EÖTVÖS JÓZSEF: VALLOMÁSOK ÉS GONDOLATOK II. |
2009. január 19. hétfő, 13:11 |
EÖTVÖS JÓZSEF VALLOMÁSOK ÉS GONDOLATOK ÖSSZEGYŰJTÖTTE ÉS SZERKESZTETTE ÉVEK 1833 154 Bel- és külvilág Nem oly nagy a világ, s nem oly kicsi szívünk, hogy ez, ha szeret, amazt magába ne foglalhatná. 155 Sokakat megcsal szívük melegsége, de még többeket a szív hidegsége, mert az élet szebb örömeitől fosztja meg az embert. 156 Ha hevesen szerető szív az érzéketlenség hideg vizébe merül, vagy meghasad ottan, vagy legalább meghidegszik, midőn a vizet alig melegíti. 157 Tiszta, mint a fellegtelen égboltozat, legtöbb embernek belseje; de mihelyt hosszabb ideig tündöklik rajta a szerencse napja, fellegeket szül, s örökre elborítja közönségesen. 158 Íme, egy földanya kebele számtalan virágokat terem és tenyészt, örökké egy naptól világítva és melegítve. Miért nem teremhetne szívünk is számtalan jót? Miért nem nyomhatunk mi is egész világokat szerető szívünkhöz? És ha tesszük is, miért nem világítja mindezt az ész egyetlen ragyogó napja? Azért, mert ez és a szív közé az úgynevezett emberösmeret és életbölcsesség zordon fellegei vonulnak, sugárt hozzájok nem eresztenek, maga pedig a szív csak halvány s gyönge virágokat teremhet. 159 Minden ember maga kezében tartja az örömpoharat, de többnyire fagyva találja a drága italt; sóhajtásokkal, könnyűivel és sokszor csak szívvérével képes azt elolvasztani, hogy néhány csöppet ihassék. 160 Mint vihar a lombot, úgy szakítja el a nagy boldogság az embert az életről; felviszi szédítő magasságra, és elhal, s leejti a repülőt. De az nem esik vissza többé fájára – a mély földre hull, és elrohad. 161 A képzelet virágkoszorújában egy here vagyon, a túlság; s ez egytől félvén, hány számtalan nem mer közelíteni a virágokhoz. 162 A kedv hajlékony pálcához hasonló, melynek egy végén a szomorúság, másikon a vígság vagyon; de egyetlen egy gondolat egyik végét a másikhoz hajthatja. 163 Édes harmathoz hasonlók a csendes fájdalom könnyei; ha már égetni kezdi a boldogság napja belsőnket, ők csöpögnek rá, ők vidítják, ők gerjesztik új életre. 164 Sok, ami fáj, magában hordja írját: a skorpió-harapásának gyógyszerét, keservünk - könnyeket, életünk - a halált. 165 Az életnek nagy koszorújában számtalan virágok találtatnak. Körülfutnak a szemek, s egy virágról a másikra, míg a rózsához, a szerelemhez nem jutnak; de ezt megtalálván, ezen többé nem tévelyegnek, vagy legalább visszajönnek ismét. 166 A szerelem hajnala a boldogságnak. 167 Életünk nap, a szerelem napja. Ha ez elalkonyodott, láthatunk ugyan holdat és csillagokat, melyek elaludt napunknak kölcsönzött fényével díszlenek, de napot többé nem látunk. 168 A szerelem forró, hideg az élet. Csak maga a barátság melegíti állandóan valónkat. 169 A szerelem éltünk nyara, a barátság tavasza s ősze; őáltala virul legszebb reményünk, őbenne nő és nyiladoz a szerelem bájos virága, s elélvén a szerelem édes álmát, ő nyújt csendes nyugalmat, valódi szerencsét és boldogságot életünk őszi gyümölcseként. 170 A szerencse napja számtalan árnyékokat, barátokat tüntet fel; ha elborul, nem oly fényesen, de igazabban látunk mindent. 171 Kedvesünk tökélyeit a szeretet üvegén mind egyesülve látjuk, azért látszanak oly fényeseknek. 172 Ha ízlettel fonatnak a társalkodás fonalai szép szövevénnyé, mindenkit mulatván, hasznul is szolgál; de közönségesen csak tarka kötél fonatik, mellyel mindenki az unalom hidráját kívánja, többnyire hasztalanul, megfojtani. 173 Ha magas bércen állunk, s az alattunk kiterjedett vidéket látjuk, nagy temetőnek tetszik, melynek hegyei sírhantok, völgyei sírgödrök, és elkívánkozunk e halálvilágból; de midőn magasabbra emelkedünk a világ minden bérceinél, hogy az csak egyszerű keréknek tetszik, midőn magasunkról a számtalan jótettet, isteni képzetet s a gyengéd emberszív rózsafényét látjuk – akkor érezzük még tökéletesen, mely jó ez a föld. 174 Csak akkor látják szemeink a földet, ha könnyek által mosattak ki. 175 Életünk könyvhöz hasonló, melyben sok kellemes és sok kellemetlen találtatik. Mi több? Senki sem tudja, mert egészen még senki sem olvasta keresztül. A laptól, melyre valaki nyit, függ: mifélét talál. S ezért számtalanon, félelemből, zárva hagyják. 