Élni szívszakadásig! - Lóránt Gyula életpéldája (1923-1981) | Array Nyomtatás Array |
ELIT - HIVATÁS, POKOLJÁRÁS, ÁRULÁS, XX-XXI.SZ. | |||||||||||||
2023. február 10. péntek, 07:51 | |||||||||||||
Élni szívszakadásig! – N. Pál József publicisztikájaHa az Aranycsapat szót halljuk, a teljesség igézetét sugalló jelenségre gondolunk. A memóriánkban rögzült tizenegy név szinte evilági imaként hangzik bennünk (a „kiegészítő” játékosokkal akár), úgy, ahogy Tutti, a futballőrült, azaz Eperjes Károly Tímár Péter filmjében az 1953-as pesti kocsma közösségével együtt koccintásra emelt pohárral skandálja a neveket. Ez így van jól, ám egyvalamire kevesebbet gondolunk. A tizenegy (vagy több) név tizenegy (vagy több) egymástól eltérő személyiséget, alkatot, lelket takart egykoron, s tizenegy (vagy több) sorsot egyben, s reájuk gondolnunk így – önálló egyéniségekként – is illenék, ha a nevek a történelemben és az emlékezetben örökre összenőttek, akkor is. Ami biztos. A csapat legmagasabbra nőtt játékosa Lóránt Gyula volt. A Wikipédia szerint 185 centire, én 181-et olvastam valaha valahol, de ez mindegy talán. Szálfatermetet mutatott a kor mércéje szerint, s dús szőke hajával, izmos testével férfiidolnak számíthatott. Érdemes megnézni a csapatról készült fölvételeket, hogy állt ő a Himnuszt hallgatva például. Puskás és Grosics után harmadikként a sorban rendszerint, vigyázzban, mint a parancsolat, még két tenyerét is a combjához szorítva a legszigorúbb előírás szerint, s a legkukacosabb őrmester sem találna tartásában kivetnivalót, ahogy Barcs Sándor írta egykoron. Lóránt az Aranycsapat és a világ akkor valószínűsíthetően legjobb futballklubja, a Budapesti Honvéd középhátvédje volt. Hosszú út vezetett e posztig, Kőszegen, Szombathelyen, Nagyváradon (ott bajnok lett az 1943–44-es sorozatban), a Vasason, Aradon (ott meg román bajnokságot nyert) és újra a Vasason át, amit nincs tér részletezni most. Elég az hozzá, hogy az 1952-es esztendő nyara már a válogatott hátsó tengelyében találta 29 évesen, s a helsinki olimpia győztes csapata egyik legjobbjaként ünnepelhették őt. Tudniillik, a több gólt kell rúgni elöl, mint amennyit a védelem beszed törvény járta akkoriban még. Csak az olimpián (öt meccsen a románok elleni selejtezővel) húszig ért a gárda kettő (!) ellenében, csatársorunk – a döntő kivételével – csillogott-villogott, nem lehetett egyszerű középső hátvédként kitűnni hát. A február 6-án száz esztendeje Lipovicsként született Lóránt Gyulával mégis ez történt, ahogy ez történt a végül örök keservet hozó '54-es világbajnokságon is. Reá, a játékára senki egy rossz szót sem mondhatott. A stabilitást jelentette ő. Kevésbé gondolunk rá, de harminchét válogatottságából harminc 1952 júniusa és 1955 májusa közé esett, s három év alatt négy találkozóról hiányzott csupán. Az olimpia s a világbajnokság összes mérkőzését végigjátszotta, s részese volt a római 3:0-s Ek-diadalnak, a 6:3-nak s a 7:1-nek is. Aztán az '55-ös nyári skandináv túra harmadik meccse után hirtelen kimaradt. Miért, nem tudom pontosan. Lehet, Sebes fiatalítási törekvésének áldozata lett – hősünk harminckettő múlt, s a harminc év sokak tudatában elrettentő korhatárnak számított akkor – esetleg, mint '50-ben a Vasasnál, megint rosszul „szólt be” valami nagykutyának? Tény, az ősz során klubjában is ejtették őt, még az újra bajnok Honvéd csapatfotóján sem szerepelt, s a másodosztályú Spartacusban játszhatott némi várakozás után. A pozíciójánál nagyobb befolyással bíró, hatalmával