Reviczky Gyula:

Ars poetica – hivatás, árulás, dudássors

Dalaim

Felhőtlen messzeségből

Ered az én dalom,

De a tömeg zajában

Csak néha hallhatom.

.

Csak néha jut belőle

Hozzám egy töredék,

A földet éri ottan

A napsugáros ég.

.

S édes hangok, mikéntha

Hivnának engemet:

»Jövel bús ifjú, köztünk

Meggyógyul a szived.«

.

S mennék, de hajh! az édes

Dal messzi, messzi zeng.

Csak hallgatom s a lelkem

Rajt' hosszan elmereng.

.

Felhőtlen messzeségben

Dalolnak angyalok

S én tőlük tanulám el

Az édes dallamot.

*

Papir-romok

Irásim közt motozgatok,

Foszlányokon merengek.

Ez össze-vissza hányt lapok,

Ezek a csonka versek

Másoknak semmiségek;

Nekem egy ifju élet.

.

Valósulatlan álmival

Elhervadt ifjuságom.

Óh, mind veszendő, mind kihal!

Csak tünemény, csak álom!

Százszor jobban szeretjük,

Ha vége s eltemettük.

.

Jövel, kis illatos levél,

Te drága kéz irása.

Sejtelmes vágyakról beszél

Minden kicsiny vonása.

Remények láza nemrég,

Most édes-kínos emlék.

.

Egy-két virágot, levelet

Még áhitattal őrzök.

De a regénynek vége lett

S a szív hozzá törődött.

Másért küzd, fáj szünetlen':

Nyugalma lehetetlen.

.

A jó barát minden sora

Nagy eszmék hirdetője,

Volt szebb jövő apostola,

És Judás lett belőle.

Megcsalt, megmart azóta.

Sebaj! Hisz' régi nóta.

.

Foszlányok! rongyok! A jelen

Csúf meghazudtolása!

Egykor barátság, szerelem...

S gunyos visszája már ma.

El, el, fakó halottak!

Emésztő tűzbe doblak.

.

Legyetek porrá, hamuvá,

Mint lángoló szerelmem.

Az idő sírba hantolá,

S óh, mégis temetetlen.

Fel-feljár, hogy kisértsen,

A mult emlékeképen.

.

Nem! Mégse, bús papir-romok,

Őrizlek néma kéjjel.

Szivem csak emlékszik, zokog;

Lángol, de haj, nem ég el,

Ti hamuvá, porrá lehettek;

De én azért sosem felejtlek!

*

Kitárod érező szived'...

Kitárod érező szived';

De az enyim rosszul fizet.

Barátságod' kinálgatod,

S én érte mit sem adhatok.

.

Nem mindig voltam ily szegény:

Gyülölködém, szeretkezém;

De jöttek hidegebb napok,

S minden virágom elfagyott.

.

Most társim őszi fellegek;

Nem látok csak borult eget.

Kialudtak villámai;

Szivárványát se bontja ki.

.

Ki egykor kővel megdobott,

Azzal ma már kezet fogok:

S kit szebb kor álmaimba szőtt,

Alig üdvözlöm márma őt.

.

Mások viszhangja lett szivem.

Más hangot nem lelsz mélyiben,

Igy viszhangozzák rom-falak,

A mit mások kiáltanak.

.

Mondj jó'jszakát és menj tovább,

Kerüld e bús sziv otthonát.

Ne zörgess rajta: puszta ház,

A hol te embert nem találsz.

*

Tulélek én minden csalódást

Túlélek én minden csalódást!

Nem öl meg engem fájdalom.

Sok bánat eltompítja lelkünk',

S ez jól van s bölcsen is nagyon.

Mit innom hágy a sors, a mérget,

Mint a dohányt, bort megszokám.

Szerelmi bú, nyomor, szegénység

Kétségb'esést nem hoz reám.

A keresztlevelem hazudja,

Hogy fiatal vagyok, pedig

A vénség szomorú nyugalma

Lehatott már a lelkemig.

Mesés világba nem ragad már

A nagyravágyó szenvedély,

S szivem, mely annyira csalódott,

Csak az emlékezetnek él.

A nagyralátás büszke szárnyon

Ragadt magával el, tova.

Nem látszott onnan, a magasból

A bűnös ember nyomora.

Felhőkbe törve égtem én a

Vágyak tüzében egykoron.

Elhamvadt bennük ifjuságom,

S a tűz utója már korom.

Mint az angyallal Jákob egykor,

A boldogsággal küzködém;

De áldását hiába kértem;

Nem tudtam lenni boldog én.

Fáradt vagyok a küzdelemtől;

De megpihenni nem tudok.

Most is kínlódom, mint az angyal,

A ki az égből lebukott.

Mit ér, hogy annyiról lemondtam?

Mit ér, hogy bölcs türő levék?

Szerelem, ábránd, hit, vidámság

Nélkül mit ér a bölcseség!...

Lelkem sajog s bár türelemmel

Van mint a szentirás tele:

Csak más olvas belőle vígaszt;

Nekem a kínok kútfeje.

Reményt! reményt! Óh, hagy hihessem:

E nyomor egykor véget ér.

Oly iszonyú a mult; fülembe

Kiáltja minden percze: vér!

Nem haltak még ki a Kaínok,

Még nem sülyedt el Szodoma.

Az ember most is csak a régi,

S óh jaj, nem is lesz más soha!

S habár uj Messiás születnék,

Nem hozna ő se jobb időt.

A gonoszság, mely nem hisz Istent,

Halálba vinné most is őt.

Mig butaság, gőg, szívtelenség

Élet-halálra versenyez:

Nagy lélek, nagy erény örökké

Üldözve, számkivetve lesz.

Hogy koldusbot jutott Homérnak

S Jób hamudombon szenvedett;

Hogy megölték képmutatók azt,

Ki békességet hirdetett;

Hogy lesz még számos méla Hamlet,

És lesznek bűnös Gretchenek;

Hogy fájdalom minden nagy érzés:

A bölcs megérti és nevet.

A szellem sorsa harcz; de ritkán

Jut czélra, ritkán győztes ő.

Ha kimerűlt a küzdelemben,

Elsöpri földi, nyers erő.

Kezdettül óta e világon

Erőszak a hatalmas úr.

Erény, lángelme, szellem, ihlet,

Mit ér, ha gyönge és mazúr?

Úgy, úgy! A zsákmányo hizott bűn

Magasan hordja fenn fejét;

S a gyönge vértanú s a lángész

Könnyezve rágja kenyerét.

Mindenha úr lesz és hatalmas

Fegyver, erőszak, pénz, tömeg.

S e bitor eszközök bukását

Az öreg föld nem éri meg.

Bohócz-világ! megszoktalak már,

Hisz' ennek így kell lennie.

Nem szomjazom jobb korra többé;

Nem fáj nekem már semmise.

A balga hisz csak lehetetlent;

Én hát türök, ha tűrni kell.

Nagy bölcseség veszteg maradni,

És nem törődni semmivel!

*

Késő bánat

A jó családot, kedves arczokat,

A kört, hol mindig nyájas szó fogadt,

Nem láttam sok, sok éve már!

A hang, mely visszahítt, nem ért utól,

S lettem rajongó, büszke ifjuból

Tévelygő lantos, kósza proletár.

.

Ah, én akartam ezt igy, én magam,

Hogy elhagyott, bitang, boldogtalan

Legyek s hazátlan, mint a szél.

