Arthur Koestler: A kazár birodalom és öröksége | Array Nyomtatás Array |
Zsidókérdés régen és ma - Zsidókérdés régen és ma | |||
Arthur Koestler
I. A felemelkedés MÁSODIK RÉSZ: Az örökség
1. Körülbelül abban az időben, amikor Nagy Károly volt a Nyugat koronázott császára, Európa keleti peremén, a Kaukázus és a Volga között egy zsidó állam volt az uralkodó hatalom, amit Kazár Birodalom néven ismertek. Hatalmának tetőpontján, a hetediktől a tizedik századig, jelentős szerepet játszott a középkori és ezzel az újkori Európa sorsának alakításában. A bizánci császár és történetíró, Bíborbanszületett Konstantin (913-959) minden bizonnyal tisztában volt ezzel, amikor az udvari protokollról írt könyvében előírja, hogy a római pápához, valamint a Nyugat császárához intézett levelekre két solidus értékű aranypecsétet kell függeszteni, míg a kazárok királyának címzett üzenethez három solidus értékű pecsét jár. És ez nem hízelgés, hanem reálpolitika volt. "A szóban forgó időszakban" - írja Bury - "a kazárok kánja a birodalom külpolitikája szempontjából valószínűleg nem volt sokkal kisebb fontosságú, mint Nagy Károly és utódai." A kazárok országa az arab előnyomulás természetes vonalán feküdt. Mohamed halála (i. u. 632) után néhány évvel a kalifátus seregei két birodalom romjain át száguldva és elfoglalva mindent, ami az útjukban volt, elérték a Kaukázus nagy hegyi akadályát. Ha ezen túljutnak, nyitva áll az út Kelet-Európa országai felé. De a Kaukázus vonalában az arabok szembe találták magukat egy szervezett katonai hatalommal, amelyik sikerrel akadályozta meg őket abban, hogy hódításaikat ebben az irányban is kiterjesszék. A háborúnak az arabok és a kazárok között, ami több mint egy évszázadon át folyt, de amiről csak keveset tudunk, jelentős történelmi fontossága volt. Martel Károly frank hadai Tours mezején visszafordították az arab invázió áradatát. Nagyjából ugyanebben az időben Európa fenyegetettsége keleten aligha volt kevésbé kritikus... A győzedelmes muzulmánok a kazár birodalom seregeivel találták magukat szemközt, és ezek megállították őket... Nem lehet kétséges, hogyha a kazárok nincsenek, a Kaukázustól északra fekvő területeket és Bizáncot, az európai civilizáció keleti bástyáját az arabok átkarolják és ezzel a kereszténység és az iszlám történelme bizony nagyon másként alakult volna. A körülmények ismeretében talán nem meglepő, hogy 732-ben - a kazároknak az arabok felett aratott, messzehangzó győzelme után - a későbbi V. Konstantin császár egy kazár hercegnőt vett feleségül. Az ő fiuk lett - amikor elérkezett az ideje - IV. Leó császár, akit "Leó, a kazár" néven ismertek. A Kaganátus esetében vizsgálódásainkat nem terjeszthetjük ki eszmetörténeti kérdésekre, de az olvasó figyelmét felhívjuk a Kaganátus államvallásának kérdésére. A Kaganátusban a zsidó hit vált a vezető réteg hivatalos vallásává. Természetesen a zsidó hit államvalláskénti elfogadása nem zsidó etnikumú nép részéről érdekes eszmetörténeti fejtegetések kiindulópontjává válhat. Ezúttal azonban csak azt hangsúlyozzuk, hogy a Bizáncból és a Kaukázusból kiinduló keresztény térítések, keletről a Szamanida Emirátusból kisugárzó mohamedán hatás és a két hatalmas politikai nyomás ellenére - a kazárok történetével foglalkozó valamennyi történészt meglepő fordulatként - egy államilag senki által nem támogatott, de szinte mindenki által üldözött vallás hivatalos befogadásában nem véletlent, hanem a Kaganátus független politikájának egyik jelét kell látnunk.
Ami csak kevéssel elképesztőbb, mint volt ennek előtte. Ámbár a források kisebb részletekre vonatkozóan eltérnek egymástól, a lényeges adatok viszont vitán felül állnak. A türk nyelvű karaiták (egy fundamentalista zsidó szekta) a Krímben, Lengyelországban és másutt azt állították, hogy a kazárokkal vannak rokoni kapcsolatban, amit talán meg is erősít a folklór és az antropológia, valamint a nyelvük is. Jelentős számú bizonyíték van kazár leszármazottak folyamatos jelenlétére Európában.
Mennyire jelentős - mennyiségi vonatkozásban - Jafet kaukázusi fiainak jelenléte Sém sátraiban? A zsidók kazár eredetének legradikálisabb harcosa A. N. Poliak, a középkori zsidó történelem professzora a Tel Aviv-i egyetemen. Héber nyelven írt könyve: "Kazária" 1944-ben, második kiadása 1951-ben jelent meg Tel Avivban. Bevezetőjében ezt írja: A tények új megközelítést követelnek mind a kazár zsidóság és a többi zsidó közösségek viszonyának a problémájában, mind pedig abban, meddig lehet elmenni annak a feltételezésében, hogy ezt a kazár zsidóságot tekintsük a nagy kelet-európai zsidó települések magjának... Ennek a településnek a leszármazottai - azok, akik ott maradtak, ahol voltak, azok, akik az Egyesült Államokba vagy más országokba vándoroltak ki, és azok, akik Izraelbe mentek - alkotják ma a világ zsidóságának jelentős többségét.
Ezt akkor írta, amikor még nem volt ismert a holocaust teljes nagysága, de ez mit sem változtat azon a tényen, hogy a világ zsidóságának túlnyomó többsége kelet-európai - és így talán kazár - eredetű. Ha ez így van, ez azt jelentené, hogy őseik nem a Jordán folyótól, hanem a Volgától jöttek, nem Kánaánból, hanem a Kaukázusból, amiről egykor azt hitték, hogy az árja fajta bölcsője volt, és hogy genetikailag közelebbi rokonai a hun, ugor, magyar törzseknek, mint Ábrahám, Izsák és Jákob ivadékainak. Ha beigazolódnék, hogy ez a valóság, akkor az olyan kifejezés, mint "antiszemitizmus", elvesztené az értelmét, mert olyan tévedésen alapszik, amiben egyaránt osztozik a gyilkos és az áldozat. A kazár birodalom története, amint a múlt homályból lassankint felmerül, kezd a legkegyetlenebb tréfának tűnni, amilyent a történelem valaha is űzött. 2. "Attila, végül is, csak egy sátorbirodalomnak volt a királya. Állama megsemmisült, míg Konstantinápoly lefitymált városa megőrizte a hatalmát. A sátrak semmivé lettek, a városok fennmaradtak. A hunok állama egy forgószél volt..."
