Emma meg én

Egyszer megkérdeztem anyámat,

hogy volt-e fogalma születésem előtt arról,

hogy nem fogok rendesen látni?

Megrendített, amikor azt válaszolta,

nem tudta, látok-e majd, vagy sem, de vállalta a kockázatot.

Látva megrökönyödésemet, megkérdezte,

élveztem-e eddig az életet,

és a problémák ellenére érdemes-e élni?

Persze igennel kellett válaszolnom.

Kockázatot vállalt, de igaza volt,

és nekem – vakságom ellenére – alkalmam nyílik teljes életet élni,

éppen úgy mint családom többi tagjának.

Iskolás koromig fogalmam sem volt arról, hogy nem látok rendesen. Homályos, bizonytalan képek és színek között éltem; mintha mindent fátyol borított volna. De azt hittem: mások is így látják a világot. Látásom fokozatosan romlott, míg húszéves koromhoz közeledve éppen csak meg tudtam különböztetni a fényt a sötétségtől – de ez volt minden. Még álmaimban sem volt az embereknek arcuk. Alakok voltak csupán a ködben. Legrégibb emlékeimben- akár ébren voltam, akár aludtam- mindig ott volt a köd, aztán lassan körém zárult, míg végül áthatolhatatlanná vált, és még a homályos alakok is eltűntek benne.

1946-ban születtem Beestonban, Nottinghamban. Szüleimnek fogyatékos volt a látása, és a nálam három évvel idősebb bátyámnak, Grahamnak szintén. A szürke hályogot – amellyel születtem és amely idővel retinasérülést okoz – apámtól örököltem. Anyám szemével más baj volt, de sokat egyikük sem látott. Felidézve ezt a képet: négytagú család – közülük senki nem lát rendesen, mégis együtt élnek – különös lehetett olyasvalaki számára, akinek jó a szeme.

Ha én kivétel lettem volna – egyetlen, aki nem lát, olyan családban, amelyben mindenki más jól – , majdnem bizonyosan másképpen alakultak volna a dolgok. De nálunk vakságról senki sem beszélt, és arról sem, hogy nem lát jól. Megmásíthatatlan ténynek tekintettük, és senki sem említette. Talán szüleink valamilyen hallgatólagos összeesküvést szőttek e körül, és ha így volt, bölcsen tették. Ugyan mire lett volna jó, ha egy fiúnak és egy kislánynak megmondják, nem olyanok ők, mint a többi gyerekek? Így legalább megkíméltek bennünket egy ideig önbizalmunk megrendülésétől.

Csak visszamenőleg válik világossá számomra, hogy sok minden, amit mi a mindennapi életben természetesnek tartottunk, más ember szemében szokatlannak tűnhetett. Ha étkezés közben kidöntöttünk egy szószos üveget az abroszra, senki még megjegyzést sem tett, olyan gyakran előfordult. Azt hiszem, négy- vagy ötéves lehettem, amikor először gondoltam arra: vajon más gyerek miért nem fut neki a falnak, vagy esik le a lépcsőn olyan gyakran, mint én? Leesés, összeütközés annyira hozzá tartoztak az életemhez, hogy egészen természetesnek véltem. Talán legkorábbi éveimben kissé ügyetlennek tartottam magam, de megtaláltam a kellő magyarázatokat és mentségeket. És nem is zavart igazán.

Akkor ötlött fel bennem a gondolat, hogy más lehetek mint a többi gyerek, mikor láttam a barátaimat televíziónézés közben. Odahaza nálunk sohasem ülhetett le egyszerre az egész család, hogy a műsort nézze, mert mindegyikünknek nagyon közel kellett hajolnia a képernyőhöz, hogy valamit lásson. Hirtelen rájöttem: más emberek ülhetnek eléggé távol a készüléktől, mégis látják a képet.

