Deák Ágnes
A BESÚGÓK
ÉS A KÖZVÉLEMÉNY
AZ 1860-AS ÉVEKBEN http://www.szazadveg.hu/kiado/szveg/deak39.pdf
Tóvölgyi Titusz a Bach-korszakról írott ironikus „siralmas histó- riájá”-ban 1868-ban így idézi fel az államrendőrség titkos alkalma- zottait: „Ha igazságosak akarunk lenni, bármennyire becsmé- reljük is a Bach-korszakot, be kell vallanunk, hogy birt az jeles intézményekkel és becsületes emberekkel is. Jeles intézményeinek so- rába tartozott a »spitzlik rendje« – s derék józangondolkozásu emberei közé tartoztak a spitzlik. Ezek voltak aztán az emberek! Láttuk őket kezdetben mint rongyos, kóczos, piszkos lumpokat, s később az intéz- mény áldásos keze ugy kivasalta őket, hogy gavallérokká lettek. E rend nemcsak férfi, de női tagokkal is dicsekedett, s élén előkelő tisztességes polgárok álltak, jóhirü gazdag emberek, kik értettek a pénz- keresés módjához, s egy kis gazemberséget nem tartottak hatodhét or- szágraszólódolognak,megfértaz azősajátbőrükbenugy,hogy embernek kellett lenni annak, ki valami kiálló részét észrevette.” 1 Nem véletlen, hogy az 1850-es évek „krónikája” megemlékezett a besúgókról, hiszen akkoriban az ország lakossága úgy érezte, titkosrendőrök hada lesi szava- it és lépteit a köztereken, az otthonokban egyaránt. Hentaller Lajos pub- licista, a közjogi ellenzék ismert híve 1894-ben úgy nyilatkozott, hogy az 1850-es években Pest lakosságának egynegyede állt a titkosrendőrség szolgálatában, 2 és véleményét bizonyára sokan osztották. Deák Ágnes A besúgók és a közvélemény az 1860-as években* * Az államrendőrség működésére vonatkozó kutatásaimat a következő szervezetek támogatásatettelehetővé:FondszurFörderungwissenschaftlicherForschungen(Bécs),Lisa Meitnerösztöndíja,Osztrák–MagyarAkcióprogramAlapítvány,OrszágosTudományosKu- tatási Alap (OTKA T 26354), Magyar Ösztöndíjtanács, Habsburg kori Kutatások Intézete. 1 Tóvölgyi Titusz 1868. Tóvölgyi (Schaffner) Titusz (?–1918) hírlapíró, utolsó évei- ben a miniszterelnökségi sajtóosztály tagja volt. 2 Hentaller Lajos 1894, 30.Page 2
A BESÚGÓK ÉS A KÖZVÉLEMÉNY AZ 1860-AS ÉVEKBEN 4 De vajon miközben a közvélemény a mindennapokban állandóan jelenlévőnek érezte a besúgók éber tekintetét, mennyire voltak hite- les információi azok személyéről, s általában véve az államrendőrség működéséről? Az 1850-es évekből nagyon kevés forrás áll rendelkezé- sünkre e kérdés tisztázásához, hiszen éppen a szigorú államrendőrségi felügyelettől való félelem folytán a kor embere óvakodott legbelsőbb érzelmeit s politikailag veszélyesnek minősülő gondolatait megörö- kíteni, így aztán az utókor történészének is nehéz a dolga. Az 1860- as évek némileg enyhült légkörében azonban már gyengültek a féle- lem beidegződései, sőt az 1860–1861-es rövid alkotmányos korszak az állampolgárok többsége számára bizonyossá tette, hogy az önma- gát egyébként is provizórikusnak tekintő és hirdető új politikai kur- zus csak rövid ideig tarthatja fenn magát, s ez önmagában is erodálta a korábban már-már mindenhatónak hitt államrendőrség tekintélyét. Éppen ennek köszönhetően már jóval pontosabb képet alkothatunk ar- ról, hogy ebben az évtizedben a közvélemény hogyan próbált és tudott elszámolni és leszámolni az 1850–60-as évtized gyűlölt intézményével és annak ágenseivel, ahogy arról is, hogy a politika erői, kormányzó elitek és ellenzékek milyen szerepet játszottak ebben. Az úgynevezett Bach-korszak végét 1859 augusztusában Alexander von Bach belügy- és Johann Franz Kempen von Fichtenstamm báró rendőrminiszter leváltása indította el, de az alapvető politikai változá- sokra 1861. október 20-ig kellett várni. Az ezután következő egy év gyors politikai eseményeket és fordulatokat hozott, a rendőrségi szer- vezetben azonban – s még inkább igaz ez az államrendőrség működé- sére – a birodalmi központban nem sok változás történt, csupán any- nyi, hogy 1861 őszén a birodalmi tanács határozatot hozott a levéltitok védelméről. 3 Magyarországon viszont már 1860 nyarán szervezeti át- alakulások indultak meg, megszűntették a szegedi, nagykanizsai és a komáromi rendőrbiztosságokat. Az októberi diploma a rendőrségi hatásköröket két részre osztotta. A helyi rendőrségi ügyek, például a közrend és vagyonbiztonság fenntartása, útlevél ügyek, vendéglők, kocsmák felügyelete stb. az újjászervezett községi irányítótestületek hatáskörébe kerültek, míg a „magasabb vagy államrendőrség” felada- tait – köztük például az egyesületek, a sajtó, a színház felügyelet, az 3 Hogy a magyarországi közvélemény a berendezkedő provizórium viszonyai köze- pette milyen szkepszissel szemlélte a törvény születését, jól jelzi a Pesti Napló kom- mentárja: „Reméljük azonban, hogy a szóban álló törvénynek nem az lesz a következ- ménye, hogy azontul ügyesebben járandanak el, hanem az, hogy e tárgyban jövőben épen nem »járnak el«…” Pest, november 20. 1861. „......” szignóval. Pesti Napló, 12. évfolyam 268–3534. szám 1861. november 21.Page 3
5 FIGYELŐK idegenrendészet teendőit is – továbbra is a hét rendőr-igazgatóság (Pest, Sopron, Pozsony, Kassa, Nagyvárad, Nagyszeben, Temesvár) látta el. Októberben személycsere történt a magyarországi rendőri szervezet legfontosabb posztján is, hiszen Joseph Protmann pest-budai rendőr- igazgatót Joseph Worafka váltotta fel, aki azonban azt megelőzően is az igazgatóság alkalmazottja volt. Az októberi diploma kibocsátása után a magyarországi régi-új kor- mányzati szervek vezetését átvevő úgynevezett ókonzervatívok – min- denekelőtt Vay Miklós báró magyar kancellár és Mailáth György gróf tár- nokmester – célja a különálló rendőrségi szervezet teljes megszüntetése volt Magyarországon. A rendfenntartást a községek, városok, megyék hatáskörébe kívánták teljes egészében utalni, lehetőleg még az ország- gyűlés 1861. áprilisi megnyitása előtt. A helytartótanács s a kancellária több ízben is javaslatot tett erre Karl von Mecséry báró rendőrminisz- ternek. 4 A konzervatívok erőfeszítései ellenére Mecséry egyáltalán nem tartotta alkalmasnak az időpontot a magyarországi rendőri szervezet megszüntetésére, illetve alapvető átalakítására, s így az államrendőrségi információszerzés mechanizmusai is tovább működtek. „Szagloncok” és „fülelők” Az országban a közhangulat a megbukott rendszer elleni közutálat je- gyében érthetően fordult az állami rendőrség intézményének egésze el- len, melyet – mivel annak hatásköre 1848 előtt egyébként sem terjedt ki Magyarországra – illegitim, csak átmenetileg fennálló intézmény- nek tekintettek. Ezt vallották többé-kevésbé nyíltan az újjászerveződő városi, megyei hatóságok tisztviselői is. A megelőző évek politikai nyomása után mindenekelőtt a nagy meg- könnyebbülés volt jellemző, s ezzel együtt a „kibeszélés” szükségle- te. A publicisztikákban ezekben az években formálódott ki az 1850-es évekről az a kép, amely azután bevésődött az utókor tudatába, a passzív ellenállás mítoszának kialakulása is a nemzeti mozgalom újjászervező- 4 Mailáth György jelentésfogalmazványa Vay Miklósnak, Buda, 1860. november 26. Magyar Országos Levéltár (MOL) D 191 Magyar királyi helytartótanács, elnökségi ira- tok, 794. IV.1862; Vay Miklós leirata Mailáth Györgyhöz, Bécs, 1861. április 3. MOL D 191 214. d. 794.IV.1862; Mailáth György jelentése Vay Miklóshoz, Buda, 1861. április 10. MOL D 185. Magyar királyi udvari kancellária, elnöki iratok 1861: 397. és uo. D 191 794. IV.1862; Vay levélfogalmazványa Mecséryhez, Bécs, 1861. április 12. MOL D 185 1861: 397.Page 4
A BESÚGÓK ÉS A KÖZVÉLEMÉNY AZ 1860-AS ÉVEKBEN 6 désének ezen időszakára nyúlik vissza. A Bach-rendszer sötét éveire visszaemlékezve a zsandár, a finánc, a policáj és az „idegen” Bach- huszár mellett a spicli volt a kortársak számára a leginkább jellemző figura. Ennek jegyében a „zsandáros és policzájos időkről” 5 bőségesen közöltek spiclitörténeteket is, immáron a sötét és a mulatságos sajátos vegyületével jellemezve a hátuk mögött tudott éveket: a rettegett rend- őrség balfogásai és velük a „titkos fülelők” anekdotikus motívummá, illetve figurává (is) váltak, ahogy a mindenhol, még a legrejtettebb zu- gokban is besúgókat sejtő óvatoskodók is. „Reszketi ur – írja a Bolond Miska 1860 végén –, mielőtt kinyitja a száját, előbb jobbra néz, nem látja-e Lesi urat, aztán balra tekint, valjon nincs-e közel Sutyi ur, végre hátrafordul, hogy nem sompolygott-e utána Kullogi ur, mikor aztán eképen jól körülnézett, s nem látja sem Lesi, sem Sutyi, sem Kullogi urakat, akkor füléhez hajol és szólni készül; de meggondolva, hogy hátha magad is oly hivatalt viselsz, minővel senki sem dicsekedik, megsimogatja az állát (Reszketi ur nem növeszt szakált) és azt mondja: »ejnye beh szép idő van« (notabene csak ugy omlik a zápor), »bizony jól esik sétálni, a ki nincs bezárva!«” 6 Jókai Mór az Üstökösben már október végén megkezdi „Titkos denuncziácziók. A policzájnak titok- ban besúgja Kakas Márton” című sorozatát. 