Dénes János Nyomtatás
1956 - Magyar Októberi Forradalom/Szabadságharc


Dénes János, az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc egyik résztvevője 1990 után a magyar politika világában is megfordult, Budapest egyik választókerületében egyéni mandátumot nyerve az első szabadon választott koalíciós jobboldali kormány legnagyobb pártját erősítette a magyar Országgyűlésben. A 2010-ben 80. életévét is betöltő, önmeghatározása szerint mindmáig szabadságharcos, székely felmenőkkel és unitárius hitben nevelkedett Dénes képviselői ténykedésének egyik meghatározó pontja, hogy ő kezdeményezte az 1956-os forradalom rehabilitálását és annak közjogilag is méltó helyére kerülését előirányzó törvényjavaslatot, melyet aztán az akkor még a klasszikus európai liberalizmust vállaló Fidesz képviselője, Glattfelder Béla nyújtott be és került elfogadásra. Dénes hamar rádöbbenve a rendszerváltás utáni magyar politika kétarcúságára és a „szép, új világ” furcsaságaira, az MDF bevallottan nép-nemzeti szárnyához tartozva erkölcsileg, 1956 szellemének őrzőjeként nem tudta vállalni a már akkoriban is kisiklani látszó, és mára már egyértelműen kisiklott magyar rendszerváltás utáni világ építésében való „bűnrészességet”. A legnagyobb kormánypártot a taxisblokád után elhagyva 1990 novembere és 1993 között az akkori parlamenti pártoktól függetlenül, azaz függetlenként politizált, majd az első négyéves ciklus utolsó évét már a MIÉP-frakcióban töltötte. Nyílt pártpolitikai szerepet azóta nem vállal, sokkal inkább a civil szférában ad hangot elégedetlenségének: az Erzsébet-hídi blokádnál való feltűnése mellett ez évben a Várban sátorozó, rendszeresen identitászavarral küzdő és karrierista elemekkel terhelt bizonytalan anyagi hátterű szélsőliberális törpepárt, az LMP sátrai ellen követett el eléggé el nem ítélhető módon „merényleteket”. A politikailag korrekt politikai perfomance-okon túl radikális megnyilvánulásai és merész szókimondása közismert: az Országgyűlésben az 1991-ben még élő Marosan felakasztását emlegette.


Dénes János – rövid életút

Dénes János (1930. január 5. — ) vegyésztechnikus, országgyűlési képviselő (1990-1994). Szülei: Kacsó Eszter és Dénes János az erdélyi Székelyberéből települnek át “a számtalan sebből vérző csonka-Magyarországra”. Unitárius hitben nevelkedik. Kőbányán tölti gyermekéveit, itt végzi a polgári iskolát. 1948-49-ben érettségizik. A család anyagi helyzete miatt nem tanul tovább, munkát vállal. 1950. október 23-án bevonul a 6417-es páncélos hadosztály légvédelmi ezredéhez. 1953 őszén szerel le. Régebbi munkahelyén, az akkor már Kőbányai Gyógyszeráru Gyárban (Richter Gedeon) áll munkába. 1956 októberében nonstop alapon vesz részt a forradalomban. 1956. október 30-án megválasztják a gyár munkástanácsa elnökének. Választott tisztségében küldött a Nagybudapesti Központi Munkástanácsban. A forradalom november 4-i leverését követően részese a szabadságharcnak. Egyik kezdeményezője az 1956. december 11-12-i országos sztrájknak. 