincseit nem hozta magával, és ismét vigasztalást keresve, a halálhoz utasíta szívem. – Hátha e remény is olyan volna, mint az előbbi? ha éltünk nem volna más, mint hosszú vigasztalás, s fájdalmainkért csak a pár enyhítő könny a jutalom? Ó, annyi sírt találunk e földön, s csak egy feltámadásról beszél a történetek könyve. 279 Szegény költő, mi szánandó sorsod, s mi irigylett mégis. Gyönyör helyett vágyakat ada a természet, s dalt, hogy keservről énekeljél. Önalkotott világod védfalként áll közötted s kedveseid között, s idegen vagy őseid lakában. Éneked múlt gyönyörről szól, s jelen keserved követi hangjait. S ha végre babér fűzi körül homlokodat, csak azért adódott, hogy hervadni lásd ezt is, csak azért nyújtja gyönyörjeit a szerelem, hogy legszebb álmodat rontsa el. 280 Mi nyugodtan fekszik e temető! A tavasz boldog álomként lebeg felette, s a könnyáztatott földből virágok teremnek; mennyi gyönyör s fájdalom, mennyi szerelem s gyűlölség fekszik mélyen elrejtve itt, s nem háborítja a csendet. Ó, mi kedves körüljárni e virágos hantok között, s gondolni, hogy ők is szenvedtek egykoron, mint én, hogy végre én is nyugodhatok, mint ők. 281 A két legnagyobb pillanat életünkben az első és a második szerelem; vagy hogy érthetőbben mondjam: azon időszak, melyben szeretni kezdünk, s szeretni megszűnünk. Ti, kik már annyiszor szerettetek, nagy férfiak – kiknek minden nap új érzeményeket szül és eltemet, kik lepkeként szálltok körül az élet terein; irigylendők, ha színes szárnyaitok nem intenének arra, hogy hernyó-lét jövendőtök – mosolyogtok tán e mondáson; de ki elragadva a szenvedelem árjaitól, szívéhez szorítá kedvesét, ki könnytelt szemekkel egy piruló lányra nézve elfelejté önmagát, kinek egy gyengén susogott szó az egész emberi nem zajgó tapsánál kedvesebb vala, az sóhajtva megvallja, hogy csak egyszer szerethet az ember. – Önmagába vezeti vissza az ifjút első szerelme; az ismételt érzemény önmagából kiragadja, s minden külső behatásnak rabjává teszi. Az első boldogító hit, a második kételkedés; s míg amaz önmagát elfelejti, ez nagyrészint csak magával foglalatoskodik, s sokszor nem más a legalávalóbb hiúságnál. 282 Tovább tart az elvirágzás, mint maga a virág. Így van minden örömmel e világon. 1840-1841 283 Nincs szomorúabb dolog a világon, mint azon szerencsétlen pártoskodás, mely minden képviselő kormányban, mindég a nemzet javának felét nemcsak a közdolgokból kizárja, hanem erejeket csak arra használhatja, hogy a jó is, mit az ellenkező párt tenne, elrontassék. – Minden politikus felekezet, mely egy nagy ellenpárttal küszködik, koncessziókra kényteleníttetik; s ennek következése az, hogy az ország, mely egy tory kormány alatt talán éppen úgy gyarapodhatnék, mintha whigektől kormányoztatik, végre oly törvényeket kap, melyek sem az egyik, sem a másik párt meggyőződésének rezultátumai. Mikor pártok tranzigálnak, mindég az ország fizeti meg békességek árát. 284 Minden néposztálynak megvan különös neme a boldogságnak. – A szegény, ha fáradva munkájától visszatér, ha küszködve sorsával nője karjai között megpihen, boldognak érezheti magát szerelme által. Mint két fal, mely dőlésnek hajolva egymáson támaszkodik, így ők. – Csak kinek egyéb szerencséje nincs, s ki egész szívével tud függni kedvesén, az lehet boldog szerelme által, mely egyáltaljában csak szenvedések között, s ha mintegy csak vigasztalása többi bajainknak, tarthat sokáig. 