7 Decemberben feltűnik a hirdetés a Bolond Miska hasábjain: „Leszállitott ár!!! Alólirottak rög- töni továbbköltözés miatt önkénytes végeladást rendeznek s legjobban fölszerelt fülraktárukat a t. c. közönség figyelmébe ajánlják... »Már a falaknak is vannak fülei«, hallottuk még csak néhány hét előtt, s igy cikkeinket, mint a falakat különösen ékesitő tárgyakat is ajánlhatjuk. Spitz Lipót & Co.” 8 Az első virágkorukat élő vicclapok és az évtizedben végig igen népszerű anekdotagyűjtemények sorozatosan közölnek spic- li-írásokat, melyekben a besúgó szinte mindig tudatlan, nevetséges és jelentéktelen információk továbbítója, inkább cirkuszi bohóchoz, mint veszélyes ellenséghez hasonlít. Egy példa „egy pesti dilettáns spicli” leveléből: „A posta directio épületén ujra diszlik az aranyos sas; órá- 5 Historiai adomák. Üstökös, 10. kötet 2. szám 13. 1861. szeptember 14. 6 „Okos Péter Bolond Miskának I.” Bolond Miska, 1. évfolyam 27. szám 106. 1860. december 2. Egy korai példaként lásd még: „Korcsmai diplomaták”. Üstökös, 1. kötet 7. szám 106. 1859. február 12. 62. 7 Példaként idézzük fel a sorozat X. darabját: „Valami Gólya nevezetű rejtélyes uta- zó minden útlevél nélkül kijár Olaszországba, s onnét vissza. Tudva levő dolog, hogy az ősapja már Attila idejében Aquiléja ostrománál titkos tudósitójuk volt a hunnusoknak. A határon fel kellene tartóztatni és megvizitálni.” Üstökös, 7. kötet 11. szám 1860. november 10. 8 Nem csoda, hogy a lap e példányára felfigyelt a rendőr-minisztérium is, megtalálhat- juk azt az államrendőrség irattárában is: HHStA, Informationsbüro, BM 6744/1860.Page 5
7 FIGYELŐK kig állok ott, s nézem az átmenöket. Oh ha voltaképen megirhatnám, mennyi mindenfélét kiolvastam az itteni rakoncátlankodó ifjak arcvo- násából. Soknak a szájmozgását is megvigyáztam, s állithatom, hogy nem egynek jutott eszébe a pemzli meg a kulimász”; „a szinháztéri kioszkban megvesztegettem egy kellnert: éjjel kikapartuk a földet a legnagyobb oleander edényből s belebujtam hallgatózni: mintha meg- szagolta volna ezt az itt lebselő néhány exkövet, mert ez óta az egy lélek sem jár oda. A költség megint nyakamon marad?” 9 A történetek szerint ráadásul a spiclik kiléte sem maradhatott titokban a lakosság előtt, már csak ezért se lehettek nagy ártalmukra. 10 A megnevezésük is igen változatos ebben az irodalmi műfajban, a spicli, kém, denunciator mellett szó esik itt „szaglonc”-ról 11 , „szószállító-ról, aki „a fülével ke- resi a kenyerét”, 12 „titkos fülelők”-ről, 13 „kéznél lévő tanu, tisztelet- beli följegyző”-ről, „napi dijjal”. 14 A köznyelvben minden bizonnyal leginkább spiclinek nevezték őket. Létezett továbbá a „konfidens” megjelölés is, de ezt csakis a hivatalos rendőri iratok használták „mun- katársaik” megjelölésére. A vicclapok kedélyes életképein a kor embere bizonyára jól szórako- zott, 1860–1861-ben mégis inkább az elkeseredett és felháborodott in- dulatok domináltak a letűnt kor ágenseivel szemben, s a hivatalos rend- őri szervek mellett, talán még nagyobb dühvel, a feltételezett besúgók felé fordult a közvélemény figyelme. Elszórt híradások fennmaradtak a besúgónak tekintett egyének fizikai bántalmazásáról is, 15 de minde- 9 Egy pesti dilettans-spitzli leveleiből. II–III. „Kotró Lőrinc” aláírással. Bolond Miska, 2. évfolyam 37. szám 146–147. 1861. szeptember 15. Egy másik példa ugyanebből a lapból: „Egy elszökött civilizátor itt felejtett kalucsnija talpába bevarrt titkos utasitás hű másolata”. Bolond Miska, 2. évfolyam 23. szám 90. 1861. június 9. De idézhetjük az Üstökös „Ominosus dolgok. Denunciatió a bécsi politzia számára” című cikkét is. Üstökös, 8. kötet 12. szám 95. 1861. március 23. 10 Vö. például: „Tinaut=tinó”. In A Bach-korszak adomákban. 138–139. 1859-ben a bécsi rendőrminiszter a magyar főurak forradalmi szimpátiái kitudása végett „valami Tinaut nevü franczia embert” küld Pestre, de még érkezése előtt tudtak róla, és sehol nem fogadták, még a Nemzeti Kaszinóba sem engedték be. Ez a példa is mutatja, hogy az efféle történetek az évtized későbbi éveiben sem tűnnek el, ilyen jellegű írásokkal – persze elsősorban 1867. február után – végig találkozhatunk. 11 Egy „spitzli”, a ki „két kulacsos.” Üstökös, 18. kötet 35. szám 278. 1867. augusztus 31. 12 A Bach-korszak adomákban. 166. 13 Tigriskörmök. Ludas Matyi, 1. évfolyam 5. szám 278. 1867. május 5. 35. 14 A Bach-korszak adomákban. 193. 15 Rottenbiller főpolgármesternél például Bubelay István szabólegény panaszt tett Kunszt Ferenc, a Zrínyihez címzett „sörház” kimérője ellen, mondván, egy decemberi késő este nem engedte be a sörházba, „kémnek csúfolta s lábbal nehányszor megrúgta, mire ő a jelen volt vendégek által hajánál fogva hurcoltatott és fokossal megveretett”. Kunszt szerint viszont a részeg ismeretlen egy császári és királyi rendőrtiszt társa-Page 6
A BESÚGÓK ÉS A KÖZVÉLEMÉNY AZ 1860-AS ÉVEKBEN 8 nekelőtt a lelkesen terjesztett spiclilisták kora volt ez. A vádaskodások nem maradtak meg a hát mögötti pusmogásnál. Schwäger Károly Lajos, klopódiai hites jegyző (Temes vármegye) például azzal a kéréssel for- dult a rendőr-minisztériumhoz, hogy igazolják, „ő rendőrségi kém soha sem volt, s ily irányzatú feljelentéseket soha sem tett légyen”, mivel a megyei tisztújítás alkalmával ezzel vádolták. 16 Voltak, akik a nyil- vánosság elé állva kívánták védeni magukat. Gergye János kisgörbői földbirtokos például a Vasárnapi Újságban jelentetett meg nyilvános felszólítást, miszerint bárki álljon elő, ha bizonyítani tudja a róla ter- jesztett hírt, hogy „egy szabad gondolkozásu hazánkfiát” elfogattatott volna, s pénzdíjat vett fel ezért. 17 Egy-egy esetben, ha tisztviselőt ért a hamis vád, felmerült az az igény is, hogy a hamis feljelentőt törvény elé állítsák, de persze hiába. 18 A felhevült indulatok sodrában nem hiányoztak a figyelmeztető han- gok sem. Az újságíró Tóth Kálmán például a Bolond Miska hasábjain 1860 végén így írt: „Napjaink legcsunyább eseménye az, hogy most min- den embert gyanusitanak. Valami dologtalan fickók spicli-listát csinál- tak, a min ott áll akárhány ismert, derék, becsületes ember neve. Az olcsó hazafiság gondolta e ki ezt, mely mások gyanusitásával akar emelkedni, vagy a politikai blazirtság, melynek inger kell? Annyi bizonyos, hogy igen kis emberek lehetnek azok, a kiknél a puszta hazafiság is érdem, mert az legalább előttem oly természetes kellék, mint a hallás, látás, ságában akart fenyegetőzve a már zárófélben lévő sörházba bemenni, s amennyiben a megvert egyén azonos ezen ismeretlennel, akkor „azt kell feltennem, hogy a nép figyelmessé tétetett az említett egyén kétértelmű szavai s kihívó magaviselete által.” De tagadta, hogy ő kémnek nevezte volna. Rottenbiller Lipót jelentése a főtárnokmes- terhez, Pest, 1861. január 8. MOL D 191 284. IV.a. 1861. 16 Mecséry rendőrminiszter értesítette erről Vay Miklóst, s bár leszögezte, hogy a minisztérium nem érzi hivatva magát efféle igazolásokat kiadni, nem mulasztotta el odavetni, hogy Schwäger teljesen ismeretlen személy számára. Vay a helytartótaná- csot utasította a kérvény visszajuttatására ezen megjegyzéssel együtt. Mecséry átirata Vayhoz, Bécs, 1861. április 19., Vay utasításfogalmazványa Mailáth Györgyhoz, Bécs, 1861. április 20. MOL D 185 1861: 423. Vö. Szabad 1967, 197. Szabad még egy esetet említ: Olay István ügyvéd Bihar megye bizottmányától kérte annak igazolását, hogy nem ő árulta el annak idején Szacsvay Imre tartózkodási helyét. Uo. 197. 17 Nyilt tér című rovat, Vasárnapi Ujság, 8. évfolyam 8. szám 96. 1861. február 24. 18 Tarnóczy Kázmér Bars megye főispánja 1861. június elején, majd augusztus elején is kérte a tárnokmestertől, hogy nevezzék meg a Kaldrovics János szentkereszti alszol- gabíró elleni, fegyveres sereg szervezését panaszló hamis feljelentés szerzőjét. Mint írja, a hamis vádlók elleni 1567: IX., 1604: XVIII., 1723: LXIII. törvénycikkeknek kellene érvényt szerezni. Az aktán 1861. december 5-i dátummal a rendelkezés: „Tudomásul vétetvén, az irattárba teendő.” Tarnóczy Kázmér levele a tárnokmesterhez, Pest, 1861. aug. 5. MOL D 185 1861: 890.Page 7
