A fáklyavivő

Nyolcvan éve hunyt el Gömbös Gyula

Nyolcvan éve, 1936. október 6-án adta vissza lelkét Teremtőjének vitéz jákfai Gömbös Gyula miniszterelnök. Az egykori vezérkari tiszt, hadügyminiszter, az antikommunista politika élharcosa huszadik századi nemzetpolitikánk kiemelkedő alakja, „fáklyavivő”-je, amiért ő is szobrot érdemel, de ami még fontosabb, életműve helyére tevését az oktatásban! Akit persze nem véletlenül övez mindmáig akkora gyűlölet bizonyos körök részéről, elvégre – amint egyik kortársa jellemezte – „csak a munkás, a kötelességét teljesítő embert szerette, utálta a nyegleséget, a léhaságot, ki akarta irtani az üres úrhatnámságot, nem szenvedhette a pipogyaságot, a mozdulatlanságot, a tehetetlenséget, az egy helyben topogást”.

Mégis, évtizedek óta alig lehetett róla hallani, vagy ha mégis, megbélyegző jelzők kíséretében, viszont amint a tragikusan rövid (1932. október 1-étől 1936. október 6-án bekövetkezett haláláig ívelő) miniszterelnöki pályáját tárgyilagosan tárgyaló művekből (ilyen mindenekelőtt gróf Révay Józseftől a Gömbös Gyula élete és politikája, Marschalkó Lajostól a Gömbös Gyula, a fajvédő vezér és Carlile Alymer Macartney-tól az October Fiftheent (Október tizenötödike) és az olyan politikus kortársa, mint Sztranyavszky Sándor, a Nemzeti Egység Pártja elnöke 1933-as költségvetési beszédéből megtudjuk, az ugyebár mindmáig csupán „jelszópolitikus”-ként számon tartott miniszterelnök már a hivatalba lépése utáni első hét hónap alatt is számos, eladdig elodázott szociális reformmal segítette az antanthatalmak által gazdaságilag is megnyomorított hazánkat.

Ennek jeleként például a borfogyasztási adót felére csökkentette, adókedvezményt adott a hadirokkantaknak, a többgyermekes családapáknak, a késedelmi kamatokat az adófizetésnél tizenkét százalékról hatra, a Nemzeti Bank által a kamatlábat 4,5 százalékra mérsékelte, a gazdáknak két százalékos kamatkedvezményt biztosított, a gyáripar fellendítésére megalapította az Ipari Munkásszervező Intézetet tizenöt millió pengő alaptőkével, növelte kivitelünket (így fél év után Ausztriába ötven százalékkal vittünk ki többet, mint amennyit onnan behoztunk), s ötven százalékkal leszállította az elemi népiskolai tankönyvek árát.

Így jellemezte emberi és politikusi egyéniségét a Képviselőház elnöke, Tasnádi Nagy András budapesti (1945-ben ledöntött) szobra leleplezési ünnepélyén 1942. június 21-én:

„Mint minden nagy cselekvő államférfit, őt is elsősorban a jövőt formáló tényezők érdekelték. Mélységesen tisztelte a múltat, szívesen tekintett vissza történelmi példákért, de a jövő volt számára a fontos s mindaz, ami biztosítéka egy nagyobb, szebb jövendőnek: az ifjúság, a széles és erős néprétegek, az oktatás, a nevelés, a jellemfejlesztés, a honvédség, a gazdasági erők felfokozása. Ezért csak a munkás, a kötelességét teljesítő embert szerette, utálta a nyegleséget, a léhaságot, ki akarta irtani az üres úrhatnámságot, nem szenvedhette a pipogyaságot, a mozdulatlanságot, a tehetetlenséget, az egyhelyben topogást. Igazi államférfiú volt, áthatva hivatás- és küldetéstudattal és átérezve nemzete, fajtája sorsát minden szépségével és minden tragikumával.”

A kartellvilágbeliek, sőt szellemi életünk nagyjai közül is számosan (mint az író Szabó Dezső) azzal bírálták, hogy „németbérenc”, vagy kilencvenöt pontos Nemzeti Munkatervét azzal, hogy amolyan „álmoskönyv”, amiért semmilyen konkrét programot nem nyújt, mindenesetre az országunkat keresztényszocialista-hivatásrendi alapokon átszervezni kívánó törekvéseiben messzemenően támogató kortársai egy átmeneti kor átmeneti embereként értékelték, aki miniszterelnöki beköszöntőjében nem véletlenül jelentette ki: „Fáklyavivője akarok lenni nemzetemnek!”

