A’ részegekrűl. |
Boldog-boldogtalan emberek életminősége |
2011. február 28. hétfő, 08:32 |
___________________________________________________________________ [2] Ezt a’ közmondást sok féle képpen írják a’ Magyarok. Így is: versent iszik. Így is: versett iszik: Én e’ mellett maradok: versent iszik, mert nékem úgy teccik: hogy ettűl vette eredetét: versengve: az az: vetekedve iszik a’ Trákok szerént ki ihatik többet? Ebben a’ szóban versent, n bötűt t bötűre fordíttyák a’ Magyarok a’ szebb ki mondás végett. Így tehát versent helyébe versett tesznek: valamint e’ helyett innent ezt írják némelyek ínnett, ’s nem roszúl. [3] Egy igen részeg ember le menvén a’ kő lépcsőkön, úgy el tántorodott, és esett: hogy mind fejét, mind orcáját rútúl öszsze törvén, alig pihenne. Hozzája futván a’ jó szívü emberek, bort kértek a’ kocsmárostúl, hogy orcáját, fejét a’ vérbűl ki mossák, és a’ sebeknek hevességjöket meg engesztellyék. Elő hozattatván a’ bor, azt mondotta a’ részeg: hogy azt fejére, orcájára önteni haszontalanság volna, adák csak kezeibe a’ kandzsót: ő azt inni meg fogná, mert szokásba vette nála a’ bor: hogy gyomrábúl fejébe, és orcájára szökjék. [4] Egy valakit, ki éhomra szokott inni meg dorgált más valaki. De ez is viszszá dorgálta amazt, midőn őtet éhomra enni látta; azt adván hozzája: hogy reggel a’ madarak is előbb vizet isznak, osztán mennek az eledelekre. [5] Egy igen híres részeges vén aszszony, minekelőtte ivott, mindenkor a’ kandzsó nem fölire, hanem allyára vetette a’ szent keresztet. E’ cselekedetének okárúl kérdeztetvén, azt felelé: hogy ha fölűrűl vetné a’ keresztet, az ördög a’ kandzsónak fenekén törekednék ki felé, és így a’ kandzsóban kárt tehetne. De ha alól veti a’ keresztet, fölűl az ördög a’ bornak ki folytta nélkül ki takaródhatna. [6] A’ Váci Cigányoknak nincs egyéb dolgok a’ Püspöki Uraságnál, mint a’ hordókat a’ két emeletű pincébe le ereszteni, és annak üdejében ki húzni. Ezzel a’ Cigányok meg nem elégednek: hanem azt akarnák, hogy öket (a’ mint mondgyák) tétegetni is hívnák. [7] Némely gazda tudván: hogy a’ kocsmában meg szoknék részegenni, meg parancsolta szolgálójának: hogy utánna mindenkor lámpással jöjjön. El jövén a’ többi köztt egyszer; hallya az Urát igen okosan beszélleni hallgatói előtt. Ezután haza késéri őtet, de tapasztallya: hogy fölötte nagyon tántorogna. Erre a’ szolgáló nagyon el nevette magát; nevetségének okáúl kérdeztetvén; azt felelé: csudálom: hogy az Úr mái napon a’ lábába, nem fejébe vette légyen a’ bort. [8] Azokat az apró legyeket, melyek a’ boros hordó’ szájját el lepik, muslincáknak hívják az alföldiek. Némely aszszonnak szer felett részeges Ura lévén; sokat törte fejét: miként cselekedhetné meg: hogy vele a’ bort el útáltassa. Tanácskozott errűl aszszony pajtársaival, kik azt javallották néki: hogy egy kandzsó borba fújcson bele vagy hat egeret, és úgy adgya néki innia: mert az egereknek bűze meg fogná vele útáltatni a’ bort. Ezt jónak lenni itélvén a’ szomorú aszszony; mivel amúgy is egy két ice borral kelletett haza várnia Urát, noha egész nap a’ kocsmákat lakta, a’ korsóba ölte a’ hat egeret, és szokott helyére helyheztette. Haza érvén szokása szerént a’ gazda, nem adhatott annyi üdőt az aszszonnak: hogy az egereket le szűrhette volna, hanem a’ boros korsónak esvén, azt egereivel egygyüttt fel hajtotta, és ez után le feküdt. Más napra kelvén az