Veszedelmes viszonyok

Kötelességünk az olvasóközönség figyelmét felhívni arra, hogy nézetünk szerint e gyűjtemény hitelessége nagyon is vitatható. Bármit mond is a mű címe és szerkesztőjének bevezetője, mi nyomós érveket tudunk fölhozni amellett, hogy az egész levelezés, mint annyi más regény, a szerző képzeletének szüleménye. Ő ugyan mindenképpen növelni akarta a történet valószínűségét, de ezt, elég ügyefogyottan, saját kezűleg rombolja le azzal, hogy művének cselekményét a mi korunkban játszatja. Hősei között olyan rossz erkölcsű személyek is szerepelnek, akikben képtelenség volna kortársainkra ismerni. Köztudomású ugyanis, hogy korunkban, a filozófia századában, az egyre jobban szétáradó világosság meg se tűrne ilyen becstelen férfiakat, még kevésbé ilyen kihívó és kacér asszonyokat. Meggyőződésünk, hogy ha e műben előadott szerelmi kalandoknak van is valóságos alapjuk, csak másvalahol és egy másik történelmi korban fordulhattak elő. A szerzőt nyilván félrevezette az a remény, hogy műve annál érdekesebb, minél közelebb csempészi hozzánk térben és időben; mi azonban súlyosan elítéljük azért, amiért volt mersze a mi szokásainkkal és a mi ruházatunkkal felöltöztetni olyan erkölcsöket, melyek mitőlünk telesen idegenek. Amennyire tőlünk telik, meg akarjuk kímélni a túl hiszékeny olvasót mindenféle kínos meglepetéstől. Éppen ezért, fenti véleményünk alátámasztására, figyelmébe ajánlunk egy cáfolhatatlan és megfellebbezhetetlen bizonyítékot, nevezetesen azt, hogy azonos okok azonos következményekkel járnak. Márpedig manapság nemigen látni olyan jó családból való kisasszonyt, aki hatvanezer frankos életjáradékkal kolostorba vonulna, s még kevesebb olyan úriasszonyt, aki fiatal is, gyönyörű is, és mégis belehal szerelmi bánatába. (1784)

A SZERKESZTŐ BEVEZETŐJE

Az olvasóközönség szemében talán még így is túlságosan terjedelmesnek tűnik fel művem, jobban mondva gyűjteményem, pedig annak a levelezésnek, melyből a válogatást végeztem, csak töredékét tartalmazza. Amikor a címzettek nyilvánosságra óhajtván hozni a hozzájuk irt leveleket, engem kértek föl elrendezésükre, munkám fejében csak annyit kértem, hogy elhagyhassam mindazt, amit fölöslegesnek ítélek. Legfőbb igyekezetem valóban arra irányult, hogy a levélváltásból csupán annyit tegyek közzé, amennyit az események megértéséhez és a jellemek fejlődéséhez nélkülözhetetlennek éreztem. Ez a munka nem volt nehéz, még akkor sem, ha hozzászámítjuk azt, hogy sorrendbe szedtem a kiválogatott leveleket, amikor is majdnem mindig a keltezés sorrendjét követtem nyomon és hogy nagy ritkán néhány szűkre fogott lábjegyzetet írtam hozzájuk, aminek a legtöbb esetben az volt a célja, hogy megadjam egyik-másik idézet forrását, vagy hogy okát adjam néhány kihagyásnak, amelyet megengedhetőnek véltem. Ennyi volt a megbízatásom, ennyi és nem több a részem e munkában.1 Javasoltam azonban nagyobb mérvű változtatásokat is, jórészt az előadásmód és a stílus tisztasága érdekében, mely bizony elég gyakran gáncsolható. Ezenkívül szükségesnek véltem megrövidíteni néhány túlságosan hosszadalmas levelet, jórészt olyanokat, melyek külön-külön és minden áthidalás nélkül tárgyalnak egymással össze nem függő témákat. Nyilvánvaló, hogy e változtatások – melyeket egyébként visszautasítottak – nem növelték volna e mű irodalmi becsét, de a stílushibák egy részét legalább eltüntették volna. Tervemnek azt vetették ellene, hagy a cél: maguknak a leveleknek a közzététele, nem pedig a levelek nyomán készült irodalmi műé. Nemcsak az igazságnak, hanem a mű hitelének is ártalmára volna, ha e levélváltásnak mind a nyolc vagy tíz résztvevője egyforma tiszta stílusban fejezné ki magát. Én erre úgy érveltem, hogy nem így áll a dolog, mert hiszen az összes levelek, kivétel nélkül, tele vannak stílushibákkal, ami az olvasóknak nem nagyon fog tetszeni. Erre viszont azt a választ kaptam, hogy néhány magánember összegyűjtött levelezésében minden józan eszű olvasó természetesnek találja majd ezeket a hibákat, annál is inkább, nyert ez ideig minden közbecsülésbe álló írót, sőt még akadémikust is el kellett marasztalni hasonló hibákban. Ezek az ellenérvek nem győztek meg; úgy vélekedtem – és most sem vélekedem másképp –, hogy könnyű 1

