Dobai Péter
Balaskó hív emlékében, ’ki nem volt besúgó A szocializmus építése közben
Mély alkonyárnyékon még mélyebb árnyékot által vető fekete gyászciprus közelében (pihenj egy kicsit végleg, Jenő…) érezem, lám, ’míly közel a temető, ó, már szól a gyermektrombita utánam, értem… szól, hív hősi hangja vissza: megint ottlenni, mint a kezdetekben, azon a szőkeleányillatú játszótéren, hív egy régi, szép, szigorú internátusba, névsorolvasásra, hív egy rácsos ablakos, boldog árvaházba, ó, hív harsányan vissza mindazok közé, ’kik másszor éltek - - - Szép volt a magányos maraton, Jenci! Merci!*
Szőke akt
Marcel Gromaire olajtűz festménye (Párizs, Musée National d’Art Moderne) Eleven automata fegyver ez a ragadozó, szálmagas, lángoló, deli leánytest, ez a támadó, vakmerőn merész, mégis védtelen meztelenség! Hibátlan alakja: ifjú lelkének címerescsatapajzsa. A szép, éles, fénysugárban fölhevült, hősi, büszke leányarcot: rejtik, elborítják az előrehullott, súlyos, szőke, zilált hajfonatok, eltakarják az ádáz szemnyilakat s csak alig sejlik át duzzadt ajkának vérvörös vonala - - - A hosszú, nyúlánk, izmos törzs s a derék sűrű kévéje: erőteljes, nemes, akár egy vesszőt röpítő ijj húrja. A lávavörös fény-nyalábban fürdő verejtékes hasfal s a lágy dombvonallal rajzolódó mellkas hátrafeszül a heves, teli tüdőre vett lélegzettől - - - Öle - húsevő trópusi virágkehely – sötéten tör föl a telt, dús combívek, a megnyíló combtövek közül. Csípőjének, farának támadó, erőszakos fiúformája, mintha játszva válna ki - kettőzve szabad lényét ! - felkínálkozó nőneméből! Tékozló, virágzó, lobogó, mély meztelensége, dúlt, eltévelyedett, önmagát-szenvedő személyisége: mintha egy más ottlétet keresne, akárha máshol, bárhol, csak itt nem lenni szeretne ! A két toluló emlő, a bimbóudvar vöröslő köre, a bimbók előre meredő virágbibéje, egész vad ősisége: készenlétben feszül, kihívó tartása vár hasonmására!
Uralhatatlan izgalomba szédült lényegésze: örvényben forog bele vészes önkívületbe, önveszejtő, álombeli ölelésbe - - - Ifjú testének dombjai, végtagjai, nyílásai, mély hajlatai, ívei, igéző idomai rejtélyében észreveszem, hogy készen áll örök magányra is, hisz őbenne tombol ismeretlen társa: mert az álma! Látom leányságának nagyságát a beteljesült serdülésben, mely sebezhetetlen tigristest-tökéletességbe emeli mindazt, ami benne látszólag még emberi… Érzem, hogy mozdulatlansága: ugrásrakész, hallom szilaj vérének villi, walküri lüktetését, magához hívó, gyönyörű tébolyig, dühig dúlt valója olyan, mintha alig imént úszta volna át az Amazonast!
_____________________________________________________________________
*Balaskó Jenőnek köszönhetem életem első és utolsó folyóiratbani publikációját,
ami a RING utolsó számában jelent meg 1990. őszén (?) - a címe valami ilyesmi volt:
Magyar? Demokratikus? Ellenzék? - avagy Belzebubbal kiűzni a Sátánt... (N.J.)
|