9 FIGYELŐK szaglás, a mivel nem lehet senkinek dicsekedni, a ki meg nem birja, az nyomorék; valamint az is bizonyos, hogy mikor nem volt annyi sajtó- szabadságunk mint most s a cifrábbnál cifrább hireket nem az ujságból olvastuk, hanem vacsora mellett sugdostuk el egymásnak, akkor nem értünk rá senkit gyanusitani.” 19 A figyelmeztetés persze nem sokat hasz- nált. A közvélemény kiéhezett volt a „titkos” információkra. Besúgólisták és terjesztőik A Ludas Matyi című, a szélsőbal politikai irányvonalát követő vicc- lap 1869-ben az államrendőrség felállításának hírét kommentálva ajánl „nehány kipróbált és szakképes individiumot, kik már az absolutismus és provisorium alatt is mint titkos kémek (spitzlik) szolgálták a hazát”. 20 fő nevét közlik évi fizetés megjelölésével, gondosan ügyelve arra, hogy felismerhetők legyenek a kissé eltorzított nevek mögött rejtett személyek, például: „Gróf Fesletics Leó” (Gróf Festetics Leó, 1852. má- jus és 1854. december között a Magyar Nemzeti Színház intendánsa), „Szeisz Elek” (Thaisz Elek, Pest város főkapitánya 1848, 1861, 1865– 1884), „Omerling foteltartó” (Emmerling Károly szállodatulajdonos), „Hirnyögi János” (Török János konzervatív hírlapíró), „Lebegő Tercsi” (Luft Rézi nyilvánosház-tulajdonos). S jelzik, ezeken kívül ajánlhatná- nak „még vagy negyven darab apróbb kötnivalót”. 20 Nyilvánvalóan a közönség soraiban már jól ismert és terjesztett bővebb spiclinévsor pa- ródiájával van dolgunk –- abból az állítólagos legnagyobb évi fizetéssel rendelkezőket szemezgették ki a lapszerkesztők. A 77 nevet tartalmazó lista keletkezése 21 az évtized elejére nyúlik vissza. Worafka rendőrigazgató 1860. november 25-én értesíti Mecséry rendőrminisztert arról, hogy bár még nem történt atrocitás rendőrin- tézmények ellen, de erre fel kell készülni, s hajtóvadászat indult az ügynökök ellen. Hírek szerint – írja – Magyarországból és Erdélyből 13 ezer [!] nevet tartalmazó lista terjed országszerte, s egy nyomtatott lista is kering azon személyek nevével, akik Pest–Budán 1849-ben hódoló- nyilatkozatot írtak alá Haynau részére. Azt is tudni véli, hogy egy „a jelen viszonyok között mértékadó személyiség” kifejezetten kijelen- tette, hogy az új hatóságok megalakulása után a rendőrség összes aktá- 19 Gyanusitások (Elgorombáskodja: Bolond Miska). Bolond Miska, 1. évfolyam 30. szám 1860. december 23. 20 Ludas Matyi, 3. évfolyam 14. szám 110. 1869. április 11. A listára Buzinkay Géza hívta fel először a figyelmet. Buzinkay 1977.Page 8
A BESÚGÓK ÉS A KÖZVÉLEMÉNY AZ 1860-AS ÉVEKBEN 10 ját rekvirálják, alaposan átvizsgálják, hogy mindazok nevét megtudják, akik az országnak és híveinek kárt okoztak. 22 Az 1860 végén hivatal- ba lépő Pest városi ideiglenes főpolgármestert, Rottenbiller Lipótot is aggasztotta a besúgó listák terjedése, december 14-én tette közzé hir- detményét: „A városban pár nap óta aláírás nélküli levelek küldöztet- nek részint hozzám, részint egyes magánosokhoz, melyekben minden osztálybeli polgárok nemcsak gyanusíttatnak, hanem különféle fenye- getődzésekkel nyugalmuktól is megfosztatnak. Hír szerint pedig oly névlajstromok keringenek, melyeken a gyanusítottak pellengére állít- tatnak ki. Ha ezen aljas gyanusítgatás tovább harapódzik, maholnap tőle a legbecsületesebb hazafi sem lehetend biztos. ... Nyilt sisakkal lépjenek tehát föl a vádlók s tények és bizonylatok alapján. Ellenben az álarcos gyanusítgatók s koholt rágalmak terjesztői egyiránt legyenek a közmegvetés tárgyai.” 23 A listák keletkezéséről és terjesztéséről azonban egy jóval színesebb forrás is megemlékezik. A művét Viola név alatt megjelentető memo- áríró, aki az évtized fordulóján minden bizonnyal egyetemi hallgató- ként élte át a fővárosban e mozgalmas napokat, visszaemlékezéseiben további érdekes részleteket ismertet. Viola „az állitólagos titkos rend- őröknek közkézenforgó névlajstromá”-nak – ahogy a Haynau előtt hó- dolók listájának terjesztését is – az 1860-ban alakult a Pesti Kaszinó, későbbi nevén a Nemzeti Kör tagjaihoz köti: „Itt, a Nemzeti Körben colportálták az absolut korszak titkos rendőreinek névsorát, mely azon- ban, némelyek lelkiismeretlensége folytán, ártatlanokat is sújtott.” 24 A Pesti Kaszinó – a hamarosan megváltozott elnevezés szerint Nemzeti Kör – megalakulását a később a szélsőbalhoz tartozó politikus, publicis- ta Szilágyi Virgil kezdeményezte még az októberi diploma kibocsátása előtt, első elnöke Kemény Zsigmond báró volt. 1862-ben már 1129 főt számlált tagjainak névsora. Az 1861. őszi tagnévsor azt mutatja, hogy a Kör az országgyűlésre odasereglett politikus elit – megtaláljuk köztük a feliratiak és határozati pártiak prominenseit egyaránt, például Deák 21 A lista egyik változatáról lásd: Kiss 1977; Buzinkay 1977; Katona 1977. A listáról és annak változatairól lásd: Deák 2006. 22 Worafka jelentése a rendőrminiszterhez, Pest, 1860. november 25. Österreichisches Staatsarchiv (ÖStA), Haus-, Hof- und Staatsarchiv, (HHStA), Außenministerium, Infor- mationsbüro, BM Akten 7274/1860. 23 Közli: Wildner 1939, 23. Hogy Rottenbiller neve ezeken az első listákon szerepelt-e, nem tudjuk, de a legkésőbb 1867-ben végleges alakot öltött listára már ő is felkerült. 24 Visszaemlékezések 1878, 66, 111–112. Szinnyei 1914, 1237–1238. A szerzőt Viola (Veigelstock) Miksa hírlapíróval azonosítja; az OSZK katalógusa és Szabad György idé- zett munkája szerint a szerző Vezerle Gyula. A kör 1861. őszi tagnévsorában minden- esetre szerepel Vezerle Gyula, Vezerle János és Vezerle Zsigmond.Page 9
11 FIGYELŐK Ferencet, Csengery Antalt, Eötvös Józsefet, illetve Almásy Pált, Nyáry Pált, Jókai Mórt, de olyan konzervatív személyiségeket is, mint Lonkay Antal, Vida Károly vagy a Ludas Matyi közleményében kompromittált Török János –, tekintélyes városi polgárok (például: Medecz József ke- reskedő, Rottenbiller Lipót polgármester, Thaisz Elek kapitány), illetve írók-művészek (Vas Gereben, Pákh Albert szerepel a választmányban) és egyetemisták szervezete volt. Az alapszabály szerint minden hónap első csütörtök délutánján tartottak közgyűléseket, de a kör termei könyvtár- ral, hírlapokkal, tekeasztalokkal és étteremmel minden nap a tagok ren- delkezésére állt. 25 Valóban ideális terep lehetett az efféle listák terjeszté- sére, megvitatására, kiegészítésére és továbbadására 1860–1861 politikai tekintetben igencsak felhevült légkörében. Mecséry Mailáth tárnokmestert, a helytartótanács elnökét szemé- lyesen is felszólította a listák elleni erőteljes fellépésre. Mint írja, „a [leveléhez mellékelt listán szereplők] többsége tekintélyes polgár, akik soha semmiféle kapcsolatban nem álltak a rendőrséggel, néhányan rá- adásul olyan személyek, akiket a régebbi rendszer alatt veszedelmes személyeknek minősítettek, s maguk is megfigyelés alatt álltak. Bár- mennyire is képtelen az a gondolat, hogy ilyen jelentős számú személy állt a rendőrség rendelkezésére, egy részük ráadásul mérhetetlenül eltúlzott, évi 6000 Ft-os fizetéssel, mégis általában az jellemző, hogy hitelt adnak ennek a proskripciós listának. Szóbeszéd tárgya, s a leg- szélesebb körökben aggodalmat és félelmet kelt, amihez hozzájárulnak azok az eddig még megalapozatlan híresztelések, melyek szerint egyes, a listákra felvett személyeket már állítólag bántalmazták is.” Fel kell lépni az efféle rosszindulatú, „légből kapott kitalációk” ellen – folytat- ja. 26 A Mecséry által közölt listán 39 fő neve szerepelt, egy részükkel találkozunk a később kanonizálódott, 77 fő nevét tartalmazó listán is, egy részük aztán lekerült róla. A 39 fő között szerepelt hét kávézó- tulajdonos, illetve bérlő, két szállodatulajdonos, két szállodaszolga, egy vendéglős, kilenc ügyvéd, hat kereskedő – valamennyien a város közismert lakosai. Láttuk, a miniszter határozottan kijelentette, hogy nem hiteles a lista, de ez önmagában nem perdöntő bizonyíték, mivel ha találkozott is volna azon számára ismerős nevekkel, semmiképpen sem fedte volna ezt fel Mailáth előtt. A lista azt mindenesetre igen jól mutatja, hogy a közvélemény milyen foglalkozást űzők körében vélte leginkább feltalálni a rendőrségi informátorokat. 25 A Nemzeti Kör évkönyve 1860/1-re. Pest, 1862; Magyarország különböző egyletei. Statistikai Közlemények, 4. kötet 1. füzet 1862, 268. 26 Mecséry rendőrminiszter leirata Mailáth Györgyhöz, Bécs, 1860. december 19. MOL D 191 8071. IV.a. 1860. Említi: Szabad 1967, 214.Page 10
A BESÚGÓK ÉS A KÖZVÉLEMÉNY AZ 1860-AS ÉVEKBEN 12 Viola szerint a lajstrom közkézen forgott, „százféle változatban a leg- jobb hazafiak lettek ily módon névtelenül gyanúsítva”. Elmeséli, hogy Vas Gereben éppen a volt titkos rendőrök elleni vad kifakadása közepette hogyan „kékült, zöldült dühében”, amikor megmutattak neki egy olyan listát, amelyen ő is szerepelt, s közben a többiek jót kacagtak rajta. 27 Sorai azt jelzik, a kor embere – Mecséry aggodalmai ellenére – nem te- kintette ezeket a listákat teljes mértékig hihetőknek. Nyilván mindenki rokon- és ellenszenvei alapján döntött arról, kinek a besúgó voltának ad hitelt, s kiének nem. Nemcsak Vas Gereben tiltakozott (az ő neve azonban a lista/ák álta- lunk ismert egyetlen fennmaradt változatán sem szerepel), szintén Viola írja le, hogy az „agg” Emmerling Károly, az István főherceghez címzett szálloda tulajdonosa Deák Ferencre és Eötvös Józsefre hivat- kozott, bizonyítandó, hogy ő nem volt titkos rendőrkém. 28 Ez azonban mit sem használt, az 1860 végén, 1861 folyamán terjengő besúgónév- sorok a provizórium éveiben „gazdagodtak”, bővültek, s aztán egy vál- tozat, úgy tűnik, kanonizálódott, s az utókorra az hagyományozódott. A bekerültek főképp állami tisztségviselők voltak, az 1861–1867 közöt- ti helytartótanács 21 világi tanácsosa közül nyolc szerepelt a listán, a hétszemélyes tábla bírái közül pedig négyen, a királyi tanács egy bírája, s persze rendőrségi alkalmazottak, mindenekelőtt az érintett korszak két Pest városi kapitánya, a már említett Thaisz Elek és Bizenti Frigyes (1861–1865). A feltűnően nagy számú városi és kormányhivatalnok jelenléte a névsorban önmagában kételyeket ébreszthet a lista hite- lességét illetően, hiszen ők éppen pozíciójukból adódóan a kormány elkötelezettjeiként nemigen lehettek alkalmasak titkolt vélemények kifürkészésére. Igaz, találkozunk olyan meglepő nevekkel is a névsor- ban, mint például Rottenbiller Lipóté, aki a provizórium beköszöntével leköszönt főpolgármesteri posztjáról, s csak 1865 folyamán tért vissza hivatalába. A listát a provizórium éveiben az ellenzékkel szimpatizálók terjesz- tették és egészítgették, valódi és vélt információik alapján, mindenek- előtt egyes kormányhivatalnokok hitelének megkérdőjelezése és a pro- vizórium kormányzata gyengítése céljából. Viola idézett sorai nemcsak a felmerült kételyekre derítenek fényt, hanem arra is, hogy a szerző mindennek ellenére emlékeinek papírra vetésekor is legalább részben hitelesnek tekintette a listákat. 27 Visszaemlékezések. 1878, 66.Page 11