1957-ben letartóztatják, majd több hónapos fogva tartás után 1958. augusztus 19-én Tutsek Gusztáv vérbíró 15 évre ítéli. Raboskodik a Kőbányai Gyűjtőfogházban, Vácott és Sátoraljaújhelyen. 1963. április 29-én, a részleges amnesztia keretében kerül ki a börtönből, azzal a tudattal, hogy bármikor visszakerülhet. Kétkezi munkával, nehéz körülmények közepette biztosítja megélhetését. Megnősül, fiuk születik. A feleségének első házasságából született leányával együttes család megélhetésének segítésére visszatér régi munkahelyére. 1963-64, illetve 1967-69 az Egyesült Gyógyszergyár segédmunkása, majd vegyipari szakmunkása, technikusi végzettséggel, 1964-67 egy vegyipari kisiparosnál, 1969-70 az Első Vegyi Industria Szövetkezetnél dolgozik, 1971-75 a Kecskeméti Áll. Gazd. Eladója, 1975-78 a gyáli Szabadság Mgtsz rákoskeresztúri terményboltjában segédmunkás, 1978-90 ismét az EGIS-nél munkás, 1990- ny. 1986- részt vesz az ellenzék tevékenységében. A közélet iránti érdeklődése tehát nem lanyhul, részt vesz a demokratikus ellenzék (DE) munkájában. 1987. szeptember 27-én résztvevője a Lakitelken, Lezsák Sándornál tartott tanácskozásnak. Főszervezője az 1988. június 27-i, Hősök terén tartott “Erdélyért” tüntetésnek, mely fellépett a faluromboló mozgalom ellen, tagja a POFOSZ-nak és az Erdélyt Védő Független Magyar Bizottságnak is. A Magyar Demokrata Fórum alapító tagjai közé tartozik, tagja a kőbányai szervezet vezetőségének és az Országos Választmánynak. 1990-ben, az MDF színeiben országgyűlési képviselővé választják, egyéni körzetben. Első törvényalkotói tevékenységeként, javaslatára elkészül az 1990/XXVIII. törvény, amely kimondja: “1956. október 23-a forradalom és szabadságharc” és ezt a napot a Magyar Köztársaság nemzeti ünnepévé nyilvánítja. Az 1990-es őszi “taxisblokád” után, a kormány tehetetlensége miatti tiltakozásul kilép az MDF frakcióból, és függetlenként folytatja munkáját. 1994-ben nem választják meg, ezután nyugdíjas éveit éli, de a közélettől nem vonul vissza. 2004-ben elkezdi emlékiratai feldolgozását és három kötetben teszi azokat közzé: önéletrajzi kötetei: Őfelsége, a magyar nép I. (Apáról fiúra), Őfelsége, a magyar nép II. (Széllel szemben). A „trilógia” harmadik és egyben befejező kötete az Örökségünk, melybe az 1990-1994 között elhangzott parlamenti felszólalásait szerkesztette össze.


Alábbiakban a Hódmezővásárhelyen megrendezett egyhetes V. Történettudományi Találkozón július 16-adélutánján elhangzott előadását közlöm Dénes Jánosnak, aki után magam is előadóként szerepelhettem.

Hölgyeim és Uraim!

Engedelmükkel ülve tartom meg előadásomat. Szeretettel köszöntöm a történésztalálkozót, és köszönöm a rendezőségnek, hogy laikusként részt vehetek. Laikusságomat ellensúlyozza történelmileg lemérhető hitelességem. S ekkor már a címhez egy 56-os számot is hozzáteszek: s 1956-ról 56 év után, talán még ma is vagyunk 56-an hiteles ’56-osok. Ilyen szempontból hallgassák meg az előadást, s a magam részéről a szakmától elnézést kérek, mert én nem is fogok erőlködni, hogy „szakszerű” legyek. Én igyekszem azt elmondani, amit csak én mondhatok el.