Különösen érdekes volt a kör alakúra épített házaknak a talajba süllyesztett alapozása. A szovjet régészek szerint az ilyen kör alakú házak a kazárok lakta területen mindenfelé fellelhetők voltak; ezek régebbiek, mint a szögletes, sarkos házak. Az ilyen kerek házak nyilván az átmenetet jelképezik a hordozható, kupola alakú sátorból az állandó szállásba, a nomádból a megtelepedett vagy inkább a félig megtelepedett léthez. A kortárs arab források beszámolnak róla, hogy a kazárok csak télen laktak a városokban - beleértve még a fővárost, Itilt is. Ha eljött a tavasz, összecsomagolták a sátraikat, elhagyták a házukat, útnak indultak a birkanyájukkal vagy marhacsordájukkal a sztyeppékre vagy tábort vertek a búzaföldjükön vagy a szőlőikben.
A kazár szupremanciának egészen a kilencedik századig nem volt riválisa a Fekete-tengertől északra fekvő térületen, az ezzel határos sztyeppékén és a Dnyeper erdős vidékein. Kelet-Európa déli felén a kazárok voltak a legfőbb urak. Másfél évszázadon át hatalmas védőbástyát alkottak, elzárva a Káspi-tenger és az Ural közötti bejáratot Ázsiából Európába. Az égess időszak tartama alatt feltartóztatták a Kelet nomád törzseinek a támadásait.
3. De ki volt ez a figyelemre méltó népség? Figyelemre méltó hatalma és eredményei miatt, de azért is, mert egy olyan vallásra tért át, amely a kitaszítottaké volt. A reánk maradt leírások ellenséges forrásból származnak, és így ezeket nem lehet szó szerint venni. "Ami a kazárokat illeti" - írja egy arab krónikás - "a lakott föld északi részén találhatók a hetedik égtájon, fejük felett a Nagymedve (Göncölszekér) csillagképével. Országuk hideg és nedves. Ennek megfelelően arcszínük fehér, a szemük kék, a hajuk hullámos és többnyire vöröses színű; nagy testűek és hideg természetűek. Úgy egészében vad benyomást tesznek az emberre."
Időszámításunk első szakaszában a kínaiak ezeket a kellemetlen hun szomszédokat nyugat felé szorították, és ezzel elindították egyikét azoknak a periodikus lavináknak, amelyek sok évszázadon át sepertek végig az országokon, Ázsiából nyugat felé. Az ötödik századtól kezdve sokat ezek a nyugat felé tartó törzsek közül "a türkök" névvel jelölték. Feltételezik, hogy ez a szó is kínai eredetű (és úgy látszik, hogy egy domb nevéből származik), ami azután minden olyan törzsnek a megjelölésére szolgált, amely bizonyos közös jelleggel bíró nyelvet beszélt: ez a "türk nyelvcsoport", így azután a "türk" meghatározás abban az értelemben, ahogyan a középkori írók - és gyakran a modern etnológusok is - használták, elsősorban a nyelvre és nem a fajtára vonatkozott. Ebben az értelemben voltak a hunok és a kazárok "türk" népek.* A kazárok nyelve feltehetően a türknek egy csuvas tájszólása volt, amely máig is fennmaradt az Autonóm Csuvas Szovjet Köztársaságban a Volga és a Szura között. A csuvas népről úgy vélik, hogy a bolgárok leszármazottai, akik a kazárokéhoz hasonló dialektust beszélik. De mindezek a kapcsolatok meglehetősen homályosak, bizonytalanok, amelyek orientalista filológusok többé-kevésbé spekulatív következtetésein alapulnak. Amit biztonsággal állíthatunk, az nem több, mint hogy a kazárok egy "türk" törzs voltak, amely az ázsiai sztyeppékről eredt valószínűleg időszámításunk ötödik századában.
A kazár név eredete és a belőle kialakult, újabbkori származékok ugyancsak sok szellemes spekulációra adtak lehetőséget. Nagyon valószínű, hogy a szó a türkgaz tőből ered, ami vándorlást jelent és értelme egyszerűen: "nomád". A nem specialista számára érdekesebbek egyes jelenkori feltételezett származékai, köztük az orosz kozák és a magyar huszár; mindkettő harcias lovasokat jelent,* valamint a német Ketzer: eretnek, azaz zsidó. Ha ezek a levezetések helytállók, akkor azt mutatják, hogy a kazárok jelentős be-folyást gyakoroltak a középkor különböző népeinek a képzeletére.
4. Egyes arab és perzsa krónikások a legenda és a pletykarovat bájos kombinációját teremtették meg. Kezdik a teremtéssel és befejezik valami "lapzárta után érkezett pikantériával", így Jakubi, a kilencedik században élt történész a kazárok eredetét Jafetig, Noé harmadik fiáig vezeti vissza. A Jafet-motívum az irodalomban gyakran tér vissza, míg más legendák Ábrahámmal vagy Nagy Sándorral kapcsolják őket össze.
Priscus krónikája megerősíti, hogy a kazárok az ötödik század közepe táián jelentek meg az európai színpadon, mint hun szuverenitás alatt álló nép és a magyarokkal, valamint más törzsekkel együtt úgy tekinthetők, mint Attila seregének későbbi leszármazottai. 5. Attila halála után a hun birodalom összeomlása Kelet-Európában hatalmi vákuumot hozott létre, amin azután ismét nomád hordák söpörtek végig keletről nyugatra, egyik hullám a másik után. Ezek közül kitűntek az ujgurok és az avarok. Úgy tűnik, hogy ebben az időszakban a kazárok Grúzia és Örményország gazdag transzkaukázusi vidékének a fosztogatásával és a zsákmány begyűjtésével voltak elfoglalva. A hatodik század második felében ők lettek a Kaukázustól északra a törzsek között a domináló hatalom. Ettől az időponttól kezdve egy csomó törzset - a szabirokat, a szaragurokat, a szamandárokat, a balangárokat név szerint már nem emlegetik a források: a kazárok leigázták vagy elnyelték őket. A legszívósabb ellenállást, úgy látszik, az életerős bolgárok tanúsították. De ők is megsemmisítő vereséget szenvedtek (kb. 641-ben) és ennek következtében a nemzet két részre szakadt: az egyik nyugat felé vándorolt a Dunához, a mai Bulgária tájékára, a másik pedig északkelet felé, a Volga középső folyásához: ezek kazár fennhatóság alatt maradtak. Ennek a történetnek a folyamán még gyakran fogunk találkozni mind a dunai, mind pedig a Volga menti bolgárokkal.
