A magyar betyárok |
Boldog-boldogtalan emberek életminősége |
A betyár
A magyar nyelv minden bölcsességének és szépségének összefoglalója-megörökítője, a Czuczor–Fogarasi-szótár, amíg eljut a „betyár” szó végső meghatározásához, akkurátusan végigveszi, hogy az egyes magyar tájegységek mit is értenek, kit is értenek a betyáron. Példának okáért az Alsó-Duna mentén a hajóhúzó embert, Komárom és Győr tájékán a pusztai, nőtlen cselédet, Göcsejben ama „rideg legényt, ki valamicskét szerezvén magának, a rendes szolgálatot abbahagyta, napi bérben jár dolgozgatni, függetlenségben él, s azért valamit tart maga felől”, az Alföldön (és „pesti köznép beszédében”) viszont a betyár „szolgálaton kívül csapongó, leginkább nőtelen, csavargó legény, ki holmi csínyokra, lopásokra hajlandó”. Summa: „Országszerte megegyező értelemben oly férfi, kivált legény, ki erkölcseire nézve nyers, beszédében, járásában, magaviseletében némi faragatlan negédet, hetykeséget, durva, aljas nyalkaságot fitogtat, s a finomabb életmód és társalgás szabályait igazi műveltség hiányában ferdén követi.” Maga a szó lehet török vagy szerb eredetű, és számtalan összetételben szerepel. Nehéz lenne nem idézni a „betyártánc” definícióját: „Keresett, helyke, nyalka feszességel, kicsapongó taglejtésekkel, széles kedvű kurjongások közt valódi betyárok módjára eljárt tánc, csárdás. Különböztetésül a nemesebb, delibb, ízletesb tartású s taglejtésű magyar tánctól.”
És nemcsak összetett szavak előtagjaként, hanem jelzőként is gyakran szerepel a (régebbi) közbeszédben is meg az irodalomban is. Virág Benedeknél a „kevélység”, Verseghynél a „hevesség”, Berzsenyinél a „gúny”, Mikszáthnál a „kedélyesség”, Aranynál a (durva) „dolog”, Adynál egyik helyt az „urak”, másutt a „ló” értelmének szűkítője. (Az 1898-ban Szegeden névtelenül megjelent, de valószínűleg Tömörkény és a jó szavú Cserzy Mihály által összehozott Betyárlegendák előszavában ez áll: „Azelőtt is volt betyár, ma is van betyár. Csak ma nem az a neve. Azelőtt kívül állt a társadalmon, ma bent van a társadalomban… Ma nem lovon járnak… hanem frakkban.” Ebben a hallatlanul ismeretgazdag munkában olvasható egy majdnem 300 darabos gúnynévlista, amely alapján és mögé nemigen tudunk valamiféle úrias imposztorokat, netán önfeláldozó patriótákat képzelni: Koca, Kácsfejű, Nyaksi, Kajla, Binya, Pacalos, Vakablak, Kukli, Ráclőcs, Kosbűr, Benyoda, Nagygeci, Zsizsik, Dadara, Kortyándi, Kanyi, Forgószerda, Rosszfar, Pöckös, Cicó, Hideghasú.) Babits leírja azt, hogy „betyár gondolatok”, Kosztolányi meg ezt: „betyár tavaszi-szelek”. A kései Arany felejthetetlen sora: „Hegyes éles jajja úti betyárnak”, a lágy szavú, liberális Tóth Árpád így határozza meg országát-nemzetét 1919-ben egy töredékében: „Mi vagyunk az Európa betyárja…” Parasztjaink, uraink hajdan kedvvel adták névként agárnak, ökörnek, lónak. A nyelvi igényesség, vagyis inkább a nyelvi leleményesség a betyároktól sem idegen. Egyikük így okítja kedélyesen vallatóit, s menti magát mókázva az „igaztalan” vád alól a biztos bitófa árnyékában: „Mindenféle teremtett állatot lehet lopni, csak lovat nem és birkát nem. A birkát ugyanis nem lopják, hanem elhajtják, a lovat se lopják, hanem elkötik.”
