Ken Kesey regénye, a Száll a kakukk fészkére 1962-ben jelent meg. 1963-ban megszületett a színpadi változat. Miloš Forman 1975-ös filmje óta pedig az is ismerni véli, aki nem olvasta, nem látta. Az elmegyógyintézetnek azon az osztályán játszódik, ahol Ratched főnővér diktál. Az osztály több lakója itt húzza meg magát, mert nem tudja, vagy nem akarja vállalni azokat az összeütközéseket, amik a társadalomban való létezéshez elengedhetetlenek. Inkább vetik alá magukat a főnővér törvényeinek. Az egyik legrégebbi lakó, Bromden, a félvér indián süketnémának tetteti magát. Ha el tudja titkolni, hogy van esze, békén hagyják. Új beteg érkezése kelt átmeneti érdeklődést a bentlakókban. Randle Patrick McMurphy is tettet. Ő azt, hogy bolond. De ő nem rejtőzködő fajta. Szeret élni, és szereti, ha élnek körülötte. Szórakozni akar és szórakoztatni. Nem önzetlen grál-lovag, de van benne szeretet és szolidaritás. És megvan benne a felháborodás képessége. És nekimegy a mézbe mártott aljasságnak. Ken Kesey Száll a kakukk fészkére című regénye alapján
...Három gúnár kiabál, Napnyugatnak-támadatnak száll, Száll a kakukk fészkére, ki lesz kakukk vesztére?… (Gyermekmondóka)
Ápolók és ápoltak világa, kegyetlenség, bántalmazás, csúfolódás, lámpafény, gyógyszerosztás, lázadás. Valamint egy örök kérdés: Ki van a ketrec egyik illetve másik oldalán, ki az igazi beteg?
Van egyszer a nagysikerű, öt Oscar-díjjal jutalmazott film, és van a regény, ami Ken Kesey jóvoltából született, még 1962-ben. Na már most. Ez a kettő külön – külön is igen erőteljes alkotás, akár egyiket, akár másikat ismerjük, egy biztos, nem tudunk szabadulni hatásuktól. És akkor a színdarabról még nem ejtettünk egyetlen szót sem. Pedig rendeztek belőle, nem is akármilyet. Az Orlai Produkciós Iroda ugyanis most ehhez a darabhoz nyúlt. Pontosabban kérte fel Znamenák István rendezőt, hogy Szabó Kimmel Tamás, Péterfy Bori és Kocsis Pál főszereplésével állítsa színre a kultikussá vált Száll a kakukk fészkére című művet.
A helyszín ezúttal is a budapesti Belvárosi Színház, ahova idén ősszel vissza-visszajárunk, hiszen a Mindent Éváról (beszámolónkat itt olvashatja) című nagysikerű darab után, már másodszor ülünk bele a bársonyszékbe. A díszlet magáért beszél: szürke vasrácsok lakattal bezárva, fényes linóleum, és az a bizonyos zöld, ami a kórházakban nemcsak az ápolók ruhájának színét, hanem a falakat is jellemzi. Egy elmegyógyintézetben vagyunk.
Még világosban kezdődik a két felvonásos utazás, Takács Zalán éjjeli őrként emlékeztet minket arra, hogy itt az ideje az alvásnak. A villanyok ezután kialszanak, az ápolók pedig a nézőtéren át közelítik meg a színpadot, zseblámpáik fényével és hangos kiáltásaikkal követelik meg, hogy csönd legyen és alvás. A darab tehát már a kezdetekor részesévé teszi a nézőt, és nem kell sok időnek eltelnie ahhoz, hogy Jack Nicholson utánozhatatlan Oscar-díjas alakítása feledésbe merüljön. Bevallom, nekem az egyik kedvenc filmem a Száll a kakukk fészkére, és olyan erősen él bennem Nicholson játéka, hogy esetemben volt is minek feledésbe merülnie. De nagyon fontos leszögezni, hogy mind a regény, mind pedig a film egy teljesen önálló műfaj, tehát az összehasonlításnak nem szabad teret engedni.