A kazárok előbb hun, azután török gyámság alatt voltak. A török királyság lehanyatlása után, a hetedik század közepén, rajtuk volt a sor, hogy ők kormányozzák az "Észak királyságát", ahogyan ezt a perzsák és a bizánciak nevezték. Egy hagyomány szerint a nagy perzsa király, Khuszrav (Chosroes) Anusirvan (az váldott) palotájában három arany vendég-trónszék állott, fenntartva Bizánc, Kína és a kazárok uralkodójának. Ezeknek a potentátoknak a látogatására nem került sor, és így az arany trónok - ha egyáltalán léteztek - csak szimbolikus jelentőségűek voltak. De akár tény, akár csupán legenda, a történet jól egyezik Konstantin császár közlésével a hármas arany pecsétről, amelyet a birodalmi kancellária tartozik küldeni a kazárok uralkodójának. 6. Imigyen a hetedik század néhány korai évtizedében, mielőtt a mozlim hurrikán elszabadult Arábiából, a Közép-Keletet egy hatalmi háromszög uralta: Bizánc, Perzsia és a nyugati török birodalom. Ezek közül az első kettő egy évszázadon át időnként háborúskodott egymással, és úgy látszott, mind a kettő az összeomlás határán van; de utóbb Bizánc összeszedte magát, míg Perzsiát hamarosan utolérte a végzete és a kazárok részesek voltak a megölésében. Chosroesnek az avarokkal kötött ellenséges szövetségével szemben a római császár a hasznos és dicsőséget hozó szövetséget állította a törökökkel.* Nagyvonalú meghívására a chazárok seregei a Volga melletti síkságról Grúzia hegyeibe helyezték át sátraikat; Herakleios Tiflisz közelében fogadta őket és a khán, nemeseivel; leszállt a lóról - ha hihetünk a görögöknek - és a földre borult, hogy hódoljon Caesar bíbora előtt. Az ilyen önkéntes tiszteletadás és fontos segítség rászolgált a legmelegebb elismerésre; a császár levette a koronáját és a török herceg fejére helyezte, akit gyengéd öleléssel üdvözölt és fiának szólított. Bőséges lakoma után megajándékozta Ziebelt a tányérokkal és az ékességekkel, az arannyal, a drágakövekkel és a selyemmel, amiket a császári asztalnál használtak, és saját kezűleg osztogatott dús ékszereket és fülbevalókat új szövetségeseinek. Egy titkos tárgyaláson leányának, Eudociának a képét mutatta meg, és hogy hízelegjen a barbárnak, kegyeskedett a gyönyörű és fenséges menyasszonyt odaígérni neki, és megkapta a negyvenezer lovas azonnali segítségét...
Eudocia (vagy Epiphania) Herakleios egyetlen leánya volt első házasságából, ígérete, hogy nőül adja a "törökhöz", még inkább bizonyítja, milyen nagyra becsülte a bizánci udvar a kazár szövetséget Azonban a házasság nem jött létre, mert miközben Eudocia kíséretével útban volt hozzá, Ziebel meghalt. Van Theophanesnél egy kétértelmű utalás is arra, hogy Ziebel a fiát, egy csupasz állú fiút küldte a császárhoz - mint quid pro quo? 7. A perzsa állam soha nem heverte ki azt a megsemmisítő vereséget, amit Herakleios császár mért reá 627-ben. Forradalom tört ki; a királyt saját fia ölte meg, aki azután néhány hónap múlva maga is meghalt. Egy gyermeket ültettek a trónra; tíz évi anarchia és káosz után az első színre lépő arab seregek adták meg a szasszanida birodalomnak a kegyelemdöfést. Ugyanezen idő körül a nyugati török konföderáció is összetevőire bomlott. Egy új hatalmi háromszög lépett a régi helyébe: az iszlám kalifátus - a keresztény Bizánc - és észak akkor felemelkedő új hatalma, a kazár királyság. Ennek az utóbbinak a feladata lett az arab támadások kezdeti erejét felfogni és síkságait megvédeni a támadóktól.
Ez a megerősített hegyszoros, amit az arabok Bab al Abvavnak, a kapuk kapujának neveztek, valamiféle forgóajtó volt, amin át a kazárok vagy más portyázó törzsek időről időre megtámadták a déli országokat, majd ismét visszavonultak. Most azután az arabokon volt a sor, 642 és 652 között is mételten betörek a Darband-kapun át és mélyen behatoltak Kazáriába, meg kísérelték elfoglalni a legközelebbi várost, Balandzsárt, hogy a Kaukázus európai oldalán megvethessék a lábukat. Az arab-kazár háborúnak ebben az első szakaszában minden alkalommal visszaverték őket; utoljára 652-ben nagy csatában, amelyben mindkét fél tüzérséget (katapultokat és hajítógépeket) vetett be. Négyezer arab esett el, köztük a fővezérük, Abd-al-Rahman ibn-Rabiah; a többi rendezetlenül menekült a hegyeken át.
Több mint ezer év távlatából az időszakos hadviselés következő időszaka (az ún. "második arab háború" - 722-737) helyi méretű, unalmas epizódok sorozatának tűnik, ami ugyanazt az ismétlődő mintát követte: a kazár lovasság nehéz fegyverzetében áttört dél felé a Dariel-szoroson vagy; a Darband-kapun keresztül a kalifa fennhatósága alatt álló területre; ezt követte az arab ellenlökés, ugyanazon a szorosan vagy kerülő úton, át a Volga felé és ismét vissza. Ha az ember ezt megfordított távcsövén át szemleli, eszébe jut a régi rímjáték a nemes yorki hercegről, akinek tízezer embere volt: "Felvonultatta őket a dombtetőre, azután levonultatta őket onnan". Valóban, az arab források (habár gyakran túloznak) 100 000 vagy éppen 300 000 főnyi seregekről írnak mindkét oldalon - talán számban felülmúlva azokat a hadakat, amelyek a nyugati világ sorsát nagyjából ugyanebben az időben döntötték el a tours-i csatában.
Egy éppen csak sikerült megmenekülés volt ez. Hogy mi volt a meggondolás, ami Marvant erre a látszólagos nagylelkűségre bírta, azt csak találgatni lehet - mint sok egyebet a történelemnek ebben a bizarr fejezetében. Talán ráébredt arra, hogy a viszonylag civilizált perzsáktól, örményektől vagy grúzoktól eltérően, ezeket a vad, északi barbárokat nem lehet egy mozlim bábherceggel és egy kis helyőrséggel kormányozni. És Marvannak serege minden egyes emberére szüksége volt, hogy elfojtsa a jelentősebb felkeléseket Szíriában és az omajjad kalifátus más részeiben, amelyek éppen kialakulóban voltak. Marvan maga volt a főparancsnok a bekövetkező polgárháborúban és 744-ben ő lett az utolsó omajjad kalifa (hogy hat évvel később merénylet áldozatául essék, amikor a kalifátus az abasszid dinasztiára szállt át). Erre a háttérre tekintettel nem volt abban a helyzetben, hogy kimeríthesse az erőforrásait újabb, a kazárok ellen viselt háborúkban. Meg kellett elégednie azzal, hogy leckét adott nekik, ami majd elriasztja őket újabb meglepetésszerű támadásoktól a Kaukázuson át. Kazária volt az első hűbéri állam Kelet-Európában, amely egy rangsorban állt a bizánci birodalommal és az arab kalifátussal... Csak az erőteljes kazár támadásoknak tudható be, amelyek eltérítették az arab seregek áradatát a Kaukázus felől, hogy Bizánc ellen tudott állni nekik...