Meg kell említenem, hogy e levelekben szereplő összes neveket vagy kihagytam, vagy megmásítottam, ha tehát a kitalált nevek közt mégis akad olyan, amelynek élő személy a viselője, ez csak tévedés lehet részemről, melyből hiba volna bármilyen következtetést levonni.

ilyen tanácsot adni, de nehéz elfogadni. Mégis, engednem kellett, mert a megbízó akarata volt a döntő; a tiltakozás jogát azonban fönntartottam magamnak, így hát ezennel kijelentem, hogy e könyvet nem a saját ízlésem szerint szerkesztettem. E mű irodalmi értéliéről, azt hiszem, nincs jogom ítélkezni, véleményemmel nem lehet (és nem is szabad mások nézeteit befolyásolni. Aki szereti előre tudni, hogy körülbelül mit várhat egy könyvtől, kérem hogy folytassa az előszó olvasását; a többiek jobban teszik, ha mindjárt rátérnek magára a műre, melyről máris eleget tudnak. Elöljáróban mindjárt beismerem azt, hogy e levelek kiadása az én szándékom volt ugyan – amit eszembe se jut tagadni –, mégse nagyon merem magamat a siker reményével kecsegtetni. Kérem, hogy ezt az őszinteséget ne azonosítsák a szerzők képmutató szerénységével, mert ugyanezzel az őszinteséggel kijelentem azt is, hogy ha ez a levélváltás nem látszott volna közzétételre méltónak, akkor nem foglalkoztam volna vele. Hadd próbáljam meg kibékíteni ezt a látszólagos ellentmondást. Egy mű értékét vagy annak köszönheti, hogy hasznos, vagy annak, hogy gyönyörködtet, sőt néha – ha képes rá – egyszerre mind a kettőnek; a siker azonban, mely nem minden esetben az érték próbája, sokszor többet köszönhet a tárgyválasztásnak, mint a kidolgozás módjának, többet a feldolgozott témák összességének, mint a feldolgozás mikéntjének. Minthogy pedig ez a gyűjtemény, mint a címe is mutatja, egy egész társadalmi réteg levelezéséből tartalmaz szemelvényeket, az érdekeknek olyan sokfélesége kavarog benne, hogy az már tompítóan hat az olvasó érdeklődésére. Mi több: igazi érzelmek helyett, melyek igazi együttérzést ébresztenek, a levelekben csak színlelt vagy leplezett érzelmek fejeződnek ki, melyek legföljebb kíváncsivá tehetik az olvasót, ami mélyen alatta marad az érzelmek keltette érdeklődésnek. Mindez fölserkenti az olvasók bíráló kedvét, ami annál inkább felszínre hozza a részletekben lappangó hibákat, minél jobban és szívósabban szembeszegülnek azzal a vággyal, melyet e levelek ki tudnának elégíteni. E hibákért némi kárpótlást nyújt a műnek természetéből fakadó érdeme, nevezetesen stiláris változatossága. Egy író csak ritkán érheti ezt el, itt azonban az ölünkbe hull, megmentvén az olvasót legalábbis az unalmas egyformaságtól. Ezenfelül számos olvasó bizonyára örömét leli majd abban is, hogy e levelekben meglehetősen sok megfigyelés, új vagy kevéssé ismert tény van szétszórva. Azt hiszem, ha mégakkora jóindulattal vesszük is kézbe e leveleket, ennél nagyobb gyönyörűséget nem remélhetünk tőlük. Egyszerűbb kérdés annak eldöntése, vajon e levélváltás hasznos-e vagy sem, habár ez alkalmasint még több vitára ad majd okot. Mi az, ami az erkölcsnek javára válik? Nézetem szerint az, ha sikerül leleplezni a rossz erkölcsű emberek ügyeskedéseit, mert így nem ronthatják meg többé a jó erkölcsű embereket, s ezt a célt e levelek eredményesen közelítik meg. Ezenkívül