mindig szívesen élő „vérkommunista” Kutas István nevét említette Sebes Gusztáv – önmagáé helyett is? – később. A forradalom, a híres nyugat-európai, dél-amerikai túra idején is idehaza volt, s megtörve itthon maradt még. Poharazót nyitott Vácott, majd a Sallai utcában Budapesten, s hírlett, a korábban fegyelmezett, józan, de ekkorra keserűvé lett ember a vendégek hívását sosem utasította el. Hihetnénk, a megroggyant Honvéd edzői ajánlata '62-ben megváltásként érkezett, ám gyászos lett a vég. Kinevezésekor a csapat tanácsadójává lefokozott Sebes tiltakozásul távozott, s a gárda egyik-másik üdvöskéjével – Tichyvel különösen – is meggyűlt a baja alkalmasint. Soknak tartották a munkát a sztárrá nőttek ekkorra már, hisz a hatvanas évek módija (kicsi melóval is megtalálom a számításomat s egyebek) egyre inkább – nem csak a futballban – uralomra ért, ami még Bozsik József edzői kedvét is fölőrölte épp a Honvédnál nemsokára. Próbálkozott Oroszlányban (nem, Lóránt elvtárs, nem kell az NB I nekünk – mondták neki), s Debrecenben is (itt a kinevezéskor megfúrták), aztán '63 karácsonyának másnapján – ellehetetlenített emberként – útlevéllel Bécsbe ment, s nem tért haza már. Feleségét, leányát várta maga után, évekig leveleztek, de másképp hozta a sors. A család maradék része nem mehetett, ő – mert katonatisztként távozott – nem jöhetett, élete tizenhét és fél hátramaradt esztendejét idegenben élte le. (Görögország felé utaztában, halála előtt egy évvel megfordult szülővárosában, Kőszegen.) 1981. június 6-án vártuk Budapesten, s ő is nagyon várhatta e napot. Budapest–vidék öregfiúkmeccs volt a Népstadionban a magyar–angol vébéselejtező előtt, a huszonöt év után magyar földre lépett Puskás Ferenc tiszteletére persze, s hírlett, Lóránt is játszani fog. Grosics, Buzánszky, Budai, Hidegkuti is ott volt a pályán, ám a középhátvédnek hat nappal elébb, május 31-én, a PAOK Szaloniki kispadján – aligha egy kimaradt helyzet miatt – megszakadt a szíve. Hogy hétévesen látott leányával találkozhasson, nem adta meg a sors neki. Néhány sorban emlékezett meg róla a honi sajtó csupán, a zárt fémkoporsót repülő vitte német földre, s hazai sírban csak harminc év múlva, 2011 májusától pihenhetett. A sorsáldotta, sorsverte ember, ama legendás együttes egyik legtanulságosabb utat bejárt lelke végképp hazatérhetett. Tudjuk, az a csapat a magas fokú technikai tudásról, a káprázatos improvizációs képességről volt nevezetes, s Lóránt a gárda legkeményebb játékosa volt, sokszor kegyetlen és félelmet keltő is az emlékezések szerint. „Lóri, meddig villog még a center?” – szólt hátra Puskás '53 májusában, Rómában állítólag, mire Galli, a virgonc olasz középcsatár hamarosan sántítani kezdett, s tizenhatosunkat is messze elkerülte. Ragyogóan rúgott, keresztezett, bámulatos volt az ütemérzéke, s hajtott rendületlenül. Szívvel küzdött a művészek között, s ilyen volt edzőként is egyértelműen. A munkában hitt, ezt követelte játékosaitól Magyar-, Német- és Görögországban, kihívta és vállalta a konfliktusokat, sokszor érdesen szólt, de egyenes jellemnek mutatkozott, aki becstelenségre aligha lett kapható. Istenhívő volt a „maga módján”, s intelligens, Buzánszky mellett a csapat másik tagja, aki – igaz, húszévesen – leérettségizett, ami ritkán fordult elő annak idején. Tudta, hol él '45 után, családja, az egyházi iskola, a '40-ben visszatért Nagyvárad emlékei hazaszeretetre nevelték őt, s mivel az új rendben nem tehetett mást, igyekezett kihozni a „helyzetből”, ami