Példabeszéd az "átkozódó" remetéről |
2010. november 29. hétfő, 10:41 |
Mikes Kelemen: CCVI. LEVÉL De ne szájjal, hanem szívvel kérjük; mert az emberek a szájat hallgatják meg; de az Isten a szívet tekénti, valamént történt egy szent remetével. Egy püspök, a tengeren útazván, a hajósok egy sziget mellé a hajót megkötik. A püspök maga múlatságára a szárazra kimegyen. Amint alá s fel járna, egy kis gunyhócskát láta a fák között. Gondolá, hogy talám valamely ember lakék ott. Egy kis ablakocskához közelítvén csak csendesen, emberszót halla, és mintha valaki imádkoznék. De, mint elcsudálkozék, hogy az, aki bent volna, eszerént imádkozék: Átkozott legyen az Isten. Ezeket a szókot pedig szüntelen vala. A püspök nem állhatván, bémene az emberhez, és mondá néki: Atyám fia ne azt mondjad, hogy átkozott legyen az Isten; hanem: Áldott az Isten. A remete azt kezdé mondani. A püspök, hogy erre megtanította volna, viszszátére a hajóhoz, és megindúla a hajó. A remete pedig azalatt elfelejté, amit tanult volt, észrevévén nagy sebességgel kezde a püspök után futni. A hajó távúl vala már a parttól. De a remete nem vigyáz arra, ha a földön vagy vízen futott-é, néki csak az imádság volt az esziben. A püspök, és akik a hajóban valának, nagy csudálkozással láták, hogy a remete a tengeren futna utánok. Aki is a hajót beérvén kiálta a üspöknek, hogy elfelejtette volna az imádságot. A püspök látván a nagy csudát mondá neki: Atyámfia, csak úgy imádkozzál, amint eddig imádkoztál. Ebből a példából látjuk, hogy az Isten a szív imádságát szereti, és nem a szónkra figyelmez. Én is szívesen kívánom kedves nénémnek az új esztendőt egészségben elérni. Amen.
|
LAST_UPDATED2 |