Üzött a vágy egy szebb világ után:

Pedig, hogy ezt elveszti, jól tudám,

Ki oda tart, s az is, ki oda ér.

.

Mentem... forró láz tarka képeket

Rajzolt elém; szivem nem érezett

Se csüggedést, se bánatot.

Igy van, hogy néha mély sebet kapunk,

S nem érezzük mindjárt, nem jajgatunk:

De később annál fájóbban sajog.

.

Egy rossz szó nem sok: köztünk nem esett.

A ház, a hol mindenki szeretett,

Nem ismert haragot soha.

S mégis jobb, - szóltam, - hogy haragszanak

Csak legalább ne szánakozzanak;

Szánásnak megvetés a rokona.

.

Csak áltatás volt! Könnyeket rabol

Szemembül most az önvád s valahol

Szeretnék sírni, mint az ég.

A jól ismert, barátságos szobák

Hivnak: »Jer, itt mindenki megbocsát!

Csak valld be: Gyermek, oktalan valék!«

.

A néninek nincsen haragja rád.

Jóságos arczát, szép ezüst haját,

Kérleld meg, újra nézheted.

S két szép leánya, - kedves két rokon! -

Titkolni fogja majd, habár zokon

Vevé hosszas közömbösségedet.

.

Minek mentél el, kába, önfejű!

A társaságnak tisztes, egyszerű

Munkása volnál most te is.

Komoly egyént és jó családapát

Birhatna benned most a társaság,

S nem álmodót, ki éber is, nem is!«

.

De én a hívást nem követhetem!

Elég volt egy világot vesztenem;

Óh, dalvilág, maradj enyém!

Magános éltem késő bánatán

Enyhítek-é, ha vádolom hazám',

Hogy költőjét lenézi, mert szegény?

*

A filiszterekhez

Csak hagyjatok, ha nem szerettek,

Én úgyse tartok véletek!

Nem kértem tőletek tanácsot,

Nem mondtam én, hogy szenvedek.

Isten küldé e küzködést rám;

Imádság felsiró szavam.

A kit az Isten látogat meg,

Az nem lehet boldogtalan!

.

A vágyak mámorát, ez édes

Keservet ti nem érzitek.

Kétségimet hát mért közöljem

És álmimat tivéletek?...

Zokogva bár, de mégis érzem,

Boldog csak én vagyok magam!

Ki egy világot hord szivében,

Az nem lehet boldogtalan!

.

Mert lelkem' soha el nem adtam,

S nem vettem példát rólatok;

Azért én a ti szemetekben

Czigányos és különcz vagyok.

Jó tudnom, hogy világotokban

Lelkem bitang és hontalan.

Ki hű marad az ídeálhoz,

Az nem lehet boldogtalan!

.

S mi minden válhatnék belőlem!

Hogy fölvihetném dolgomat,

Ha a jövőre volna gondom.

S szivemre venném sorsomat.

De jobb szabadnak lenni, bármily

Szegényen és magánosan.

Ki nem szorult az emberekre,

Az nem lehet boldogtalan!

.

Utálom a kufár világot,

Nem hajhászom nagyúr kegyét.

Ne gúnyoljátok hát kabátom';

Hisz' az tinéktek mit se vét.

Reményem, üdvöm, büszkeségem,

Egész lelkem dalomba' van.

Kit homlokán csókolt a múzsa,

Az nem lehet boldogtalan.

.

Kik az én sorsommal törődnek,

Mind égi-légi szellemek.

Óh, szent gyönyör! óh, boldog élet!

Hogy én is szállhatok velek!

Egy szebb világ van ott; lakói

Jók s boldogok mindannyian.

Ki bízik tiszta szellemekben,

Az nem lehet boldogtalan!

.

Hagyjatok hát! Nem egy világból

Valók vagyunk mi, hagyjatok!

Angyal vagy ördög, nem tudom, de

A ti testvértek nem vagyok.

Közétek úgy se szállok én le:

Erőködéstek hasztalan.

Ha én is sorsotokra jutnék:

Akkor volnék boldogtalan!

*

Egyedül

Magány! Magány, téged szeretlek!

De csönded mégis fáj nekem,

Ha úgy magamban elmerengek

S végig tekintek éltemen,

Egy szó, mint kő, szivemre nehezül:

Egyedül, egyedül!

.

Azt hallom a zajos teremben:

Ezek közt senki sem szeret!

S hallom: nem ért itt senki engem!

Ha emberek közé megyek,

Szivem e hangtól sohse menekül:

Egyedül, egyedül!

.

Ott fészkel állandón szivembe'

Rosz álmival a bús magány,

S ugy megpanaszlok éjjelente

S kérdem: nincs hát sehol tanyám?

És könyre köny lassan szemembe gyül:

Egyedül! egyedül!

*

Budapesten

Csakhogy itt vagyok megint

E nagy város zsivajában!

Mert hol álmos béke int,

Ott nem élet, poshadás van.

Küzdeni a holnapér',

Megizzadni minden órát,

Akiben még forr a vér:

Nincsen annak szebb valóság.

Ott a költő otthona,

Hol a szellem küzd, csak ott van;

És nem ahol, mint boa,

Lustálkodik jóllakottan.

Küzdjön elme és a sziv.

Forrjon a világ, a lélek.

Ahol minden harczra hív,

Csak ott látom, mi az élet.

Többé már nem hagylak el,

Küzdelem dicső világa!

Míg azt mondom: harczra fel!

Míg hevűlök tettre vágyva.

Az életharcz, munkaláz

Megizzaszt, de edz is egyben.

Nincs megnyugvás, se varázs

Egyedül a küzdelemben.

*

Müvészet

A koldustól fel a királyig,

Kunyhótul a trón biboráig,

Mindenki része a nagy gépezetnek,

Melyet világ folyásának neveznek.

Ahány rugó van és hajtó kerék,

Megkapja kiszabott helyét

S üllő vagy kalapács, ver vagy verik,

Szükséges és munkára születik.

Zúg, zakatol az óriási gép,

S tolmácsa, szemlélőjekép

Áll, kit az istenek kegyelnek,

Világi zürzavar, feletted!

.

Álarcz, ecset, véső s a lant

E választottak kedvtelése,

A sürgölődés ott alant

Neki csak álmok tarka képe.

Ő csak figyel, sir vagy kaczag,

Vésőt avagy lantot ragad,

Egy istennő, a Múzsa vonja,

Az emberekre semmi gondja.

S ha látományok ihletik,

Szivekbe szivja kincseit.

Mi hát, mi más minden müvész?...

A fölösleg, a fényüzés!

*

Egy könyvre

mely az őrült, a gonosztevő

és a lángész közt rokonságot bizonyítgat.

A tudomány, e kor nagy büszkesége,

Szfinkszek talányát megfejtette mind.

Már nemcsak Isten lát be a vesékbe,

Az ember is, ha górcsőn áttekint.

Mit a természet eddig rejtve tartott:

Távcső, göreb, bonczkés leleplezik.

Megtudjuk, mily népek lakják a Marszot,

Ismerjük tetteink törvényeit.

.

A kéz finom rezgéseit figyeld meg,

S ki mit gondol, mint könyvbűl olvasod.

Fordulj a vérdelejhez és helyetted

Tudtán kivül más végzi óhajod.

Tetszés szerint rablók, hülyék, paráznák

Az így álomba bűvölt emberek.

