Első nap az iskolában. |
Október Első nap az iskolában. Hétfő, 17-ike. Ma volt először iskola. A három hónapi szünidő álomként röpült el a falun! Anyám elvitt ma reggel a Baretti-negyedbe, hogy beirasson a harmadik elemibe; én a nyaralásra gondoltam és rosszkedvü voltam. Az utcákon hemzsegtek a fiuk; a két könyvkereskedő boltja tele volt szülőkkel, akik mind táskát, irkákat és füzeteket vásároltak, az iskola előtt pedig ugy tolongott a nép, hogy a szolga meg a rendőr alig tudta szabadon tartani a bejárást. A kapuhoz közel megfogta a vállamat valaki: második osztálybeli tanitóm volt, most is vidáman, mint mindig és megszólitott: - Na, Enrico, hát örökre megváltunk egymástól? Tudtam, hogy igy van és mégis fájt ez a beszéd. Nagynehezen befurakodtunk a kapun. Hölgyek és urak, munkások és munkás asszonyok, tisztek, nagyanyák, szolgálók, mind kézen fogva vezették a fiukat és másik kezükben tartották az értesitőt, megtöltve az előszobát és a lépcsőket, olyan zugással, mintha szinházban lettünk volna. Örömest láttam viszont a nagy termet, ahonnan hét osztálynak az ajtaja nyilik és ahol három éven át majdnem minden nap megfordultam. Itt is egymás hátán tolongott a nép; a tanitónők jöttek-mentek s az én mult évi tanitónőm az osztálya küszöbéről kiáltott felém: - Ebben az évben egy emelettel följebb mégy, Enrico; még csak azt se látom majd, hogy mikor jösz iskolába! - és elszomorodva nézett rám. Az igazgatót egész csomó sápitozó anya fogta körül: már nem volt hely a fiaik számára; és ugy tetszett, hogy a szakálla valamivel szürkébb, mint a mult évben volt. Néhány fiu, ugy láttam, megnőtt és meghizott. A földszinten, ahol már meg volt az osztályozás, akadt néhány előkészitő elemibe járó kis fiu, aki nem akart bemenni az osztályába és megbicsakolta magát, mint a kis szamárcsikók, hogy ugy kellett bevonszolni őket. Néhányan kiszökdöstek a padokból; mások sirva fakadtak, mikor látták, hogy a szüleik eltávoznak és ezeknek vissza kellett jönniök, hogy elcsititsák vagy hazavezessék őket, - a tanitónők pedig a kezüket tördelték. A kis öcsémet Delcati tanitónő osztályába sorozták, engem pedig Terboni tanitó urhoz osztottak be, az első emeleten. Tiz órakor már mind együtt voltunk az osztályban: összesen ötvennégyen; alig tizenöt-tizenhat a második osztálybeli pajtások közül, de ott volt Herossi, aki mindig elvitte az első prémiumot. Olyan szüknek, szomorunak láttam az iskolát, ha rágondoltam az időre meg a helyekre, ahol a nyarat töltöttem! Visszagondoltam a második osztálybeli tanitómra is, aki olyan jó volt és mindig együtt mulatott velünk; olyan kicsiny volt, mintha csak a pajtásunk lett volna! És sajnáltam, hogy nem látom többé a borzas, vörös fejével. Az uj tanitónk magas, nincsen szakálla, a haja hosszu és ősz, a homlokát egyenes ránc szeli keresztbe; a hangja mély, vastag. Merően megnéz mindnyájunkat, egyiket a másik után, mintha olvasni akarna bennünk; és sohase nevet. Azt gondoltam magamban: - Ime, az első nap. Még kilenc hónap. Mennyi munka, hány havi vizsga, mennyi fáradság!... Igazán jólesett, hogy ott találtam anyámat a kapuban. Odaszaladtam hozzá és megcsókoltam a kezét. Ő pedig megvigasztalt: - Bátorság, Enrico. Majd együtt tanulgatunk. És elégedetten mentem haza. De már nincs meg a régi tanitóm, a jóságos, vidám mosolygásával és mintha már az iskola se volna olyan szép, mint azelőtt.
A SZIV
EGY ISKOLÁSFIU NAPLÓJA
IRTA
FORDITOTTA
TARTALOM ELSŐ KÖTET
|