üdő, még kérdezte Urát az aszszony: ha a’ borban nem érzett é valamit, a’ mi torkát akadályoztatta volna. Érzettem (úgymond) valami muslincákat. [9] A’ bajuszosnak mikor iszik, bajuszszára is ragad a’ bor; azt le hörpentvén, kétszer inni mondatik. A’ Magyaroknak bajuszszokrúl mívelt itt’ emlékezetet tettem felőllök, méltónak lenni ítélem azt: hogy Altorjai B. Apornak kéz írásibúl valamit elő adgyak. Ezek tehát annak szavai. Mind alsó, mind fölső rendbéli emberek mihelyt meg házasodtak, szakállokat meg hagyták, ’s holttig úgy viselték. Az egy Béldi Pál szünetlen beretváltatta szakállát, ’s midőn controvertálták, azt mondotta, hogy midőn a’ Tatároknak rabjok volt, nagy szakálla lévén; ha Tatár Ura meg haragudott, annál fogva húzta, hurcolta. Akkor tett légyen fogadást: hogy ha meg szabadúl, soha szakált nem visel, ’s nem is viselt holttáig. Ha valaki abban az üdőben szakállát le beretváltatta, és haját nem; csúf volt. Fejöket majd mindnyájan beretválták. Ha valaki kopasz lett; nem viselt idegen kurta hajat, melyet mostanában Barokának hívnak. Mert ha akkor elő hoztad volna a’ Baroka nevet; más talán azt gondolta volna: hogy Bak róka. A’ kinek pediglen semmi hajja nem volt, szép fekete biborbúl, vagy bársonybúl való sapkát viselt. Némelynek bajuszsza egészlen bé fogta szájját. Abban soha semmit el nem vágtak. Sőtt mikor ivott némelyik, meg tölt a’ bajuszsza, ’s bé szopintotta. A’ nagy haj igen igen ritka volt. Soha nem emlékezem: hogy ifiú legényt nagy hajjal láttam volna. De hogy azt hátúl zsinórral, vagy pántlikával meg kötötte volna, híre helye sem volt. Ha akkor kötött hajjal, vagy zacskóba varottal elő állott volna valaki; azt tudták volna: hogy farsangos; mert ottan abban az üdőben láttattak bolond farsangos köntösben járók. Hanem: a’ kinek (igen ritkán) nagy haja volt; azt szépen le bocsátotta. Ki ki inkább le beretváltatta; és így üstököt hagytak magoknak. Azt szépen fel kötötték; ’s abban gyönyörködtek (főképpen a’ fiatalok) mennél nagyobb csomót köthettek az üstökönn. Ritkán vala némelyeknek abba fűzve, vagy kevés pántlika, vagy kevés zsinór; kivált a’ gyermekeknek. [10] Tapasztaltt dolognak mondgyák azt némelyek: hogy ha egy szabó gyűszűt vészen valaki hetvenszer tele tölti borral és egy pohárba ereszti; azt a’ pohárbúl egyszer meg ihattya, és semmi baja nem lészen. De ha gyűszűnként hörpögeti; és úgy egy más után iddogállya, ugyan annyi bortúl erősen meg részegszik. [11] E’ mostan folyó 1810-dik esztendőben Februáriusnak elején olvastam a’ Pesti Magyar újságban: hogy egy úri ember ötven forint jutalmat ígérvén, ennek a’ Deák szónak Spiritus Magyar értelmét örömest tudná. Dícséretre méltó az iparkodás. De ha ez a’ meg lelendő szó reá illik és a’ Spiritus Sanctusra a’ mint azon úri ember kévánnya nem csekély kérdés. A’ szokást nehéz meg változtatni. Reá szoktunk a’ szent Lélekre, nem is tanácsos újságokat bé hozni, és ezt meg másolni. Már most a’ dologhoz közelebb. Ennek a’ szónak Spiritus valóságos Magyar neve ez: Leh; innét származik lehelek, spiro. Mit tehetünk arrúl; hogy Magyar eleink leh szónak léttét nem tudván, azt léleknek nevezték? – De a’ bőlcsességnek szabássai szerént a’ valóságos Spiritust mely Chemice nem egyéb; hanem a’ testekben el rejtetett, azután ki kénszerítetett erő szesznek mondgya a’ Magyar, a’ mint az említett közmondásban vagyon, melyet én midőn a’ közmondásoknak egybe