13 FIGYELŐK Besúgólisták és hivatalos adatok De vajon kinek higgyünk? A rendőrminiszternek, aki bizonygatta, a megvádoltak teljesen ártatlanok, soha semmiféle kapcsolatban sem áll- tak a rendőrséggel; vagy inkább a magabiztos közvéleménynek, amely bár egyes személyek lehetséges ártatlanságának lehetőségét elismerte, lelkesen és rendületlenül hitt az „apokrif” besúgólisták létjogosultsá- gában és terjesztette azokat. A kortársak visszaemlékezésein bizonyos ambivalencia vonult végig: az államrendőrség veszélyes, alattomos és kiismerhetetlen „hydra”- ként jelenik meg, miközben ágensei, a spiclik – ahogy azt a vicclapok példáján is láttuk – nevetséges, ártalmatlan teremtmény képében áll- nak előttünk, akik ügyetlenségükkel, túlbuzgóságukkal és butaságuk- kal maguk leplezik le magukat. S ez utóbbi feltételezés nem is volt teljesen megalapozatlan, a hivatalos iratokban is találkozhatunk olyan bejegyzésekkel, amikor a rendőrigazgató informátora elbocsátását az- zal indokolja, hogy az kompromittálta magát, kapcsolatai a rendőrség- gel közismertté váltak, ezért nem használható már. Ez főképp akkor következhetett be, ha az informátor szóbeli jelentéseket tett valami- lyen rendszerességgel, s gyakori fizikai jelenléte a rendőrség székhe- lyén szemet szúrhatott. Példaként említhetjük Josef Lichtensteint, aki pozsonyi literátorként lépett a hivatásos rendőrügynökök sorába 1852- ben, de már 1854 tavaszán azt jelentik róla, hogy „Lichtenstein, ahogy a legtöbb itteni rendőrügynök, a pozsonyi közvélemény előtt általá- nosan ismert, mivel mindennap legalább egyszer megjelenik a rendőr- igazgatóságon.” 29 Ráadásul az ügynökök egy része nem is volt különösebben titkoló- zó. A fennmaradt aktákból jó néhány eset megismerhető, amikor egy- egy ügynököt azért bocsátanak el, mivel kisebb-nagyobb körben saját maga dicsekedett el informátori voltával és bennfentes kapcsolataival. Esetenként persze nemcsak hiúsága motiválta, hanem „Schweiggeld” kizsarolásával igyekezett jövedelmét szaporítani. Ráadásul egyes csa- lók egyenesen arra specializálták tevékenységüket, hogy rendőrspic- 28 Visszaemlékezések. 1878, 113. 29 Gosztonyi őrnagy jelentése Kempenhez, Pozsony, 1854. március 24. ÖStA Allge- meines Verwaltungsarchiv, Oberste Polizeibehörde, Präs. I. 1079/1854. Maga Lichten- stein is tisztában volt rendőrségi alkalmazásának köztudomású voltával, ő azonban a lelepleződést azzal magyarázta, hogy Podolsky rendőrigazgató utasítására alkal- manként részt vett a városban tartózkodó idegenekről készült lista összeállításában. Ez azonban nem volt jellemző, inkább a fordítottja, azaz hogy – Kempen tiltása el- lenére – rendőrségi alkalmazottakat küldtek ki esetenként titkos információszerzési feladatokkal. Lichtensteinről részletesen lásd: Deák 1998, 354–360.Page 12
A BESÚGÓK ÉS A KÖZVÉLEMÉNY AZ 1860-AS ÉVEKBEN 14 linek adják ki magukat, s azzal igyekezzenek pénzt zsarolni ki áldo- zataiktól, illetve pénzügyi támogatást kicsalni a helyi közigazgatási hatóságoktól. Kempen rendőrminiszter 1855 nyarán egyenesen arra szólítja fel a tartományok kormányzóit, illetve helytartóit, hogy a ma- gukat a rendőrminisztérium titkos ügynökeinek nevező személyeket szigorúan és azonnal felelősségre vonják, s erre beosztott hatóságaikat is utasítsák. 30 A rendőrségi hivatalos források tehát megerősítik azt, hogy a köz- vélemény jó néhány esetben valóban ismerhette és ismerte szemmel tartóit, illetve a csalók esetében biztosan hihette, hogy ismeri. A szubjektív tapasztalatok és benyomások azonban nyilvánvalóan csak kiindulópontot jelenthettek. A „bizonyosságot” a hivatalos, tit- kos információk „közkinccsé” válása, azaz kiszivárgása adhatta. Hogy ekkoriban is létezett a kiszivárgás, kiszivárogtatás jelensége, bizonyít- ja Worafka egy 1861. májusi jelentése, mely szerint Pesten, nyilvános helyeken cirkulál a „politikailag kompromittáltakról” készült korábbi hivatalos jegyzék, nem tudni, milyen csatornán keresztül került nyilvá- nosságra az egykori helytartóság iratai közül. 31 A hatvanas évek végére kanonizálódott „apokrif” spiclilista néhány variánsának már a címe („A’ Bécsi Cs. K. titkos rendörségnek 861ik év elött ’s utánna Buda-pes- ten tartózkodó fizetéses kémek (:Spitzlik:) névsorának eredeti fö köny- vi kivonata” 32 ) is arra hivatkozott, hogy a névsor hivatalos rendőrségi forrásból ered, így magától értetődően hiteles. De mennyire számolha- tunk hivatalos kimutatások kiszivárgásával e tekintetben? Egyáltalán léteztek-e hivatalos, rendőrségi belső nyilvántartások az informátorok- ról, s ha igen, mi történt azokkal az októberi diploma nyomán lezajlott rendszerváltozás hónapjaiban, heteiben? A rendőri hatóságok már 1860 novemberében megkezdték az elmúlt évek nyomainak eltűntetését. Mint láttuk, már a diploma kiadása után alig néhány héttel olyan információk érkeztek Bécsbe, hogy a kormány ellenségei arra készülnek, hogy megszerezzék a rendőrügynökök lis- táját, hogy bosszút állhassanak. Ennek megakadályozására Mecséry rendőrminiszter elrendelte a következő iratok azonnali, feltűnésmen- tes, lehetőleg személyes összegyűjtését s Bécsbe szállítását: 30 Kempen levélfogalmazványa a tartományi kormányzókhoz és helytartókhoz, Bécs, 1855. július 27. HHStA, Informationsbüro, BM 3256/1855. 31 Worafka jelentése Mecséryhez, Pest, 1861. május 4. HHStA, Informationsbüro, BM 1/1861. 32 Nógrád megyei Levéltár, Balassagyarmati Fióklevéltár, Nagy Iván hagyatéka, VIII. 7d.24d.74. Köszönöm Szilágyi Mártonnak, hogy erre a változatra felhívta a figyelmemet.Page 13
15 FIGYELŐK 1. Az ügynökök felvételével és elbocsátásával kapcsolatos hivatali levelezést, a Bécsbe küldött ügynöklistákat; 2. az elnöki és az elnöki titkos iratok között található számlákat tit- kos kifizetésekről, s minden olyan jelentés másolatát, mely ügy- nöki tevékenységet, annak díjazását érinti; 3. saját kezűleg írt ügynöki jelentéseket, illetve azok másolatát, kü- lönösen akkor, ha annak tartalmából lehet következtetni az ügy- nök személyére, vagy ha az aláírással el van látva; 4. minden hivatali levelezést, melyben valamelyik ügynököt megne- vezték. 33 Worafka már idézett, november 25-i jelentésében reagál az utasítás- ra, s kifejti: ügynöklistát sohasem vezettek, a minisztérium utasítására egyetlenegyszer került sor efféle összeállítására. Az elnöki és az elnöki titkos akták között ügynöki átvételi elismervények nem találhatók, mivel az ügynökök által bemutatott számlákat egy-egy bizalmas misz- szió végzése után ellenőrizték, de azonnal meg is semmisítették, az összegeket a negyedévi elszámolásban jelezték felsőbb helyre. Az ügy- nöki leveleket és jelentéseket, miután a fontosabbakról másolatot ké- szítettek, időről időre megsemmisítették. Az egyes aktákban viszont szerepelnek szép számmal olyan másolatok ügynökjelentésekről, me- lyekből lehet következtetni az ügynök személyére. A rendelkezésre álló idő azonban nem elég az akták egyenkénti átvizsgálására. Ráadásul – különösen az elnöki titkos iratok között – számos olyan akta találha- tó, mely egyes magánszemélyekről nagyon értékes információkat tar- talmaz, még hozzá olyan személyektől, akik „a rendőrigazgatósággal semmiféle hivatali kapcsolatban nem álltak, csak egyes hivatalno- kokkal voltak baráti viszonyban, s azoknak az előfordult nyomozások alkalmával szívességből segítettek”. Ezek „a leglojálisabb alattvalók- hoz tartoznak, nem fizetségért, hanem a jó ügy érdekében teljesítettek szolgálatot a rendőrségnek”, őket különösen meg kellene óvni a lelep- leződéstől, hiszen ők minden körülmények között kénytelenek Pesten maradni, és „a néppel együtt élni”. A legtanácsosabb lenne – folytat- ja – egyenként átvizsgálni az iratokat, de erre nincs idő, ráadásul ilyen nagyszámú akta kivétele teljesen használhatatlanná tenné az iratnyil- vántartást. Mindezek alapján azt javasolja, hogy a rendőrigazgatóságok teljes elnöki titkos iratanyagát, az iktatókönyvek kivételével, deponál- ják Bécsbe. Szükség esetén ugyanezt kell tenni majd gyorsan az elnöki iratokkal is – bár ezt inkább csak mint halvány eshetőséget említi, hi- 33 Miniszteri utasításfogalmazvány az öt rendőrigazgatóhoz, Bécs, 1860. november 19. („saját kezűleg felnyitandó”) HHStA, Informationsbüro, BM 7274/1860.Page 14