Mi hát a lélek?... Bárhogy magyarázzák:

Csak ideg, agy, vér, lüktető erek.

.

Jól van. Hússzerkezet csupán az ember,

Idegszálakból fínoman szövött.

Megáldva vagy megverve értelemmel,

Mint első állat állatok között.

A lángész is veszendő emberállat,

De nemesebbet földünk nem terem.

Vedd millióit a levő világnak,

S tán egy nevezhető csak e neven.

.

Ő a világos, józan ész tökélye,

Legfőbb erő, győzelmes akarat.

Érzése a szférák örök zenéje,

Értelme forró, fényes, mint a nap.

Igazság, szépség, jóság, eszme nála,

Átlátszó mint a lég s oly egyszerű;

Szivébe' nincs zavar, se folt agyába',

Fénygyorsaságu, sastekintetű.

.

Ne higyj a fenhéjázó bölcselőnek!

Nem járnak téboly, bűn, zseni együtt.

Szegény bohó! állítsd egy sorba őket.

S ellentétet fogsz látni mindenütt.

A lángész ellenképe, akadálya,

Mit rokonságnak hittél oly hamar;

A tiszta látás, az erő hiánya,

A mely csak szennyet, iszapot kavar.

.

A lángész is vivódik önmagával;

Nagy szenvedélyek dúlják bensejét.

Kin hasogatja mérgezett nyilával;

De ő kibirja, ég, de el nem ég.

Mi mást szabad halálba, bűnbe kerget:

Fokozza erejét és vágyait;

Küzdésre ad, tettekre néki kedvet,

Mert szűz lelkében hit s erő lakik.

.

Érzelme, vágya, tette, gondolatja

Teljes mértékü, hathatós, egész.

A boldogság az ég felé ragadja,

Villámként járja át a szenvedés.

Ezért nem lel társat, rokont, barátot;

Nem érti őt közlelkü sokaság!

Sötét- s szennyesnek látja a világot,

Mert maga fényes, tiszta, mint a láng.

.

Tüzes sebhely van sütve homlokára,

Önlángja perzselt oda bélyeget.

Jámbor kedély megsejti, megcsodálja;

De naplelkébe látni nem lehet.

Próféta ő; jövőt előre érez;

Meglátja, a mi még csak jönni fog!

És vértanú, hü elvéhez, hitéhez,

Mert néki az igazság nem titok.

.

S vonásain ha bút tanyázni láttok:

Hagyjátok szomorúnak lenni őt!

Siratni ezt a szenvedő világot

Ő van hivatva, ő, a legdicsőbb.

Halandók dísze, emberek tökélye,

A szenvedésre legfogékonyabb.

Felfogni a bukót rendeltetése,

És szánni a szegény bolondokat.

*

A bolondok házából

A végtelenséget belátom;

Kezdet sehol sincs énmegettem.

Átestem miljó változáson;

De nem tudom, mikor születtem.

Ezer halálom volt immár nekem

S születésimnek száma végtelen.

Voltam az első vércsepp egykor,

A mely Kainra csepegett,

S a rózsaszál, mely a habasszony

Vércseppiből keletkezett.

S mikor kő voltam, hideg, érzéketlen,

Nyugalmat én akkor se leltem;

Mert Jákób rajtam álmodá,

Hogy angyallal harczolt soká!...

Volt egyszer egy mihaszna, vak s beteg;

Mondott egy hosszu, büszke éneket

Hős Ilionról, harczokról... szegény!

A koldusbotja voltam én.

Sok szeretője volt Aszpáziának:

Én voltam a szive neki.

Egy bölcscsel egykor engem itatának.

Hjah! bölcset gyilkol, a ki teheti.

Abdérában csupa bolond lakott;

Engem, a békát, egy se bánthatott.

S voltam a Kleopatra buja szája;

Antóniuszt csókoltam eleget;

S hogy elrohadt a föld legszebb rimája,

Belőlem kígyó mérge lett.

Az asszonyok is mérgesek;

Marnak, kinoznak, rontják véredet.

Jézusnak egykor Golgothán,

Mint szivacsot nyujtott a vad pogány.

Sohajtozám Ahazvér ajkain:

Meg nem halhatni óriási kin!

Lángoltam és eretneket

Nyaldosnom óh, be jól esett!

S midőn szél ingatott a fán

S voltam borízü alma, tán

Megettek?... óh, dehogy!... fura!

Tellnek valék a czentruma.

Pestis voltam s megöltem legelébb

Egy olasz amoroso kedvesét.

Tövis koromba' volt egy kis kalandom

Burgundi Máriával, s mért tagadnom,

Jó tréfaság volt s mondhatom,

Gyönyör volt a szemérmes asszonyt

Halálra kinzanom.

Nem is levék aztán pocsékra tinta;

Mert egy sürűvérű komédiás

(Rosszgyomruak mondják, derék irás)

Hamlet históriáját vélem irta.

Később, emlékszem, Don Quijote

Agyában volt a székhelyem,

S a jó lovag legott

Sovány s bolond lett szörnyüségesen.

S mert nincsen kötve semmi kelyhe',

Lettem Maratnak nyelve,

Aztán meg' édes torku csalogány;

Megédesült dalomtul a magány.

Voltam pompás kamélja; kéjjel

Örömlány keblén hervadék el.

Sőt már golyót is öntöttek belőlem;

Csatába vittek katonák;

Prédára lestem puskacsőben

S Petőfi szívét jártam át.

S bár sorsom ennyit változott,

Nem multam el s el nem mulok.

S mig ezeket beszélem,

Egy bolondnak fejében

Egy darab agyvelő vagyok.

*

Politikus nemzet

Mi kedveltebb minálunk mint a kártya,

Káromkodás, czigány, zsidók szidása?

Minek van mindenütt biztos keletje,

Kocsmába', klubba', künn, tanácsterembe'?

Mi képes a magyart ugy feltüzelni,

Hogy falnak kész rohanni valamennyi?

Mi mérgez meg családot, társadalmat?

Mi vet szünetlen gáncsot a magyarnak,

Hogy azt mondják honára: Ázsia?...

Kimondjam-e, hogy a - politika!

.

Óh, Goethe, bár csodálom lángeszed',

Igazságod biz' még se volt neked,

Midőn bölcs elméd úgy okoskodott:

Versben politizálni rút dolog.

Költők királya, te nem ismeréd

Árpád politizáló nemzetét;

Különben, meg vagyok győződve róla,

Hires mondásod változtatva szólna:

Politizálás rút versben, papíron;

De legrutabb, ha gyakorlom, nem írom.

Nálunk versnél ugy sincs ártatlanabb

Portéka: olvasatlanul marad.

Lehetsz oly bölcs, mint Salamon király:

Lenéz a kortes, ki politizál,

És többre tart egy rossz programmbeszédet,

Mint minden tudományt és bölcseséget.

De bezzeg másnak tünsz fel néki egyben,

Ha dikcziózol orditó tömegben,

Ha népgyüléseken tudsz szolnokolni

S nagy garral értesz hangoztatni holmi

Kopott, erőtlen szópuffancsokat.

(Idézhetnék, ha kedvem vón', sokat.)

Ha tollat forgatsz, pár lapos vezérczikk,

Biztosra foghatod, számodra tért nyit,

S ha nagykorú vagy és ki van fizetve

Adód, bizton bejutsz a parlamentbe.

.

Országház! óh igéret földje te!

Rajtad függ milliók sovár szeme.

