K.D.: A rossz orvos - a rossz házasság miatt a gyerek szenved ki |
Boldog-boldogtalan emberek életminősége |
2016. április 24. vasárnap, 08:17 |
KOSZTOLÁNYI Dezső A ROSSZ ORVOS Kosztolányi első regénye egy házasság drámája, de a mű túlnő a téma közvetlen lehetőségein, sőt igazán fontosnak azt érezzük benne, ami az apró tragédia hátországát, magát a világot festi meg. Vilma és István amolyan kispolgári életet kezdenek, templomi esküvővel, zongorás, tapétás, cselédes lakással, elhervadó lendülettel, hamar kiábránduló bízással. A napok szürkévé, az esték unalmassá, hosszadalmasakká, északiasan réveteggé válnak, mindent megül az enerváltság és életképtelenség porvilága. Ki más lenne ennek a megavasodott mámornak boldogságcsinálója, mint Gyula, a régi megyebálok híres előtáncosa? Vilma operettes harmónia-igénye, úgy tűnik, ezzel a bonvivánöleléssel végre beérkezik valamilyen igazi rózsaszín-idillbe, és István nem is próbál ellenszegülni, maga már régen külön utakon jár. Egyetlen akadály marad csak, gyermekük, akinek a sorsát nem lehet olyan könnyen megfelezni, mint az együtt eltöltött évek terhét. Tépelődővé, kínlódóvá válik a tervezgetés, a kötelességízű szülői szeretet perlekedik a szabadulásvággyal, és késik a megoldás. A regény minden sorában, félszavában felizzik a türelmetlenség indulata, magában bolygó feszültsége, mely nem találja útját a levezetődésnek. Az elégületlenség, a viaskodó egyhelyben topogás felőrli az idegeket, megrendíti az ítélkezést, elzsibbasztja az éberséget, száműzi az önfegyelmet. Amikor a fiúk megbetegszik, ez a lebegő lélekállapot, ez az annyiban nem tudatos szétszórtság, amennyiben tudatos állandósítója egy belső érdek, a tragédia forrása lesz. Vissza a főoldalra * * * Vissza a kereséshez TARTALOM• Kosztolányi Dezső: A rossz orvos: I.
Kosztolányi Dezső
1996. december 27.
Mi öltük meg ketten, mert nem szerettük eléggé - mondja a meggyötört apa volt házastársának kisfiúkról, Istvánkáról, akit dilettáns orvosi kezelés fosztott meg az élettől. Nem a friss gyász pillanataiban kerül sor a beszélgetésre, hanem később, a szűnni nem akaró fájdalmas emlékezés idején, az elhatalmasodó bűntudat iszonyú súlya alatt. ******************************************************* KritikaA rossz orvosMűhibaReményi József Tamás Az életút egészéből következő, ezért levezekelhetetlen bűn A rossz orvos témája. Ismét egy Kosztolányi Dezső-mű filmen.
A rossz orvos címszereplője, a köztiszteletben álló, kedélyes konform közepette működő és tökéletesen ostoba doktor bácsi Kosztolányinál magának az életnek a szimbóluma. Az életé, a felnőtt világé, amelynek közmegegyezéses értékeit engedelem és megbecsülés hatja át, noha erre érdemtelen: valójában üres és közönyös. A doktor Gasparek nevű barom nemcsak azért küld halálba egy kisfiút, mert nem ért a szakmájához, hanem mert sem saját tudatlansága nem kelt benne szikrányi kételyt, sem a beteg – a másik ember – nem érdekli. „Na, kis huszár, mi újság?” – harsan a joviális kérdés valahol a betegágy fölött, de a hang tulajdonosa nem kíváncsi semmire. A kis huszár tompa csöndben távozik. A szegény kisgyermek panaszaiban kiérlelt világszemlélet érzékenységével s a Pacsirtábanmajdan tökéletesedő lélektani folyamatrajzot megelőlegezve írja 1921-ben Kosztolányi e beszélyét. Az élet tragikus részvétlenségének atmoszférája itt találkozik először hosszabb epikus formában a gyerekükön keresztül önmagukat meggyűlölő emberpár pszichózisával. A szülők, István és Vilma saját szeretetlenségükhöz, saját életformájuk csődjéhez asszisztálnak akkor, amikor Gasparekre bízzák fiuk sorsát. „Mi öltük meg” – jelenti ki István, és ezt nem elsősorban a mulasztások okozta lelkifurdalás mondatja vele, hanem annak fölismerése, hogy minden, ami tőlük való, ami velük kapcsolatos – elpusztul. A személyiségből, az életút egészéből következő, ezért levezekelhetetlen bűn A rossz orvos témája, amely a filmváltozatban hézagosan