Arany János:
SZÉCHENYI EMLÉKEZETE
1
Egy szó nyilallott a hazán keresztül, Egy röpke szóban annyi fájdalom; Éreztük, amint e föld szíve rezdül És átvonaglik róna, völgy, halom. Az első hír, midőn a szót kimondta, Önnön hangjától visszadöbbene; Az első rémület kétségbe vonta: Van-é még a magyarnak istene.
2
Emlékezünk: remény ünnepe volt az, Mely minket a kétségbe buktatott: Gyászról, halálról, szív-lesújtva szólt az, Napján az Úrnak, ki feltámadott. Már a természet is, hullván bilincse, A hosszu, téli fásult dermedés, Készíté új virágit, hogy behintse Nagy ünneped, dicső Fölébredés!
3
Immár az ég - ah, oly hideg korábban! Irántunk hő mosolyra engede; A négy folyó és három bérc honában Kilebbent a tavasz lehellete; S melynek halálos - úgy tetszék - elaszta, Életre pezsdült a kór sivatag; Lassú folyót önérzelem dagaszta, Büszkén rohant le a szilaj patak.
4
S fölzenge távol a menny boltos alja, Gyümölcshozó év biztató jele, Hallott korán megdördülő morajja - Midőn egyszerre villám sújta le. Széchenyi meghalt - Oh, mind, mind csalékony: Te víg tavasz-nap! ujjongó mezők!... Széchenyi meghalt - S e nagy omladékon: Élünk-e hát mi? búsan kérdezők.
5
Mert élni hogyha nem fajúlva tengés, Olcsó időnek hasztalan soka; De vérben, érben a vidám kerengés, Mely szebb jövendő biztos záloga; Ha célra küzdvén, nagy, nemes, dicsőre, Így összehat kezünk, szivünk, agyunk, Vezérszó: ildom, a zászlón: előre! - Ő az, ki által lettünk és vagyunk.
6
Megrontva bűnöd és a régi átok, Beteg valál, s nem érzéd, oh magyar; Nép, a hazában nem volt már hazátok: Sírt még hogy adna, állt az ős ugar. S mint lepke a fényt elkábulva issza, Úgy lőn nekünk a romlás - élvezet; Egy-két kebel fájt még a multba vissza: Nem volt remény már, csak emlékezet.
7
De, mely a népek álmait virasztja, Elhagyni a szelíd ég nem kivánt; Széchenyit küldé végtelen malasztja E holttetembe érző szív gyanánt, Hogy lenne élet-ösztön a halónak, Bénult idegre zsongitó hatás, Reménye a remény nélkül valónak: Önérzet, öntudat, feltámadás.
8
Midőn magát ez nem tudá szeretni, Ő megszerette pusztuló faját. Oh, nemzetem, ha fognád elfeledni, Hogyan viselte súlyos nyavalyád? És mennyi harcot küzde önmagával? Hány izgatott, álmatlan éjjelen? Míg bátorító Macbeth-jóslatával Kimondá: "a magyar lesz" - hogy legyen!
9
Bizton, ezer bajunk közt, megtalálta Azt, ami fő, s mindent befoglaló: "Elvész az én népem, elvész - kiálta - Mivelhogy tudomány nélkül való." S míg kétle a bölcs, hátrált a tevékeny, Bújt az önérdek, fitymált a negéd: Ő megjelenve, mint új fény az égen, Felgyújtá az oltár szövétnekét.
10
És ég az oltár. Ím, körébe gyűltünk, Szétszórt bolyongók a vész idején. Már is tüzénél szent lángra hevültünk, Fénye világol sorsunk ösvenyén. Oh, rakjuk e tüzet, hogy estve nála Enyhet találjon áldó magzatunk! Ez lesz a méltó, a valódi hála Mit a nagy Jóltevőnek adhatunk.
11
De hogy' kövesse nyomdokát az ének? Némuljon el, lant, gyönge szózatod. Hazám tudósi, könyvet nagy nevének! Klió, te készítsd legdicsőbb lapod! Évezredek során mit összejegyzél Honfi-erény magasztos érdemét, Arany betűkkel érctáblába metszél: Abból alkosd Széchenyi jellemét.
12
Ird azt, ki a pusztán népét vezérli; Ki kürtöl, és lerogy a régi fal; Tarquin előtt ki arcát megcseréli; Fülepet ostoroz lángajkival; Ki győzni Athént csellel is szorítja; Kit bősz csoport elítél, mert igaz; Ki Róma buktán keblét felhasítja - Elég... a példa fáj: Széchenyi az!
13
Ő szól: s mely szinte már kővé meredten Csak hátra néze, mint Lóth asszonya, A nemzet él, a nemzet összeretten, Átfut szivén a nemlét iszonya; Szól újra: és ím lélek űl a szemben; Rózsát az arcra élet színe fest; Harmadszor is szól: s büszke gerjelemben Munkálni, hatni, küzdni vágy a test.