Kezdeném azzal, hogy Magyarország 1944. március 19-től mindmáig megszállt ország. Szándékosan tartottam ki szünetet, hogy horgadjanak fel az ellenvélemények, de sajnos – jóllehet állok rendelkezésére kérdéseiknek is – előadásom sajnos ezt igazolni fogja. Tulajdonképpen kezdjük – mint mondottam az imént, 1944. március 19-ével, mert ekkor a magyar történelem egy különleges szakasza ért véget, hisz Mátyás király és Mohács után nem volt önálló Magyarország. S 1920-ban a szétdarabolt, széttrancsírozott Magyarország a nagyantant diktátumával, a kisantant mohó gyűrűjében ország-világ szerte, térségünkben magunknak is be tudtuk bizonyítani, hogy hazánk él és élni akar. Szeretett zsidó barátaink a Horthy-rendszert egyszerűen „Horthy-fasizmusként” könyvelik el, ennél a helyzet sokkal bonyolultabb. A Horthy-időszak 18-20 éve 1938-ig kérem csodát csinált. Ez a halálra ítélt ország, miután szembenézett a háborúvesztés összes következményével és az 1918/1919-es őrültségével, világszerte tanúbizonyságot tett higgadtságáról, s csak a legmocskosabb gazembereket vonta felelősségre. Nagyon rövid ideig tartott a határozott számonkérés, majd azután jött a nagylelkű megbocsátás. Halálra ítélten képes volt ez az ún. Horthy-fasizmus csodát művelni. A háborúvesztés összes csődje, a Monarchia összes csődje a csonka országra zúdult. Infláció, vagonlakás, nyomor, s 1927-re létrehozták a valutaképes pengőt, a pengő pengett a világ valutapiacán, és gazdasági válság ellenére talpra álltunk, létszámban és egységben gyarapodtunk, erkölcsben erősödtünk, és 1938-ra aktív volt a külkereskedelmi mérlegünk, s nem volt jelentős államadósságunk. Ezt a csodálatos élményt, amit a „Horthy-fasizmusról” elmondtam, 1989-ig próbálja valaki elmondani. A német megszállás után – jóllehet a társadalom félelme benne volt -, de tény, hogy az ún. nyilas uralom német segítséggel jött létre. De determinált volt a helyzetünk! Nézzünk szeretett lengyel barátainkra a győztes oldalon. Ők azt kapták győztesként, saját szövetségeiktől, amit mi kaptunk vesztesként az ellenségeinktől. Tehát a lengyel veszteség ilyen szempontból nagyobb, mint a miénk. Hozzáteszem, a lengyel példára még vissza fogok térni lélektanilag, de most menjünk 1945-re. A háborúvesztés ténye be volt kódolva. Mert a második világháború létrejötte már bele volt építve az első befejezésébe. A második világháború elhatározott volt és kikerülhetetlen, mi pedig földrajzilag, történelmileg meg voltunk határozva, záros volt a mozgásterünk. 1945-ben a győztesek, a „demokráciák” félelem nélküli életet hirdettek a legyőzötteknek is, helyette kaptuk a legkegyetlenebb ázsiai barbár megszállást, helyette kaptunk az asszonyaink, lányaink megbecstelenítését és az ország kirablását és 1947-re még a demokrácia ígérete is szertefoszlott. Kovács Bélát, a Parlament tagját rabszíjra fűzve hurcolták Oroszországba, menekült a Szálasira halált mondó ügyész, s Nagy Ferenc miniszterelnök is. S 1949-re már ránk vicsorgott a sztálinista rendszer nyomán, megszállás következtében kialakult egypártrendszer, Rákosi rendszere. S demokrácia helyett megnyílt Recsk. Semmi ítélet nélkül halálba kergettek embereket, évekig tartottak fogva. S így haladunk 1956 felé!
Az 1956-ig eltelt évek magukban hordozták azt az érlelést, amely kikerülhetetlenné tette annak bekövetkeztét. Hozzáteszem, a nagyhatalmi játszmában – ha nem is ilyen határozottan, de később megjelent – voltak sejtelmes, bűnös és gazember elképzelések. Az USA szembekerült dicsőséges szövetségesével, a Szovjetunióval, és mire Churchill elmondja a fultoni beszédet, világviszonylatban kialakul az előfeltétele a későbbi ún. hidegháborúnak. Ebben az időszakban érlelődik meg 1956 előkészítése. 1956-ot végső soron szándékoltan robbantották ki, vérrel robbantották ki és vérrel fojtották el, s még november 4-ét, a „casus belli”-t is összeesküvő rafinált módon a Köztársaság téren vérrel teremtették meg. Az a három-öt harckocsi, ami a térre ment, nem tudjuk pontosan, kik ültek a kocsikban, az a magyar katonatiszt sem akarta őket odavezetni, mert nem tudta, kik ülnek benne. Érdekes módon ez a katonatiszt nem is kapott nagy ítéletet az ottani szerepléséért, Mező Imrét is hátulról lőtték le. De térjünk vissza 1956 dicsőségéhez és előzményéhez!