A BESÚGÓK ÉS A KÖZVÉLEMÉNY AZ 1860-AS ÉVEKBEN 16 szen eddig még nem történt incidens. 34 A miniszter egyetértett a javas- lattal, s valamennyi rendőrigazgatót utasította az elnöki titkos iratok Bécsbe történő elszállítására. 35 De nemcsak a rendőri hatóságok gyűjttettek be bizalmas aktákat, hanem Mailáth tárnokmester is. Még november 20-án jelezte Vay Miklósnak, hogy a megyehatóságoknál és a szolgabírói hivatalokban előfordulnak „fontos vagy titkosabb természetű ügyek”, nyomozások magasabb rangú személyek után, akik „legközelebb hivatva leendnek a megyék kormányzatában részt venni”. Mint írja, a „netán fölmerül- hető személyeskedések kikerülése végett” intézkedni kellene. Ez al- kalommal még csak azt javasolja, hogy az efféle elnöki iratokat a fő- ispánok kizárólagos rendelkezésére bízzák, de öt nappal később már kezdeményezi Vaynál, hogy azokat a helytartótanács elnökségéhez rendeljék még az új főispánok székfoglalói előtt, „nehogy azok itt-ott a múlt korszak rovására kíméletlenül kizsákmányoltassanak”. Ha túl nagy mennyiségről van szó, célszerű lenne – teszi hozzá – a „cseké- lyebb fontosságúak megsemmisítése által segíteni” ezen. 36 A begyűjtött iratokat azután – a későbbi helytartó, Pálffy Mór gróf tanúbizonysá- ga szerint – átvizsgálás után legnagyobb részben megsemmisítették. 37 Mailáth igyekezetét tehát egyáltalán nem valami leleplezési szándék motiválta – ahogy a rendőri alkalmazottak gyanakodva feltételezték az új politikai kurzus prominenseiről –, ellenkezőleg! Csak ő egy szinttel lejjebb, a megyei vezetők köre elől igyekezett eltüntetni a rendőrségi működés nyomait. Ha a kölcsönös bizalmatlanság nem akadályozza meg, az újjáalakuló magyar kormányzati szervek és a rendőri hatósá- gok együttesen is felügyelhették volna a nyomok eltűntetését. Mindezek alapján láthatjuk, hogy helyi szinten nem vezettek rend- szeres, naprakész nyilvántartást a helyi rendőrigazgatóságok az alkal- mazott informátorokról, kész listák tehát nem álltak rendelkezésre. Efféle nyilvántartás még kevesebb valószínűséggel született 1860 őszét követően, mivel az ügynökök utáni hajsza természetes módon a ko- rábbinál sokkal nagyobb óvatosságra késztette mind az ügynököket magukat, mind pedig alkalmazóikat. A rendkívüli viszonyok közepet- te Mecséry rendőrminiszter is sokkal rugalmasabb volt, mint elődje, s nem ragaszkodott az írásos kimutatásokhoz és jelentésekhez. Worafka a következőképpen jellemzi a helyzetet főnökének 1861 nyarán: „Mivel továbbá a páni félelem, hogy az emberek rendőrügynöknek ne tartsák, 34 Worafka jelentése a rendőrminiszterhez, Pest, 1860. november 25. HHStA, Infor- mationsbüro, BM 7274/1860. 35 A rendőrminiszter utasításfogalmazványa Worafkához, Bécs, 1860. december 13. HHStA, Informationsbüro, BM 7274/1860.Page 15
17 FIGYELŐK továbbra is él [az emberekben], s a magyarok nemzeti karaktere az ef- féle szolgálatot mindig is mint bűnt és hazaárulást bélyegzi meg, csak kettős feltétel mellett lehetséges néhány ügyes ügynök szerzése, még- pedig az egyik az, hogy biztosítani kell őket a kompromittálódás min- den veszélye ellen, s nagyon jól meg kell őket fizetni, továbbá olyan helyzetbe hozni, hogy szabadon mozoghassanak, ahol csak szükséges.” Ennek alapján három fő konfidensét havi fizetésük alapján csak „300 Ft”-osnak, „200 Ft”-osnak és „120 Ft”-osnak nevezi, mivel azok ra- gaszkodnak hozzá, hogy soha semmilyen formában meg ne nevezze őket. Hozzáteszi, hogy a „200 Ft”-os nem hajlandó egyetlen tollvonást sem tenni, ezért a honorárium átvételét igazoló bizonylatot is Worafka kénytelen helyette kézjegyével ellátni. 38 Végül Bécsben Worafka szóban fedte fel főnökei előtt fő konfidenseinek kilétét, s azok azonosítása az írásban fennmaradt legtitkosabb hivatalos aktákból is, a leggondosabb kutatás után is minden bizonnyal csak közvetett adatok útján lesz ki- deríthető – amennyiben nem szerepelnek azok az időközben már lelep- leződött személyek – például Asbóth Lajos, Gelich Richárd, Szekulits István vagy Wargha István 39 – között. A megnehezedett körülmények ellenére azonban tovább folyt az informátori tevékenység, s nem is eredmény nélkül. Az 1861. április–augusztus között ülésező országgyű- lés időszakában – legalábbis augusztusban – például a határozati párti bizalmas konferenciákról igen jól értesült összefoglalók maradtak fenn az államrendőrség iratanyagában, melyeket azután a rendőrminiszter továbbított a magyarországi kormányzati szerveknek, személy szerint a Vay Miklóst időközben felváltó Forgách Antal gróf kancellárnak. 40 Mindezek mellett az eddigiekből az is világossá válhatott, hogy a rendőrségi bizalmas kapcsolatoknak igen bonyolult – formáját és inten- 36 Mailáth jelentése Vay Miklóshoz, Buda, 1860. november 20., november 25., Vay egyetértő válaszlevelének fogalmazványa, Bécs, 1860. november 24. MOL D 185 1860:328. 37 Pálffy Mór levélfogalmazványa Mérey Károly Somogy megyei főispánhoz, Buda, 1862. augusztus MOL D 191 14 587.IV.a.1862. 38 Worafka jelentése Mecséry rendőrminiszterhez, Pest, 1861. július 25. HHStA, Informationsbüro, BM 59/1861. 39 Asbóth Lajos (1803–1882) honvéd tábornok; Gelich Richárd (1821–1899) katona- tiszt, 1848–1849-ben a honvéd hadsereg táborkari tisztje, 1855–1857-ben a brit had- sereg idegenlégiójának őrnagya, 1867 után osztálytanácsos a magyar hadügyminiszté- riumban; Szekulits István volt honvéd ezredes, az 1860-as években az első magyar általános biztosítótársaság tisztviselője; Wargha István (1808–1876) a reformkori óvo- dai mozgalom ismert személyisége, 1848–1849-ben a király személye körüli miniszté- rium alkalmazottja, 1867 után Nagyvárad főjegyzője, a községi iskolák főgondnoka. 40 Mecséry átirata Forgách Antalhoz, Bécs, 1861. augusztus 9., augusztus 29. MOL D 185 1861: 895., 1861: 938.Page 16
A BESÚGÓK ÉS A KÖZVÉLEMÉNY AZ 1860-AS ÉVEKBEN 18 zitását tekintve igen sokszínű – szövedékével van dolgunk, nem egyet- len titkos informátori hálózat rekonstruálásának feladata várt volna a közvéleményre. Léteztek ugyanis a rendőrminisztériummal közvetlen levelezői kap- csolatban álló személyek, akik egy bécsi fedőcímre küldték tudósítása- ikat, s fizetésüket is onnan kapták. Az 1867 táján született összeírások több főt is nyilván tartottak Magyarországról, 41 ezt megelőző időpont- ból azonban nem maradt fenn róluk a bécsi iratanyagban sem összesí- tett áttekintés. Ezeken a listákon azonban nem szerepel egyetlen olyan személy sem, akit a szóban forgó spiclilista besúgással gyanúsított. Ezen kívül léteztek a helyi rendőrigazgatók által irányított informá- tori hálózatok, melyekről csak 1852-től állnak rendelkezésünkre meg- bízható adatok. Mindaddig ugyanis, míg a rendőri ügyek vezetése a belügyminisztériumhoz, személy szerint Alexander Bach felügye- letéhez tartozott, nem került sor központi összeírásra. A rendőrbiz- tosságok, igazgatóságok, a tartományi helytartóságok, a katonai és a csendőri hatóságok a belügyminisztériumtól és egymástól függetlenül is alkalmazhattak titkos informátorokat. Amikor 1852 nyarán meg- kezdte működését az újonnan létrehozott önálló rendőrminisztérium (Oberste Polizeibehörde), Kempen rendőrminiszter rendelte el, hogy a rendőrigazgatók, valamint a tartományi helytartók és kormányzók is küldjenek kimutatást a rendőri pénzalapból fizetett ügynökökről. Ebből az évből azonban a Magyarországról feltételezhetően szintén ka- pott kimutatás hiányzik az akták közül – pedig valószínűleg ez az a Worafka által említett egyetlen alkalom, amikor központi utasításra listába szedték ügynökeik nevét –, így csak 1853-tól ismerjük a Bécsbe küldött adatokat. 42 1852 után ugyanis a rendőrigazgatóknak folyamato- san kellett jelenteni egy-egy ügynök felvételét, illetve elbocsátását, de tudomásunk szerint többé nem került sor egyesített lista összeállításá- ra. 43 A fennmaradt aktákból Magyarországról összesen 168 fő (Erdélyt és a Szerb Vajdaság és Temesi Bánságot is beleszámítva) ismerhető meg ezen informátorok közül az 1849–1861 tavasza közötti időszakból. Azonban ez a nyilvántartás is csak részlegesnek tekinthető, hiszen Kempen maga is csak a fizetett ügynökök személyének bejelentését és alkalmazásuk engedélyeztetését rendelte el. A rendőrigazgatóknak, 41 Vö. Beniczky Lajos bányavidéki kormánybiztos és honvéd ezredes visszaemlékezé- sei és jelentései. Lásd Steier 1924, 706–707, 726; Bajzik 1979. 42 Az 1853-as kimutatást az egész Osztrák Császárságra vonatkozóan elemzi: Siemann 2001, 25–33. Tanulmánya azonban speciális magyarországi adatokra nem tér ki. 43 A magyarországi besúgóhálózatról és a készült informátori kimutatásokról lásd részletesebben: Deák 2001. Page 17