285 Vannak férfiak, kiknek neve, mint az ekének vasa csak azért fényes, mert sok munkára használtatott; ennél a dicsőségnek nincs biztosabb neme. 286 Mindenekelőtt előre bocsátván, hogy én erős kormányt kívánok, úgy gondolom, hogy a kormány semmi által nem vesztheti erejét úgy, mint éppen a szólásszabadság meggátlása által. – A kormánynak legnagyobb hatalma nem azon fizikai erő, mellyel parancsait végrehajtja, hanem azon bizodalom, melyet inspirál; s vajon gyengítheti-e azt valami úgy, mintha discussióba lépni nem akar. Igaz, lehetnek környülmények, melyekben a kormány önkény által jót tehet, de vajon ilyenekben elfojthatja-e szó elleni törvények által azon titkos beszélgetéseket, melyek mintegy titkos társasággá alakulnak, mihent tiltatnak, s senki által már azért nem cáfoltathatnak meg, mert csak hason gondolatúak között váltatnak fel. Soha pillanat nem volt, melyben haza s király között oly egyetértésre lett volna szükség, mint most; a nemzet egy nagy regeneráció processzusán megy át, a kormány maga felszólíta törvényeink javítására; jaj annak, ki egyenetlenséget akar közöttök. 287 Religió Ne hozzák a hittel összeütközésbe a szenvedélyeket. Az ember gyenge, s könnyen elragadható oly dolgokhoz is, melyeket később megbán. A transitus nálunk - habár feltételek alatt - szabad, s vajon ki szeretet által arra bíratott, nem szánandó-e, ha végre tettét megbánná. 288 Valamint a nap délkor árasztja legmelegebb sugárait, úgy a szabadság annyival áldóbb, mennyivel többekre terjed. 289 A szív teli pohárhoz hasonló. Mennyivel telibb, annyival mélyebben hangzanak érzeményi. 290 Az elnyomás - s bár csak kevesek felett űzetnék - oly veszedelmes, hogy azt szabad országban soha tűrni nem kell; s bármi csekély volna az, mely felett űzetik, ha létez egyszer, mindég terjedni fog. 291 Nagyobb következetesség nincs, mint hogy hazánkat szeretjük. 292 Az egész világ csak annak bizonyítványa, mit előre gondoltunk. 293 Egyre legalább joga van a nemzetnek: hogy a szabadságától megfosztatik, az nyilván mondassék ki. 294 Éltünk úgyis egy hosszú partie, melyben végre vesztenünk kell, kedvezők csak az egyes játékok; az balgatag, ki midőn nyert, már arra gondol, hogy veszteni fog. – Előrelátás csak isteneknek való, kik a jövőt kormányozhatják; az ember ne nézzen másra, mit éppen megragadhat. 295 A legtöbb úgynevezett boldog emlék rendszerint csak emlékezés arra az időre, amikor boldogok nem voltunk ugyan, de abban az illúzióban ringattuk magunkat, hogy azok vagyunk. 296 Az egész élet sokszor semmi más, mint a hosszú katzenjammer: édes, de rövid mámor. 297 Midőn az emberek büszkeségekben Babilon tornyát építék, Isten megbünteté büszkeségekért, s nyelveiket felzavará, hogy ne érthessék egymást. – Nem ösmerek nagyszerűbb allegóriát; nem értjük egymást – ez átkunk, gyengén s nyomorultan állunk egymás mellett, semmisítve elkülönözésünk által; ha ez nem volna, az eget érhetjük el építményeinkkel. 