Mert nem igaz magyar, kinek szemében

Más pálya is van, isten ugy segéljen!

Cicero mondta, hogy ki mihez ért,

Annak szentelje minden idejét.

Nálunk? Az is, ki három iskolát

Végzett s nem lát az orránál tovább,

Még csupasz állu s már korteskedik.

Kész kis Kossuth (álmában!) mindegyik.

De ott, a hol dolgozni, tenni kéne,

Rögtön megcsappan hirhedett erélye,

S kisül, hogy csak Pató Pál úr fia.

Vagy »ama bizonyos csizmadia«.

.

És bárhová menj, édes honfitársam,

Egyben botolsz meg: a politikában.

Magyar vért többé nem hoz semmi lázba,

(A bort kivéve) csak kortes-kokárda.

S a honleány se buzdul már ma máson,

Csak képviselői beszámoláson.

Egy pálya van csak, egy czél, egy dicsőség:

Választókerület, képviselőség.

Beszélhettek, ti józan emberek,

Hogy ide orvos kell, a nép beteg,

Kereskedés, ipar lassan halad

S a mi van is, német kézben marad;

Hogy irodalom és müvészetek

Csak kegyelemkenyéren tengenek:

A magyarok minderre rá nem érnek,

A mig az ország házában beszélnek.

.

Igy látva téged, édes magyarom,

Erősen bízom benned, mondhatom;

Mert meggyőződöm, hogy nem árt neked már

Se Schulverein, se horvát ügy, sem Eszlár.

Történjék bármi e czudar világon,

Te csüngj tovább kedvelt politikádon,

Ha eddig nem volt képes tönkre tenni:

Örökké élsz, nem öl meg soha semmi!

*

Heliofóbok

1.

Mi fényes, mint a nyári ég,

Csipás szeműnek semmikép

Se tetszik, mert nem nézheti

S komisz szavakkal mén neki.

.

Óh, sárbeszédü kóficzok!

A fényen nem fog szópiszok.

Köpjétek bár le a napot:

Azért csak egyformán ragyog.

2.

Forduljatok mind ellenem,

Kik semmi szentet nem imádtok!

Kisérjen minden léptemen

Lelketlen, önző kaczagástok!

.

Daczossá, büszkévé teszen

Bolondok s közlelkek haragja,

Legerősebbnek érezem

Magam a búban, elhagyatva.

.

Csak bántsatok! Csak üssetek!

Fölveszem én büszkén a harcot,

Jobban gyötörnek engemet

Mosolygó farizeusarczok.

.

Majmok vagytok, nem ördögök!

Ismerjetek föl. Mert megérem,

Hogy szemetek közé köpök

És álorcátok összetépem.

https://hmn.wiki/hu/Heliophobia

*

Éneklő koldus

Heverve púha pamlagon,

Az öreg koldust hallgatom.

Hárfája rozzant és kopott.

Sok húrja rég' lepattogott.

.

A vénségtül, vagy úgy lehet,

A nótazástul elrekedt;

S elnyűtt, unalmas dallama

Siralmasabb mint ő maga.

.

Népdal és dalmü-áriát

Penget zagyván; nem érzi át;

S ha ki egy krajczárt vet neki,

Illően megsüvegeli.

.

Szép úri lakba félve lép,

S ha itt rámordul a cseléd:

»Hordd el magad, dologtalan!

A koldulás itt tiltva van!« -

.

Az öreg hárfás szót fogad,

S az ernyedt, ócska húrokat,

Nem tudván másba kezdeni,

Egy házzal arrébb pengeti...

.

Heverve púha pamlagon,

Uj versemet simítgatom.

Nehéz egy sors a koldusé!...

De a költő más sorsu-é?...

.

Pályája - nem mondok sokat -

Még szomorúbb, még gyászosabb;

Mert énekét, óh jaj neki!

Átéli, át is szenvedi.

.

Vagy ő is elfásul talán,

Ha senki se hevül dalán;

S csak azért nem tud fogni másba,

Mert költőnek jött a világra?

*

Világbánat

Eh! mit mindig türelemről,

Lemondásról prédikálni!

Én is értek zúgolódni,

Daczoskodni mint akárki.

És ha vád jön ajakamra,

Ne okozzon senki engem.

A czudar világ a bűnös,

Hogyha néha fogy türelmem.

.

Már, teszem föl, rajtam áll-e,

Hogy a pénz oly ritka nálam?

Vagy tán kéjt találok abban,

Hogy hideg legyen szobámban?...

Ráfogás! a pénzes erszényt

S a meleg szobát imádom!

De nem ad fát, de nem ad pénzt

Senkisem e szük világon.

.

Hogy ruhám kopott, való, de

Nem vagyok én bűnös ebbe!

Van elég szabó, miért nem

Varr potyára vagy hitelbe.

Megköszönném, hetyke módra

Járnék szinházakba, bálba,

S drága, hosszu mencsikoffban

Télen nem gyötörne nátha.

.

Minden elsején szobámat

Elmulasztom kifizetni?...

Hisz' ily jó lakóra házbért

Nem is illenék kivetni.

Egy divánnal, puha ágygyal

S egy kis asztallal beérem.

Nem ütök zajt soha, mért is

Nem hagynak magamra szépen!

.

Az se tetszik senkinek, hogy

Nappal alszom és henyélek.

Mért nem költenek föl! ingyen

Mért nem adnak jó ebédet!

Mért nem jön hozzám a pinczér

S nem szól nyájasan hizelgve:

Tizenkettő már az óra;

Jöjjön, és egyék - hitelbe.

.

És a többi, és a többi...

Nagy büne az embereknek,

Hogy egész magamra hagynak

S hogy nem adoptál egy herczeg.

Adjanak békét, nyugalmat,

Bort, buzát, jó feleséget,

S azt fogom hirdetni: Oh beh

Gyönyörü szép ez az élet!

*

Kenyérpoézis

Óh, koplalás, szörnyű az átkod,

Hogy minden éhező ripők

Dalt zengedez, holott kabátot

Varrhatna, vagy pedig czipőt.

De hajh! az ember életében

Sok dolgot intéz a has is.

Szelid ha megtelt, zsarnok éhen!

Olykor világfájdalmas is.

.

Nem egy »költő« megmondhatója,

Mily ossiani érzemény,

Ha tizenkettőt üt az óra

S ebédre, óh, jaj! nincs remény,

Kolbász-, pörkölt-világba téved

Az éhség s bágyaszt, mint hasis.

(Eddig hasból csupán beszéltek,

De márma már dalolnak is.)

.

Ha megpillant a kirakatban

Sonkát, halat, pezsgő italt:

Kitör egy mélabús sohajban

És rögtön ír - szerelmi dalt;

Vagy emleget korcs nemzedéket,

Hanyatló, árva nemzetet;

Mert még ma nem evett ebédet -

És jobb idők után eped.

.

Mind jámbor ember; nem találta

Fel egyik sem a puskaport;

S ha mélyen néz is a pohárba:

Egyik se gyilkolt, vagy rabolt.

Mért sujt tehát oly szörnyü végzet

Harminczkilenczezer gyomort,

Mely nem találván menedéket!

Sehol se, rímekben korog?

.

Az ördögöt hajdan kiverték

A lélekből szent emberek;

Gyügyitható már a veszettség;

Csimaz ellen vannak szerek.

S a verselés rossz nyavalyája

Egyedül nem gyógyítható?...

Nincs még olyan szer föltalálva,

Mely halandót ettől megó?...