19 FIGYELŐK illetve alkalmazottaiknak időnként – bizalmi alapon, díjazás nélkül – információkat szállítók megnevezését ő sem kívánta, ahogy a rendőr- igazgatók sem szívesen fedték volna fel informátoraikat. A legtöbb eset- ben egyébként is szavukat adták arra, hogy kilétüket feletteseikkel sem közlik. Emellett egyes ügynökök saját ügynöki „alhálózatot” működ- tettek, amelynek tagjai közvetlenül nem álltak kapcsolatban a rendőri hatóságokkal, ezért a kimutatásokban sem szerepelhetnek. Voltak to- vábbá olyan foglalkozások, amelyek űzőit – pincéreket, vendéglősöket, nyilvánosház fenntartóit, szobalányokat – a rendőri hatóságok termé- szetesen adódó informátoroknak tekintettek, s alkalmanként el is vár- ták együttműködésüket, de állandóan foglalkoztatott ügynökként nem tartották őket számon, s nem is szerepeltették a kimutatásokban. Ha a rendőrigazgatók által jelentett adatok alapján készült adatbá- zissal összevetjük a „kanonizált”, „apokrif” spiclinévsort, az azon sze- replő 77 személy közül csupán két fő nevével találkozunk. Adolf Dobr- zanskyt az „apokrif” listán mint 1860-as évekbeli helytartótanácsost említik, de 1853-ban mint a kassai rendőrigazgató levelezője tűnt fel a hivatalos jelentésekben, aki beregszászi lakóhelyéről országos törvény- széki tisztviselőként fizetés nélkül küldött információkat. 44 Mellette még egy személyt azonosíthatunk, aki 1860 őszén lépett a rendőrség „zsoldjába”. Worafka rendőrigazgató október 28-án jelenti egy új konfi- dens felvételét. A 27 éves ifj. Kürthy János apja pedellus volt az egye- temen, ő maga harmadéves joghallgató. „Johann Farkas” néven havi 50 Ft-ért szállított jelentéseket. 45 A Mecséry rendőrigazgató által Mai- láthnak küldött 1860. év végi „apokrif” besúgónévsorban azonban még sem Kürthy, sem Dobrzansky nem szerepelt. Persze nemcsak a hivatalos kimutatásokból, hanem – ahogy arra Worafka is rámutatott – egy-egy fennmaradt ügy aktáiból is kiderülhet alkalmanként az informátor személye. Ugyancsak az 1849–1861 tava- sza közötti időszakból Magyarországról 145 fő (Erdélyt és a Vajdaságot is beleszámítva) nevét ismerjük, akik egy-egy ügy kapcsán, illetve egy- egy megőrzött beadványuk nyomán valamilyen vonatkozásban feltűn- nek az államrendőrség bécsi iratanyagában – azonban nem feltétlenül informátori minőségben. Itt valamivel több egyezést találunk a pesti lakosság között terjesztett spiclilistával, de itt is az a helyzet, hogy egyikük sem szerepel még az 1860 végén rögzített névsoron, csak a későbbi változatokon. 44 Marx kassai rendőrigazgató jelentése Kempenhez, Kassa, 1853. május 27. HHStA, Informationsbüro, BM 436/1850. 45 Worafka pesti rendőrigazgató jelentése Mecséryhez, Pest, 1860. október 28. HHStA, Informationsbüro, BM 26/1860.Page 18
A BESÚGÓK ÉS A KÖZVÉLEMÉNY AZ 1860-AS ÉVEKBEN 20 Felbukkan Török János, az 1860–1868 között megjelenő konzervatív napilap, a Pesti Hírnök szerkesztőjének neve, aki 1856 februárjában 2500 gulden szubvenció vételét nyugtázza, s közben kijelenti, hogy „lojális, nyílt politikai alapelveitől vezérelve, ahogy eddig is, a jövőben is a di- nasztikus, törvényes irányt fogja követni az általa szerkesztett újságban [a Magyar Sajtóban], minden a vezető hatóságoktól hozzá érkező jeladást pontosan figyelembe fog venni, hogy az újság teljes egészében az uralkodó kormányzati alapelvek értelmében és szellemében hasson a publikum- ra”. 46 Nem meglepő azonban ez, hiszen a hivatalos és a támogatott lapok –ahogypéldáulatámogatottszínházakeseténistörtént–szubvenciójáta titkos rendőri alapból fizették. Másfelől pedig közismertek voltak Török közeli kormánykapcsolatai. Évekig szerkesztette az 1850-es években a kormányzat hivatalos magyarországi lapját, a Budapesti Hírlapot, s egy évtizeddel később a Pesti Hírnök is a provizórium politikai kurzusának támogatójaként lépett fel. Formális besúgói tevékenységről azonban az ő esetében minden valószínűséggel nem beszélhetünk. Ignaz Marczigali pesti polgár, szabómester egy 1853. nyári bead- ványban ajánlkozik a pesti rendőrigazgatónak ügynöki szolgálatokra, s pénzügyi segélyt kér, miközben korábbi ilyen irányú szolgálataira is hivatkozik. Kempen további információkat kért róla, de a segélyezés- ről hallani sem akart. A bécsi aktákban a továbbiakban nem fordul elő Marczigali neve, 47 ennek ellenére valószínűsíthető, hogy Protmann vé- gül alkalmazta bizalmi szolgálatokra. Az informátori tevékenység leginkább Szekrényessy András esetében dokumentálható, aki 1854-től a pesti országos főtörvényszék tanácso- sa, majd 1860 nyarától alelnöke volt. 1850-ben a rablások megelőzésé- re létrehozott, úgynevezett különleges vizsgálati osztály vezetője volt Karl von Geringer báró, császári polgári biztos felügyelete alatt, s ebbe- li minőségében maga is informátorokat alkalmazott és jutalmazott. 48 Magának Szekrényessynek a jelentései 1860 elejétől kezdve maradtak fenn a bécsi államrendőrségi iratanyagban, ő tehát valóban informátori tevékenységet végzett, jóllehet minden bizonnyal nem pénzbeli fize- tésért, hanem hivatali előmenetelének előmozdítása végett, nevét a 46 Török János elismervénye, Bécs, 1856. február 7. AVA, Oberste Polizeibehörde, Departement-Registratur A/2 Karton 41 Presse Quitungen. 47 Kempen levélfogalmazványa Protmann pesti rendőrigazgatóhoz, Bécs, 1853. június 18. HHStA, Informationsbüro, BM 12/1853. 48 Szekrényessy András és Berényi György jelentése Geringerhez, Pest, 1851. febru- ár 6. MOL D 51 K.k. Statthalterei für Ungarn, elnöki iratok 1851: 345. Néhány jelentés Szekrényessy ügynökeitől: uo. 1850: 2087. Szekrényessy besúgó tevékenységére nézve lásd még: Tábori 1921, 260–264. Egy kiváló magyar kém című fejezet. Szekrényessy azonban már 1844-től szerepel az ügynöki elszámolásokban. Pajkossy Gábor szíves közlése.Page 19
21 FIGYELŐK későbbi kimutatásokban sem szerepeltették. Megjegyzendő, hogy Szek- rényessy 1860–1861-ben a rendőrminisztériummal egyidejűleg Vay kan- cellárnak is küldözgette a Pest megyei és városi politikai eseményekről szóló bizalmas tudósításait. 49 Ez utóbbi adat rávilágít arra is, hogy a rendőrségi informátori hálózat mellett, azzal párhuzamosan más szervek továbbra is rendelkeztek bi- zalmi emberekkel: mindenekelőtt a katonai parancsnokságok, a csend- őri egységek vezetői és a közigazgatási szervek, azaz az 1850-es évek- ben a helytartóság és személy szerint Albrecht főherceg magyarországi katonai és polgári kormányzó, majd az 1860-as években a helytartóta- nács elnöksége és személy szerint Pálffy Mór gróf helytartó. Ezekről az informátorokról azonban meglehetősen keveset tudunk, egy-egy fenn- maradt aktából vetül valamennyi fény működésükre. Végül, de nem utolsósorban arra is ki kell térnünk, hogy mi lehet a közvélemény által hihetetlenül magasra becsült és a hivatalos kimuta- tások szerinti rendkívül alacsony ügynöklétszám közötti ellentmondás magyarázata. Talán az alkalmi, nevesített vagy anonim feljelentők ará- nya magas lehetett. Ők nem voltak a szó szoros értelmében vett rend- őrségi titkos ügynökök, hiszen egyetlen rendőri szervvel sem álltak intézményesített kapcsolatban. De a magánbosszú eszközeként, avagy politikai félelemből, egyéni haszonszerzés reményéből, s ki tudja még milyen motívumokból jelentettek egy-egy elkapott meggondolatlan kijelentést, szomszédjukban rejtegetett magyar trikolort, és így tovább. Ez megmagyarázhatja azt is, hogy miképp érezhette úgy a kor embere, hogy a falnak is füle van, miközben a rendőrigazgatók – legalábbis poli- tikai ügyekben – állandóan a megbízható ügynökök hiányán siránkoz- tak. Nem egyedi magyarországi jelenséggel van itt dolgunk, az elmúlt években a történeti kutatások előterében az államrendőrségi intéz- mény múltját – mindenekelőtt persze a náci Németország Gestapója és a Szovjetunió NKVD-je tevékenységét – illetően Európában és Észak- Amerikában egyaránt a denunciáció, azaz az önkéntes feljelentés áll, némileg háttérbe szorítva a rendőrség „hivatásos” ügynöki apparátu- sának vizsgálatát. 50 A közvélemény számára persze nem olyan fontos különbség az, hogy valaki fizetett vagy nem fizetett, de beszervezett informátorként szolgáltatott-e terhelő információkat polgártársairól, alkalmanként teljesített-e bizalmi szolgálatokat valamely rendőrhiva- talnoknak, avagy egy-egy félrelépésként adott-e fel valakit a rendőr- 49 Szekrényessy András két levele Vay Miklóshoz, Pest, 1861. január 1., febr. 11. MOL D 185 1861: 15., 1861: 194. 50 A nemzetközi irodalomra vonatkozóan néhány példa: Czechowski–Hassoun 1992; Practices of Denunciation …; Jerouschek–Marßolek–Röckelein 1997. Page 20