Mostani emlékeim ezekről az évekről éppen olyan ködösek, mint ahogyan a napvilág maga volt számomra ebben az időben. Azt hiszem, egészséges szemű embereknek sok élénk emlékük van gyermekkorukról, de én képtelen vagyok akár apámra, akár anyámra visszaemlékezni másképpen, mint hang – , vagy érintésemlékek formájában. És mint ahogyan nincsenek vizuális emlékképeim szüleimről – legalábbis olyanok, amelyek jelentősek lennének – ,éppen annyira nincs vizuális impresszióm arról a házról sem, amelyben abban a kisvárosban éltünk, Mansfield közelében, amelyet Sutton-in-Ashfieldnek neveztek. Röviddel megszületésem után költöztünk oda.

Otthonomat csak a sülő kenyér és sütemény illata, a tűz melege és ropogása jelentette, amint a kandallóban égett. De semmi más. Apám sokat volt távol, mert piacokon szöveteket árulva járta az országot. Nem kétséges, hogy rossz látása akadályozta a munkában, de ezt sohasem ismerte volna be; ha elmondta azokat a fura eseteket, amelyek történtek vele. Emlékszem, egy este- hosszú utazásból hazatérve – elmesélte, hogy vonatcsatlakozására várva betért az állomás vendéglőjébe teát inni. Amikor elhelyezkedett a sok utas között, kiszemelt valamit, amit hamutartónak vélt. Előrehajolt, és belenyomta a cigarettáját, de utastársai legnagyobb derültségére, és az ő legnagyobb szégyenkezésére kiderült, hogy a hamutartó valójában – lekváros torta. Rövidesen be kellett látni apámnak, hogy kudarcot vallott a piacokon, mert látása rohamosan romlott.

Nagyon kevés pénzünk volt abban az időben, és nem sokára tönkre mentünk. A család Sutton-in-Ashfieldből Nottinghamba költözött, ahol a St. Ann’s Well Roadon kis szövetboltot nyitottunk. Azok számára, akik nem ismerősök Nottinghamban, úgy tudnám leírni legfinomabban a helyet, hogy a legegyszerűbb, legszegényesebb, leglerobbantabb negyede volt az egész városnak. Más szóval: nyomortelep. Emlékszem, folyton arra gondoltam: „Bárcsak valahogy rávehetném az embereket, hogy betérjenek az üzletbe, és vásároljanak.” A hét fénypontja pénteken volt, ekkorra valahogyan mindig sikerült összespórolni annyit, hogy húsos tésztát és paradicsomot vehessünk. Más napokon örültünk, ha egy-egy főtt tojás jutott mindegyiküknek.

Apám nem sokat tudott segíteni, és rettenetes csapás volt önérzetére – bele kellett nyugodnia a vakok életébe, és a Midlandi Vakok Intézetében keféket készítenie. Szerencsére a kefekötés nem sokáig tartott, mert röviddel azután, hogy elkezdte a munkát az Intézetben, életében először gitár került a kezébe. Természetes adottsága volt a zenéhez, és nem csak a jól ismert népdalokat fújta, hanem saját maga is írt verseket és komponált. Most a Nottinghami rádió egyik állandó programjában szerepel, és ezzel keresi a kenyerét. Sokat utazik a brit szigeteken is; vidéken és klubokban játszik. De attól már nem kell félnie, hogy megismétlődik a lekváros torta esete – leszokott a dohányzásról.

Anyám sokat játszott velem. Volt egy félszemű mackóm (talán a sors iróniája), és emlékszem, állandóan sajnáltam. Anyám és én, végtelenül hosszú játékokat játszottunk vele. Sokszor vitt magával vásárolni, és ha betértünk a Woolworth Áruházba, mindig arra vágytam, hogy megfoghassam a játékokat. Láttam a körvonalaikat, de addig, amíg meg nem érintettem valamit, nem ismertem fel, és ez alighanem gondot is okozott anyámnak, mert akkoriban a gyerekek számára a „Ne nyúlj hozzá” volt a parancs. De valahogyan megnyerhette a kiszolgálók rokonszenvét, és én megfoghattam a babákat, a plüssállatokat vagy az építőkockás dobozokat. És még ma sem ismerek fel minden tárgyat, míg meg nem érintem.