e mű még két fontos igazság bizonyítására szolgáltat példát, melyek alkalmasint már teljesen feledésbe merültek, mert a valóságban már úgyszólván sose találkozunk velük. Az első így szól: ha egy asszony hajlandó társaságába befogadni egy erkölcstelen férfit, akkor ennek mindenképpen áldozatául esik. A második: minden anya könnyelműnek nevezhető, ha beletörődik abba, hogy leánya rajta kívül mást is bizalmába vonjon. A mindkét nembeli ifjúság számára még az a tanulság kínálkozik, hogy a rossz erkölcsű embereknek könnyű kézzel adott barátsága voltaképpen veszedelmes kelepce, egy csapásra rontván meg a boldogságot és az erényt. A tévelygés ugyan sok esetben a legnemesebb szándék kísérője, de én mégis annyira féltem tőle az ifjúságot, hogy e művet nemcsak hogy nem ajánlom, hanem minden hasonlóval együtt a legszigorúbban eltiltanám tőlük. Egy bölcs anya, aki nemcsak szellemes, hanem egészséges szellemű is, nézetem szerint a lehető legpontosabban eltalálta, hogy a nőknél melyik életkorban csapnak át az ilyenféle olvasmányok a veszedelmesből a hasznosba. E levélváltás kéziratának elolvasása után így szólt hozzám: "Azt hiszem, azzal tennék jót a lányomnak, ha ezt a könyvet házasságkötése napján ajándékoznám neki." Ha így gondolkoznék minden családanya, örökké büszke lennék rá, hogy kiadtam ezt a könyvet. Én azonban még e kedvező feltevésből kiindulva is azt hiszem, hogy ez a gyűjtemény csak keveseknek fog tetszeni. A romlott férfiak és a kétes erkölcsű asszonyok nem győzik majd lecsepülni, hiszen nem sok jót várhatnak tőle. Minthogy megvan bennük az ehhez való készség, még talán az erkölcs éber őreit is a maguk pártjára tudják állítani, mondván, hogy e gyűjtemény elég bátor volt bemutatni a rossz erkölcsök teljes körképét; ez pedig az ő szemüket is sérti. Az állítólagos szabadgondolkozók érdeklődését aligha kelti majd föl egy vakbuzgó asszony, mert az ő szemükben a vallásosság egyet jelent a jelentéktelenséggel; a vallásos olvasókat viszont az erény bukása érinti kínosan, mert ebben csak a vallás erejének lekicsinylését veszik majd észre. Tovább menve, a pallérozott ízlésű olvasónak csalódást okoz egyes levelek gyarló és kevéssé árnyalt stílusa; az átlagos olvasót pedig az a téveszme vezetheti félre, hogy minden, ami ki van nyomtatva, művészi munka gyümölcse, ő tehát egyik-másik levélben egy író kínos erőlködését véli majd fölfedezni, aki maga helyett a szóban forgó személyt beszélteti. Végül pedig, általánosságban szólva, meg merem kockáztatni azt az állítást, hogy minden dolog csak a maga helyén érvényesülhet; tehát ha igaz is, hogy egy író túlságosan csiszolt stílusa sokat elvesz a társaságbeli emberek levelezésének természetes bájából, még igazabb, hogy az ő pongyola fogalmazásuk elviselhetetlenné válik, mihelyt kinyomtatva látjuk viszont.

Nem akarom tagadni, hogy a nekem szögezett érveknek van valami alapjuk, de azt hiszem, méltó választ tudnék adni rájuk, méghozzá anélkül, hogy túllépném egy bevezetés kereteit. De azt bizonyára mindenki átérzi, hogy a szerzőnek csak akkor kellene mindenre felelnie, ha maga a mű nem felelne meg semmire, márpedig ha így vélekednék róla, akkor éppoly kevés szükség volna erre az előszóra, mint az egész könyvre. (1784)