A Bakony ekkortájt válik a nemzeti mitológia fontos terévé, hatalmas rengeteg erdőt értettek rajta, amely valahonnan a pozsonyi Kárpátoktól lenyúlott, megyehatárokkal mit sem törődve, egészen a Dráváig. Így bakonyi betyárok – mondjuk – a somogyi Patkó fivérek is, István és János, mindkettőt 1862-ben akasztották fel, akiket azért is érdemes megemíteni, mert egy 1875-ös ponyva már „Bandit” emleget helyettük („Látott-e már egy lovon hét patkót?” – kérdi hetykén a szép csárdásnétól), hogy azután úgy kerüljön be Mikszáth Nosztyjába a veszprémi Somló-hegy legendái közé, mint ekkor – a századfordulón – a néptudalomban eleven úri haramia. (Az igaz Patkók körözési nyomtatványa ma is látható a Marcal melletti Dabróka csárdában kifüggesztve, Veszprém és Vas mezsgyéjén, amely ugyanolyan adomabéli csárda lehetett a XIX. század közepén, mint ami Almádiban állongott, bölcsen éppen Veszprém és Zala határára építve, hogy az asztal egyik végén ülő csendbiztosra biztonságban ráköszönthetett egy-egy pohár bort az asztal másik végén mulatozgató zsivány, az nem tehette rá a kezét, tudomásul kellett vennie, hogy morgására nóta felel: „Cifra szűröm Beszperémben vettem”.) A partiumi Adynak Bakony a világvárosi Párizs magyar metonímiája, és több mint fél évszázad múlva a vajdasági Sziveri János, ha tagadólag is, újra leírja ezt a helynevet Próféciák című versében: „nem Párizs, sem Bakony: / vér és takony”. A Bakony tehát egyszerre földrajzi név és mítosz. A Bakony a pogányok (a „pogányság”) búvóhelye Szent István óta. „S azóta ebből a szóból a magyar függetlenségvágyat érez ki: az uralommal való szembeszállást, forradalmi szellemet és lázadást.” A Bakony „a mítosz szerint őserdő, inhumánus, pogány, sötét, rejtélyes rengeteg, leselkedő veszélyekkel, váratlan vadságokkal” – így Hamvas Béla, aki szerint valamennyi szegénylegény közt Sobri a legnagyobb: „mitológiai hős”, „Sobri Jóskából lehet a Bakonyt a legjobban megérteni”.
Pannónia és a sztyeppe – a Bakony mellett az Alföld a magyar betyárvilág másik nagy típusának s egyben a magyar romantikus nemzetkarakternek az előbbitől sok tekintetben különböző változata. Vajda János egy nagyon érdekes, személyes tapasztalatokban, megfigyelésekben és történetekben igen gazdag cikkében – Duhajok és betyárok – azt írja, hogy az a különbség közöttük, „ami a gyalog s a lovas katona között. Amazok hazája a bérces Felvidék, illetőleg a Dunántúl, emezeké az alföldi sivatag”. Petőfi nyomán a hangadó („irodalmi”) magyarság – „a magyar romantika és zsurnalizmus” – inkább sztyeppei fajtának véli magát, noha Hamvas Béla (meg más nem alföldi magyarok) határozottan állítják, hogy a magyar „nem a puszták népe”. Emez állítása ellenére a nagy felföldi lutheránusnál senki sem szerkeszt érzékenyebb és pontosabb mondatokat az alföldi betyárságról. „A szegénylegény társadalomkívüliség, ez a sajátságos egzisztenciája, akihez képest mindenki más, aki letelepedett, árulónak látszik. Mintha valamihez csak ő maradt volna hű, és az a valami, ha titok is, a titkok legfontosabbika, amelyről mindenki tud, anélkül, hogy arra megtanították volna. A szegénylegény másik oldala a zsírosparaszt. A hontalanság és az ideiglenesség, amelyben a betyár él, hűség az abszolút sorshoz, és a nép azt tudja, hogy e sorshoz való hűségben a betyár mindenki fölött áll. Mintha a szegénylegény az Alföld remetéje lenne, sajátságosan