Volt egy kis háromkerekű kerékpárom is, bár a kertből nem engedtek ki vele. Amikor aztán a bátyám, Graham rendes biciklit kapott, én is kétségbeesetten akartam. De mint más esetben – anyám most sem mondta ki egyenesen: „ Nem kaphatsz, mert alig látsz”, hanem különböző ürügyeket talált ki. Mintha magának sem akarta volna bevallani, hogy rossz a szemem; olyasmi volt ez, amit legszívesebben soha sem ismert volna el. És azt hiszem, apám meg azért hallgatott, mert fájt neki, hogy örököltem szemének hibáját. Feltételezem, hogy amikor megszülettem, újra és újra reménykedett, hogy normálisan fogok látni. De követtem a családi hagyományt, és gondolom ezért húzódott vissza, és törődött kevesebbet velem. Ismerte saját nehézségeit, és tudatában volt, hogy nekem sem lesz könnyebb. Mégis, ami engem illet, ez járult hozzá, hogy nem értettem, bátyám miért kaphatott biciklit, és én miért nem?

Ezért egy szép napon „ kölcsönvettem” új, fényes, Herkules márkájú gépét. Attól, ahogyan felültem rá, és hajtottam, meg ami utána következett, visszaemlékezve még ma is remegek. De hát elvittem a biciklit, és kikarikáztam az utcára. Itt aztán úgy hajtottam, hogy észre sem vettem, a forgalom az út bal oldalán halad. Soha nem tűnt fel nekem, hogy az autók és egyéb járművek bizonyos útvonalat követnek. De csodálatosképpen valahogy semmi sem jött nekem, és miután nem tudtam, dombról lefelé hogyan kell fékezni, lefordultam az útról, keresztül a járdán, és végül neki egy falnak. Az idő már elhomályosította bennem, hogy mi is történt pontosan, amikor hazaértem, és anyám elé kellett állnom. Csak arra emlékszem, órákba telt, míg elszántam magam, és bevallottam, hogy mi történt, amikor bátyám észrevette, hogy összetört a biciklije.

Felmerül a kérdés, hogy miért nem próbálták annak idején megoperáltatni a szememet? Abban az időben azonban a szemsebészet nem volt olyan fejlett, mint ma, és családomnak az akkoriban alkalmazott módszerekkel nem volt szerencséje. Apám több sikertelen műtéten esett át; a bátyám úgy tért vissza a kórházból, hogy az operáció következtében fél szemére teljes egészben megvakult ( bár a másikkal jobban látott, mint én a kettővel)Aztán nekem is volt egy műtétem, az nem sikerült, és szüleim – különösen Grahammal kapcsolatos tapasztalataik következtében – elhatározták, hogy többet nem kísérleteznek.

Amikor ötéves lettem, felvetődött taníttatásom kérdése. Engem vakként tartottak nyilván és a tanulmányi testület ragaszkodott ahhoz, hogy speciális iskolába küldjenek. Szüleim hevesen ellenezték. A vakok iskolájában, amikor apám járt oda – bármilyen keveset vagy sokat látott a gyerek – ,vakok módjára tanították, azaz Braille - írásra. A helyzet azóta – elégedetten állapítom meg – teljesen megváltozott, és azokat a gyerekeket, akik legalább valamennyire látnak, arra biztatják ezekben az iskolákban, hogy használják a szemüket. Amikor anyám apámmal megismerkedett, apám csak a Braille-írást ismerte; anyám tanítottam meg a nagyobb betűk olvasására. Apámnak – mert speciális iskolába járt – védett gyerekkora volt, és később nehéz volt beilleszkednie a látók világába.

A Nottinghami Tanulmányi Testületnek azonban más elképzelései voltak. Először meggyőzéssel kísérleteztek, azután némi szigorral és végül a törvénnyel fenyegettek, ha nem „önként” küldenek a vakok iskolájába. Erre anyám azt válaszolta: „Jó, ha nem veszik fel Sheilát a rendes iskolába, mi neveljük és kész. Nem tehetnek ellene semmit.” Ez nem volt túl biztató kilátás, de aztán minden jóra fordult. Kiderült, hogy a helyi elemi iskola igazgatója fél szemére vak, így némileg értette a problémát, és megsajnált. Beleegyezett a felvételembe : majd kiderül, hogyan haladok. Soha nem szűnök vezérlő csillagaimat áldani ezért, mert ez az elhatározás tette olyan mássá az életemet.