Tulajdonképpen 1956-ban Őfelsége, a Magyar Nép (ez a háromkötetes könyvem címe) a párt nyúlós palotaforradalmát 1956. október 23-án egyetlen nap, egyetlen óra alatt felkeléssé, forradalommá változtatta. A forradalmat bizonyíthatóan már korábban, október 6-án számos próbálkozás után a Rajk-temetéssel próbálták kirobbantani. Ezt viszont nem lehet megérteni Sztálin halála és következményei nélkül. 1953. március 5-én Sztálin generalissimus, a győzelem hadvezére, mindnyájunk szeretett édesatyja lehunyta a szemét, a szemét. Olyan félelem volt Szovjetunió-szerte, hogy az elvtársak pisszenni sem mertek. S egy év után jött Hruscsov, a revizionista a desztalinizálással, ez kihatott Magyarországra. S ennek keretében történik a Rajk-temetés. Fő-fő elvtársaink ott tépték a szájukat halálra ítélt elvtársuk sírjánál. Imígyen szóltak: „A személyi kultusz bűzhedt mocsarából felszínre kúszott aljas bitangok megöltek téged, Rajk elvtárs! Esküszünk, hogy soha többé, soha többé!” S meghökkentek az elvtársak: Őfelsége, a Magyar Nép nem ugrott, ugyanis tudták, hogy Rajkot abba a húsdarálóba dugták bele külügyminiszterként, amit ő konstruált belügyminiszterként. S közeledünk ’56-hoz. Megjelenik a bajuszos miniszterelnök Nagy Imre, joviális, magyaros, tehát elüt a mezőnytől, aduászként kijátszották. Őt is egy év múlva félrerakták, mert ebben a közéletben sehol egy stabil alak, némileg elszédültek az elvtársak, mert nem tudták, merre kell a nyelvcsapásokat megejteni. S csak mentünk október 23-a felé, nem tudtunk még semmit, de lelkünkben-szívünkben sejtünk, érzünk valamit, hogy valaminek történnie kell, s nemcsak szűk hazánkban, hanem államtérségünkben és a világban is. Történt, hogy a magyar kormányküldöttség Belgrádba ment, „megjuhászítani” a „láncos kutyát”, Tito elvtársat. Innen jöttek haza 23-án, s azt sem tudták, fiúk-e vagy lányok, mert Magyarországon valami történik. Addig öntötték az olajat a tűzre, míg az berobbant. Amikor ugyanis már összeáll a benzin-levegő robbanóelegy, egy szikrától felrobban, s ez történt október 23-án este. A Gerő-beszéd további olaj volt a tűzre: csőcselék, csürhe, hogy ne is folytassam… S jön 12 nap csodája, s mi ezen 12 napban jelesre vizsgáztunk. Bizonyítottuk, hogy mi vagyunk államtérségünk demokráciára legérettebb népe, míg dörögtek a fegyverek, létrehoztuk a nemzeti bizottságot, Nemzetőrséget, munkástanácsokat, és a néphadseregből honvédséget csináltunk. Ezt mulasztottuk el ’89/90-ben. Az tény, hogy egy különb van, aki bátor, csak egy van, s minden elismerés azért, aki először nyúlt a fegyverért, meg a pesti srácért, jóllehet ő sincs egyedül, hisz tudjuk, milyen társadalmi átrendezés volt. A gyárak személyi állománya: kényszerítették az elűzött vidéki lakosságot a kulákpolitikával és egyebekkel. S az elvtársak nem tudták, melyik közegben mi fog történhetni. Nem beszélve a saját aljasságaikról, amelyek nem is bántották őket, nem voltak képesek az első órákban eltiporni a mozgalmat. A Nyugat? A nyugati világ nem tudom, hogy néz szembe dicsőséges szövetségesével, amely 1956-ra már teljesen lelepleződött. S a lengyel hazafiságnak az volt az ismérve, hogy a lengyel ember mit mond Katynról. Amelyik azt mondta, hogy a kegyetlenségeket a németek követték el, az hazafi, de aki a tényt mondta dátumszerűen eseményekkel alátámasztva, miszerint az oroszok követték el, az mocskos fasiszta. A lengyel testvéreink társadalmi-lelki életüket és a holnap megkísérlését ilyen előzményekkel érték el, tisztelve a magyarság irántuk való csodálatos gesztusát, amit ’39-ben a magyar honvédség és a magyar kormány biztosított nekik. A lengyelek ezt sosem felejtik el, legyünk büszkék rá, még utódainkban is.
