Nemzeti Színház
Nem poros már egy kissé? Üdvös lett volna, ha e kérdést azok is felteszik, akik a Warrenné mestersége bemutatásáról döntöttek (s nem csak a nagyérdemû). Nem egy, nem két színjátéka akad George Bernard Shaw-nak, amelyeknek társalgási modora ómódi a mai ízlésnek, de a szerzõ egyedi szellemessége s örökzöld vígjátéki helyzetek okán még megélnek színpadjainkon.
Ám nem csupán szórakoztatni, hanem tanítani akart a szóbanforgó színmű, amelynek provokatív szándéka botrányt is keltett, betiltáshoz is vezetett a tizenkilencedik század végén. Napjainkra senkinek sem vág elevenébe, mert nem léteznek már azok az életmodellek, amelyek szerint mozgatta szereplőit.
Senki sem szisszen fel attól, hogy egy anglikán lelkész kicsapongó múltját takargatja. Vagy éppenséggel attól, hogy egy arisztokrata kétes üzletben részvényes. Kicsúszott alóluk a mondandó. De szorítkozzunk a főbb személyekre. Manapság is vannak olyanok persze, akik nemzetközi "szállodaláncot" működtetnek. Talán még olyanok is lehetnek, mint Kitty Warren, akik az utcasarokról emelkedtek a tulajdonosi pozícióba. (Természetesen nem mifelénk, ahol a mai ötvenesek a maguk idejében aligha jutottak nemzetközi esélyekhez. Még az ősi mesterséget is csak szűk terepen űzhették.) De fátylat a múltra! Csakhogy az ezredfordulónk táján végképp hiteltelennek tetszik a kioktatás, hogy a nők csakis a férfiak révén boldogulhatnak, vagy örömházban, vagy házasságban. Bizonyára vannak még kiszolgáltatott nők, de nem - úgymond - "össztársadalmi" mértékben.
|
Ki mit tud? Igazat szólva, a színmű kissé lazán kezeli e problémát. Vivie semmit sem tud. Furcsa, hogy amikor az anyja elmondja az előéletét, nem kérdez rá, mi történt azóta. Megvárja, amíg az üzlettárs Sir George Crofts kiböki, hogy nem váltottak "profilt". Warrenné régi barátja, bizonyos Pread is csupán annyit tud, hogy Vivie házasságon kívül született. Ez a kapcsolat is különös, hiszen egy művész-lelkületű építész a legritkábban válik egy prostituáltból lett Madame bizalmasává. Úgy végképp nem, hogy évtizedek során át sem ismeri meg valójában. Szintén semmit sem tud Samuel Gardner, annak a helységnek a lelkésze, ahol Warrenné nyaralót bérel, hiszen meglepetéssel tapasztalja, hogy ideiglenes szomszédja és ifjúkori szeretője egy és ugyanaz. Ez esetben a tiszteletesné mit tudhat és honnan, amiért is távozik hazulról, hogy elkerülje az asszony látogatását. A fiuk, Frank Gardner ugyancsak gyanútlan, jóllehet forog a londoni társaságban, ahol Preadet is megismerte, ráadásul hallgatózott is Crofts és Vivie beszélgetése közben. Nyilvánvaló, hogy a szerző azért késlelteti az információkat, hogy újabb és újabb fordulatokkal tartsa a feszültséget ébren. Ami mára jócskán megcsappant, helyébe a tamáskodás lépett.
Feladta tehát a leckét G. B. Shaw a kései utódoknak, hogyan lehet színművét érvényesen megszólaltatni. Mégsem gondolom, hogy lehetetlen volna. Legalábbis jobban sikerülhetne, mint ahogy most a Nemzeti Színházban megvalósult. Bizonyára küszködtek vele. Mindenekelőtt frissebb nyelvezetű fordítást rendeltek Nádasdy Ádámtól, aki valóban pontos, természetesen mondható szöveget készített. Kevéske zenét is kompo nált Melis László. S úgy képzelhették, hogy a mai környezet, a mai kosztümök segítenek a mához alkalmazni a művet. A díszletet Valló Péter tervezte, aki nemegyszer gondolt el tulajdon rendezéseihez alkalmas és esztétikus teret. Most ferde üvegtetőt, falakat állíttatott üvegtáblákból, amelyek két szemszögből sem szerencsések. Bár szűkítik mélységében is, magasságában is a fölöttébb tágas színpadot, nagyon is elnyomják a mindössze hatszemélyes dráma kamarajeleneteit. S a változó bútorzat ellenére nem kínálnak megoldást a nyaraló, a lelkészház és a városi iroda lényegi megkülönböztetésére. Ami pedig Benedek Mari jelmezeit illeti, a férfinép öltözeteivel meg lehet békülni, ám Vivie napozó-együttese vagy Warrenné kompléi, nadrágkosztümjei olyanok, mintha egy drága butikban vásárolták volna. Ráadásul nem egy Shaw-modernizáláshoz, hanem mondjuk egy Neil Simon-darabhoz illenének. Egyébként régi tétel, hogy nem a külsőségektől lesz korszerűbb egy dráma.