176 Olyan az élet, mint a rózsa: ki csak egyes leveleit, illatját vagy csak töviseit ismeri, nem mondhatja, hogy rózsát látott; csak ki az egész életet, nemcsak töviseit vagy illatját ismeri, mondhatja, hogy élt. 177 Csendesen fekszik előttünk az élet – egy szép tükör, melyből az egész természet tündöklő szépségben és állhatatosságban ragyog vissza. Essék bele a szerencsétlenségnek csak egy köve is, s mindent állhatatlannak lát az emberi szem. 178 Tükörfolyamhoz hasonló a képzelet, melyben minden parti dolgok csak reszketve tündöklenek vissza, s a hiányokat ragyogó nap vagy csendes holdvilág tölti be; s így örülhet mindenki a folyam mellett, csak virágokat ne kívánkozzék szakítani e vizes világból, mert a semmiséget meglátván, rajta minden kedvét elveszti. S mi más az élet képzeletnél? 179 Számtalan hajó evez le az élet folyamán. Elmúlt nemsokára a nyom, melyet maga után hagyott a sajka. Több más sajkának fenntartása, s rettentő hajótörés, vagy más sajkák rontása tartják fenn a révész nevét. Számtalanon mindezt tenni nem merik, azért a folyó iszapos részén haladván, azáltal akarnak ismertetni, hogy a folyamot pillantatokra mocskították. 180 A tehetetlenség szélszünet az élet tengerén; mindenki bizonyos, hogy általa sziklákra nem hajtatik, de ha sokáig tart, bármely nagy legyen az elme eledele, felemésztetik, s az ember elvész. 181 Legalább azáltal használ minden ember, hogy az életnek egy üregét tölti be példájával, és hogy azok, kik ügyeltek reá, bátrabban járhatják útjokat. 182 Egy marad az ember ábrázatja mindég, különféle környülményekben csak ruhát vált, s vagy az öröm tavaszruháját ölti fel, vagy a fájdalom őszi köntösét. Nagy alkalmaknál mindkettejét gyöngyökkel hímezi: könnyek ezek, mind a nagy öröm, mind a nagy fájdalom igaz tanúi. Csak az érzéketlenség udvari képe jár szüntelen uniformban, csak ez nem hímezi gyöngyökkel köntösét soha. 183 Bátran halad az ember élte ösvényén, de elején ne botoljon, mert megütvén lábát, egyszersmind bátorságát is elveszti. Későbbi botlások lábát ha sértik, bátorságát nem veszik el. 184 Kevés ember tud, vagy akar legalább, élni azzal, ami mindenkinek szabadon áll, a dolog felsőjével; és felette veszélyes a behatás: sokszor vízerekre akad az ásó, melyek munkáját nemcsak semmivé teszik, de magát is rettentő veszélybe hozzák. 185 Két szem mindég csak egy gondolatot, egy szenvedelmet mond ki, épszemű embereknél tudniillik; kancsalokat kétszínűeknek mondunk. Miért nem vagyunk e véleményben oly emberekről is, kiknek két fő részeik - szív és ész – örökre ellenkednek s csatáznak? 186 Sokszor azt gondolja az eszetlen muzsikus az élet táncpalotájában, hogy mindenki csak érte s zengeményeiért táncol; pedig azt csak kevés esztelen teszi, mindenkinek különös kedvese vagyon, kit forró kebléhez nyomván, érte s körüle lejt. 187 Nem a religió formája, a religió maga boldogít. 188 Az igazság gyöngyhöz hasonló, mely a tudománytenger legmélyebb fenekén fekszik; bátran merül belé az ember, hogy azokat kihozhassa, s nyugalmát és életét s mindenét ráteszi; kijön végtére – de midőn nyitja a csigát, csak gyöngyanyát bír, s gyöngyöt nem. 189 A hold csak gyenge visszatündöklése a napnak, és mégis sokszor emennél inkább gyönyörködtet; így vagyunk az igazsággal is: gyenge visszatűnése inkább boldogít sokszor magánál az igazságnál. 190 Szobatudákosság rövid, a természetben élés hosszú látásúvá teszi az embert, nemcsak testi-, de lelkiképpen is. 191 Csak akkor írhatunk lelkünk papírjára tudományokat, ha az az élet enyvén átvonatott. 192 Életünkben csak egyet tudunk bizonyosan, azt, hogy meghalunk - s már ez is vigasztaló. 193 Az egész emberiség mozaikképhez hasonló: az egyes kövek - emberek - csak igen csekélyek s egyszínűek közönségesen, de az egész, melyben minden részecske szükséges, csudálatra ragad mindenkit. 194 Lenyomó, ha feltekint ember a számtalan világokra maga felett, és ha meggondolja, mi kevés ő a roppant mindenségben; de ha a földre borulván, újra feltekint, és ha csudálva látja a míveket, melyeket maga teremtett, és ha látja, mivé teheti a földet, s meg magába tekint újra – emelkedik lelke, s büszkén látja, hogy testvére az egész természetnek, mert őbenne is ki van mondva a nagy egyetemi gondolat: kifejlés. 195 Termékeny a dicsőség nagy tere. Ki tetteket vet és vérrel öntözi, annak felnő fája, és bizonyságot teszen felőle jövendő években. Néhány fa minden más többeken túl emelkedik fel. De nem bizonyos, vajon legnagyobb magvat vetett-e az? s ha maga vérével öntözte-e, vagy számtalan másokéval? 196 Embersokaság nép, csak a szabadság teszi nemzetté. 197 Minden nemzetben nagy erő szendereg, de szendereg csak, és a pallérozás serkenti fel. 198 Gyermeknép erkölcsei tojáshoz hasonlók, csak meleg által fejlődhetnek. 199 Szív lehet a fejedelem, a törvényhozó kar legyen ész, a nép pedig erő, |
LAST_UPDATED2 |