ateista és vallástalan remete, aki a pusztában él elveszettebben, mint Keresztelő János, mert még Istene sincs.” A „betyárok csillaga” itt, az Alföldön, ezen a hol szikes, hol erdős, hol kalászt nevelő, hol ligetes-bokros, hol semlyékes, ezen az észrevehetetlen dűlőutakkal szeletelt, mindig szélfútta pusztaságon ki más volt, mint Rózsa Sándor. Aki ott mozog a népdalokban, és ott búsong a leghírhedtebb börtönök rablistáin, ott a szabadságharcos olajnyomatokon Kossuth apánk mellett, akiről Jókai is derekas igazságokat költött, s akinek Ferenc József azért ad kegyelmet, mert megmenti a császárt egy nekivadult ménestől, aki zsandár akar lenni valamelyik szabadulása után (ezt Andrássy Gyula meg is ígéri neki, de hát „Nagyurak ígérete nem mindig zsidópénz”). Milyen is volt? „Középnél magasabb, súgár termetű… élesen jelzett vonásain csaknem a jóindulat megnyerő kifejezését vélné az ember észrevenni, ha ama mélyen boltozott szemöldök alól kiülő, nagy, sötét szemeiből azonnal elő nem tűnnének a féket vesztett szenvedélyek fenyegető villámai.” Ott nyugszik a szamosújvári fegyház temetőjében, halálában sem a hazájában, halottan is bujdosásban.
A magyar mitológiának azért válhatott oly kedvelt alakjává a betyár, mert az általa vállalt életforma nagyon is hasonlított arra a képzetre, amelyet folyamatos elnyomatásban élő nemzetünk magáról megfogalmazott: az „örök bujdosás” nemzete (gondoljunk a kuruc versektől Kölcseyn át Nagy Lászlóig a legjelesebb költőinkre) a tényeket gyakran nagyvonalúan mellőzve állított emléket ezeknek a régi „pajkosoknak”, „malefactoroknak”, „imposztoroknak”, sőt néhányan a magyar ősvallás kiirtásának idejétől eredeztetik őket. Elég utalni egyetlen példára, a Krúdy Kálmánéra, akinek olyan „prókátorai” akadtak, mint Mikszáth Kálmán és jeles rokona, Gyula. Ezek az írók mondják őt „lángeszű kalandornak”, egy „komédiás kor” áldozatának, elhiszik és elhitetni próbálják, hogy Görgey futára volt, hogy a „francia forradalom tetteiért” rajongott, aki maga nyomozta ki, ha valami aljas bűntény adódott a környéken, s aki így mutatja be magát: „Engemet a szegények és szűkölködők szeretnek, mert ezeket a gazdag fukarok pénzével segítem.” Értük rabol tehát, meg azért, hogy a pénzt Oláhországon keresztül Garibaldihoz juttassa… Nem is bánt másokat, csak a hazafiatlan bitangokat, például azt az urat, aki a disznótoron a böllérkés alá kerülő sertéseket Kossuth, Damjanich és Türr István nevén szólongatja. A valóság ezzel szemben az, hogy elfogatása, illetve menekülés közbeni lelövetése után az egész Nógrád megye „pártkülönbség nélkül látszik örülni”. Már tizenöt évesen úgy összever egy juhászbojtárt, hogy megyei ügy lesz belőle, a megyeházán lopás gyanújába keveredik, lovat köt el (főbenjáró vétség ekkoriban), végül maguk a szülei adják katonának. Huszonegy évesen hármas erőszaktétel miatt („igen fiatal leánykákon”) fogják vizsgálat alá, s két évvel a szabadságharc után, immár útonállóként köröztetve, megerőszakol egy Lovik Terézia nevű hajadont, s utána még úgy meg is veri, hogy alig lehet életre hozni… A halotti bejegyzéséhez azt fűzi hozzá a rétsági plébános, hogy „A vad, veszélyes, közismert rabló méltó büntetését elnyerve veszett el szánalmas módon”. Angyal Bandi, Rózsa Sándor, Vidróczki, Bogár Imre meg a többiek csínytevéseikkel és gaztetteikkel, nyalkaságukkal és latorkodó dolgaikkal, rövid „tündöklésükkel” és életük csúfos végével (még a börtönben elhaló Rózsa Sándoré is az – hiszen ő, aki Krúdy szerint „olyan formájú volt, mint ahogy a Dózsa György alakja él a nép képzelmében”, „pápaszemes jámbor képű suszterként” alázatoskodik a börtönben) a kötöttségektől mentes életre adtak példát a környezetüknek (a „boglas parasztoknak”), ahonnan származtak, s amelytől betyárkodásuk során sem szakadtak el. Őrzi ezt a „zöldvásár” meg a „zöldmészárszék” szó – a betyárok, miután belaktak a lopott és leölt állat húsával, amivel nem bírtak, ott hagyták azon helyt, így juttatva a falusiakat ingyen és – ami akkortájt nagy szó – friss húshoz. Ott voltak az orgazdák, a korcsmatartó szépasszonyok, s oda volt beverve a „betyárszeg” a félreeső tanyák paticsfalába, rajta a szőrtarisznya, kenyérrel, szalonnával, amit éji órákon a „szerző-mozgó” hajdani csikós, katona, féket nem ismerő legény (a „járódó”, a „menős”, a „kojtorgó zsivány”, a „huzavonó”, a „mordályégető”) csöndben magához vehetett. Mindez persze nem zárta ki azt, hogy olykor maguk a parasztok verjék le vagy adják föl őket. (Miként 1857-ben magát Rózsa Sándort, „a betyárok csillagát”, akiről még nem is sokkal előbb Damjanich tábornok úgy nyilatkozott, hogy „Rózsa Sándor csapatjának vívása látásakor akaratlanul is a sivatag gyermekei ötlenek előnkbe”. S valószínűleg övé a betyárság legszikárabb pontosságú önjellemző mondata: „Most csak ilyen futó betyár vagyok, de azért szabad embör.”) Hogy ezek a rettegett alakok példázatokká válhattak, népmesei csodák megszemélyesítőivé, azzal a falusi köznép a maga álmait és vágyait fogalmazta meg. Az erőt látták bennük: Angyal Bandi úgy itta a bort, hogy a gönci hordót emelte a szájához (egy-másfél hektó!), Rózsa Sándor újszülöttként kirúgja magát a pólyából, a halasi Suba Péter ha megkapaszkodott a falban, úgy bírta három ló elhúzni, hogy a ház is „szakadt”. Őt egyébként megfogásakor olyan szerencsétlenül csapják meg karddal, hogy leszakad a koponyatetője: „ahogy vitték a göröngyös úton, a feje felső része, az agya veleje, úgy mozgott ki s be, mint a rosszul járó tubákos pikszis…” (Még ebben az állapotban is egy hétig elél, végül egy őr rúgja fejbe a patkós csizmájával.) Életük tele van titkokkal: az anyja hasából kivágott magzat ujjával világítanak, tenyerük sebébe csodafüvet forrasztanak, amely minden zárat megnyit, golyó nem fogja a betyárt, csak piros búzaszem vagy ezüst patkószög, s persze igazából nem is közülünk való, hanem a grófnak a fia… A betyár nemcsak szabad, hanem szép is. Bogár Imre, akit tizennyolc évesen akasztanak föl, „leventei termet”, „deli szépség”, „Isten képmását viselő arcvonásokkal”. Ablakok százaiból hullik a virág és a könny a kocsijára, nincs megvasalva, kezében virágbokrétát tart, szólnak a harangok, amikor az Üllei útnak a Gyáli puszta felé eső végén álló domb felé vonul a menet, 1862. július 26-án délután 6 órakor, a régi lóversenytér mögé, egy-két száz lépésnyire a Soroksári úttól a vasúti hídnál, ama négyoldalú kőépítményhez, ahol majd Kromberger Mihály megyei hóhér „kötél által kellő ügyességgel az élők sorából kivégzi”. (Elrettentésül és különösebb érzelgősség nélkül három napig hagyják itt lógni, ami valamivel kulturáltabb bánásmód volt, mint a pár évtizeddel előbb még divatozó, akkor ugyanis addig maradtak lakói az elítéltek a törvényfának, amíg oszló