"Aprómunka" lett volna szükséges, amely gondosan kigyomlálja a valószínűtlenségeket. Ami nem állna távol a rendező Valló Pétertől, aki rendszerint otthonosan lakja be a lélektani elemzésű, polgári miliőjű színjátékokat, most pedig meg-megbotlik. Legyen példa erre az, amikor Warrenné megtorpan egyik mondata közben, hogy ne nevezze meg a "pályát", amelyen elindították, majd úgy folytatódik a párbeszéd, mintha anya és lánya között már egyértelmű volna, miről is beszélnek. Vagyis nincs meg a Vivie felismerését hozó pillanat. Ahogy nincs meg az a pillanat sem, amikor Vivie ellenségeskedése átvált az érzelmi közeledésbe, hogy végül kimondhassa: "legyünk barátnők". Egyik-másik hiba onnan ered, hogy nem elég szigorú a színészvezetés sem. Megengedi például, hogy Warrenné a vallomása végén úgy ásítson, mint aki maga is elunta a mondókáját, s nem úgy, mint akit elfog a pihenés vágya, megkönnyebbülvén a lelki tehertől. Vagy hagyja felszínesen odavetni, hogy Warrennének "munka kell meg izgalom", mintha csak kifogás volna, miért folytatja üzletét, nem pedig egyike a valós érveknek. Senki nem vonja kétségbe Udvaros Dorottya mesterségtudását, amellyel színez, de alakításából hiányzik a mélység. Ennek a mórikáló, rongyrázó, üresfejű Warrennének nincs meg a maga igazsága, olyan felületes teremtmény, akinek a keserveire nem igazán kíváncsi az ember. Ha e színésznő miatt vették volna elő a színművet, a számítás nem vált be.
|
BOGÁCSI ERZSÉBET
*
Mrs Warren's Profession George Bernard Shaw színpadi műve 1893-ból. A történet középpontjában a néhai prostituált, Warrenné és prűd lánya, Vivie áll.[1] A középkorú Warrenné Cambridge-ben diplomázott lánya, Vivie elborzadva értesül róla, hogy anyja vagyonát egy elsőosztályú bordélyház igazgatásával szerezte. A két erős akaratú nő rövid időre megenyhül, amikor Warrenné elmagyarázza szegényes fiatalkorának nehézségeit, amely lényegében prostitúcióba kényszerítette. Vivie megbocsát anyjának addig a pillanatig, amíg meg nem tudja, hogy anyja virágzó üzlete a mai napig működik.
Shaw állítása szerint azért írta darabot, hogy felhívja az emberek figyelmét, hogy nem feltétlenül azért lesz valakiből prostituált, mert romlott erkölcsű, hanem a szegénység és a túlhajszolt munkától megfáradt életkörülmények kényszerítik rá. Shaw saját nyilatkozata és a cím ellenére is a mű alig érinti a prostitúció témáját. Sokkal inkább a Viktória királynő korának „új nőinek” konfliktusára koncentrál. A középosztálybeli fiatal nők nagyobb függetlenségre való törekvése újdonsült témának számított akkoriban.
Shaw egy korabeli újságnak (The Daily Chronicle) intézett levelében elárulja, hogy darabját a francia író Guy de Maupassant Yvette című könyvéből merítette.
A művet eleinte betiltották a prostitúció túlzottan tiszta ábrázolása miatt, ám végül 1902. január 5-én bemutatták a londoni New Lyric Clubban, ahova csak klubtagok léphettek be és a cenzúra keze sem ért mindig el. 1905-ben New Yorkban is bemutatták a darabot, ahol a rendőrség az összes színészt és színházi alkalmazottat letartóztatta.
A darabot először 1925-ben láthatta a közönség hivatalosan.
Magyarul először Cholnoky Victor fordításában jelent meg a mű, Lampel R. Kk. (Wodianer F. és Fiai) R. T. Könyvkiadóvállalatánál.
Magyarországon először a Nemzeti Színházban mutatták be a darabot, 1948. május 4-én. A darabot Major Tamás rendezte, Ladomerszky Margit (Warrenné), Mészáros Ági (Vivie), Gellért Lajos (A tiszteletes) és Kállai Ferenc (Frank) főszereplésével. Ladomerszky Margit közel hatszázszor játszotta a címszerepet. A műből Mészöly Tibor írt rádióváltozatot, amelynek Dr. Cseres Miklós által rendezett bemutatója 1952 júliusában volt. Ladomerszky Margit és Ferrari Violetta játszották a két főszerepet.
Shaw művei közül a Pygmaliont és a Warenné mesterségét látta legtöbbet a közönség, elsősorban azért, mert ezek jóval kisebb terjedelműek a többinél.
A darab eredeti szövegét szabadon meg lehet tekinteni számos internetes oldalon. Le is tölthető például a guthrietheater[2] internetes oldaláról.
A művet a Barátságtalan színművek (Plays Unpleasant) címen megjelent könyvben adták ki 1898-ban olyan más darabokkal együtt, mint A nőcsábász (The Philanderer) és a Sartorius úr házai (Widowers' Houses).
*