Így hát a Bluebell Hill-i elemi iskolába jártam, és csak arra emlékszem, hogy ócska, zajos és túlzsúfolt volt. Amit vissza tudok idézni az, hogy rettegtem a gyerekek nyüzsgésétől a játszótéren. Úgy tűnt, mindegyik mindenfelé rohangál és visít egyidejűleg. Nagyon félelmetes volt, mintha hirtelen egy váratlan, őrült világba toppantam volna. Játékidő alatt mindig a falhoz ültem, hogy ne legyek útban; hallgattam a szirénázásszerű zajt, és látóhatárom peremén vég nélkül mozgó, vad alakok örvénylettek. Kicsi, kék bársonyruhás lány, aki azt képzeli magáról, olyan mint a többi gyerek az iskolában, de valójában nem olyan. Amikor tizenegy éves lettem, átmentem a pierponti felsőbe. Ekkor már egyedül jártam iskolába, és az út mindennap olyan volt egy kicsit, mintha a halálba indultam volna.

Attól eltekintve, hogy előre tudtam, belebotlok az utcán felejtett tejesüveg-tartókba, de még a házak lépcsőibe is, az utca végén néha fiúk vártak rám, és amikor elmentem mellettük, gúnyoltak. A leghízelgőbb megjegyzésük a „kancsal” volt. Még most is hallom a hangjukat: „Nézd a kancsalt...” De különös, volt a fiúknak egy korcs kutyájuk, az vonzódott hozzám, és meg hozzá. Gyakran megsimogattam, becézgettem, ő meg az iskoláig kísért. Fölösleges mondanom, hogy voltak nehézségeim az iskolában. Az volt az álláspontjuk: „Vagy megy minden különösebb segítség nélkül, vagy igazán elküldünk a speciális iskolába!”

Az egyik legnagyobb probléma: még az első sorból sem láttam a táblát. Egy napon – amely mélyen emlékezetembe vésődött – angoltanárnőnk, Miss Pell megengedte, hogy kimenjek, és közelről nézzem a táblát. Hosszú mondatelemzés volt felírva, amelyet mindenképpen nehéz volt megérteni, ezért egyszerre csak egy sort tudtam elolvasni, próbáltam megjegyezni, aztán visszamentem a helyemre, hogy leírjam. A baj ott volt, hogy az osztály egyre jobban fészkelődött: kétségbeestek, mert minden alkalommal, amikor kimentem, eltakartam egy részt a feladatból, amelyet ők egyenesen a tábláról írtak le. Rövidesen az egész osztály tele volt dühös kis kívánságokkal: „Most éppen azt a részt írom, tanárnő, arrébb tudná őt küldeni?”, „Útban van, tanárnő!”, „Tanárnő, nem látunk tőle!”

Miss Pell nagyon jóságos volt. „Jó, várjatok egy kicsit” – mondta. De a feszültség egyre nőtt, és talán három táblai kirándulás után abba is hagytam. Hallottam, hogy a méltatlankodó kifogások a megkönnyebbülés sóhajának adnak helyet. A csendet csak a tollak sercegése törte meg, mialatt én hátradőltem a padban, és megesküdtem: legyek bár örökké tanulatlan, ilyesmin többé nem megyek keresztül. Egyetlen vigaszom volt, hogy emlékezőtehetségem nagyon jól fejlődött. De minden egyes tanárra vagy diákra, akiben akiben nem volt együttérzés vagy nem értett meg, éppen annyi esett, mint aki igen, és rájuk nagyon jól emlékszem.

Egyik földrajztanárom észrevette, hogy nem látom az apró betűket, a különböző jeleket, jelzéseket a térképeken és diagramokon. Amikor rájött, hogy mi van velem, illetve mi nincs, felajánlotta, hogy korrepetál tanítás után. Figyelmes és kedves volt tőle; mindkettőnk jutalmaként év végén második lettem földrajzból. Miután módot adtak rá, sikerült a többiekkel együtt haladnom, és többé sohasem került szóba komolyan, hogy vakok iskolájába kellene mennem, bár látásom egyre romlott. Legtöbb vizsgámat jó eredménnyel tettem le, a jobb tanulók közé tartoztam, különösen azokban a tárgyakban, amelyekben a tanítás nagyrészt magyarázatokból állt, és emlékezetemre támaszkodhattam.