298 Balgatagság a kelyhet kirántani akarni kezünkből, midőn azt már rég cseppig kiürítettük; balgatagság elvenni akarni emlékeinket, melyeknél, ha szerencsénk elveszett, más birtokunk úgy sincs. 299 Minden ember sírt, de való nagy fájdalmat csak kevesen érezének; innen, hogy magát vigasztalásra mindenki joggolva hiszi, s oly kevesen vannak, kik átlátnák, hogy sok fájdalom van, melyet vigasztalni nem lehet. 300 Engem az ég, átkomra, nagyon is megáldott. Ha csak hírvágyat érzenék, s hozzá az erőt kielégítésére, boldog volnék, s boldog, ha csak szerető szívemet bírván, s hozzá kedvesimet. De így, két birtokom között állva, nem nyúlhatok egyhez anélkül, hogy a másikról lemondanom kellene, nem éldelhetek anélkül, hogy egy veszteség keserítené örömömet! Ó, kínos egy állapot két kártyára tenni életét s tudni, hogy nyomorultak maradunk mindég, mert mit egy helyen nyerénk, azt a másik elveszi. 301 Nem nagy vétkek azok, miktől az embernek leginkább őrizkedni kell, maga természetünk ellentmond minden gonosz tettnek; veszedelmesek éppen azon kis hibák, melyeket észre sem veszünk, s melyek valamint lelkiismeretünköt engedékenyebbé, úgy kedélyünket vétkekhez hajlandóbbá teszik. 302 Nagy urak a világot - melytől, fájdalom, oly ritkán hallanak igazságokat – avval szokták fizetni, hogy részekről az embereknek éppen úgy hazudnak, mint ezek nekik. 303 Elég bajt élünk, az balgatag, ki nem elégszik meg avval, mit szenvedett, s reflexió által még egyszer felébreszti a szunnyadó férget szívében, hogy még egyszer érezze fullánkjait, még egyszer vérezzék a kebel. S miért? – A népszerűségért, azért, hogy egypár bohóc csudálja az óriást, ki ily hatalmasan pityereghet? Mást úgysem találhatunk; a nép tapsolt a gladiátornak végfájdalmas vonaglásai között, a közönség üdvözli a költőt fájdalmaiban, rokonérzetre, egy baráti szív szánakozására ne számoljon senki. – Az emberek nagyobb része több bajon megy keresztül önmaga is, mint hogy idegen bánat megértésére csak ideje is maradna. 304 Édes visszatekintni a múltba; minden, amit az emberek valaha nagyot tevének, neked nem idegen, érezheted hivattatásodat, s midőn egy erősebb ivadékhoz feltekintesz, emelkedel. 305 A csillagnak a setét mennyivel inkább nő, annyival nagyobb fényt ád. 306 Mint a gyertya, mely süllyedve elalszik, úgy a tisztább láng szívünkben, ha süllyedünk. 307 Ritka ember tudja, mennyi keservet moshatnak el könnyeink, ha velünk még egy szem sír; ritka gyanítja, hogy a fájdalomnak, mint skorpió-harapásnak, csak fájdalom lehet írja, melyet bánatunk gerjesztett. 308 Ó, mi ritkán jut szívünknek a sors, hogy egy másnak visszhangja lehessen, s mennyiszer mulatjuk el az alkalmat. 309 Ó, ifjúságunk boldog kora, hol éltünk még oly teli vala, hol minden csepp, mely szemünkből patakzott, virágot talált, melyen harmatként függhetett, hol maga fájdalmaink setét aknája annyi kincseket rejtett még, annyi aranyeret, mely gazdagíta. 310 Fülmile a szív, mennyivel hangosabban zúg körülötte a világ, annyival hangosabban zengi önbánatát. 311 Minden hegy csúcsban végződik. Emelkedjetek bátran, s kik kiindulva a hegy alján távol álltatok egymástól, fenn a tetőn találkozni fogtok. 312 Mint a nap meleg sugara a havason nem virágzást, hanem lavinát idéz elé, ilyen bizonyos emberekre a szerelem hatása. 