Végül Dimitrij Obolensky, az orosz történelem professzora az oxfordi egyetemen: "A kazárok legfőbb hozzájárulása a világ történelméhez, hogy sikerrel tartották a Kaukázus vonalát az arabok északra irányuló támadásai ellen. 8. Az első és a második arab háború közötti szélcsendes szünetben a kazárok belekeveredtek a bizánci história egyik legrikítóbb epizódjába, amely jellemző erre az időre és arra a szerepre, amit a kazárok játszottak benne. Indulatai hevesek voltak, az értelme gyenge; és eszeveszett büszkesége mérgezte meg... Két kedvenc minisztere két olyan lény volt, aki a legkevésbé fogékony az emberi szimpátiára: egy eunuch és egy szerzetes; az előbbi korbáccsal fenyítette meg a császár anyját, az utóbbi a fizetésképtelen adósokat fejjel lefelé akasztotta lassú és erősen füstölő tűz fölé.
Tíz éven át tartó, elviselhetetlenül igazságtalan, rossz kormányzás után forradalom tört ki, és az új császár, Leontius parancsára, Justiniánt megcsonkították és száműzték: Orrának és talán nyelvének az amputációját csak tökéletlenül hajtották végre; a görög nyelv szerencsés hajlékonysága így a Rhinotmetus (levágott orrú) nevet adhatta neki. A megcsonkított zsarnokot Kherszonba, krími Tatárországba, egy elhagyatott településre száműzték, ahol a gabona, a bor és az olaj idegenből importált luxuscikk volt.*
Kherszoni száműzetése alatt Justinian nem szűnt meg cselszövést szervezni, hogy visszanyerje a trónt. Három év után úgy látta, hogy az esélyei javulnak, amikor a Bizáncba visszatérő Leontiust detronizálták és neki is levágták az orrát. Justinian megszökött Kherszonból a kazárok uralta Doros városába a Krímen át, és ott találkozott a kazárok kagánjával, Buzir vagy Bazir királlyal. A kagán örömmel fogadta az alkalmat, hogy beleütheti az orrát a bizánci dinasztikus politikába, ezért szövetséget kötött Justiniánnal és nőül adta hozzá a nővérét. A nővére, akit Theodora névre kereszteltek, és utóbb annak rendje és módja szerint megkoronáztak, tűnik az egyetlen tisztességes személynek a szennyes intrikáknak ebben a sorozatában, és igazán szerette orr nélküli férjét (aki akkor még mindig csak a harmincas éveinek elején járt). A házaspárt és kísérőinek csapatát a keresi tengerszoros keleti partján fekvő Phangoria (most Taman) városába vitték, aminek kazár kormányzója volt. Itt azután előkészületeket tettek Bizánc inváziójára a kazár seregek segítségével, amit Buzir király nyilván megígért nekik. De az új császár, III. Tiberias küldöttei rábeszélték, hogy gondolja meg magát; gazdag arany jutalmat ígértek neki, ha Justiniant - élve vagy halva - kiszolgáltatja a bizánciaknak. Ennek megfelelően Buzir király parancsot adott két bérencének, név szerint Papatzesnek és Balgitresnek, hogy öljék meg a sógorát. De a hűséges Theodóra megneszelte az összeesküvést és óvta a férjét, Justinián külön-külön hívta meg Papatzest és Balgitrest a szállására és egy zsineggel egymás után megfojtotta őket. Aztán hajóra szállt, átkelt a Fekete-tengeren, a Duna torkolatához hajózott és ott új szövetséget kötött egy erős bolgár törzzsel. A királyuk, Terbolis, az idő szerint megbízhatóbbnak bizonyult, mint a kazár kagán, mert 704-ben 15 000 lovast adott Justiniánnak, hogy megtámadja Konstantinápolyt. A bizánciak vagy elfelejtették - tíz év után - Justinián előző uralmának sötétebb oldalait vagy a jelenlegi uralkodójukat még ennél is elviselhetetlenebbnek találták, mert tüstént felkeltek Tiberias ellen és Justiniant visszahelyezték a trónra. A bolgár király "egy halom aranypénzt" kapott jutalmul és hazatért (hogy néhány évvel később ismét háborúba bonyolódjék Bizánccal). 9. Kronológiai szempontból a következő esemény, amit meg kell beszélni, a kazárok áttérése a zsidó hitre 740 körül. De hogy ezt a figyelemre méltó eseményt a megfelelő perspektívában lássuk, legalább nagy vonalakban legyen fogalmunk a kazárok szokásairól, viselkedésmódjukról, mindennapi életükről az áttérés előtt.
Ez Ahmed ibn-Fadlan ibn-Abbas, ibn-Raszid, ibn-Hammad tisztviselőnek a könyve, aki Muhamed ibn-Szulejmán (generálisnak), ál Muktadir (kalifának) a bolgár királyhoz küldött követének a szolgálatában áll. Ebben beszámol arról, hogy mit látott a türkök, a kazárok, a ruszok, a bolgárok, a baskírok és mások országában, (leírja) ezeknek a különböző vallásait, királyaik történetét, viselkedésüket különböző életkörülmények között. * azaz, miként az alábbiak mutatják, a kazárok királya ellen. Meg kell jegyeznünk, hogy az expedíció ideje jóval későbbi, mint az előző fejezetben leírt eseményeké. De ami a kazárok pogány szomszédainak a szokásait és intézményeit illeti, ez valószínűleg nem jelent lényeges különbséget; és azok a futó pillantások, amelyeket ezeknek a nomád törzseknek az életéről nyerünk, legalább valamelyes fogalmat adnak arról, milyen lehetett a kazárok élete a korábbi időszakban - az áttérés előtt -, amikor még a sámánizmus egy változatának a hívei voltak; hasonló lehetett ahhoz, amilyen a szomszédaiké volt Ibn Fadlan idejében.
Február közepén beállt az olvadás. A misszió úgy rendezte, csatlakozik egy hatalmas, 5000 emberből és 3000 teherhordó állatból álló karavánhoz, hogy átkeljen az északi sztyeppéken és megvásárolta a szükséges felszerelést: tevéket, nyers tevebőrből készült csónakokat a folyókon való átkelésre, kenyeret, kölest és fűszerezett húst, három hónapra. A bennszülöttek óvták őket az északon még szörnyűbb hidegtől, és tanácsokat adtak nekik, hogy milyen ruhadarabokat viseljenek: Mindegyikünk magára öltött egy kurtákot (zubbonyt), e fölé egy gyapjúkaftánt, arra egy buszlint (szőrmével bélelt kabátot), szőrmesapkát, ami alól csak a szeme látszott ki; egy egyszerű és egy bélelt alsónadrágot, ezek fölé a nadrágot, kajmutból (sagrin, szamárbőr) készült papucsot és e fölé még egy pár bakancsot; és ha valamelyikünk tevére szállt, a ruháitól képtelen volt megmozdulni.
Ibn Fadlan, a kényes arab, nem szerette Khvarzimnak sem a klímáját, sem a népét. Ezek, ami a nyelvüket és az alkatukat illeti, a legvisszataszítóbb emberek. A nyelvük, mint a seregélyek fecsegése. Egy napi járásra van tőlük egy Ardkva nevű falu, ennek a lakóit kardaloknak nevezik; ezeknek a beszéde egészen úgy hangzik, mint a békabrekegés.