Különösen jól ment a történelem és a fizika-kémia, ahol egyszerű kísérleteket kellett végeznünk. Nem volt nehéz megjegyezni a Magna Carta pontjait, és Henrik feleségeinek nevét. Bármilyen különös, a Bunsen- égő használatával sem volt soha problémám. De például a földrajzban – ha csak a tanártól nem kaptam külön segítséget – nem voltam jó. Matematikában teljesen használhatatlannak bizonyultam, csak a hosszú számok osztásáig jutottam, mert nem tudtam lépésről lépésre követni a táblára írt példákat. Elképzelhető, hogy milyen nehézséget okozott nekem a tizedespont.

Barátságokat is kötöttem az iskolában, de nem olyan könnyen, mint a többi gyerek, mert nem vehettem részt a játékokban. Megpróbáltam csatlakozni hozzájuk, de soha nem tudtam lépést tartani. Bár teljesen reménytelen voltam teniszben, mindig beállítottak, és én minden tőlem telhetőt megtettem – hadonásztam az ütőmmel, kétségbeesetten reménykedve, hogy egyszer majd összefüggésbe hozhatom a labdával, ha átjön a hálón, de csak álltam a pályán, mozgó alakokkal pöttyözött, homályos tengeren, és semmiféle sikerélményre nem emlékszem. Feltűnően kevesen voltak, akik vállalkoztak arra, hogy partnereim legyenek, és rendszerint olyasvalaki akadt csak, aki amúgy sem szeretett játszani. Azt hiszem, ezek közül egy sem jelentett számottevő veszteséget Wimbledonnak.

Iskolán kívül is nehéz volt az élet. Voltak ugyan barátaim, de ők is tinédzserek voltak, és ebben a korban kevesen hajlandók egy vak barátról gondoskodni, akivel törődni, akit vezetni kell. Amikor esténként a Parliament Street-i Nottingham Palaceba vagy a hockle-i táncházba mentek, én is velük akartam tartani. De ha elmentem, azt kellett tennem amit ők, és velük menni mindenhová, ahová ők akartak. Nyomasztott a korlátozottság érzésem de nem volt választás; egyedül nem mehettem. Ha táncolni mentünk, megkövülten ültem, féltem, hogy felkérnek táncolni. Aztán, ha felkért valaki, attól féltem, hogy elhibázom a lépést, és nem tudom vele együtt csinálni. De ha senki sem kért fel, az aggodalomtól ugyanolyan meredten ültem, mert magamra hagyva nem láttam át a fények és a színek kusza szövevényén, és a zenére mozgó alakokat sem láttam elég jól ahhoz, hogy megállapítsam kik táncolnak.

Folyton arra gondoltam: „Mi lesz, ha elmennek a fiúikkal, engem meg itt hagynak?” Vagy: „Senki sem kér fel, mert látják, hogy vak vagyok!” Mindig nagy zavarban voltam, és gyakran árultam petrezselymet. Emlékszem egy különösen rémes esetre: egy Philip nevű fiú otthagyott a táncparkett közepén, amikor a zene elhallgatott, és hallottam, amint a többiek elmennek. Úgy éreztem, megnyílik körülöttem a föld, hallottam a táncosok hangját a terem szélei felől. Úgy csináltam, mintha a hajamat igazítanám, de belül reszkettem, míg egy barátnőm meg nem mentett. Ezután felhagytam a táncolással, olyan nagy megpróbáltatást jelentett számomra. Gyűlölni kezdtem az egészet, de ez teljesen eltávolított kortársaimtól, és azzal járt, hogy fiúkkal sem volt alkalmam találkozni. Ha meg találkoztam, hajlamosak voltak arra, hogy levegőnek tekintsenek, és persze sokat aggódtam, hogy talán soha nem megyek férjhez.