kihozható. „Magánzónak” hívták, a kollektív –'54 nyaráig szemforgató módon engedélyezett – csempészés idején borotvapengére szakosodott a szóbeszéd szerint, és senkivel sem közösködött. '49 márciusa és májusa közt az internálótábort is megjárta az általa szervezett „lelépési” kísérlet nyomán. Sebes – mert épp az ő stílusa kellett a posztra neki – közbenjárására Kádár János belügyminiszter engedte ki, s a kapitány rajta is tartotta szemét a „reakcióson”. Szerette az autókat – anekdoták, fotók tanúskodnak róla a vb előttről már –, hogy jól megfizessék, elvárta a nyugati időkben is, s kevesebb – de nem elhanyagolható – sikerig érve, kevesebb helyszínt megjárva ugyan, mintha Guttmann Béla utódja lett volna ebben. Tudott élni, de vélem, a lelke mélyén fölgyűlt, földolgozhatatlan keserűség elkísérte egész életében, 1954 (a döntő elvesztése), majd '56 és '63 után biztosan. Lóránt Gyula, a bivalyerejű, ám aligha dúvad, hiszem, inkább „érző” lelkű férfi (híres történet, hogy a vébén a brazilokkal való verekedést az öltöző padja alatt „sunnyogta” végig) mindössze 58 éves koráig bírta az életet. Zakariás, Bozsik, Kocsis, Budai, Lantos sorsában osztozott, akik – idehaza vagy a nagyvilágban élve – nagyon korán mentek el. Gondoljuk meg: a szinte imává sűrűsödött névsornak több mint a felét adták ki ők. Döbbenetesen tanulságos magyar – nem csak futball- – történelem ez is bizony! A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!
Szívroham a kispadon – negyven éve hunyt el Lóránt Gyula3 hozzászólás. Szóljon hozzá Ön is!
Lóránt Gyula, az Aranycsapat 37-szeres válogatott középhátvédje 1981. május 31-én a PAOK–Olympiakosz görög bajnoki mérkőzés 76. percében kihagyott hazai helyzet után az egyik cserejátékos karjába zuhant, s többé nem tért magához.
Haláláról a sportnapilap június elsejei számának második oldalán a „Népsport jelenti” rovatból értesülhettek az olvasók: „Meghalt Lóránt Gyula. Az aranycsapat egykori 37-szeres válogatott középhátvédje. Lóránt Gyula vasárnap délután Szalonikiben, csapatának, a PAOK Szalonikinek az Olümpiakosz elleni mérkőzésén nem sokkal azután, hogy csapata megszerezte a találkozó sorsát eldöntő egyetlen gólt, tragikus hirtelenséggel, szívroham következtében elhunyt. 58 éves volt. A szomorú hírt Salamon József, a PAOK Szaloniki játékosa közölte szerkesztőségünkkel.” Így, kis kezdőbetűvel írták az Aranycsapatot, azt is gyaníthatnánk, hogy direkt, mert Lóránt Gyula akkori szóhasználattal élve disszidált: 1963. decemberében útlevelet kapott, elutazott az NSZK-ba, ahonnan már sohasem tért vissza. Akárcsak Puskás Ferenc, jött volna haza az öregfiúk június 6-i nosztalgiamérkőzésére. Így ő az egyetlen az Aranycsapatból, aki külföldre távozása óta nem lépett magyar földre. A védő testvére, Lóránt Imre elmondta: „Gyula félt, mert tartalékos tisztként disszidált, s ezért három évre elítélték, de Sebes megígérte neki, nem lesz bántódása, nyugodtan visszautazhat Görögországba. De a sors útjai kiszámíthatatlanok.” Ne hallgassuk el, az 1981. június 6-i magyar–angol vb-selejtező előtt a Népstadionban Budapest–Vidék öregfiúk-mérkőzést rendeztek, amely előtt az öltözőben Sebes Gusztáv, a legendás Aranycsapat edzője arra kérte a játékosokat, egyperces tiszteletadással emlékezzenek elhunyt társaikra. Bozsik József, Palotás Péter, Zakariás József, Kocsis Sándor neve mellett már Lórié is elhangzott. Kőszegen Lipovics Gyula néven anyakönyvezték, apja rendőraltiszt volt, katolikus iskolában, majd a kőszegi bencés gimnáziumban