érvényesül. Amikor az adaptálókat nem nyűgözi túlságosan a történet rekonstrukciójának terhe, nem köti le energiájukat a „jelenetek egy házasságból” – típusú dramaturgia feladatsora a maga akkurátus időrendjével, akkor filmnyelven is meg-megszólal Kosztolányi hangja. (Röpke példa: vonatkupé, a család utazik, István éhes tekintettel néz a folyosón ellebbenő lányok után, az anya erre ingerült, oda sem figyelő (!) mozdulattal letörli Istvánka ablakpárába rajzolt emberkéjét, amely így, a gyerek számára megmagyarázhatatlan agresszió folytán megsemmisül.) Ez a szorongás, a rettenet hangja, a „mivé leszünk?” borzalmáé. Korántsem esetleges, ahogyan az író az ifjú párt összeadó, szeretetet prédikáló pap rémséges halál-arcával intonálja a szöveg egészét, s ennek az expozíciónak a kísértetfényébe állítja a később árván maradó férfi és nő figuráját. A film ehelyett áradó és félrevezető zenei korstilizációval indul, báli miliővel és báli információkkal, mintha nem Kosztolányi – hanem egy ironikus Herczeg Ferenc-históriát készítene elő. Igaz, a jelenetezés nem kisrealistán pepecselő, az ifjú pár mintha a nemlét sötétjéből valcerezne elénk, az adaptáló intelligencia azonban nem párosul átütő alkotói erővel. Már a kezdő képsorok, szinte az érezhető szándékok ellenében, illusztratívak maradnak. A szöveg pedig nehezen adja meg magát, hiszen Kosztolányi többet bíz az egymással rímelő metaforákra, mint a dramaturgiára. Istvánka nemcsak sorsával jelképezi a jóvátehetetlent, hanem minden gesztusával, gyermekségének minden jegyével az életfilozófia viszonyítási pontja. Lássuk csak, hogyan jellemzi például az író Istvánkát holtában: „Kis orra megnyúlt, ami kifejezését komolyabbá tette, homloka domborúbbnak látszott, mint életében, általában olyan jelentékeny lett, mint egy felnőtt”. A megfigyelés pontosságán túl (annak révén) itt költői nyomatékot kap az elbeszélés alapmotívuma: a mindenkori felnőtt nem más, mint meghalt gyermek, olyan lény, akiben már kihunyt mindaz, ami az embert érdekessé, egyénivé teszi. Istvánkának el kellett pusztulnia, ha igazodni akart a szeretetlen világhoz. Es megfordítva: a szülők is a volt gyermekben elveszett, elvesztegetett, föl nem ismert gazdagságot sejtik meg, amikor képesek újra, a szerelemnek nevezettnél sokkal mélyebb érzelmekkel gyöngédek lenniegymáshoz. A kis halott felnőttségére az elárvult apa kényszerű gyermeksége válaszol; a kártyatermi feloldódásban „azok, akik künn az utcán pár szót se tudnának váltani egymással, itt órákig eljátszanak, mint kisgyerekek a porban. Egyszerűek lesznek, a nyárspolgár meg se érti őket”. A tragédia katarzisa nyomán újra, groteszkül megtalált folytonosság, az ember gyermeki önazonossága felel a csapás előtti ambíciókra, csupa felületes, kopár vágyra. Egy fizetett pásztorórára, megbízható pesztonkával fölszerelt háztartásra, karrierre. Például a mozdulatra, ahogyan az osztályvezetővé kinevezett apa élvezte „a férfikor szomorú diadalát, a hatalmat”. A film alkotói itt is eljutnak finom jelzésekig. A házasélet első napjaiban az ifjú férj a csintalan hitvest, mint egy gyereket, elfenekeli. A Gáspár Sándor játszotta férfi megméltóságosodó elégedettséggel ereszkedik hivatali székébe. Szépen megoldott apa és anya(Kubik Anna) csöndes békekötésének jelenete is. Ám az eredeti költői képek kijelzései helyébe bátortalan elegancia lép. Kosztolányi adaptálása lényegében ugyanazt a csapdát rejti, mintCsehov színrevitele. Kettőjük alkatában a közelhajló részvét gyöngédségének és az elfogulatlan intellektualitás gúnyos fölényének feszültsége munkál. S ahogyan a balalajkaszóra szenvelgő előadások egész sora, egy évszázad (lelki) szépség-nosztalgiája elfödte a banalitások kíméletlencsehovi paródiáját, úgy Kosztolányi is jólneveltségre csábít. Fájdalmas líra az övé, de sokkal kegyetlenebb, csúfondárosabb, expresszívebb, mint gondolni szokás. Tőle tudjuk: egy rossz költő megindító. Ő nem az.
|
LAST_UPDATED2 |