Visszatérve a 12 csodálatos napra, felgyorsultak az események, és a szovjet vezetés a Tito-féle simogatást azért csinálta, hogy amikor a Pó felé megindulnak az orosz páncélos ékek, ami a Magyar Néphadseregnek komoly véráldozat lett volna, akkor őket az imperialisták szolgálatában álló Szerbia ne tudja hasba támadni, ez volt a lényege a békességkeresésnek Titoval. S benne volt a tervezésben a Szuez-história, mert első menetben a szovjet katonának nem jut eszébe, hogy Budapesten keresse Szuezt. De negyedike után a Duna-partján az orosz hadvezetés egy része és a kiskatona is Szuezt kereste, ez történelmi tény.
Szólni kell Mindszenty József személyéről. Papi elhivatottságához, a hercegprímás erkölcsi magaslatához és helytállásához nem fér kétség. Az embertelen szenvedés, melyen keresztül ment, és a történelmi bizarr, hogy november 3-án Felsőpetényből Pálinkás elvtárs hozza Budapestre. Ki ez a Pálinkás-Pallavicini? Castaldoval közösen gyilkolták meg Martinuzzi Fráter Györgyöt. Micsoda történelmi búvópatak, hogy sokadik üke ezt a történelmi szerepet kapja?!
1956 mélyen benne van a magyar történelem egymásutániságában és sodrában. Tulajdonképpen ’56-ban sem tehettünk mást. Hiába marasztalnak el bennünket naivitással, egyszerűen nem tehettünk mást! Amikor november 4-én a szovjet hadsereg aljas hitszegő módon megtámadja az alvó fővárost, fegyverszüneti tárgyalás volt a magyar és szovjet kormány között, melynek egyik főtárgyalója Andropov volt. Mi a mi tragédiánk? A József Attilák, Petőfi Sándorok, Mansfeld Péterek hamar halnak, s a patinás gyilkosok, mint Ferenc József, Kádár János matuzsálemi kort élnek meg. Lásd Horn Gyulát, ma sem képes meghalni. S rendkívül tehetségesek az ellenségeink, még hivatalnoki szinten is. ’56 két szovjet oldalon tehetséges képviselője Andropov és Szerov. Rendkívül tehetséges gazemberek voltak magyar szempontból. Később ilyen tehetséges csirkefogó Mark Palmer amerikai nagykövet lesz.
November 4-e a világ szégyene. Akkori helytállásunk teszi csodálatossá október 23-át. Van fogalmunk, hogy mekkora erő és elszántság kellett legyen a népben, melynek 7021 katonatisztje megtagadta ’56 végén, ’57 januárjában a hazaáruló Kádár–Münnich-féle eskü letételét? Micsoda tartás volt ebben a népben, hogy május 1-jéig képes volt kitartani? Mert az ekkor közel százezres felvonulással könyveli a Kádár-rendszer első nagy sikerét. De előzőleg fantasztikus dolgok történtek, mint mondtam, az egészet vérrel robbantották ki. Kérem, Esztergom, sötét kamra, 24-én. Parlament, 25-én, több mint 500 halott, és Mosonmagyaróvár, mindenhol megjelennek a gyilkosok, a leghidegebb és a legmocskosabb és legleellenőrizhetőbb a tiszakécskei gyilkosság, ahol nincs indulati effektus. Hideg parancsra felszáll a gép Kecskemétről, és odarepülve vasárnap belegéppuskázik a Himnuszt éneklő tömegbe. Barbárság.