Március 3-án indultak és egy Zamgan nevű karavánszerájban töltötték az éjszakát; ez a bejárat az oguz-türkök területére. Innen kezdve a misszió már idegen földön járt, "sorsunkat a mindenható és fennkölt Istenre bízva". A gyakori hóviharok egyike alatt Ibn Fadlan egy türk mellett lovagolt és ez panaszkodott neki: "Mit kíván tőlünk az uralkodó? Megöl minket a hideggel. Ha tudnók, mit kíván, odaadnók neki." Ibn Fadlan: "Csak azt akarja, hogy azt mondjátok: »Nincs Isten Allahon kívül«" A türk nevetett: "Ha tudnók, hogy így van, így is mondanók." Másnap reggel egy türkkel találkoztunk össze. Termetére csúf, megjelenésében mocskos, modorában hitvány, természetében aljas; mi zuhogó esőben haladtunk. Akkor megszólalt: "Megállás!" Erre az egész karaván, a 3000 állat és az 5000 ember megállt. Akkor ezt mondta: Közületek senki sem mehet tovább." Megálltunk, engedelmeskedve a parancsnak.* Akkor azt mondtuk neki: "Mi a kudarkin (alkirály) barátai vagyunk." Nevetett és azt mondta: "Ki az a kudarkin? Szarok a szakállára." Azután azt mondta: "Kenyeret!" Adtam neki egy pár kenyeret. Ezeket eltette és szólt: "Folytassátok az utazásotokat. Megsajnáltalak benneteket."
Azok a demokratikus módszerek, amelyeket az oguzok alkalmaztak, ha döntést kellett hozniok, még jobban meghökkentették egy tekintélyi teokrácia képviselőjét: Ezek az emberek nomádok és házaik nemezből vannak. Csak egy ideig maradnak egy helyen, azután továbbmennek. Látni a sátraikat nomád szokás szerint szerteszéjjel szórva. Noha kemény életet élnek, úgy viselkednek, mint útjavesztett szamarak. Nincsen vallásuk, ami Istenhez kapcsolná őket, nem vezeti őket a józan ész sem; semmit sem imádnak. Ehelyett a törzsfőnöküket uruknak szólítják; ha valamelyikük tanácsot kér a törzsfőnöktől, ezt kérdezi: "Óh, uram, mit tegyek ebben vagy abban a dologban?". Hogy a cselekvés menete milyen legyen, azt maguk között tanácskozással döntik el; de ha egy lépésről határoztak és készek azt kivitelezni, még a legegyszerűbb és legszegényebb is jöhet és megbonthatja a határozatot.
Az oguzok - és más törzsek - szexuális erkölcse a szabadosság és a kegyetlenség keveréke: Asszonyaik férjük vagy idegenek jelenlétében nem hordanak fátylat és testüknek semmilyen részét sem fedik be mások jelenlétében. Egy napon egy oguz házában voltuk és körben ültünk: a felesége is jelen volt. Amint ott beszélgettünk, az asszony kitakarta a nemi szervét és megvakarta, és mi valamennyien láttuk. Erre mindannyian befedtük az arcunkat, és azt mondtuk: "Isten bocsássa meg nekünk." A férj nevetett és azt mondta a tolmácsnak: "Mondd meg nekik, mi kitakarjuk a jelenlétekben, úgyhogy láthatjátok és fékezhetitek magatokat; de nem kaphatjátok meg. Jobb így, mintha be lenne takarva és meg lehetne kapni." A házasságtörés távol áll tőlük, de ha felfedezik, hogy valaki házasságtörést követett el, azt kettéhasítják. Ezt úgy hajtják végre, hogy két fa ágait hajlítják össze, a házasságtörőhöz kötik, azután kiengedik a két ágat úgy, hogy azok az embert kettétépik.
Azt nem említi, hogy ugyanaz a büntetés éri-e a vétkes nőt is. Utóbb, amikor a volgai bolgárokról szól, leírja ugyanazt a barbár módszert, ahogyan a házasságtörőt kettétépték; mind a férfira, mind a nőre alkalmazzák. Ehhez még elképedéssel jegyzi meg, hogy mindkét nembeliek meztelenül úszkálnak a folyókban és éppen annyira nincs szeméremérzésük, mint az oguzoknak.
A pogány vallásokról kevés a mondanivalója. De a baskír phallus-kultusz felkelti az érdeklődését, mert megkérdezi tolmácsa közvetítésével a bennszülöttek egyikét, mi az értelme egy fából készült penis imádatának és leírja a választ: "Mivel én is valami hasonlótól lettem és nem ismerek más teremtőt, aki engem csinált volna." Aztán hozzáteszi: "Közülünk (a baskirok közül) egyesek tizenkét istenségben hisznek: egy isten a télnek, egy másik a nyárnak, egy az esőnek, egy a szélnek, egy a fáknak, egy az embereknek, egy a lovaknak, egy a víznek, egy az éjszakának, egy a nappalnak, egy a halál istene és egy a földé, míg közöttük a leghatalmasabb az, amelyik az égben lakik, de ez tanácsot tart a többi istenekkel és mindannyian elégedettek azzal, amit a többiek tesznek... Láttunk egy csoportot, amelyik a kígyókat imádja, egyet, amelyik a halakat és egyet, amelyik a darut..." Ha egy olyan embert figyelnek meg, aki gyors észjárásával és ismereteivel tűnik ki, azt mondják: "Ehhez az emberhez inkább illik, hogy az Urunkat szolgálja." Megfogják, kötelet akasztanak a nyakába, felakasztják egy fára, és addig hagyják ott, amíg el nem rohad...
Ennek a bekezdésnek a magyarázatában a török orientalista, Zeki Validi Togan, aki Ibn Fadlannak és korának vonatkozásában vitathatatlan szaktekintély, ezt mondja: "Nincsen semmi rejtélyes abban a kegyetlen elbánásban, amelyben a bolgárok azokat az embereket részesítik, akik túl okosak. Ez az átlagpolgárnak a józan megfontolásán alapul, aki csak azt akarja folytatni, amit ő egy normális életnek tart és el akar kerülni minden kockázatot és kalandot, amibe a géniusz vezetheti." Azután egy tatár közmondást idéz: "Ha túl sokat tudsz, felakasztanak, és ha túl szerény vagy, reád fognak taposni." Arra a következtetésre jut, hogy "az áldozatot nem egyszerűen csak egy tanult személynek kell tekinteni, hanem egy zabolátlan géniusznak, valakinek, aki agyafúrtabb a kelleténél." Ami ahhoz az elgondoláshoz vezet, hogy ezt a szokást a társadalom védekező mechanizmusának kell tekinteni a változás ellen, a nem-konformisták és a potenciális újítók büntetéseként.* De néhány sorral alább a következő, eltérő magyarázatot adja:
Ibn Fadlan nem a túl okos emberek egyszerű megölését írja le, hanem mint a pogány szokások egyikét, mint emberáldozatot, amelyben az emberek között a legkiválóbbat ajánlják fel áldozatként az istennek. Ezt a ceremóniát nem egyszerű bolgárok végezték, hanem a tahibjaik vagy kuruzslóik, azaz sámánjaik, akik ennek megfelelően a bolgárok és a ruszok között kultuszuk nevében emberek élete és halála feletti hatalommal rendelkeztek. Ibn Ruszta szerint a ruszok kuruzslói bárkinek a nyaka köré kötelet vethettek és felakaszthatták őket egy fára, hogy elnyerjék isten kegyelmét. Amikor ezt megtették, azt mondták: "ez istennek hozott áldozat".