313 Nézd az egész világítást, soha ne az egyes mécseket, melyek arra használtatnak. 314 Nincs oly alávaló dolog a világon, mi által nem veszhetne el a legnagyobb lelkület. 315 Ne gondoljátok, hogy szerencse nincs, mert ti nem találtátok. 316 A természet bosszút áll azokon, kik útjaitól eltávoznak. 317 A gyémánt, melynek színe nincs, mindenikkel játszik. 318 A sugár helyett talán egy könny, s a csemete felnő. 319 Aki a süllyedéstől fél, kapaszkodjék az ágakhoz; én bízom erőmben, s bátran átengedem magamat a haladó árnak. 320 Egy napsugár felnyitná, ezernyi gyertyafény csak elfonnyasztja a virágot. 321 Az embernek egy küszködés kell materiális vagy morális szükségekkel, másképp elvész. 322 Ha oly skrupulózusok volnánk a rosszban, mintha igazsággyakorlásról van a szó, ha ott is dátumokat s bizonyítványokat keresnénk, a világ jobban állna. 323 Az első májusnak mindenki örül, s mégiscsak előítélet. Mért nem hozunk több ily boldogság-előítéleteket életünkbe?! 324 A romladás a társaságnál - mint a fáknál – mindég felülről kezdődik. 325 Ne szánd soha, ha jót téve megcsalattál; magadnak tevéd, mert minden jótett emeli lelkedet. 326 A gyémánt napsugárjaiban ragyog, magasabb temperatúrában elenyészik. 327 A salva tutela szabad, s nem volna-e a harc a zsarnokság ellen is az? 328 Csúnya a zsarnokság, de fortélyos elnyomás még undokabb. 329 Vannak keblek, melyeknek csak keserv kell, hogy mint a gyöngycsiga kincsekké váljanak. 330 Fiatal ember a politikát is szívével viszi, s nehéz általlátni, hogy dicasterialiter is a szabadságért dolgozunk, hogy lépcsőnként kell haladnunk, s hogy a legnagyobb lemondás csak egy részét akarni realizálni annak, mit reményltünk. 331 Az ember hiúsága, ha nem állhat magasabban, legalább máshol állni. 332 Azon országok polgárjainak sorsa irigyelhető, kik honokra tekintve magokat hasznosaknak érezhetik. 333 A holnap nem más, mint egy ma, melyet még nem bírsz; minek áldoznál ennek valamit. 334 Némely asszonyi szív, mint a gyémánt, mellyel az üveges tábláit vágja, nem aranyba foglaltatott, s szinte elveszti fényét aljas köre által; nem érdemli-e ez, hogy sirassuk? 335 Az asszonyi kebel mindég több vagy kevesebb szeretettel bír, mint hogy boldog lehetne; néha üresnek érzi magát, néha szinte lesüllyed, nála a szeretetben nincs középszerűség. 336 Van-e valami oly balgatag, mint az ember. – Ha ege fellegekbe borul, s eső patakzik a földre, a gazda örvend, s aranynak mondja a vizet, mely mezőire leomlik; már nőni látja képzetében vetéseit, fülében a kasza álmodott hangja cseng, s a nagy csűr felnyitja kéve-kerített tág kapuit, hogy szinte sírhatnék előre látott örömében. Mikor az eső megszűnt, s a nap ragyogva áll egén, s a mező illatot lehel a dél sugárjai alatt, a balgatag hallgat. S vajon e meleg sugár nem hoz-e éppen úgy áldást reá, mint a fellegek? S nem köszönhet-e többet azon sok meleg napoknak, hol kalászai megértek, mint azon keveseknek, melyekben esett, s melyek, ha visszatérnek, vetéseit a földre nyomják? S nem éppen oly balgaság-e mondani, hogy csak szenvedések jobbítanak, s elfelejteni mindazon szíveket, melyek felette nagy bánatok terhi alatt földhöz süllyedének, s melyeket többé fel más nem emelhet, mint egy derült meleg örömsugárzat. |