A heroikus hősi ellenállás a leverés után következik be. A hazaáruló, gyilkos Kádár-redszer törvényen kívül helyezi a nemzeti bizottságokat, feloszlatja a Nemzetőrséget, és Kádár rögeszméje alapján próbálja „megnyerni a munkástanácsokat”. Ez volt a Kádár Jani legbugyutább tévedése. Azt hitte, a munkástanácsokat előbb-utóbb be fogja tudni vonni a szekerébe, ez pedig sehogyan nem jött össze. A Kádár-kormány és a munkástanácsok tárgyaltak, majd a kormány vádolta őket, hogy árnyékkormányként akarnak működni, ezt a vádat végig azok mindvégig próbálták kivédeni. De lemérhető volt a tárgyalások egymásutániságában és szintjén, hogy azok egyre inkább majd ellehetetlenülnek, emiatt a munkástanácsok meg is hirdették az országos gyűlésüket, hogy mi legyen a válasz a Kádár-kormány perfiditására, mely csak ígér és ígér, de semmit sem teljesít. Ezt az országos gyűlést december 8-án hívták össze a Rózsa Ferenc Építők Házában, a Gorkij-fasor utcában. Ide a X. kerületi munkástanács megbízásából mentem, mint a ma Richter nevű Gyógyszergyár munkástanácsának elnöke, így s a X. kerület képviseletében jelentem meg. Ide a magam részéről kellő naivitással két, maximum három napos tiltakozó sztrájkra való javaslattal érkeztem, tehát nem felhívással, csak javaslattal. S ekkor robbant be a vasutasok által hozott hír, hogy Salgótarjánban gyilkoltak. Nem tudtuk hogy mennyit, de a szörnyű hírek következtében a mérsékeltebb szárny nem tudta kivédeni a Rácz Sándor következetes magatartását, és meghirdette a kétnapos sztrájkra való felhívást. A magam részéről, mivel megbízással és határozott tárgyjavaslattal érkeztem, szót kértem, és a következő javaslatot tettem: a sztrájk ne legyen több két-három naposnál, mert nincs több erőnk. De a sztrájk olyan határozottságot fejezzen ki, hogy az oroszok tudják a harckocsikban, Kádár János a parlamenti piros bársonyszékében, hogy az egész magyar nép elhatározásával áll szemben, ennek megfelelően totális sztrájkot javasoltam. Még arra is ügyeltem, hogy nehogy elmarasztalják a munkácstanácsokat önkezdeményezéssel, ezért a sztrájk ne hétfőn, hanem kedden kezdődjék, hogy hétfőn munkásgyűlésen szavaztassuk meg a sztrájkot, így is történt. Ezért később, 1957. márciusában letartóztattak, internáltak, Tutsek elé kerültem, majd 15 év börtönbüntetést kaptam. Ebből 6 évet letöltöttem, a 7.-et megkezdtem, a börtönben is igyekeztem helytállni. A letöltött hat év egyharmadánál többet fegyelmin töltöttem, és nagyon büszke vagyok arra, hogy sem a gyárból, sem a kerületből nem vittem magammal senkit sem a börtönbe, vagy a bíróság elé. Szervezkedés vezetése, kezdeményezése címén a Tutsek Gusztáv-féle tanács egy személyben ítélt el. Aztán ’63-ban kikerültem a börtönből, és szörnyűbb volt a kijövetel, mint maga a börtön. A börtönben meg voltunk győződve, hogy valamit teszünk, valamit csinálunk, és kint Őfelsége, a nép is. Én nem marasztalom el Őfelségét, a népet, de kérem 1963-ban mélyponton, kiábrándultan, az öngyilkosság határán éltem meg a színtelen hétköznapjaim. Ebből fölhorgadtam, megnősültem, fiam-lányom 7 unokával ajándékozott meg, és a menyem büszke rá, hogy mind a 7 egy apától való. Manapság ez sem akármi.