Talán az indíték mindkét típusa keveredett egymással: "Minthogy áldozatot kell hozni, hát akkor hadd áldozzuk fel a bajcsinálókat". 10. A kalifa küldöttségének közel egy esztendejébe (921. június 21-től 922. május 12-ig) tellett, amíg elértek rendeltetési helyükre, a volgai bolgárok országába. A közvetlen útvonal Bagdadból a Volgához a Kaukázuson és Kazárián át vezet. Hogy ez utóbbit elkerüljék, óriási kerülőt kellett tenniük a "Kazár-tenger", a Káspi-tenger keleti partja körül. És még így is folytonosan emlékezniük kellett a kazárok közelségére és a potenciális veszélyekre. A legelőkelőbb és a legnagyobb befolyású a tarkhan volt közöttük; béna volt és vak, a keze csonka. A főnök így szólt hozzájuk: "Ezek itt az arab király küldöttei és én nem érzem magam feljogosítva, hogy továbbengedjem őket anélkül, hogy megbeszélném veletek." Azután a tarkhan szólt: "Ez egy olyan dolog, amelyhez hasonlót eddig még soha nem láttunk és amilyenről még soha nem hallottunk. Soha még a szultán követe nem utazott át az országunkon, amióta itt vagyunk vagy amióta őseink itt voltak. A szultán minden bizonnyal becsap minket; ezeket az embereket valójában a kazárokhoz küldi, hogy ellenünk izgassa őket. A legjobb lenne ezeket a küldötteket egyenkint kettéhasítani, és minden holmijukat elkobozni." Egy másik ezt mondta: "Nem. El kell venni minden holmijukat, hadd fussanak vissza meztelenül oda, ahonnan jöttek." Egy másik meg ezt mondta: "Nem. A kazár király túszokat tart vissza közülünk, hadd küldjük oda ezeket az embereket, hogy kiváltsák őket."
Hét napon át vitáztak maguk között, miközben Ibn Fadlan és az emberei a legrosszabbtól tartottak. A végén az oguzok továbbengedték őket; nem tudjuk, miért. Talán sikerült Ibn Fadlannak meggyőzni őket arról, hogy a misszió a valóságban a kazárok ellen irányult. Az oguzok azelőtt a kazárokkal együtt harcoltak egy másik török törzs, a besenyők ellen, de utóbb ellenséges magatartást tanúsítottak; ezért vettek a kazárok tőlük túszokat.
A bolgár király fiát a kazárok királya túszként tartotta fogva. Elmondták a kazárok királyának, hogy a bolgár királynak van egy gyönyörű szép leánya. Futárt küldött, hogy megkérje a kezét. A bolgár király különböző ürügyekkel megtagadta a beleegyezését. A kazár király egy újabb futárt küldött és erőszakkal vitte el a leányt, noha ő zsidó volt, a királyleány pedig mozlim; de a leány a kazár király udvarában meghalt. Ekkor egy újabb futárt küldött, és a király másik leányát kérte meg. De abban az órában, amikor a futár odaért, a bolgár király sürgősen az askilok hercegéhez, aki alattvalója volt, adta a leányt, mert attól tartott, hogy a kazár király erőszakkal viszi el a leányt, mint ahogyan azt a nővérével is tette. Egyedül ez volt az oka, hogy a bolgár király levelezést kezdett a kalifával és arra kérte, építtessen egy erődöt, mert rettegett a kazárok királyától.
Mindez úgy hangzik, mint egy refrén. Ibn Fadlan azt is felsorolja, menynyi adót tartozik fizetni a bolgár király évente a kazároknak: egy coboly-prémet a királyságban található minden háztartás után. És minthogy a bolgár háztartások (ti. sátrak) számát körülbelül 50000-re becsülték, és mert a bolgár cobolyprémet az egész világon nagyra értékelték, az adó egész csinos kis összegre rúgott. 11. Amit Ibn Fadlan mond nekünk a kazárokról, az - mint már említettük - az utazása alatt, de főleg a bolgár udvarban összegyűjtött információkon alapul. Elbeszélésének egyéb részeitől eltérően, amelyek színes, személyes megfigyelésekből származnak, a kazárokról szóló oldalak másodkézből kapott, "konzerv"-információkat tartalmaznak, és meglehetősen gyengére sikerültek. Ezen felül az informátorai elfogultak, tekintetted a bolgár király érthető ellenszenvére kazár hűbérura iránt - míg a kalifa haragját egy rivális vallást felvevő királyság ellen aligha kell külön hangsúlyozni. Ami a kazárok királyát illeti, akinek a címe kagán, ő csak négyhavonkint egyszer jelenik meg a nyilvánosság előtt. A nagy kagánnak nevezik. A helyettesének a címe: kagan bek; ő szereli fel, ellátja és vezényli a hadsereget, intézi az államügyeket, ő jelenik meg a nyilvánosság előtt és vezeti a háborút. A szomszédos királyok engedelmeskednek a parancsainak. Naponta megjelenik a nagy kagán ki-hallgatási termében, hódolattal és szerényen, mezítláb, egy faággal a kezében, meghajol előtte, meggyújtja az ágat és amikor az leégett, a király jobbján a trónra ül. Rangban utána egy férfi következik, akit k-nd-r kagánnak, az utána rangban következőt javsighr kagánnak neveznek.
Azután Ibn Fadlan a kagán háremének furcsa leírásával folytatja. Itt a huszonöt feleség és hatvan ágyas mindegyikének "saját palotája" van és egy szolga vagy eunuch hozza őket a király parancsára "a pilla rebbenésénél gyorsabban" hálófülkéjébe. A királynak van egy nagy városa az Itil (Volga) folyó mindkét partján. Az egyik parton a muzulmánok élnek, a másikon a király és udvara. A muzulmánokat a király egyik tisztviselője kormányozza, aki maga is muzulmán, A kazár fővárosban élő vagy a külföldről oda látogató muzulmánok peres ügyeit ez a tisztviselő intézi. Senki más nem avatkozik be az ügyeikbe vagy ül törvényt fölöttük.
Ibn Fadlan útibeszámolója - már amennyiben fennmaradt - ezekkel a szavakkal végződik: A kazárok és a királyuk valamennyien zsidók.* A bolgárok és valamennyi szomszédjuk alattvalói. Ezek imádatszerű engedelmességgel viselkednek iránta. Egyesek úgy vélik, hogy Góg és Magóg a kazárok.
12. Meglehetős nagy terjedelemben idéztem Ibn Fadlan odisszeáját, nem is annyira a gyér információk miatt, amelyeket magukról a kazárokról nyújt, hanem mert fényt vet arra a világra, amely körülvette őket, azoknak a népeknek a teljes barbárságára, amelyek között éltek és ami tükrözi az ő múltjukat az áttérés előtti időben. Mert Ibn Fadlan látogatása idején a bolgároknál, a szomszédaihoz képest Kazária meglepően modern ország volt.