.

Van, van! Egy meczenás segithet.

Csak ez csinálhat rendet itt.

Halmozzon össze annyi kincset,

A hány has-dalnok éhezik.

Ne legyen fösvény, ossza szét a

Rugott zsenik közt aranyát:

(A bankó is hat!) s mint poéta

Kinlódni egy se fog tovább.

.

Óh múzsa, ki leszállsz a mennybül,

S adsz üdvezítő csókokat;

Kinek szaván a bús megenyhül

S a boldog százszor boldogabb:

Bocsáss meg ellenségeidnek,

A kik bemocskolják neved'!

Tölts bort beléjök s add nekik meg

A mindennapi bifszteket.

*

Segélyzett költő

Azt irták a lapok minap,

Hogy egy költő segélyt kapott,

Az államtól szubvencziót.

Nem tréfa! Néztünk is nagyot.

.

Mégis van hát elismerés,

Még sem halunk éhen tehát,

Az állam végre észrevesz,

Ha kinlódtunk egy élten át.

.

Örült a költő, képzelem,

Öreg már és beteg szegény;

Egy rideg élet alkonyán

Eltartja a jótétemény.

.

Most már van egy biztos zugoly,

Ahol rághatja kenyerét.

Rászolgált negyven éven át,

Hogy végre észre is vegyék.

.

Inségben őszült meg, szegény.

Siváran teltek évei.

De most már minden rendbe jött,

Az állam őt segélyezi.

.

Magyar költő! Kenyértelen

Művész, dicsérd az államot!

Fogadd alázattal kegyét!...

Én titkon elmélázgatok:

.

Megérjük-e a kort, mely a

Csodák csodáját műveli,

Hogy költő kegyre nem szorul,

Mert eltartják a művei?

*

Bucsu kabátomtól

- 1880 -

Te kicsufolt, szerény kabát!

Kopott bajtársam, addió!

Elválunk, régi, hű barát;

Már alkuszik rád a zsidó.

Tuléltél egy pár divatot,

Barátoknál jobb czimbora,

Nap süthetett, föld fagyhatott:

Te el nem pártoltál soha.

Sokat beszélhetnél, sokat!

Szivem táján volt jó helyed,

Sok szép időt, ábrándosat,

Sok búsat éltem át veled.

Fotografusnál egy napon

Benned voltam, te jó kabát.

S Emmához írt nem egy dalom'

Szivem körül hordozgatád.

Te hallottad, mint vert szivem,

Ha nála tettem vizitet,

És áldott képmását hiven

Őrizte hallgatag zsebed.

De immár válni kell. Agyő!

Te menj előre, hű kabát.

Ne várd be, míg a csúf idő

Majd engem is lomtárba vág.

Ki- és befordítottalak!

Viseltelek, mig lehetett;

S most sívár alku tárgya vagy,

Ebédelnem csak így lehet.

De hálátlannak még se higyj;

El nem feledlek, nem bizon;

S ha egy korty borra is telik:

Öreg barátom, rád iszom!

*

A két lúd

Egy vadlúd s egy szelíd liba

Közt folyt az itt leirt vita.

Nagy gágogással,

Szárnycsapkodással

Azt magyarázgaták idestova,

Kinek van kettejök közt jobb sora?

.

»Szegény rokon, neked bőven kijut

Bajból, teherből« - szólt a házi lud.

»Te nyugtalan, kóbor madár,

Másutt talál az ősz, másutt a nyár.

Fagygyal, viharral, bősz szelekkel

S éhséggel is, hajh, küzdened kell!

Sehol sincs nyugtod, maradásod,

Rád lesnek vérszomjas vadászok;

S mikor nem is várod, nem képzeled,

A gyilkos cső kioltja életed.

Én vígan élek és nyugodtan

Gond nélkül, tömve, jóllakottan.

Van bőven moslék és kukoricza;

Meghízik tőle a liba.«

»Nem írigyellek, húgom, érte,«

Igy válaszolt a vadlúd e beszédre.

»Te szolgaságban töltöd életed;

Azért hizlalnak, hogy leöljenek.

Mikor már alig vonszolod magad,

Elmetszi a szakácsné a nyakad.

Legyen bár harcz, veszély minden napom;

Szabadon élek vándorútamon

S ha majdan gyilkos cső terít le:

Nem végzem éltem gyávaságban, mint te.«

.

Melyik lud mondott igazat?...

A kövérebb-e vagy a szabadabb?...

*

Költői episztola

- Koroda Pálhoz -

Tudd meg öcsém, nagy boszú

Nyomja szívem mélyét.

Hát igy írsz, te rossz fiú?...

Mondsza, ezt igéréd?...

Hat hete vagy már oda,

S hirdet se hallom.

Óh, te rossz csont, secsoda

Hogyha megharagszom.

.

Persze, más élet van ott,

Mint itt Budapesten,

Lopod az órát, napot

Kurizálva, resten.

Semmi mentség! Ne tagadd!

Lustaság a bűnöd.

Nyakadon a sok harag,

Hát quo usque tűröd?

.

Nosza hát, pletykázzad el,

Mit csinál vidéktek.

Magamat is érdekel

Az a jámbor élet.

Ki most a legszebb leány?

Bogárszemü?... szőke?...

S jártok-e, mint hajdanán,

Most is az erdőbe?...

.

Irsz-e verset, édesem?

Disputálsz-e néha?

Van-e künn a réteken

Most is annyi béka?...

Szoktak-e még a mamák

Harisnyákat kötni?

Van-e sok fris pletykaság?

Satöbbi, satöbbi.

.

Fiam, én is víg vagyok,

Mint a kutya télen.

Rigmusokat faragok

Vizen és kenyéren.

Mint azelőtt, rendesen

Járok haza - reggel,

S jó szerencsém össze nem

Hoz nagy emberekkel.

.

S most agyő, te rossz gyerek!

Üdvözöld helyettem

Az erdőt, a kék hegyet

S mind, a mit szerettem.

Mondd a rét viráginak

És az út porának,

Hogy reám ne várjanak,

Többé sose látnak.

.

Egyedül is jó nekem,

Mással nem törődve,

Bukni, vagy szép csöndesen

Jutni kikötőbe.

Ha vetettem, délibáb

Volt az aratásom...

Rossz barát és rossz világ:

Az isten megáldjon!

*

Parazita-ének

Anakreon és Hafiz óta

Kis és nagy költők legiója

Mind Bacchust ünnepelgeté,

Eláznak (jó, ha nem rovásra!)

De arról nincsen tudomása

Az utókornak: ettek-é?

»Ámort se kicsinyeljük épen,

De Évóé sokáig éljen,

Ő a mi kedves istenünk.«

Ezt hajtották mindig a dőrék,

Nektárnak képzelvén a lőrét

S egyszer se mondották: »Együnk!«

Egy jó menű legyőzi Ámort,

Nem okoz fejfájást, se mámort,

Csak bajt hozók az istenek.

A szerelem: az lenge szörnyen,

Az ifjuság: az tova röppen,

De enni mindig élvezet.

Ki jól tud enni, az a boldog.

Minden fonák, ha rossz a gyomrod.

Csak a ki jól emészt, nyugodt.

Himnuszt tehát, dicsdalt reátok

Ügyes szakácsnék, jó szakácsok,

S reátok is, Lukulluszok!