A BESÚGÓK ÉS A KÖZVÉLEMÉNY AZ 1860-AS ÉVEKBEN 22 ségen. A jóvátétel és igazságtétel igénye velük szemben ugyanolyan erővel jelentkezhetett. Egységes hivatalos besúgólista és -nyilvántartás mindenesetre soha nem létezett, efféle dokumentum nem segíthetett a közvéleménynek eligazodni a gyanúk és gyanúsítások szövevényében. A közvélemény kö- zött terjesztett listán – mint láttuk – valóban szerepeltek olyan szemé- lyek, akiknek összeköttetései a politikai rendőrséggel a fennmaradt hi- vatali iratok fényében biztosra vehetők. De az ő esetükben jó részt olyan személyekről volt szó, akik a közvélemény előtti megnyilvánulásaikban is a bécsi kormányzat szimpatizánsaiként léptek fel, s ez elmondható a listán szereplők jó részéről, ha nem is mindenkiről. Ez persze nem zárja ki, de nem is valószínűsíti titkos informátori alkalmazásukat. A nyilván- tartásokból, aktákból leginkább csak pozitív megerősítést nyerhetünk – de láttuk, csak nagyon kevés érintett név esetében –, az egyértelmű kizárás, felmentés azok segítségével nemigen lehetséges. Egy ilyen érdekes adat lehet Bártl János vendéglős, az Angol Királynő szálló működtetőjének szerepeltetése az „apokrif” besúgónévsorban. Felvétele nem látszik meglepőnek, tudva, hogy a hotelnek olyan pro- minens állandó vendégei is voltak, mint Deák Ferenc vagy Kemény Zsigmond báró. Másfelől az sem perdöntő, hogy a szálló valamikori szakácsa, majd 1897-től működtetője úgy nyilatkozott, e szállóba nem tudott beférkőzni a titkosrendőrség. 51 Az viszont már tény, hogy 1855 tavaszán Protmann rendőrigazgatónak felsőbb utasítás ellenére sem si- került megbízható ügynököt beépítenie Deák közvetlen környezetébe, ami – legalábbis erre az időpontra vonatkozóan – cáfolja Bártl informá- torságát. 52 Azokban az esetekben persze, amikor egy-egy személynek valamely jól ismert szervezkedés elárulását írták a rovására a lista ösz- szeállítói és terjesztői, körültekintő történeti kutatásokkal meg lehet állapítani, a konkrét vád megalapozott volt-e vagy sem. A szóban forgó lista négy ilyen esetet tartalmaz, 53 a fennmaradt iratok nem erősítik meg a vádolt személyek érintettségét a szóban forgó ügyekben. 54 Amikor azonban nem kapunk fogódzókat, mi alapján történt a besú- gólistára való felvétel, nehezebb a dolgunk, hisz a fentebb már részlete- sen ismertetett körülmények miatt nehéz definitív „felmentő” ítéleteket 51 Palkovics é.n. 98. Vö. Gundel–Harmath 1982, 73–74. 52 MOL D 44 K.k. Militär- und Civil-Gouvernement für Ungarn, Polizei Section, tit- kos iratok 1854: 3873. Vö.: Deák 2004, 43. 53 Bayer Károly Pilvax kávéházi marquert Jubál Károly és Sárközi Soma denunciálásá- val, Bayer Károly városi írnokot Jámbor Endre denunciálásával, Nemcsits asztalosmes- tert Noszlopi Gáspár beárulásával vádolták. Gyulai Gaál Endre volt császári és királyi biztos rovására 185 ember beárulását írták. 54 Vö. Lukács 1955, 78, 113, 332–335.Page 21
23 FIGYELŐK hozni. Épp ez adja a besúgólisták mozgósító erejét, és ez teszi azokat ha- tékony fegyverré, hiszen egyértelmű nemleges bizonyíték utólag is csak ritkán szolgáltatható a 19. századi rendőrségi nyilvántartások alapján. A spiclilista és a dualizmus politikai ellenzéke A Ludas Matyi példáján már láttuk, a politikai küzdelmek hogyan já- rultak hozzá a besúgólista terjesztéséhez, hitelesként való kanonizálá- sához. Nem volt ez másképp a következő évtizedekben sem. Thallóczy Lajos, a közös pénzügyminisztérium későbbi osztályfőnö- ke 1887 októberében másolta be naplójába e besúgólista német nyelvű változatát. 55 Feljegyzése szerint azt Frohner János szállodatulajdonostól kapta 1887-ben Bécsben mint „egy érdekes adalékot”, mely lajstrom „ugyan nem hivatalos, de hiteles azért”. Thallóczy akkor láthatóan nem kételkedett a lista hitelességét illetően. A margóra tett – nyilván- valóan a lista lemásolása után jóval később született – megjegyzésében azonban a listát már „csak conturejaiban hiteles”-nek minősíti. S ezt követő kommentárja rávilágít arra is, hogy a dualizmus politikai el- lenzéke ezekben az évtizedekben is politikai fegyverként használta azt egy-egy személlyel szemben: „Ezt a különben csak conturejaiban hi- teles jegyzéket Csávolszky [Lajos] is beírta, ki Simonyi Ernőtől kapta. Ezt olvasván Lukács Gyula fenyegette vele Fabínyit [Fabinyi Teofilt], kinek nyugodt percze nem volt azóta. A véderővitában adott selejtes válasza s ez a körűlmény voltak bukásának közvetlen indító okai.” 56 A lista tehát évtizedekkel később is terjedt és terjeszttetett, és a szín- falak mögött politikusi pályafutások meghatározó tényezője volt és le- hetett. Fabinyi mellett utalhatunk a már említett Thaisz Elekre, aki az 1860-as években az emigrációval kapcsolatot tartó szervezkedők bi- 55 Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár, Quart. Hung. 2459. Thallóczy Lajos naplófeljegyzései, 1. kötet ff. 80–82. Thallóczy Lajos (1854–1916) 1877-től egyetemi magántanár, majd Országos Levéltári fogalmazó, 1884-től kormánytanácsos, a közös pénzügyminisztérium levéltárának igazgatója, 1908-tól közös pénzügyminisztériumi osztályfőnök. 56 Csávolszky Lajos (1841–1909) 1867-től balközép párti újságíró, 1875-től a Függet- lenségi és 48-as Párt képviselője; Simonyi Ernő (1821–1882) 1849–1868 között emig- ráns, 1869-től a szélsőbal, majd a Függetlenségi és 48-as párt képviselője; Lukáts Gyula (1851–?) 1876-tól az Egyetértés című lap munkatársa, 1884-től a Függetlenségi és 48-as párt képviselője; Fabinyi Teofil (1822–1908) 1850-ben Pest megyei törvényszéki bíró, 1854-től országos főtörvényszéki bíró, 1860-ban legfőbb ítélőszéki bíró, majd egy évvel később a hétszemélyes tábla bírája. 1886–1889 között igazságügy-miniszter. Fabinyi a Page 22
A BESÚGÓK ÉS A KÖZVÉLEMÉNY AZ 1860-AS ÉVEKBEN 24 zalmi embere volt, s akiről 1865 utáni rendőrkapitányi tevékenysége miatt igen negatív képet őrzött a korabeli közvélemény és az utókor egyaránt. Róla Hentaller Lajos a következőket írta már idézett munká- jában: „Pesten a lakosság negyedrésze a rendőrség szolgálatában állott. A kávéházi pinczértől s az utczai bérszolgától kezdve, egész a későbbi hires Thaisz Elek főkapitányig mindenki boldog volt, ha árulkodha- tott.” 57 Hentaller vélhetőleg szintén ezen lista valamelyik variánsából szerezhette információját, konkrét bizonyítékok azonban mindeddig nem kerültek elő. Mindazonáltal az is igaz, hogy az „apokrif” besú- gó lista hosszú utóélete ellenére olyan személyiségek, mint például Rottenbiller Lipót esetében a róluk a közvéleményben kialakult képre nem nyomta rá tartósan bélyegét az e listán való szereplés. Nem véletlen azután az sem, hogy évtizedek múltán mikor látott nyomtatásban is napvilágot a lista. A Magyarország című ellenzéki lap közölte azt 1905 őszén a Fejérváry-kormány ellenében szervezett megyei ellenállási mozgalom kellős közepén, nem mulasztva el a téma aktua- lizálását sem: „Ki tudja ujabb félszázad mulva [kiemelés az eredetiben] nem kerül-e nyilvánosságra a most megfizetett magyarok névjegyzéke is, a megfizetett vérdijakkal.” A közölt lista címe: „A bécsi cs. k. titkos Policziához tartozó Buda és Pest városokban a mai napig (1860.) müködő ugynevezett Spiczlik névsora és ezeknek évenkint járó fizetésük ezüst pénzben”. 58 Nyilvánvaló a politikai szándék a nyilvánosságra hozatal- ban, ugyanakkor feltűnő, hogy éppen Fabinyi Teofil esetében igen tapin- tatosan járt el a lap a kormánypárti politikussal szemben, mivel csak az F. T. szignót szerepeltette a megnevezés helyett. Ráadásul a névsor megjelenése után néhány nappal a listán szereplő Mihályi Gábor helytartótanácsos unokája, ifj. dr. Mihályi Péter óvást je- lentetett meg a lap hasábjain, bizonyítva, hogy nagyapja börtönből való 1852-es szabadulása után egészen 1861-ig, helytartó-tanácsosi kineve- zéséig nem járt Pesten, Máramarosban lakott, következésképpen nem is lehetett a pesti rendőrség besúgója. A lap szerkesztőségét sikerült meggyőznie Mihályi „ártatlanságáról”, mint írták: az unoka által „sze- mélyesen előterjesztett okmányokból magunk is meggyőződtünk, hogy véderőtörvény vitájában 1889. március 5-én szólalt fel a kormány álláspontjának védel- mében azt bizonygatva, hogy a vezényleti nyelv meghatározása a Pragmatica Sanctióban vállalt kötelezettségek alapján a legfőbb hadurat illeti. Lukáts ebben az időszakban leg- inkább február 15-i interpellációjával hívta fel magára a figyelmet, melyben a megelőző napi egyetemista tüntetés rendőri szétverése miatt a budapesti rendőrkapitány leváltását követelte, eredménytelenül. Képviselőházi napló (1887)1889, 211–217, 267. 57 Hentaller 1894, 30. 58 Egy régi feljegyzés. Magyarország, 12. évfolyam 285. szám 1905. november 21. 4–5. E cikkre Buzinkay Géza hívta fel a figyelmet Magyar Nemzetbeli írásában.Page 23