Szóval 1963 után szép lassan igyekeztem helyre vergődni, és a saját gyávasági, hősiességi fokom alapján 1985-86 táján berobbantam az ellenzékbe. Ennek az volt az előzménye, hogy a lelkem eseményeit nem csak én, hanem a velem szimpatizánsok is alakították. Többek között egy Nagy Elek nevű rabtársam, aki az Égisz Gyógyszergyárban munkástársam volt, felhívta a figyelmemet Allport: Előítélet c. munkájára, és kérem szépen Váci Mihály: Utazás Bürokronáziában című írására. Az Allport-könyvet megvettem, száz oldalnál tovább nem jutottam el, máig sem olvastam el, de azt az áfiumot ajánlja, amely napjainkat erkölcsileg-ideológilag rohasztotta, süllyesztette. Váci Mihály életre szólóan meghatározó élmény volt. Neki az volt a sorsa, hogy – mint tehetséges költő – berzenkedett a pártban, dicsőséggel kiküldték Vietnámba, ahol szétdurrant az agyi főütőere. Hát az én agyi ütőerem is szétdurran, ha belelőnek egy puskagolyóval, ennyit róla… az Utazás Bürokronéziában c. könyvét a felesége post humus adta ki 1978-ban. S már akkor így szólt: „Nyelvtársak, tőke- és csendestársak!” A verset tovább nem mondom, de az benne a lényeg: kapitalizmus kell, hát vissza is fogjuk mi nektek hozni! Hát ha ti eddig vacakoltok, mi majd a világon összehozzuk a rokonságtól! Mi mindig fent ülünk a szekéren, ti hülyék meg lent toljátok. Ez Váci Mihály, 1978. Aztán elérkezünk 1986-ra, a harmincéves találkozóra, ennek előzménye volt a ’85-ös találkozó Monoron, ahová Csurka István engem akkor már be akart oda suszterolni, de a főeminenciás, Donáth Ferenc akinek a lelkében csak karikalábú sétavezetőként szerepeltem, szóval nem tartott még alkalmasnak arra a találkozóra. De ’86-ban már erősen bedörömböltem a harmincéves találkozóra, aminek a bizarrsága az, hogy gyávaságból és hitványságból nem mertük 23-án tartani, hanem december 8-án. S micsoda történelmi bizarr: az elvtársak is pont akkor tartottak, ők is a harmincadikat. De ők nem gyávaságból tartották ekkor, hanem azért, mert előbb minket agyon kell verni, hogy ők december 8-án megtarthassák az első kongresszusukat. S az idő méhében már olyan dolog történt, hogy a régi hazaárulóink új hazaárulók lettek. S ez megmutatkozott abban, hogy a harmincéves pártkongresszusról átszivárogtak az elvtársak az illegális ’56-os találkozóra. A hazaárulásnak ugyanis a következő a lélektana: Sztálin, a győzelem hadvezére 1944-45-ben meghirdette: saját barlangjában semmisítjük meg a fasiszta fenevadat, a plakátra is emlékezhetnek sokan. Ennek hatására bejön a lengyel nemzeti felkelés, fellázad a varsói gettó, Sztálin leállítja az offenzívát és megvárja, amíg a német géppuskák következtében elvéreznek a lengyel hazafiak, a szerencsétlen fellázadt zsidók, majd utána menetben felszabadítja Varsót. Ennek a lélektana a következő: az a lengyel hazafi, aki legdrágább kincsét, az életét odaviszi a német géppuskák elé, nem fogja kiszolgálni a következő megszállót sem. S most egy hatalmas ugrás: így történt, hogy 1982-re jeles elvtársaink már elszegődtek a másik oldalra. S egyre többen vannak ott, az az alapja ennek, hogy aki kiszolgálta az oroszt, az ki fogja szolgálni az új megszállót is. S aki nem, még a börtönt is