A termékeny vidéken majorságaik és megművelt területeik összefüggően hatvan vagy hetven mérföldre terjednek. Nagy szőlőskertjeik is vannak. Ibn Haukál így ír: "Kozrban (Kazáriában) van egy bizonyos Aszmid (Szamandár) nevezetű város, amihez annyi kert és gyümölcsös tartozik, hogy Darabandtól Szeririg az egész területet kertek és ültetvények borítják, amelyek mind ennek a városnak a birtokai. Azt mondják, vagy negyvenezer van belőlük. Ezek között sok szőlőt termel." 13. A kazár művészet, mint a bolgároké és a magyaroké, főleg utánzó volt, perzsa-szasszanida minták után. A szovjet archeológus, Bader kiemeli a kazárok szerepét a perzsa stílusú ezüstnemű elterjesztésében északon. Ezeknek a leleteknek egy részét a kazárok, közvetítő szerepüknek megfelelően, reexportálhatták, mások kazár műhelyekben készült utánzatok voltak; ezeknek a műhelyeknek a romjait a régi kazár erőd, Sarkel közelében találták] meg.* Az erőd területén kiásott ékszerek a helyi műhelyekben készültek. A svéd archeológus, T. J. Arne dísztányérokat, boglárokat, csatokat említi amelyek szasszanida hatásra készültek Kazáriában vagy kazár befolyás alatt] álló területeken és olyan messzire jutottak el, mint Svédország.
Így tehát a kazárok voltak a perzsa és a bizánci művészet fő terjesztői Kelet-Európa félbarbár törzsei között. Archeológiai bizonyítékok és (nagyrészt szovjet forrásból származó) okmányok kimerítő tanulmányozása után, Bartha erre a következtetésre jut: Tárgykörünket tekintve tanulságos Tbiliszi kirablása; talán 629 tavaszán... (a megszállás ideje alatt) a kagán felügyelőket küldött ki az iparosok, az arany-, ezüst-, vas- és réztermelés ellenőrzésére. Hasonlóan kazár megbízottak felügyelete alá kerültek a piacok, általában a kereskedelem, sőt a halászat is... (így) a kazárok VII. sz.-i szakadatlan hadjárataik során a Kaukázus területén olyan ízlésvilággal találkoztak, amelyik a szasszanida-iráni formákból nőtt ki... Az iráni-kaukázusi szasszanida ízlésű fémműves termékek tehát nem csupán kereskedelmi közvetítéssel jutottak el a sztyeppei népekhez, hanem zsákmányszerzés, sőt adóztatás révén is... Minden szál, amelyikbe megkapaszkodva utat kerestünk a honfoglalás kori fémművészetünk fogalomrendszerének forrásához, a Kazár Kaganátus területére vezetett.
A magyar tudós utolsó megjegyzése arra a látványos régészeti leletre vonatkozik, amelyet "nagyszentmiklósi kincs" néven ismernek. Ezt a kincset, ami huszonhárom aranyedényből áll és a tizedik századból származik, 1791-ben találták egy ilyen nevű falu közelében.* Bartha kiemeli, hogy a "győzedelmes herceg" alakja, aki egy foglyot hurcol a hajánál fogva, és a mitológiai jelenet az aranykorsó hátsó felszínén, valamint más dísztárgyak rajzolata közeli hasonlóságot mutat a bulgáriai Novi Pazar-i és a kazár sarkeli leletekkel. Minthogy mind a magyarok, mind pedig a bolgárok hosszabb időn át kazár fennhatóság alatt voltak, ez nem nagyon meglepő, és a harcos a kincs többi részével együtt, legalább valamelyes fogalmat ad azokról a művészetekről, amelyeket a kazár birodalomban űztek (a perzsa és a bizánci hatás volt az uralkodó, amint az várható is volt).**
A magyar régészeknek egyik iskolája úgy véli, hogy a tizedik században Magyarországon működő arany- és ezüstművesek tulajdonképpen kazárok voltak Amint később látni fogjuk (lásd III., 7, 8), amikor a magyarok 896-ban mai hazájukba vándoroltak, egy disszidens kazár törzs, amelyet kabarokként ismernek, vezette őket és ezek velük együtt telepedtek le új hazájukban. A kabar-kazárokat mint ügyes arany- és ezüstműveseket ismerték; az (eredetileg primitívebb) magyarok ezt a jártasságot csak új hazájukban sajátították el. így azután legalábbis néhány magyarországi régészeti lelet kazár eredete nem tűnik valószínűtlennek - amint ez világosabb lesz az utóbb megvitatott magyar-kazár viszony világánál. 14. Lehet a harcos az aranykorsón akár magyar, akár kazár, mindenképpen segít elképzelni egy lovas harcos megjelenését ebben a korszakban, talán éppen egyet az élcsapatból. Maszudi azt mondja, hogy a kazár hadseregben "ezek közül hétezer"* a királlyal lovagolt; íjászok mellvérttel, sisakkal és páncélinggel. Némely lándzsások olyan fegyverekkel és felszereléssel, mint a mozlimok. A világnak ezen a táján egyetlen királynak sincs állandó tényleges hadserege a kazárok királyán kívül". És Ibn Haukál: "Ennek a királynak tizenkétezer katona van a szolgálatában, és ha ezek közül egy meghal, haladéktalanul egy másikat választanak a helyére."
Itt van egy másik fontos kulcsa a kazárok uralkodó szerepének: állandó hivatásos hadsereg egy pretoriánus gárdával, amelyik békeidőben hatásosan tartotta ellenőrzése alatt az etnikai tarkabarkaságot, háború idején pedig a felfegyverzett sereg kemény magját képezte, amely, mint láttuk, időnkint százezer főre vagy még többre is felduzzadt.
A kazár fővárosban az a gyakorlat, hogy hét bírájuk van. Ezek közül kettő a mozlimok számára, kettő a kazároknak, akik a tóra (a mózesi törvény) parancsai szerint ítélkeznek, kettő a keresztények számára, akik az evangélium szerint mondanak ítéletet és egy a szakvalibah, rusz és egyéb pogányok számára ítélkezik a pogány törvények szerint. (A kazár király) városában sok mozlim él, kereskedők és kézművesek, akik igazságossága miatt jöttek ebbe az országba és a biztonságért, amit nyújt. Van egy fő mecsetjük és minaretjük, amely a királyi palota fölé emelkedik, és amellett még más mecsetek is, iskolákkal, ahol a gyermekek a Koránt tanulják.