25 FIGYELŐK Mihályi Gábor mindig jó hazafi volt”. 59 Ezzel persze maguk is retiráltak, bár nem tértek ki a lista általános hitelességének kérdésére. Talán az sem véletlen, hogy amikor Várady Gábor, az 1860-as évek politikai csatározá- sainak ismert személyisége, az 1861-es határozati párt, illetve 1865-től a balközép egyik vezető személyisége visszaemlékezéseit az 1890-es évek- ben papírra vetette, oly meleg hangon emlékezett meg Mihályi Gábor 1850-es évekbeli máramarosi szerepéről és tevékenységéről. 60 Ezen tények fényében egyértelmű, hogy 1867 után szintén az akko- ri közjogi ellenzék egyes csoportjai – mindenekelőtt a szélsőbal, majd a Függetlenségi és 48-as párt hívei – tartották életben a listát, s nem engedték a feledés homályába merülni, mivel az alkalmasnak látszott a kormányzati tábor egyes személyiségeinek kompromittálása útján a kormányzat politikai presztizsének gyöngítésére. A listán szereplők közül ugyanis csupán egyetlen személy, Halász Géza (eredetileg orvos, 1881 és 1884 között Pest megye ráckevei kerületének Függetlenségi és 48-as párti képviselője) tűnt fel a közjogi ellenzék soraiban. * * * A hajsza a besúgók után, azonosításuk és pellengérre állításuk igénye az 1860-as években, úgy tűnik, egyaránt táplálkozott a közvélemény spontán nyomásából, az igazságtevés indulatából, illetve tudatos poli- tikai manőverekből. Amíg volt tétje a kérdésnek, s a feltételezhető be- súgók aktívak lehettek, feltehetőleg a spontán elemek hatottak erőseb- ben. 1867 után ezzel szemben a besúgói listá(k) terjesztése már inkább – de nem kizárólag – tudatos ellenzéki politikai akció eredménye. Hangsúlyoznunk kell az „ellenzéki” jelző jelentőségét. A tárgyalt évtized igen gazdag a politikai kurzusváltozásokban (1860 ősze, 1861 ősze, 1865 nyara, 1867 tavasza), de a hatalomra kerülő régi-új politi- kai elitek reakciói a besúgók terhes örökségével, s tegyük hozzá, aktív tevékenységükkel kapcsolatban is nagyon hasonló. Igen tanulságos, ahogy az októberi diploma utáni rendszerváltás ókonzervatív elitje – a birodalmi vezető politikusokhoz hasonlóan – érdekeltnek érzi magát a múlt nyomainak eltűntetésében, s a közvélemény tőlük egyáltalán nem kap segítséget a múlt feltárásához. Az 1867. tavaszi, radikalitásában az addigiakat felülmúló újabb politikai fordulat utáni időszak „besúgó-po- litikájáról” még nagyon keveset tudunk, hiszen történeti kutatások jó- formán még egyáltalán nem folytak e téren. Annyi azonban megállapít- 59 Budapest, november 25. Magyarország, 12. évfolyam 290. szám 1905. november 26. 7–8. 60 Várady 1894. I, 158–159.Page 24
A BESÚGÓK ÉS A KÖZVÉLEMÉNY AZ 1860-AS ÉVEKBEN 26 ható – s igaz ez a balközép kormányra jutása utáni periódusra is –, hogy a politikai színpad előterében nincs semmi jele a feltárás és rámutatás igényének, s ami még érdekesebb, mintha a közvéleményt sem fog- lalkoztatta volna már oly élénken e kérdés. Nem tudjuk, a dualizmus szélsőbaloldali ellenzéke hatalmi pozícióba kerülve hozzájárult volna-e a múlt kompromittált szereplőinek nyilvánosság elé citálásához – az 1906–1909 közötti rövid időszakban mindenesetre nem történtek lát- ványos „leleplezések” –, de úgy tűnik, a 19. század kormányzati pozí- cióba jutott politikai elitjei inkább a fátyolvetés, mint a szembenézés politikáját választották. A mindenkori politikai ellenzék vallotta csak magáénak a rámutatás és a társadalmi megbélyegzés igényét. Az ellenzéki erők oldaláról érvényesülő politikai célzat jelenléte ön- magában a leleplezés gesztusában nem zárja ki azt, hogy általa hiteles in- formációkat kapjon a közvélemény. Az itt tárgyalt „apokrif” spiclilista azonban azt bizonyítja, hogy a történeti kutatások – bár némely ponto- kon megerősítik a közvélemény által kimondott verdiktet – mindenek- előtt súlyos aggályokat ébresztenek az efféle korabeli listák „hitelessé- gét”, talán helyesebb lenne úgy fogalmazni, valóságtartalmát illetően. 1860–1861-ben a rendőrség elég sikeresen konspirált, s eltűntette a be- súgóhálózat működtetéséről árulkodó legfontosabb iratokat, melyek az- tán soha nem kerültek vissza a magyar kormányzati szervekhez. Még a hatalomra került konzervatívok aktív közreműködésével sem biztos, hogy sikerült volna megbízható, pontos információkhoz jutni. Efféle se- gítség hiányában pedig a közvélemény – úgy tűnik – sokkal inkább arra volt képes, hogy a kormány népszerűtlen, joviális támogatóit a „besú- gó” bélyeggel kompromittálja – s azzal gyengítse a kormányzat amúgy is gyenge lábakon álló legitimációját –, minthogy titkolt kollaboránsait tömegesen felfedje. S ne feledjük, a korszak olyan nagy „árulói”, mint az 1849-ben Kossuth utasítására elrejtett magyar korona helyét feltá- ró Wargha István vagy az 1860-as években az Almásy Pál – Nedeczky István vezette szervezkedésben résztvevő s társait eláruló Asbóth Lajos, egykori honvéd ezredes az érintett szűk kör gyanakvása ellenére a köz- vélemény megbecsült tagjai lehettek, s pályájuk szégyenfoltjaira csak az utókor s mindenekelőtt a történeti kutatások derítettek fényt. 61 Ez a tény pedig erősen relativizálja még a kisebb vagy akár nagyobb részben hiteles „apokrif” besúgólisták jelentőségét is. 61 Kivételként azonban meg kell említenünk Bíró Mihályt, aki az 1851–1852-es erdélyi szervezkedés árulója volt. Tette – bár igyekezett elszántan titkolni és tagadni – már az 1860-as évtizedtől kortársai számára is ismert volt. Vö. Berzeviczy Albert 1922, 294–295.Page 25
27 FIGYELŐK Irodalom A Bach-korszak adomákban. 1869. Összegyüjté egy Bach-huszár. Pest. Bajzik László 1979. Az „Asbóth-féle” konfidens lista és más abszolutizmus kori besú- gók. Magyar Nemzet, 35. évfolyam 278. szám 1979. november 28. Berzeviczy Albert 1922. Az absolutismus kora Magyarországon. 1. köt. Budapest, Franklin Társulat. Buzinkay Géza 1977. Történelem villanófényben. Magyar Nemzet, 33. évfolyam 65. szám 1977. március 18. Czechowski, Nicole – Hassoun, Jacques 1992. La délation: Un archaisme, une tech- nique. Paris Deák Ágnes 1998. Két pályakép a rendőrbesúgók világából. Holmi, 10. évfolyam 3. szám 354–360. Deák Ágnes 2001. Államrendőrség és besúgórendszer az Osztrák Császárságban a neo- abszolutizmus időszakában (1849–1859). In Császár és király. Történelmi utazás: Ausztria és Magyarország 1526–1918. Kiállítási katalógus, Bécs, Collegium Hunga- ricum, 77–80. Deák Ágnes 2004. Deák Ferenc és a passzív ellenállás. In A szabadságharc leverésétől a kiegyezésig. Deák Ferenc emlékezete. A Göcseji Múzeum konferenciái a Deák- évben. Zalaegerszeg, Göcseji Múzeum. Deák Ágnes 2006. Besúgólisták a neoabszolutizmus korából. Aetas, 21. évfolyam 4. szám (előkészületben) Gundel Imre – Harmath Judit 1982. A vendéglátás emlékei. Budapest. Hentaller Lajos 1894. A balavásári szüret. Történeti rajz a kötélkorból. Budapest. Jerouschek, Günter – Marßolek, Inge – Röckelein, Hedwig 1997. Denunziation. Histo- rische, juristische und psychologische Aspekte. Forum Psychohistorie. 7. kötet Tübingen, Diskord. Katona Tamás 1977. Történelem villanófényben. Magyar Nemzet, 33. évfolyam 89. szám 1977. április 17. Képviselőházi napló, 1889. Az 1887. évi szeptember hó 26-ára hirdetett országgyűlés képviselőházának naplója. 9. kötet Budapest. Kiss Károly 1977. Történelem villanófényben. Magyar Nemzet, 33. évfolyam 55. szám 1977. március 6. Lukács Lajos 1955. Magyar függetlenségi és alkotmányos mozgalmak (1849–1867). Budapest. Magyarország különböző egyletei. 1862. In Hunfalvy Pál (szerk.): Statistikai Közlemé- nyek, 4. köt. 1. füzet, Pest. A Nemzeti Kör évkönyve 1860/1-re. 1862. Pest, Emich Gusztáv. [Palkovics Ede] é.n. A kiegyezés szülőháza. Deák Ferencz emlékének szentelve. Budapest. Practices of Denunciation in Modern European History, 1789–1989. (1996) The Journal of Modern History, 68. évfolyam 4. szám Siemann, Wolfram 2001. Kémek a szabadságharc ellen. Államrendőrségi elnyomás az 1848–49-es forradalom után a Habsburg Monarchiában. In Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem. Budapest, 25–33.Page 26
A BESÚGÓK ÉS A KÖZVÉLEMÉNY AZ 1860-AS ÉVEKBEN 28 Steier Lajos (szerk.) 1924. Beniczky Lajos bányavidéki kormánybiztos és honvédezre- des visszaemlékezései és jelentései az 1848/49-iki szabadságharcról és a tót moz- galomról. Budapest, Magyar Történelmi Társulat. Szabad György 1967. Forradalom és kiegyezés válaszútján (1860–61). Budapest, Akadémiai Kiadó. Szinnyei József 1914. Magyar írók élete és munkái. 14. kötet Budapest, Hornyánszky Viktor. Tábori Kornél 1921. Titkosrendőrség és kamarilla. Akták-adatok a bécsi titkos udvari és rendőrségi levéltárból. Bevezetőjét írta: Marczali Henrik. Budapest. Tóvölgyi Titusz 1868. Bach korszak. Siralmas historia. Pest. Várady Gábor 1894. Hulló levelek. 1–2. füzet. Máramarossziget, Máramarosi Részvény- nyomda. Visszaemlékezések 1878. Korrajz az 1860-61-iki időszakról. Irta Viola. Vácz, Serédy Géza Wildner Ödön 1939. Buda és Pest közigazgatásának története az 1849–1865. évi ab- szolutizmus és provizórium alatt. 2. kötet Statisztikai Közlemények, 88. kötet 1. szám
|