vállalta, az nem fogja az újat sem kiszolgálni. Ez a lélektana a hazaárulásnak, és annak rentábilitásának. Tragédia, hogy az MSZMP-mederben kotorták ki az átalakulást. S ebben a mederben tülekedtek hazaárulók zömmel, és alulmaradt ebben a mederben az a nemzeti szárny, amelyik még valamit tett volna a nemzetért. S a domináns az Aczél-vonal volt, amelyik Mark Palmer ügyeskedését kihasználva pozícióba került. Így áldozták fel Pozsgayt, akinek az esetében nem a kommunista bukott meg, hanem a hazafi! Elküldte nekem Lezsák Sándor kis riportkönyvecskéjét, aminek az a címe, hogy Himnusz, Szózat kívül-belül. A lakiteleki tanítócska, miután költőcske is, meghívta egy írótársát akkor magyar órára. Megkérdezte a meghívott költő a gyerekektől, hogy: hol tartotok? Az egyikük mondja, hogy a Himnuszt és a Szózatot már tudjuk kívülről. Erre megszólalt a költő: és belülről is tudjátok? S meghökkentő volt, hogy a nagy csenddel a gyerekek tudatták a kérdezővel, hogy értik. Szóval ebben a könyvben leírja Lezsák Sándor, hogy heródesi küzdelemben halálra ítéltek, agyontapostak minden rendszerváltó gondolatot. S így haladtunk 1989-1990 felé. Az eredmény: Őfelsége, a Magyar Nép jelesre vizsgázott,  orosz megszállás ellenére keresztény-nemzeti programmal kormányzási pozíciót biztosított az MDF-nek és koalíciós partnereinek. Majd olyan hitványul viselkedtünk négy évig, hogy kimentek az oroszok, lerohadt rólunk a megszálló, és Őfelsége, a Magyar Nép visszaválasztotta Horn Gyulát a vaskoronával. Aki ebben kételkedik, annak egy-két dolgot elmondok: vegyük a taxisblokádot. Abban az évben 33. éves szabadságharcos világtalálkozó volt Budapesten és ezt gyalázták meg előre kiagyalt terrorcselekménnyel, s Antall miniszterelnök úr cinkos volt ebben. A blokádot a Fidesz és az SZDSZ közösen indította, de a kijövetel már másként volt: a Fidesz egy árnyalattal enyhébb lett. Aztán letelt a négy év, megbuktunk az ukrán-magyar, magyar-ukrán alapszerződéssel, amely hazaárulás, a ’94-es szörnyű bukás után jött Horn Gyula a vaskoronával. Meghívtak a TIB-hez 1994-ben, mikor Horn a kormányát alakította. Szánt szándékkal késtem 10 percet és imígyen köszöntem be: „Szabadság, elvtársak! Dénes János ellenforradalmár, bűnöző vagyok.” Hegedűs B. András a lakásából kiutasított, és számosan a pártját is fogták. Én mondtam, hogy de uraim, én a közös állapotunkat akarom kifejezni. Hát a pufajkás Horn Gyula, a gyilkos Horn kormányt alakít! A TIB átalakult Emlékbizottsággá, és figyelmeztette Horn Gyulát és kormányát, hogy az 1956-ról szóló törvény, miszerint az forradalom és szabadságharc, és az Alkotmánybíróság 28-as számmal a törvény rangjára emelte, az alakuló kormányt is kötelezi.
További források a szerzőről:
1. Dénes János előadása az Álmos Király Akadémián:
2. Az életrajzi források a következő helyekről származnak: http://tenura.hu/maczo/napalap/Denes_J.htm, ill. http://www.nemzetiforum.hu/index.php?id=20071015denes_janos__rem

3. Dénes első könyve elérhető digitalizálva az alábbi linken keresztül: http://tenura.hu/maczo/maczo/konyvek/D3.pdf

4. "A Dénes-féle köteles beszéd" szövegleirata elérhető: http://www.parlament.hu/naplo34/146/1460054.html
LAST_UPDATED2