14
Hitel, Világ és Stádium! ti, három - Nem kézzel írt könyv, mely bölcsel, tanít, De a lét és nemlét közti határon Egekbe nyúló hármas pyramid! Ám, hadd üvöltsön a Számum viharja, Dőljön nyugatról a sivár homok: A bújdosók előtt el nem takarja, Melyet ti megjelöltök, a nyomot.
15
S lőn új idő - a régi visszacsökkent - Reményben gazdag, tettben szapora; A "kisded makk" merész sudárba szökkent;[*] Ifjú! ez a kor: "Széchenyi kora." Nézd az erőt: hatása mily tömérdek - De ne imádj: a munka emberé - Szellem s anyag, honszeretet s önérdek Mily biztosan lejt a közjó felé.
16
Majd elborúlni kezde láthatára: Kik műve által lettünk magyarok; Nem ügyelénk többé vezérnyomára, Mi napba néző szárnyas Ikarok. Oh, hogy riadt fel intő jós-ajakkal! - S midőn a harc dúlt, mint vérbősz Kain, Hogy álla tört szívvel, merev hajakkal - Egy új Kasszándra Trója lángjain!
17
Hosszú, nehéz, sötét lőn akkor éjünk, Nyugalma egy álarcozott halál; S midőn a szív feldobbant, hogy reméljünk: Nagy szellem! íme, köztünk nem valál. Oh, mely írígy sors önző átka vett el, Hogy ébredésünk hajnalát ne lásd? - Vagy éppen egy utolsó honfi-tettel Tagadnod kelle - a feltámadást?...
18
Nem, Üdvezült, nem!... fájdalmunk hevében Hamvad ne sértse káromló beszéd, Oh, nézz egedből és örvendj e népen, Mely soha így még nem volt a tiéd! Leomlunk sírodon szent döbbenéssel, A sujtó karra félve ismerünk: De Antéuszként majd ez illetéssel Küzdelmeinkhez új erőt nyerünk.
19
Emléket, oh hazám mit adsz e sírra? Hová tekintesz földeden, magyar, Hol Széchenyi nevét ne lásd megírva Örök dicsőség fénysugárival? Ha büszke méned edzi habzó pálya, Ha eszmeváltó díszes körbe gyűlsz, Ha szárnyakon röpít a gőz dagálya, Ha tenni, szépre, jóra egyesülsz; -
20
Duna, Tisza... ez mely prüsszögve hordja Fékét, s szabályhoz törni kénytelen; Amannak hódol a sziklák csoportja, S Trajánusz híre újból megjelen; Az ifju szép Pest, ki bizton ölelve Nyujt Corvin agg várának hű kezet, S az édes honni szót selypíti nyelve - - Széchenyié mindez emlékezet!
21
Széchenyi hírét, a lángész csodáit, Ragyogja minden távol és közel: Áldozni még jerünk - ah, oly sokáig Nem értők - Széchenyi szivéhöz el. Nem láttuk, e szív néha mit palástol Hordván közöny havát és gúny jegét: Hogy óvni gyönge csíráit fagyástól Őrizze életosztó melegét.
22
Értünk hevült, miattunk megszakadt szív, Te, az enyészet ágyán porladó! Késő, de tartozott szent hódolat hív: Egy nemzeté, ím, e hálás adó. El kelle buknunk - haj, minő tanulmány! - Meg kelle törnöd - oh, mily áldozat! - Hogy romjaidra s romjainkra hullván, Adjunk, Igaz! tenéked igazat.
23
Szentebb e föld, honunk áldott alapja, Mióta, nagy szív, benne nyúgoszol; Szentebb a multak ezredévi lapja, Mióta, nagy név, hozzá tartozol. Koszorút elő!... morzsoljuk el könnyűnket; Az istenülés perci már ezek! Borítsa ünneplő mirtusz fejünket: Reménnyé váljon az emlékezet.
24
Nem hal meg az, ki milliókra költi Dús élte kincsét, ámbár napja múl; Hanem lerázván, ami benne földi, Egy éltető eszmévé fínomul, Mely fennmarad s nőttön nő tiszta fénye, Amint időben, térben távozik; Melyhez tekint fel az utód erénye: Óhajt, remél, hisz és imádkozik.
25
Te sem haltál meg, népem nagy halottja! Nem mindenestül rejt a cenki sír; Oszlásodat még a család siratja - Oh, mert ily sebre hol van balzsamír?... Mi fölkelünk: a fájdalom vigasztal: Egy nemzet gyásza nemcsak leverő: Nép, mely dicsőt, magasztost így magasztal, Van élni abban hit, jog és erő!
(1860)
[*] Minden jelenetek jövendő fényt mutatnak nemzetünknek, minek megjövendölésére semmivel több jóslói tulajdon nem kell, mint előre megmondani, hogy a kisded makkból, ha meg nem romlott, idővel termő tölgyfa lesz, csak senki el ne gázolja. Széchenyi. - A. J.
|