tanult. Nem középhátvédként kezdte a karrierjét, Szombathelyről igazolt a legendás Nagyváradi AC együtteséhez, s 1943-ban jobbösszekötőként mutatkozott be a Szolnok ellen. Élete első élvonalbeli gólját a Gamma 2:1-es legyőzése során szerezte, a Fradi ellen 1944. május 21-én talált be (5:1), ő szerezte az ötödik gólt. Az utolsó fordulóban a jobb szélen játszott a BSZKRT ellen, a 9:2-es sikerhez öt (!) góllal járult hozzá. A NAC második világháború előtti utolsó meccsén (1944. szeptember 17.) a Debrecen elleni 2:0-s siker során bizonyította, hogy a középhátvéd az igazi posztja. Az úgynevezett Hadi bajnokságban már néhány egykori nagyváradi csapattársával a Vasasban folytatta, innen lett válogatott 1948. október 24-én Románia ellen (5:1). Bulgária ellen is ő volt a jobb-bekk, mondhatnánk, sínen volt. Csakhogy 1949-ben disszidálási kísérlet – amelynek főszervezője volt – miatt letartóztatták, két hónapot a kistarcsai internálótáborban is lehúzott. A hazai élvonal olyan illusztris futballistáival kapcsolták le, mint Henni Géza, Mészáros József, Kéri Károly, Grosics Gyula, Egresi Béla, Czibor Zoltán. Lóránt Gyula – no meg Grosics Gyula és Czibor Zoltán – válogatottbeli sorsa megpecsételődni látszott, ám a válogatott szövetségi kapitányaként a csehszlovákok elleni 5:2-es vereséggel bemutatkozó Sebes Gusztáv a csapatépítés során őt szánta a középhátvéd posztra, mondván, „...nagy teherbírású, kemény játékosra volt szükségem.” Örömök és csalódások című önéletrajzi könyvében az Aranycsapat szövetségi kapitánya leírta, hogy elment Kádár János belügyminiszterhez, s azzal érvelt, hogy „...ha megvalósíthatnám elgondolásomat, annak nagyobb nevelő hatása lenne játékosainkra, mint amit a táborban elérhetnek”. Kádár megkérdezte: „Nem fél, hogy Bécsben a mérkőzés előtt otthagyja magát?”
És Lóri nem hagyta ott. Mi több, megköszönte a kapitánynak a több mint gesztust. Noha a Bécsben 4:3-ra megnyert osztrák–magyaron jól játszott, csak a Bp. Honvéd futballistájaként lett állandó helye a válogatottban. Puskás Ferenc járt közben, hogy a Vasasból – Lóri és csapattársai finoman fogalmazva nem voltak jóban – Kispestre kerüljön. Öcsi meggyőzte Farkas Mihály honvédelmi minisztert, hogy a kiöregedő Patyi Mihály helyett keménysége, határozottsága miatt Lóránt Gyula kell a védelem tengelyébe. Tény, Puskás közbenjárására is került szabadlábra, a külföldi túrákon egy szobában laktak. Puskás és Bozsik klikkjébe tartozott, Öcsiért pedig mindent megtett a pályán, és azon kívül is Buzánszky Jenő így emlékezett: „Ezerkilencszázötvenkettő májusában két meccset játszottunk Moszkvában, s a kemény oroszok játékát látva Sebes Gusztáv végleg Lóránt Gyula mellett döntött.” Puskás és Lóránt viszonyáról megoszlanak a vélemények. Lóri testvére, Imre cáfolta, hogy ne lettek volna jóban. Puskás nagy magánzónak tartotta Lórántot. A mentalitása, a csapathoz és a meccsekhez való hozzáállása is különleges egyéniségről árulkodott, amire a visszaemlékezések szerint az 1953-as, 3:0-s magyar győzelemmel végződő római olasz–magyaron is volt példa. Az ellenfél középcsatára, Carlo Galli ugyanis jól játszott, mire Puskás Ferenc hangja hallatszott: „Lóóóri! Meddig villog még a center?!” Nem villogott többet...
Buzánszky Jenő említette egykor: „Csak a győzelmet tudta elfogadni. Tiszteletet parancsolt, gyakran előfordult, hogy a kivonuláskor addig sertepertélt az ellenfél kilences számú játékosa körül, míg rálépett a lábára, hogy az lássa, ki az úr. De egyáltalán nem játszott durván.”