gyüjtéssökben negyven esztendőtűl fogva dolgozik régen fel jegyzettem. [12] Némely csizmadia Mester ember paj társait híván ebédre: azt hagyta egygyik legénnyére: hogy a’ borra vigyázzon. Ez a’ gazdának leg jobb bort adott; a’ többieknek alább valót. Ezt midőn szemére hányták az el takarodott Mester emberek, azt mondotta a’ legény: gazda kapálta a’ szőllőtt, kurv’annya kennek. [13] Szeged várossának Zákán pusztáján, egy híres csap szék vala régenten: melyben egész heteket vesztegették a’ pásztor emberek. Így a’ henyélő iszákosokat Zákányosoknak nevezték. [14] Ezzel a’ névvel azokat a’ részegeket nevezzük, kik annyit isznak: hogy azt ki is okádgyák. A’ Borbéski szót valósággal írván, így esik: Bor bé ’s ki, az az: a’ bor bé megy, ’s ki is jő. [15] Egy nagy Magyar ember meg akarja vala fel serdűlt fiával a’ bort itatni: hogy hozzája mértékletessen szokjék. De a’ fiú azt cselekedni nem akarta, azt adván okáúl: hogy a’ borban valami el rejtett méregnek lenni kellene: mivel minapiban látott légyen egygyet, ki a’ bor ital után nem csak tántorgott, hanem Isten ellen káromkodott is. [16] Aszszony fának nevezik a’ csap székekben azt a’ törzsököt, melyen űl az aszszony, midőn bort ereszt; de ő is néha részeges, és az aszszony fán költi el a’ bort űlve. [17] Mert ha sok vize van a’ molnárnak, gazdagon őröl; ihatik is bort a’ jövedelembűl. [18] Mert a’ korcsmában bátorságosabban ihatik, meg is részegedhetik a’ bornak szokott korhely. A’ vendég fogadokrúl jutott eszembe: hogy valamit írjak Altorjai B. Apor Péternek kéz írássaibúl. Annak szavai ezek: 1687-dik esztendőben olyan emberséges ország vala Erdély: hogy egy pénz nélkűl körösztűl mehettél volna rajta, még is mind magad, mind lovad jól lakhatott volna. Nem vala híre a’ vendég fogadóknak – Csudálkozva néztűk Kolozsváratta a’ közép úccában midőn mondották: hogy vendég fogadó. Azon egy nagy szakács vala le írva késsel, a’ tűzhely, ’s az írott fazékak előtt – vala egy rongyos ház Miroszlónál is, melyrűl hallottam: hogy vendég szállott volna belé. Talán még Basta György csináltatta volt, mikor ottan Mihály vajdát meg verte. – Hanem: ha meg indúltál volna abban az üdőben, és előre küldöttél volna a’ faluba; adtak volna szénát abrakot lovadnak, ’s magadnak enni valót. És ha bor volt a’ faluba azt is adtak volna. Sőtt: a’ Szászságon bár magad lovadon se jártál volna, noha ezt az ország’ Árticulussa limitálta volt; de avval bizony keveset gondoltak Posta lovat eleget adtanak. Sőtt ha a’ szegény Felnagyok, Bírák úgy nem viselték magokat, a’ mint az útan járó kévánta jól meg verték a’ hátát, ’s rajta sűlt. De mikor az Urak közűl valamelyik meg szállott valamely Szász faluba, melyben híres bor termett: akár mint tartotta a’ szegény Felnagy de ha az Úr meg haragudott; csak ne haragudgyék két három hordó borra meg alkudott vélle. – Ha pedig vagy szegény atyádfiához, vagy pedig böcsűletes nemes emberekhez szállottál volna; az olyan szívvel látott: hogy örömében talán a’ lelkét is ki tette volna éretted. Még is a’ mi csudálatra méltó dolog, az Urak se voltak pénzesebbek, mint most: mert a’ mi képpen most nincs pénzünk úgy abban az üdőben az Urak a’ pénz gyűjtésre éppen semmit se vágyódtak; hanem csak az egy emberségre, és a’ böcsűletre. A’ paraszt ember is, se Magyar, se Szász, sem Oláh szegényebb nem volt, mint most. Sőtt: sokkal gazdagabbak voltak, mint most. |
LAST_UPDATED2 |