Szabó Kimmel Tamás börtön elől az elmegyógyintézetbe menekülő Randle Patrick McMurhpy karaktere pedig hiteles és egyedi, lázadó és vagány, férfias és nagyszájú, ragyogóan áll neki ez a szerep (is). Péterfy Bori, akit az utóbbi időben inkább zenekari nagyasszonyként láthattunk, bizonyosan sok rajongóját csábítja majd színházba. Ratched nővér megformálójaként nem volt könnyű dolga, hiszen majdnem hogy eszköztelenül kell egy olyan erős és szikár Főnénit alakítania, akinek családja nincs, a betegek fölötti uralkodás teszi boldoggá. Szereti, ha a szabályai szerint kialakított kis mikrovilágban nem mond ellent neki senki. Egy nő, aki a férfiak fölött áll – már önmagában nem egy általános helyzet – egy nő, aki megszokta betegeitől az engedelmességet, most pedig jön a nagyszájú McMurphy és felforgatja a rendet. Ő a hatalom megtestesítője, akármilyen hatalomé, s mint ilyen, a darab aktuális volt 1962-ben és jelen korunkban is. A mindig sertepertélő törzsfőnök szerepében Kocsis Pál a színdarab harmadik állandó tagja, a többiek estéről estére cserélődnek, az előadás ugyanis hármas szereposztással látható. A sajtóbemutatón parádés volt a felhozatal, a fiúk kiválóan jelenítették meg a legkülönfélébb mentális betegségeket.
Érdemes mindegyikükre külön – külön is figyelmet szentelnünk, s folyamatosan pásztázni őket tekintetünkkel, mert minden gesztusukkal, mimikájukkal játszanak, együtt élnek szerepükkel. Jéger Zsombor a dadogó és rendkívül sebezhető Billy megformálója előtt külön is emelem képzeletbeli kalapom. Valamint érdemes megemlíteni a lányokat is, hiszen Finn nővér és Williams ápoló egy kissé extrémebb ruhában és kimondottan mély dekoltázzsal kétszer is megjelennek a színen. Egyetlen kis zavaró tényező, hogy a színváltásokat gyorsan, a nézők szeme láttára kell megoldani. Ekkor – bár sötét van – mindenki „ledobja” magáról az általa alakított figurát. Szerencsére a visszazökkenés csak pár másodpercig tart, és újra önként bevonuló ápoltak leszünk, akikre vár a fogmosás.
A Kakukkfészek bemutatója a Békéscsabai Jókai Színház nagyszínpadán, Pataki András, Jászai Mari-díjas rendezésében
Szerző: Zsidov Magdolna
Az amerikai szerző, Ken Kesey, Száll a kakukk fészkére című regényének színpadi változatát, a Kakukkfészek bemutatóját a Békéscsabai Jókai színház előadásában, szeptember 10-én tartották. Nem kis figyelem előzte meg a darabot, hiszen a Milos Forman rendezésében, 1975-ben filmvászonra vitt történetet, a világhírű rendező mellett, kivételes színészi alakítások tették különlegesen karakteressé. Így, aki a filmet látta, bizonyos nézői elvárássá szilárduló érdeklődéssel ült be a nézőtérre. Vajon megérinti-e ugyanaz, de legalábbis, közel hasonlatos élmény a békéscsabai teátrumban? A darabot Pataki András, Jászai Mari-díjas rendező állította színpadra.
A történet bonyodalmai egy kolostorból átminősített elmegyógyintézetben játszódnak, ahol akadnak rejtőzködő „betegek”, akik úgy keveredtek az akkut és krónikus elmebetegek közé, mint búza közé a konkoly… vagy fordítva. Ennek a néhány, „bujdosó” betegnek el kell hitetniük pszichés zavarukat, hogy megússzák azt a valamit, amiért idekerültek. Felettük, de minden gyógykezelt felett, éber szemmel Ratched nővér /Kovács Edit Jászai Mari-díjas/ őrködik, aki konfliktusok híján barátságos, zavargás esetén félelmetes, minden hájjal megkent boszorka, aki akarata alá akarja gyűrni a betegeket, úgy, mintha ez lenne élete legnagyobb feladata. Az intézetben több ideje gyógykezeltek rettegnek tőle, az évek alatt alárendeltjei lettek. A nővér kiszámíthatatlansága nagyobb félelmet kelt bennük, mint maga a betegségük, meghasadt, vagy - orvosi közbenjárással - „meghasított” tudatállapotuk. Kovács Edit alakításában egy átváltozó bűvész, aki teljes „életnagyságában” jelen van. Nemcsak szerepet játszik, de átlényegülten formálja a kiismerhetetlen nőt, akit mégis, minden beteg, valamilyen szinten ismer. Ennek a megszállott nőnek, talán magánélete sincs, kizárólag a munkájának él. Alakításában képes elhitetni magáról, hogy minden beteg felett létjogosultsága van. Ahogy az egyik beteg fogalmazza róla, hogy „az erőszak hatalom”.