Az 1955-ös Dánia–Magyarország (0:6) találkozó után nem volt többször válogatott, ez a korával (harminckét esztendős volt) is magyarázható, más kérdés, hogy a Sebes Gusztávot követő Bukovi Márton a másfél évvel idősebb Börzsey Jánost (MTK) játszatta a poszton... Az 1956-os forradalom nem sodorta nyugatra, nehezen szokta meg a civil életet, végül 1962-ben a Bp. Honvéd edzője lett, ám hamar megfagyott körülötte a levegő, mivel a kinevezéséhez kezét gratulációra nyújtó Tichy Lajosnak azt mondta: „Majd ha én nyújtok kezet, akkor üdvözölhetsz.” Nem sokkal később megbukott Kispesten, aztán 1963 decemberében családját hátrahagyva elutazott az NSZK-ba, elvégezte a kölni edzőképzőt (Fritz Walter protezsálta be). Erős kezű tréner volt, de összeférhetetlen embernek tartották, ráadásul a német sztárokkal nem találta meg a hangot. Az FC Kölnnél Wolfgang Overathtal került összetűzésbe, az Eintrachtnál, s később a Bayernnél edzőtársa, Csernai Pál szerint remekül motiválta játékosait, Frankfurtban a világbajnok Jürgen Grabowski szinte rajongott érte, igaz, ő sem tudta megakadályozni, hogy Achaz von Thümen klubelnök – aki nem vette jó néven, hogy Lóránt Gyula 450 ezer márkás végkielégítéssel szinte bebetonozta magát – ne egyezzen meg a Bayern első emberével, Wilhelm Neudeckerrel: Dettmar Cramer Frankfurtba, Lóri Münchenbe került, és ott Paul Breitnert fafejűnek nevezte, Sepp Maiert azzal ugratta, bátor ember, hogy a ronda, vékony lábaival mégis rövid nadrágban játszik... Halálával kapcsolatban az ellenfél, az Olympiakosz edzője, Kazimierz Górski azt mondta: „Lóránt katonamódra, a csatatéren halt meg.” Lóránt Gyulát a németországi Endingenben kísérték utolsó útjára, azonban özvegye, engedve Lóri szülővárosa többszöri kérésének, hazahozatta hamvait, 2011. május 13-án Kőszegen helyezték örök nyugalomra. THURY GÁBOR
LÓRÁNT GYULA ELŐTT RUMMENIGGE ÉS BREITNER IS MEGHAJOL Kilencvennyolc évvel ezelőtt született, élete teljében, 58 éves korában: Lóránt Gyula a görög “el Clasicón”, vagyis a PAOK–Olympiakosz rangadón a kispadon kapott szívrohamot. Aki ismerte, szerette vagy szeretve gyűlölte, mert nála nem volt pardon, lazítás, lógás vagy munkakerülés, már ami az edzéseket és a meccseket illette. Minden más környezetben a humor, a móka az ugratás lengte körül és adott zamatot örök bizonyításban szenvedő életének. Önagában az a tény, hogy Puskás, Bozsik, Kocsis és a többiek Lóriba vetett hite megingathatatlan volt és ha valakire, akkor rá mindig számíthattak, mindennél többet mond el róla. 37 válogatottság, olimpiai aranyérem, Európa-kupa-győzelem, világbajnoki ezüst, szerepelt az Évszázad mérkőzésén és annak visszavágóján is. Edzőként Németország vezető klubcsapatainál tette le névjegyét, de Görögországban is sokan istenítik. A PAOK az irányítása mellett 1975-ben az UEFA-kupában 1–0-ra legyőzte a Johan Cruyff-fal és Johan Neeskensszel felálló Barcelonát.
A PAOK 1976-ban bajnokságot nyert csapatának még élő kiválóságait kérdeztük egykori edzőjükről. Arra voltunk kíváncsiak, milyen emlékeket őriznek róla korábbi játékosai, milyen edző, milyen személyiség volt. Kirjakosz Aposztolidisz: Mladen Furtula: Jorgosz Kudasz: A pályán mindig Bayern Münchent akart belőlünk faragni. A Bayern-játékosok mentalitását és professzionalizmusát próbálta belénk sulykolni. A németországi elismertségét mutatja, hogy amikor Münchenben barátságos mérkőzést játszottunk, két férfi érkezett a hotelünkben, tisztelettudóan meghajolt Lóránt Gyula előtt, aztán átölelték. Karl-Heinz Rummenigge és Paul Breitner volt a két német látogató.”
Filotasz Pelliosz: RUSZANOV ANDRÁS |
|||||||||||||
LAST_UPDATED2 |