Olvasva a legfőbb arab történésznek ezeket a sorait, amelyeket a tizedik század első felében írt,* az ember kísértésbe esik, hogy talán túl idillikusnak tartsa az életet a kazár királyságban, így a Zsidó Enciklopédia "Kazárok" fejezetében olvashatjuk: "Abban az időben, amikor Nyugat-Európában a fanatizmus, a tudatlanság és az anarchia uralkodott, a kazár királyság igazságos és felvilágosult államigazgatásával büszkélkedhetett.**
Ez, amint láttuk, részben igaz; de csak részben. Semmi sem mutat arra, hogy a kazárok vallásüldözésbe bocsátkoztak volna akár a judaizmusra való áttérésük előtt, akár pedig utána. Ebben a vonatkozásban toleránsabbnak és felvilágosultabbnak kell őket mondanunk, mint akár a kelet-római császárságot, akár az iszlámot korai időszakában. Másrészt úgy látszik, megőrizték egyes barbár rítusukat előző törzsi életükből. Ibn Fadlantól értesültünk arról, hogy megölték azokat, akik a király sírjának az ásásában részt vettek. Van mondanivalója egy másik archaikus szokásukról, a királygyilkosságról is. "A király uralkodásának időtartama negyven év. Ha ezt az időt akár csak egyetlen nappal is túllépi, alattvalói és kíséretének tagjai megölik, mondván: »Gondolkodása már eltompult, éleslátása zavaros«" Isztakri ennek egy eltérő változatát írja le: Ha detronizálni akarják a kagánt, selyemzsinórt tesznek a nyaka köré és addig húzzák össze, amíg fulladozni kezd. Akkor azt kérdezik tőle: "Meddig szándékozol még uralkodni?" Ha egy év leforgása alatt nem hal meg, amint azt betölti, megölik.
Bury habozik, hogy elhiggye-e az arab utazóknak az ilyen állítását, és az ember hajlandó is lenne, hogy elvesse, ha a rituális királygyilkosság nem lenne annyira elterjedt jelenség a primitív (és nem is olyan primitív) népek között. Frazer különös hangsúlyt helyez a király isteni természetének koncepciója és az a szent kötelezettség közötti kapcsolatra, hogy egy bizonyos idő után, vagy amikor a vitalitása hanyatlik, megöljék, hogy az isteni hatalom egy fiatalabb, elevenebb testet öltsön.*
Isztakri mellett szól az a bizarr ceremónia, a jövendő király "fojtogatása", amiről megírták, hogy nem is olyan rég még érvényben volt egy másik népnél, a kok-törököknél. Zeki Validi idézi egy francia antropológus, St. Julién leírását 1964-ből: Ha megválasztották az új főnököt, akkor a kísérői és tisztjei... lóra ültetik, selyemszalagot helyeznek szorosan a nyakára anélkül, hogy megfojtanák; azután meglazítják a szalagot, és nagy nyomatékkal megkérdezik tőle: "Hány évig lehetnél a kánunk?" A király, megzavarodva, képtelen egy számot megnevezni; az alattvalói azoknak a szavaknak az ereje alapján, amelyeket ki tud mondani, döntik el, hogy az uralkodása hosszú lesz-e vagy rövid.
Nem tudjuk, hogy a király megölésének kazár rítusa (ha egyáltalán létezett) megszűnt-e azután, hogy áttértek a judaizmusra. Ebben az esetben az arab írók összekeverték a jelent a múlt gyakorlatával - amit mindig megtettek, ha kompilálták régebbi utazók beszámolóit, és kortársaiknak tulajdonították azokat. Bármint légyen is, azt a véleményt fenn kell tartani -és ez úgy látszik, vitán felül áll -, ami a kagán isteni szerepére vonatkozik, tekintet nélkül arra, hogy ebben benne foglaltatik-e a végső feláldozása vagy sem. Előbb már megtudtuk, hogy hódoltak előtte, de gyakorlatilag teljes el-vonultságban élt, elvágva népétől, amíg csak óriási ceremóniával el nem temetik. Az államügyeket, beleértve a hadsereg vezetését is, a bek (akit néha kagan beknek neveztek) intézte, ő tartott a kezében minden valóságos hatalmat. Ezen a ponton teljes az egyetértés az arab források és a modern történészek között; az utóbbiak a kazár kormányzati rendszert, mint "kettős királyságot" írják le, amelyben a kagán képviseli az isteni, a bek a világi hatalmat.
Cassel tetszetős hasonlatot formált a kazár kormányzati rendszer és a sakkjáték között. A sakktáblán a kettős királyságot a király (a kagán) és a királynő (a bek) képviseli. A király kísérőinek a védeleme alatt áll elvonultságában, a hatalma csekély és egyszerre csak egy lépést képes tenni. Ezzel ellentétben a királynő a leghatalmasabb figura a sakktáblán, ami felett uralkodik. De ha a királynő elveszett is, a játék folytatódik, míg ha a király elesett, az a végső csapás, ami a küzdelem azonnali befejezését jelenti.
A khacánnak császári származásúnak kell lennie (Isztakhri: "nemesek családjából kell származnia"). Senki nem közelíthet hozzá, csak nagyfontosságú ügyben: akkor arcra borulnak előtte és orcájukat a talajhoz dörzsölik, amíg csak el nem rendeli, hogy közeledjenek hozzá és beszéljenek. Ha a khacan meghal, bárki haladjon is el a sírja mellett, gyalogosan kell mennie és tisztelegnie kell a sír előtt; és ha távozik, nem szállhat lóra mindaddig, amíg a sír látótávolságon belül van.
A részlet a kenyérárus fiatalemberről vagy bármi egyebet áruljon is a bazárban, inkább úgy hangzik, mint egy történet Harun ál Rasidról. Ha a zsidók számára fenntartott aranytrón örököse volt, akkor miért nevelték fel, mint szegény mozlimot? Ha valamiként értelmezni kívánjuk ezt a történetet, akkor azt kell feltételeznünk, hogy a kagánt nemes erényeiért választották meg, de a választás "uralkodói eredetű" vagy "előkelő származású" családok tagjai közül történt. Valóban az a nézete Artamonovnak és Zeki Validinek is. Artamonov azt tartja, hogy a kazárok és a többi török népek felett a turkut dinasztia, a hajdani török birodalom (Id. fenn, 3. alfejezet) egykori uralkodóinak a leszármazottai uralkodtak. Zeki Validi azt tartja, hogy az "uralkodói eredetű" és "előkelő származású" megjelölés, amihez a kagánoknak tartozniuk kellett, az Asenák régi dinasztiájára vonatkozik, amelyet kínai források említenek: a sivatagi arisztokrácia egy fajtája, amelyből a török és a mongol uralkodók vezették le hagyományosan a származásukat. Ez meglehetősen plauzibilisnek tűnik, és feloldani látszik azt az ellentmondást, amely az előbb idézett történetben mutatkozik: a nemes ifjú egy fitying nélkül - és a pompa, a körülmények, amelyek az .aranytrónust körülveszik. Két tradíció átfedésének vagyunk a tanúi, mint két hullámfajta optikai interferenciájának egy ernyőn: a nehéz körülmények; között élő sivatagi nomádok aszkétizmusa és a kereskedelem, a kézművesség hozadékán gazdagodó királyi udvar csillogása között, amely túlragyogni igyekszik bagdadi és konstantinápolyi riválisait. Végezetül is azokat a hitvallásokat, amelyeket ezek a fényűző udvarok vallottak, ugyancsak aszkétikus sivatagi próféták hirdették meg a múltban.
|
|||
LAST_UPDATED2 |