Magyar költők - csöppet se kétlem,

Azért oly czammogó, idétlen,

Oly dörmögő a versetek,

Mivel a zsíros honi konyha

Nem illik gyönge gyomrotokba,

Avagy, mert - nincs mit ennetek!

*

Siralmas nóta

Leplezni amit érzek hogyha tudnám

S nem őszintéskedném ily hebehurgyán;

Ne volnék az igazság ily barátja,

Ki az üresfejűt nyiltan lerántja;

Állnék ki csak a piacz közepére,

Portékámat nagy hangon feldicsérve;

Tenném le ezt a gyáva büszkeséget

S járnék kedvébe' kétszinűn a czéhnek;

Csinálnék hivatásból üzletet,

Alkudva mint X versdijak felett;

Készletbe' volna csak mindig dalom,

Ha hízelgésre nyílik alkalom;

Csinálnék verset minden alkalomra,

Banketre, bálra, jubiléumokra;

Mint krónikás, a hányszor csak lehet,

Fujnék nagyhangu förmedvényeket;

Mennék el dáridóra, temetésre,

Hangolva mindig tósztra, gyászbeszédre;

Olyan nagy volnék, szinte képzelem,

A csillagokat verdesné fejem.

.

Vagyok csak jámbor, csendes verscsináló,

»Ismert költőnk« vagy legfölebb »kiváló«.

Nem használok, nem ártok senkinek;

Nem is olvassák költeményimet,

Csak kebeldús vén szűzek és diákok,

Meg a kollégák: lantoló czigányok.

Kézmíves-írók a fejére nőnek

A nótás kaszakapakerülőnek,

A ki jólétből, hírből kiszoritva,

Türelemmel csak vár, vár, mint a birka.

*

Biztatás

»Fiú, ne henczegj, légy szerény!

Költőben ez legfőbb erény.

Ma már nincs rendkivűliség;

Egyenlőség, testvériség,

Nil admirari a kor jelszava;

Nem is költő, ki nem demokrata,

S mellét bolondul, önhitten kivágva:

»Odi profanum vulgus« kiabálja.

Csak írótárs vagy, semmi más, fiam.

Egyenlőek vagyunk mindannyian,

S a ki a más fejére nőni áhit:

Üldözzük azt, gunyoljuk azt halálig.«

*

Parnasszus aljáról a sánták

A repülőknek ezt kiáltják;

S ha vélük sántikálni semmi kedved:

Csufolkodón rád nyelvet öltögetnek,

Szidnak titánnak és felhőivónak

S élczelve mondnak véleményt terólad.

Azért, öcsém, ha szállni vágyol,

A porba' vergődők hadától,

Kérj engedelmet rá szerényen.

Mondd, légi útad, szárnyalásod

Csakis kisérlet, gyönge próba lészen.

Tudod te jól, hogy mennyit érsz s belátod,

Petőfik már ma nem igen születnek.

E józan kor csak epigont teremthet.

*

Nem vagy te más: viszhangja a nagyoknak,

Kiket most fendicsérnek, mert - halottak!

Egyetlen vágyad, képe álmaidnak,

Hogy a kortársak tetszését kivivjad.

Közöttük érzed legjobban magad;

Nem kell egyéb, csak ők tapsoljanak.

Müvészetednek nincs oly csinja-binja,

Mely sasszemüknek rögtön meg ne nyilna.

Szavuk szentírás, izlésük remek,

Ők mondjanak döntő itéletet...

Szóval: tapsára vágyol a tömegnek;

A népszerűség koszorúja legszebb.

.

Ha szemforgatva így beszélsz nekik:

Tapsolni fognak tintás kezeik,

S hozzá gondolják: »Szállj csak, nem sokára

Ugy is lepottyansz miközénk a sárba,

S tanácsunk akkor bölcs és kurta lészen:

Arabusul ki nem tud, ne beszéljen.«

.

De óh, ha látják, hogy szárnyad nem ernyed,

Hogy biztosan szállsz, bátran, egyre feljebb:

Előbb ámulnak, oszt' méregbe jőnek,

S kezdvén belátni, hogy rászedted őket,

Boszút forralnak rögtön ellened,

S rád olvassák a bölcs itélete:

»Hogy képzelődik a szegény tatár!

Különb-e nálunk? Nem. Mi hát? Szamár!«

És ha ilyenkor le-leszállsz pihenni,

Közönyt mutatva állnak szóba véled.

S a kritikák is mind arról beszélnek:

Nem volt az repülés, nem vagy te semmi.

.

Azért, öcsém, szerény te még se légy.

Hadd szidjon az irói csőcselék.

Legyen szerény, kinek nincs más erénye,

A koldus hadd járjon kalap-levéve;

Te bontsd ki büszkén, bátran szárnyaid',

A Parnasszus nem szűk veréb-kalit.

Hegy az, hová mankókon, szárnyszegetten

Felmászni lopva, titkon lehetetlen.

Hadd öltögesse nyelvét rád a dőre!

Ne pillants hátra, csak mindig előre...

Ezt suttogják Parnasszus árnyai

Annak, ki hozzájok birt szállani.

*

Az új népköltők

Legyetek hát parasztbetyárok,

És hordjatok fokost, gatyát;

Gyalázza meg káromkodástok

A költészetnek templomát.

Hurczoljatok meg minden eszmét,

Maradjon a sziv parlagon.

És veszszetek az örök éjbe

Rosz dalotokkal egy napon.

.

Szidjátok a czudar világot,

Mig nyelvetek ki nem szakad.

Legyen a lebujban tanyátok,

Horkoljatok a pad alatt.

Igy nyuljatok aztán a lanthoz

S irjatok verset részegen:

Az egyéniség s szenvedély csak

Ugy látszik meg a verseken.

.

Igyatok hát! és önhibátok

Miatt is mást gyülöljetek.

De az igaz költő kigúnyol

S a józan ember kinevet.

Pálinkát hát a rosz gebének,

Hogy vásáron tüzes legyen;

Különben csacsihoz hasonlít,

Mely szelid szóra nem megyen.

*

Egy divatos lirikusra

I.

Nagyobb vagy termetednél

S mondjuk, nagyobb nevednél.

Annál az egynél vagy csekélyebb,

A minek magadat te véled.

II.

Küzd az ideál s győz az egyszeregy:

Életbe', dalba' duplán hirdeted.

S a költészet múzsáját, a kinek

Kedvencze vagy (tudn'illik azt hiszed),

A piaczon kinálod a vevőknek:

Finom portéka, ki ad érte többet!

Az ideál s a száraz egyszeregy

Okos könyvedben igy karöltve megy.

S eszembe jut, hogy a pogányvilágba'

Merkur volt, ki a lantot feltalálta.

III.

Mit kínosan, vajúdva zengesz,

Csinos, csengő és illedelmes.

De hatni nem tud rám az ének,

Mert nem találom benne éned'.

Látom, hogy jó a tárgy, a szerkezet:

De nem hallom ki szivverésedet:

S elgondolom: virág illat hiján

Hiába szép, mégis csak - tulipán.

*

Petőfi él

(Arra az álhírre,

hogy Petőfi a szibériai ólombányákban raboskodik. 1877.)

Petőfi él! De nem mint hiszitek,

Nem mint bágyadt tekintetű öreg.

A kor arczára nem vésett redőt,

Fehér hajjal ne képzeljétek őt.

Fejét fenhordja most is; szeme fényes;

Oly fiatal még: csak huszonhat éves!

.

Petőfi él! De nem volt soha rab.