Ha az élet keményebb volt, mint amilyennek lennie kellett volna, ennek a makacsságom és büszkeségem volt az oka, mert határozottan visszautasítottam, hogy megkülönböztessenek a látóképes emberektől. De vigaszt is leltem, mert otthon olyan szülőkkel éltem, akik maguk is ismerték a vakság gyötrelmeit, és ami még fontosabb, tudják, a legjobb módszer: „ Nem feladni.” Ebben szerencsés voltam. Ha valamit nem tudtam, anyám megtanított rá. Akkor aztán egyedül kellett folytatnom és befejeznem. Például: tűbe fűzni. Anyám ezt olyan egyszerűen tanította meg, és egyben olyan módszerrel, – amilyennel – biztos vagyok benne – a látó ember sose próbálkozna egy vak esetében. – Fogd a tűt (a tű foka könnyen megtalálható, mert vastagabb, mint a hegye), és vedd a fonalat kettéhajtva a mutató - és hüvelykujjad közé. Aztán a tűt lyukával lökd a hüvelyk - és mutató ujjad közé, és a szál keresztül megy a lyukon. Nem biztos, hogy azonnal sikerül. Lehet, hogy igen, de az is lehet, hogy csak a huszadik alkalommal. Végül azonban mindig.

Arra is megtanított, hogyan lehet tapogatva varrni. A gombfelvarrás például könnyen ment, és egy csomó mechanikus tevékenységet el tudtam végezni, mert anyám megtanított tapintó érzékeim használatára. „Érezd meg!” – mondta. Ezt odáig fejlesztette, hogy éreznem kellett a szemetet, ha seprek, és aztán biztosnak lennem abban, hogy be is kerül a szemétládába. Ugyanez vonatkozott a vasalásra. A gyűrődéseket és a hajtásokat ki lehet tapintani. De feltételezem, ha egy látóképes család vak gyermeke lettem volna, még a vasló közelébe sem engedtek volna, attól félve, hogy összeégetem magam. Nálunk azonban nem volt más lehetőség, mindenkinek meg kellett tennie mindent, amit csak tudott, és engem erre neveltek.

Egyszer megkérdeztem anyámat, hogy volt-e fogalma születésem előtt arról, hogy nem fogok rendesen látni? Megrendített, amikor azt válaszolta, nem tudta, látok-e majd, vagy sem, de vállalta a kockázatot. Látva megrökönyödésemet, megkérdezte, élveztem-e eddig az életet, és a problémák ellenére érdemes-e élni? Persze igennel kellett válaszolnom. Kockázatot vállalt, de igaza volt, és nekem – vakságom ellenére – alkalmam nyílik teljes életet élni, éppen úgy mint családom többi tagjának.

Amikor az utolsó félévet töltöttem az iskolában, a jövőmmel kapcsolatos elhatározás nehezedett rám. Rettenetesen szerettem a kutyákat, legjobban szerettem volna velük foglalkozni. Hétvégeken a helyi kutyaotthonban dolgoztam, valahogy leplezve, hogy nem látok rendesen. Egyik szombaton nagy farkaskutyát sétáltattam, és egyszerre csak kiszabadult a nyakörvből, és fogalmam sem volt, hová lett. Rettegés fogott el. Mi lesz, ha elszalad, és elgázolják? Őrjöngve ráztam a nyakörvét és a pórázát, és hívtam és hívtam. Meglepetésemre, és végtelen megkönnyebbülésemre visszajött, mint egy bárány. De amikor jelentkeztem a pályaválasztási vezetőnél, és megmondtam, hogy kutyákkal szeretnék foglalkozni, oda sem figyelt. Az ötletet, mint képtelenséget, elvetették. Első kérdése meglepett. – Sheila, meg tudja mondani: hol van az Északi-tenger? Az Északi-tenger? Eltekintve a földrajztanulástól voltam is Skegnessben, az Északi-tenger partján. De képtelen voltam válaszolni. Ezen kívül nem is értettem, hogy miért érdekli? Következő kérdés: – Hát akkor hol van Birmingham? Erre tudtam válaszolni. És a következőre is: – Tudja hol van Edinburgh? Miután megmondtam, összeszedtem a bátorságomat, és megkérdeztem, miért akarja tudni? – Ha telefonkezelő lesz, és ezt ajánlom magának, biztosnak kell lennem abban, hogy tudja a különböző helyek földrajzi fekvését.