darabjaik le nem hullottak a földre.) S nyilván az sem ok nélkül való, hogy a betyárversek olyan költői szépségekben gazdagok, hogy szinte összeszövődnek a régi magyar sors legmegrendítőbb bujdosóversezeteivel. A Barna Péterről szóló balladában ott a híres búcsúzó sor – „Fúdd el, jó szél, fúdd el…” – mindjárt emellett: „Kár volna még nékem a fán megszáradni, / Lobogós, gyóts gatyám szélnek botsátani, / Szép sarkantyús csizmám szélnek összeverni, / fekete két szemem hollónak kivájni”… Egy másik híres-hírhedt zsiványról így kezdődik a régi vértanúhimnuszokat idézően a vers: „Sallai Pistának gyóts inge-gatyája / Vérben virágozik a testi ruhája…” Mindegyiküket jellemzi az elkerülhetetlennel szembeni nyugodt fatalizmus. A „Sándor bandájának” utolsó tagját 74 (!) éves korában akasztják föl Eszéken többrendbeli „megdarabolás” és egyebek büntetéseként. Őt még Ráday Gedeon, az alföldi haramiavilág felszámolója küldte húsz évre Illavára. Amikor legvégső elfogatásakor még sikerül gyomron szúrnia egy rendőrt, a másik így mordul rá: „Kár volt kendet föl nem akasztani már annak idején…” Erre ő: „Bizony az köllött volna már régön.” (A „megdarabolás” egyébként merőben a praktikum és nem a perverzió jegyében történt. A megfojtott embernek azért volt ajánlatos felvágni a hasát, mert a levegő kimenvén belőle, később veti föl a víz.) Valamiféle balkánias kegyetlenségre – mintha a XVI–XVII. századi „hajdúk” egyenes ági leszármazottai volnának – egyikük-másikuk hajlamos volt, ha olyan erős sérelem érte. Az 1860-as évek elején az egyik uradalom stájer fővadásza – erős üldözője a betyárkodó népeknek – ellőtte az egyik haramia pipáját. Ő ezért az „embertelenségért” cimboráival együtt tőrbe csalja, megölik, megnyúzzák, és saját tőrével laskára metélik, a bőrét meg kitűzik egy nyárfára, amely azután „úgy lengett, mint egy elrongyolódott véres lobogó”. De följegyeztek olyan „komiszságot” is, hogy mivel semmit sem találtak szegénynél, a zsidó lovát leölik, kibelezik, a zsidót belevarrják, hogy csak a feje maradjon ki a ló farkánál. Ráday Gedeon bámulatosan eredményes működéséről – akiről Jókai a Lélekidomár című regényének főhősét mintázza – bizonyítatlan rémlegendák sora szól, mert hallgat mindenki, a halottak is, a túlélők is. Ez utóbbiak egyike, Sándor néhai „katonája” is csak ennyit mondott a faggatózásra: „Valamikor ha satuba töttek volna, se bírtak volna belülem könnyet kisajtolni, most mög a költöző fecskéket is mögsiratom…” Mintegy ezer embert fogatott le, s húsz évre visszamenőleg el is számoltatta őket. Ő csalogatja be csellel – és végleg – Rózsa Sándort is. A Barbárok Móricztól vagy a Hernádi–Jancsó-féle Szegénylegények – a pátosztalan és mégis legendaerejű realitás eme mesterművei – őrzik emlékét haramiának és ítélkezőnek, annak az időnek, amely végérvényesen a múltba tűnik ekkor. A vasúthálózatot kiépítő civilizáció terjedésével a betyárvilág is megszűnik (noha akad azért egy-két kísérletük a postavonatok kifosztására), jellemző, hogy a Bakony szülötte Cholnoky Viktor Rituperjét a vonattal gázoltatja el. Ki volt az utolsó betyár? – soha nem fogjuk megtudni. Talán az a mord alak Krúdynál, aki a kommün idején ott álldogál a bakonyi út mentén? Vénen, de rettegtető szemmel és külsővel, marka mintha fegyvert szorongatna, s így szól a reszkető utazóhoz: „Elvtárs, kérnék szépen egy szál gyújtót…”
|
LAST_UPDATED2 |