Ne higyjétek, nem hord ő lánczokat!

Kard van kezében, ajkán harczi dal;

Előre száguld mint a bősz vihar,

És túlharsogja az ágyúk morajját

Szent himnusza, egy szó: Világszabadság!

.

Petőfi él! Lánglelke fenviraszt.

Vénség, halál sohasem érik azt.

Lázas szivével, ifjan, szabadon

Él és fog élni, édes magyarom.

Lesz trónok és országok pusztulása; -

De az ő sírja még se lesz megásva!

*

Fakó poéta

Szegény magyar fakó poéta!

Szerencséd, hogy nem él Petőfi;

Gyülölte a szemforgatókat,

Nem birt ő, mint te dörgölődni;

S te, a kit a magyar poéták

Között elsőnek mondanak,

Ősz hajjal talpat nyalni jársz el -

Petőfi, jó, hogy halva vagy!

.

Szegény magyar fakó poéta,

Szerencséd, hogy meghalt Arany.

A velszi bárd örökre hallgat,

Jó, hogy lángajka zárva van.

Te vén gyerek, te kegyleső, te

Fakó költő, nem velszi bárd,

Egy kézszorítás kell neked csak

S kiáltod: Éljen Éduárd!

.

Szegény magyar fakó poéta

Szerncséd, hogy nem vagy magad.

Szerencséd, hogy komédiás vagy,

Akit a nemzet megtagad.

Szegény magyar fakó poéta!

Szerencséd, édes nemzetem,

Hogy ő hozzá nagy dalnokid közt

Nem hasonlított senkisem.

*

Arany Jánosnak*

- Válaszul "Kozmopolita költészet" czímü versére -

Áldom én is azt a bölcsőt,

«Mely magyarrá ringatott».

Áldom én is azt a sorsot,

Mely szivembe dalt adott.

A dicső szellem világát

Áldom mindenek felett,

S dallom, a mi bennem eszme,

Dallom a mit érezek.

.

Szép az ének, szent az ének,

Drága kincs, ha nemzeti.

De a legszebb dal örökké

Általános, emberi.

Az igazság egy lehet csak

Valamennyi nyelveken.

Nagy leszen, ha lelke is nagy,

Ki müvész első helyen.

.

Kék egével ősz Homérosz

Valamennyi nemzeté.

Buskomolyság, mélaság is

Egy van csak: a Hamleté.

Bolond Istók mindenütt volt,

A hol ember szenvedett.

Nagy müvész, ki emberek közt

Feledi a nemzetet.

.

Gunykaczaj minden hazában

Don Quijotenak végzete.

Ember, hát nem kell kutatni

Küzködő Faust német-e?

A világ nyelvét beszéli

Moliére, a franczia

Harpagon, Alcest s a többi

Csupa kozmopolita.

.

Általános eszme s érzés,

Nagy, ha nem is nemzeti,

«Dalok korcsa», melyben ez nincs;

Az igazság megveti.

Nép után nép küzd a létért,

Eltünnek a nemzetek,

Róma megszünt, csak Horáczban

Élnek még az emberek.

.

Népével van összeforrva

A nagy eszmék dalnoka.

«Mind tükör volt egymagából

Tűnt nekem föl nép s haza!»

Egy egész nép ilyen ének

S akkor leghatalmasabb,

Hogyha, bár forrása egy csak,

Mindenütt süt, mint a nap.

.

A tiéd is mindenütt süt.

Nagy vagy a nagyok között!

Nemzet ily naggyá sosem tesz,

Csak az eszme, mely örök.

«Két világ csodája,» fénye

Halhatatlan éneked,

Most magyar, létezni fogsz, ha

Nemzeted csak létezett!

*

Arany János

- Irodalmi hagyatékának megjelenése alkalmából -

Alszol már, pihensz már, mestere a dalnak.

Végre megleléd a »független nyugalmat«.

Kivittünk, elsirtuk érted könnyeinket;

De egészen még se hagytál oda minket.

.

Mert az a dús forrás, az a gazdag bánya,

Melyből arany és gyöngy került napvilágra,

Kincseit még folyvást adja, csak oly bőven,

Mint a mikor napod még állt delelőben.

.

Halott volnál s mégis élsz, a hogy ma senki.

A dalt szellemajkad zengi, egyre zengi.

Szellem-hagyatékod, dús örökünk' látva.

Kérdjük, hát lehetsz-e még jobban csodálva?...

.

Oh, de minő hang ez?... mily rikácsolások?...

Tudákos legények, nyegle rimkovácsok;

Éretlen gyerkőczök, nagyszáju vitézek,

Költőnek se tartnak s - nem tréfa! - lenéznek.

.

Rimfaragó voltál, még annál is rosszabb.

Nem irtál te másnak, csak professzoroknak,

Lomha vagy és száraz: szerénységed vétek.

Kiabáltál volna: nem igy itélnének.

.

Örök balladáid - mikor akad párjok! -

Mit nekik! Azt mondják: czifra faragványok

Csaba, Bolond Istók és a Toldi-hármas,

Szenvedély-hiányos diák olvasmány az.

.

Mesterem, bocsáss meg, hogy említem őket,

Hígvelejü, kongó nyelvöltögetőket;

Hogy a hihetetlent nem tarthatom annak,

Hogy Arany Jánosnak becsmérlői vannak.

.

Hisz' régi igazság, hogy az égi napnak

Vakító sugára se gyönyör a vaknak;

Hogy poloska bűzlik a legszebb virágon.

Hogy semmi se szent itt, semmi a világon!

.

Lehetsz a legbölcsebb, mestere a szónak;

Kedvencze az égnek, társa Apollónak:

Lesz mindig szamár, ki utadba vetődik

S pajtásának hisz, ha hozzád dörgölődzik.

*

Meddő világ

Hiába ismételgetem:

Előre ne tekints, se hátra!

Nem boldogít csak a jelen,

Ragadd a percet meg... Hiába!

Idáig, ah, nem éltem én,

Csak vesztegeltem álmadozva.

Emlékezet volt vagy remény.

Mi szívemet mozgásba hozta.

Renyhén tünődve, czéltalan,

Hogyan s mit kellett volna tennem,

Azzal vigasztalom magam,

Hogy majd jövőre megcselekszem.

Elmém kábultan elmerül

A távol kékellő világba

S mig csillagért, napért hevül,

Megbotlik a göröngybe', sárba.

*

Reviczky Gyula

Rezignáczió

Lomhán szemlélem a világot.

Hadd forrjon, ontsa bűneit.

Nem szórok a gazokra átkot,

És az erény se lelkesit.

.

Nem indulok meg, nem szomorgok,

Ha látok szenvedő szivet.

Irigységet nem kelt a boldog,

Nem fáj sem új, se régi seb.

.

Maradjon a világ a hogy van,

Sajtoljon égő könnyeket.

Lemondtam, mindenről lemondtam,

Mit megmásitni nem lehet.

.

Botorság volt kergetnem álmot,

És szélmalmokkal küzdenem.

E kába összevisszaságot

Ma már nyugodtan nézdelem.

.

Dobálják sárral bár az eszmét:

Nem indit meg, ha elbukott.

Gazság arassa győzedelmét:

Én nézem s meg se mozdulok.

*

Hazugságot sosem irtam...

Hazugságot sosem irtam.

Az igazság hangja legszebb.

Visszazendül dalaimban

Vallomása életemnek.

.