Elképedtem. Telefonkezelő? Ez volt a legutolsó munka, amire vágytam. Tudtam, hogy korlátozott látással nem sok választás lehetséges, de rémálmaimban sem gondoltam arra, hogy a megélhetéshez telefonhívásokat kapcsoljak ki-be. Mégis, amikor vége lett a félévnek, útban voltam Long eastonba, a kiképző központ felé, hogy kipróbálják telefonkezelői képességeimet. A Ted nevű, nagyon határozott és szigorú oktató felügyelete alatt megtanultam a kapcsolótábla kezelésének technikáját. Aztán a központ segítségével egy nottinghami nagy ruhaüzletben kaptam állást. Ebben az időben még láttam annyit, hogy megkülönböztessem a fényjelzéseket a gépen, de minden percet utáltam, amit ott töltöttem, bár elég könnyen kitapogattam, hogy a különböző kapcsolókat hová kell bedugni, megtanultam a hívások fogadását, az üzenetfelvételt, a mellékállomások számát; a légkör itt rémes volt.

Mégis ott ragadtam egy évig, amíg némileg kellemesebb céghez kerültem, ahol az emberek barátságosabbak voltak. Egy este alig csuktam be a bejárati ajtót, amikor anyám hangját hallottam. – Te vagy az, Sheila? Újságom van a számodra. – Mi az – kérdeztem, kitapogatva az akasztót, hogy rátegyem a kabátomat. – Hallottam egy neked való állásról. – Azonnal be akart számolni minden részletről, és mivel tudtam, mennyire aggódik, hogy egyedül járok Nottinghamba, megértettem, miért örül annyira. Telefonkezelői állásról volt szó a szivattyúüzemben. Méghozzá nem is a város közepén, így a közlekedés is egyszerűbbnek látszott. Másnap, amikor telefonáltam, Mr. Dicksonhoz kapcsoltak. Eleinte nem nagyon biztatott, és reményeim halványodni kezdtek, mert azt felelte, nagyon sok a jelentkező, és nem hiszi, hogy érdemes velem beszélnie. De amikor megmondtam, hogy nyilvántartott vak vagyok, magatartása azonnal megváltozott. Miért nem mondta előbb? Jöjjön el délután, majd beszélgetünk. Fél hat megfelel?

Meglepetésemre azonnal megkaptam az állást, és csak később tudtam meg, miért. Mr. Dicksonnak is testi hibája volt, fél lába rövidebb volt, és nehezen járt. Nagyon megértőnek bizonyult, és nem csak ekkor. Csodálatos ember volt: mindig meghallgatta mások problémáit. Ahogy a hónapok múltak, majdnem észrevétlenül fokozatosan romlott a látásom, és amikor tizenkilenc éves lettem, nem tudtam azt sem, hogy hová megyek, nem láttam sem a házat, sem az utcát. Nem tudtam már olvasni sem, és meg kellett tanulnom a Braille-írást.

Rájöttem, hogy a mindennapi szókincs mennyire csak a látóképesek világát tükrözi. A nyelv viszonylag szegény, nem látáson keresztül szerzett élmények pontos leírására, ezért a vakok nem képesek megfelelően közölni benyomásaikat. Nem csak a szavak váltak pontatlanokká, önkényesekké, hanem az idő-és helymeghatározások is, és nem mindig egyeztek egy látóképes ember megfogalmazásával. Azok számára, akik megszokták, egy törölköző, vagy csésze helyretétele teljesen automatikus. De a vaknak arra kell gondolnia: „hat lépés az ajtótól, öt lépcső lefelé a hallból a fürdőszobába.” Minden távolságot előbb gondolatban kell kidolgoznia. Ekkor, amikor lehetőségeim egyre korlátozottabbakká váltak, amikor jövőm egyetlen sötétlő űrnek látszott – Emma belépett az életembe, és teljesen megváltoztatta. Új világ tárult ki előttem.