A krónikus betegek között van helye Bromdennek, az indán Főnöknek, Katkó Ferenc tökéletesen hozott alakításában. Mint végül kiderül, csak tetteti, hogy süketnéma, így menekül a világ elől. Higgadt, fegyelmezett, békés beteg, aki a seprűjére támaszkodva ólálkodik a munka körül, vagy éppen kicammog a betegek látóköréből a magányba. Arcjátékában, hangjában, gesztusaiban, egy hatalmasra nőtt melegszívű medve. Ebben a csoportban van helye a tudatilag teljesen kiüresedett Ellisnek. Szerepét Hodu József jeleníti meg, akit „szögre akasztott” a rengeteg sokkolás, az agyállomány-csorbítás, s a faltól csak úgy képes ellépni, ha valaki megszánja és kihúzza kezéből az állítólagos szögeket. Beszéd nélkül is remek alakítást nyújt puszta arcjátékával, semmibe révedő tekintetével. Ennek a csoportnak következő tagja Scanlon, a levegőbe folyton jeleket rajzoló figura, Csurulya Csongor alakításában. Minden elismerés játékáért, a két felvonáson át tartó monoton jelüzeneteiért, az elmebetegek tipikus mimikájával. A krónikusok létszámát Ruck /Jancsik Ferenc/, a néma rádióját hallgató beteg szaporítja.
Az akkut betegek közé sorolhatók azok, akik kétséget támasztanak, hogy zavarodottként nem inkább épelméjűek-e, ahogy sok esetben az épelméjűekről is könnyű elképzelni, hogy inkább zavartelméjűek. Ezeknek a betegeknek a csoportjához tartozik Dale Harding, a megnyerő külsejű, kifogástalan modorú önkéntes beteg, aki nem találta a maga helyét a világban, ezért vonult be pszichiátriai kezelésre. Tege Antal alakítása lenyűgöző, ahogy az anyjához megszállottan kötődő, dadogós, nőügyekben gátlásos Billi Bibbit, Czitor Attila szerepformálásában. Ide tartozónak lehet tekinteni még a Charles Cheswicket alakító Szabó Lajost, és Martini alakjában, Bozsó Józsefet.
Természetesen orvos is van a színen, doktor Spivej személyében, Tomanek Gábor meghatóan kedves, szimpatikus alakításában. Kitűnik, hogy szakmáját értő orvos, csak az akarat és a felelősségtudat hiányzik belőle, akár a betegek, ő is alárendeltje lett Ratched nővér erős egyénisének. Megy minden a maga megszokott rendjében, amelyet egy szép napon a börtönbüntetését töltő McMurphy töri meg, akit a letöltendő fegyház helyett, kötekedő természete miatt ide ebrudaltak. Ellenállásával, lázadásával itt is azonnal felborítja a látszólagos fegyelmet. Ratched nővér helyett átveszi a betegek feletti irányítást, s ezzel akaratán kívül elindítja a drámai események sorát, hiszen Ratched nővér nem ismeri a megbocsátást, ezért gondoskodik róla, hogy a lázadó McMurphy elméjében „orvosilag kíméletes” katatón állapotot hozzanak létre. De milyen élet lenne, egy pusztán motorikus, skizoid lét? Létezik ebből kiút egy piti kis bűnöző, de melegszívű, közösségi ember számára? Csomós Lajos alakítása kétségtelenül sokszínű, megrázó, de igazán a második felvonásban robban be, amit a darab konfliktushelyzete is exponál.
A darab alapszövegének két metaforája van: egyrészt a megrendítő hang, másrészt a humoros beékelés. Ennek a kettősségnek köszönhető a drámaiság oldása és kötése. A látvány, és az érzékelés, természetes erővel szólaltatják meg a korabeli elmegyógyintézetek sokkolásainak, kiúttalanságának általános kritikáját, miközben nyilvánvalóvá válik a manipulált közeg, ápoltak és ápolók között.
A színpadi előadás végső soron nem differenciálja élesen a regényhez és a filmhez fűződő érzéseket, amit a darab végén a nézőközönség visszajelzése, az ünneplő taps igazolt. Elismerés mellett, kritikaként szükséges megemlíteni az időnként nagyon halkan hallatszó szöveget.
A jelmezek, és a díszlet Gyarmathy Ágnes Munkácsy Mihály-díjas munkája.
Kérjük, hogy a nagyobb méretben való megtekintéshez kattintson a képre!
Fotók: Takács Attila/Orlai Produkció