Egy hitem van, egy vezérem,

Az igazság, ezt imádom.

S mégis, a mit általéltem,

A mért küzdök, hazug álom.

*

Utolsó vágy

Ha majd értem jön a halál

(Akármikor, készen talál),

És nem lesz, a ki megsirat:

Attól e szív meg nem riad.

.

Nem kell se könny, se koszorú:

A sír lakója nem hiú.

Hol csak bogáncs, gyom, tüske nő,

Az árok is jó pihenő.

.

És hogyha majd haló porom

Távol jövőben egykoron

Képezni fogja föld mezét

S kél-száll a légben szerteszét:

.

Hadd légyen útszélen helye,

Koldús sarúját lepje be;

Csak legalább melyet takar,

Legyen minden kis rög magyar.

.

S hol most kelettől nyúgatig

Testvérietlen nép lakik;

Egy nyelvet értsenek csupán:

Szép nyelvedet, magyar hazám!

*

A halál után

- 1877 -

Beh jó lesz meghalni! Óh, beh jó

Lesz nekem az életről letenni!

Ha ki zok szavakkal illetett,

Megbocsát és meg fog emlegetni.

Ember, a ki jó volt s szenvedett,

Leszek akkor a világ szemében,

Mit hibáztam, feledésbe megy,

Csak dalom fog élni és erényem.

.

Mert a dalt és szenvedésimet

Itt hagyom örökbe a világnak,

S itt hagyom a vádat is, hogy ő

Volt az oka könnyemnek, hibámnak.

S neki majdan büszkesége lesz.

A mi mostan, életembe' szégyen;

S a kövekből, miket rám dobott,

Emléket fog még emelni nékem.

.

S dalomat, habár most megveti,

Magasztalni fogja még a nemzet.

Idegen sebek balzsamja lesz

Meleg vére bánatos szivemnek.

Kedves lányok elmerengenek

Verseimen édes éjszakákon.

Minden ember fog szeretni, bár

Nem szeretett senki e világon.

.

Visszatérni, óh, be jó leszen

A természet altató ölébe;

Beh jó lesz, hogy szívem elcsitul,

S mije nem volt, lesz nyugalma végre.

S hosszu pihenés után, ha majd

Új életre lesz föltámodásom:

Gonoszabb sors úgy sem ér soha;

Mért busuljak hát e változáson?...

.

Meghalok! de élni fog tovább

Szenvedésem, dalom és szerelmem.

Meghalok s büszkén, erényesen

Fogok élni az emlékezetben.

S ha megírják életem sorát,

Ki fogják a bántalmat feledni.

Beh jó lesz meghalni! Óh, beh jó

Lesz nekem az életről letenni!

p.s.:

Komjáthy Jenő:

REVICZKY GYULA HALÁLÁRA

- † 1889. júl. 12. -

Elköltözél te is, baráti Szellem!

Itt hagytál engem gyűlölt idegenben,

Vágyó szemem már nem talál.

Hiába nézek túli hajlokodba,

Elébem áll mint sötét tilalomfa

A sírszemű, a torz Halál.

Míg halkan s búsan jártál itt közöttünk,

Sokan nem láttak, kevesen szerettünk;

Üzend meg nékem: jobb-e ott?

Van-é ott válasz a kérdőjelekre?

Ünneplik-é, ki itt el volt feledve?

Vajj érez-é s mit érez a halott?

Emlékszel-é, hogy itt alant mi voltál?

Lemondás bajnoka, Eszménynek oltár,

Éneklő koldus volt cimed.

Eszmények, ábrándok csöndes betegje,

Titkos vágyakra és fájó sebekre

Mondottál mélabús rimet.

Te hirdetéd: a költészet betegség, -

És dalos ajkad lázas reszketegség,

A csüggedésnek réme fogta el.

Hit fénye lelkedet bé nem ragyogta,

Kiömlött zok panaszba, sóhajokba

A mélyen érző, hű kebel.

De célod tiszta volt: a szép Igazság,

Húnyó szemekkel láttad még vigasszát

Tört életednek alkonyán.

Engesztelő szép Hír sütött a sírra,

Emléked állni fog, hol meg van írva:

Ki szomorú nem volt, pogány.

Nem lesz a költészet mindig betegség!

Közelg a nap, én érzem fergetegjét,

A lélekifjitó vihart;

Belép az álmok ihletett betegje

A dús, aranynapú, zengő ligetbe,

Miért a bús Reviczky halt.

Bár kór lakott a kétségdúlta mellben,

Bár élte csonka volt, de ép a Szellem,

Ott új, dicsőbb danába kezd.

E szent betegség, boldog vértanúság

Jó példa volt nekünk és nagy tanulság,

Szivünkbe mélyen véstük ezt.

Bár új dalokba kezdtem lelkesedve,

El nem feledlek, eszmék csüggetegje,

Búsabb időknek bús életfele!

Idegenek között a zord világon

Sokáig voltál egymagad, barátom,

Ki nékem dalt és könnyet szentele.

Isten veled, te hű, baráti Szellem!

Emléked élni fog milljó kebelben,

Nemes szived s a mélabús dalok.

Szivünkben élsz, nem is lesz soha véged,

Virágot s könnyet áldozunk tenéked, -

Fölérez erre a dicső halott.

_____________

*Arany János -

KOZMOPOLITA KÖLTÉSZET

Nem szégyellem, nem is bánom,
Hogy, ha írnom kelle már,
Magyaros lett írományom
S hazám földén túl se jár;
Hogy nem „két világ” csodája -
Lettem csak népemböl egy:
Övé (ha van) lantom bája,
Övé rajtam minden jegy.

.

Ám terjessze a hatalmos
Nyelvét, honját, istenit!
Zúgó ár az, mindent elmos,
Rombol és termékenyit:
De kis fajban, amely ép e
Rombolásnak útban áll:
Költő az legyen, mi népe, -
Mert kivágyni: kész halál.

.

Vagy kevés itt a dicsőség,
S a nemzettel sírba lejt?
Kis-szerű az oly elsőség,
Amit a szomszéd se sejt?
Nincs erőnkhöz méltó verseny?
Dalra itthon tárgy elég?
Nem férünk a kontinensen,
Albion is kéne még?...

.

Légy, ha birsz, te „világ-költő!”
Rázd fel a rest nyugatot:
Nekem áldott az a bölcső,
Mely magyarrá ringatott;
Onnan kezdve, ezer szállal
Köt hazámhoz tartalék:
Puszta elvont ideállal
Inkább nem is dallanék.

.

S hol vevéd gyász tévedésed,
Hogy faját s a nemzeti
Bélyeget, mit az rávésett,
A nagy költő megveti?
Hisz forgattam, a javából,
Én is egypárt valaha;
Mind tükör volt: egymagából
Tűnt nekem föl nép, s haza.

.

És ne gondold, hogy kihalnak
Sujtott népek hirtelen,
Amig össze-zeng a dalnok
S a nemzeti érzelem.
Tán veszélyt, vagy annak látszót,
Vélsz a honra tűnni fel:
Hát van lelked, a szent zászlót
Épen akkor hagyni el!?

.

Oh, ha méltóbb s új kobozzal
A megifjodott hazát
Zönghetném még Homérosszal;
Ne csak mindig panaszát!
De legyek, ha veszni sorsa,
Húnyó nép közt Osszián,
Inkább, hogysem dalok korcsa
Közönyös harmóniám!

(1877. augusztus 8.)