Magasba törő, korai halála és környezete meg nem értése miatt szárnyaszegett politikusnak tekintették, aki azonban mégoly rövid pályája során is hűséges maradt eredendő céljaihoz, akit nem tántorítottak el a mégoly arasznyi miniszterelnöksége alatt őt ért gáncsoskodások sem. Pedig – amint Marschalkó Lajos jelzett művéből megtudjuk – bőven volt ezekből része mind „odaát”-ról, a „túlsó part”-ról, vagyis a hazánkat egyfajta hitbizományként kezelők oldaláról, mind a tőle mindenre azonnali gyógyírt váró néhai „fajvédők” részéről:

„Igen, odaát tudják, hogy mikor Wolff Károlynak azt üzeni: „külön menetelni, és együtt győzni!”, tulajdonképpen a holnap Magyarországának programját hirdeti. A jobboldal és minden jobboldali magyar egyesülését, aminek el kell következni. Vagy majd egy Kerepesi úti sírnál, vagy azon túl a győzelem pillanatában. A túlsó parton tisztában van vele mindenki, hogy ez a „veszedelmes ember” mit akar. A jobboldalon túl szerénynek találnak egy-egy intézkedést, de ők, az örök ellenségek érzik, hogy mindegyiknek jelentősége van. Hiszen abból a „dömping sajtóból”, amelyet üvöltő gyűlölettel támadnak, egyszer talán hatalmas csatabárd lesz, amely a törvényhozás számára betöri a liberális Bizánc aranykapuját. Az ÁDOB [Állástalan Diplomások Országos Bizottsága – Ifj. T. L.] diplomásból, akit be sem bocsátanak az angol kluboknál exkluzívabb zsidó vállalatokhoz, akut azzal küldenek el elsején, hogy „itt a nyolcvan pengője, fiatalember, de bankba ne tegye be a lábát”, egykor talán cégjegyző, igazgató lesz, vagy legalábbis lehet a csontkeretes közgazdasági lángelmék helyén.”

De Marschalkó portréjából ezután rögvest kiderül, miért is vált annyira „fekete bárány”-nyá:

„Valamikor egy fajvédő vacsorán Gömbös Gyula mondta, hogy a nacionalista mozgalmak legkitűnőbb szeizmográfja a zsidóság. Nos, ez a szeizmográf most pontosan jelzi, hogy földrengés készül. Vihar jön. Hiszen azokból, akiket a Nemzeti Munkahéten Schmoll-huszároknak csúfolnak, egykor talán még szervezett nemzet is lehet. A telepítési törvény betörhet a feudalizmus védőállásaiba, s az új politikai orientáció – melynek kezdetét hivatalosan a berlini út jelzi – egykor erős, egészséges nacionalista magyar külpolitikává alakulhat. Igen! Megeshet, hogy a fáklyalángból egyszer ragyogó fényesség lesz, amely bevilágít a liberális dzsungel sötét odvaiba, széttépheti az összeköttetések, cinkosságok dús liánjait. Világosságot gyújthat a magyar koponyákban. S az erre irányuló művelet valóban nagyvonalú. Eckhardt Tiboré a feladat, hogy próbálja szembeállítani Gömbössel a népet, Bethlené a szerep, hogy megvédelmezze az „alkotmányt”, melynek sáncai mögött a Bíró Pálok, a budai Goldbergerek, a kartellek igazgatóságai, a Miklós Andorok, Incze Sándorok s a kisebb-nagyobb liberális Csák Máték tanyáznak.”

Mindennek következtében hamarosan közéletünk „mumus”-ként beállított alakja lett:

„Kigúnyolni minden eszmét! Becsületében támadni minden jobboldali politikát! Viccelődni, karikírozni, destruálni és stupidnak, esztelennek kiáltani ki mindenkit, aki hajlandó Gömböst követni! Óh, itt már nincs megalkuvás, nincsen kímélet. Itt többé nem szent semmi. A 95 pontot álmoskönyvek mondják, a jobboldalról elhangzó beszédek egy-egy mondatát csáklyahordozó talmudisták elemzik, boncolják, vesézik. Itt a legkisebb reformötlet is alkotmánysértés. A legóvatosabb korszerűsítés is „idegen eszme”, s még a murgai Nagyasszony, az édesanya német származása is gaz ürügy arra, hogy diktatúrás törekvést, honáruló germán-barátságot orrontsanak Gömbös Gyula minden lépésében. A reformok? A telepítési törvényt lealkudják, a hitbizományi reformból szánalmas, lerágott csontváz marad meg. A berlini útért, a tengelybarátságért őrjöngő támadások folynak ellene. A csáklyások disszidálása után ugyan a párt megtisztul, de kint a falun most Eckhardt szervezi ellene a népi tömegeket. Itt nem szabad nemzeti egységnek lennie! Ha nem megy másként, Nagyatádi népét kell úgy félrevezetni, hogy szembeforduljon azzal a Gömbössel, akiben olyannyira bízott szegény [nagyatádi – Ifj. T. L.] Szabó István. Ha pedig ez sem elég, ha a fáklya nem akar hamar kialudni, akkor el kell oltani a lángját. Mielőbb! Ha másként nem megy, egy revolvergolyóval. Kaszinói szabályok szerint. És Eckhardt Tibor, az egykori barát, a hajdani hűséges famulus meg is találja a módját, hogy párbajra kényszerítse Gömbös Gyulát. Mikor ott állnak szemben egymással, Gömbös a levegőbe lő. S ekkor olyasmi történik, amitől megborzong az ember háta. Eckhardt Tibor felemeli a pisztolyt és céloz. Hidegen, kegyetlenül, a kalandorok eszeveszett cinizmusával, a mindenre elszánt ember rideg, gátlásokat nem ismerő gyűlöletével és hatalomvágyával. Egy-kettő-három... Gömbös Gyula pedig néz, szembe a rámeredő fekete csővel és életének ez a legtragikusabb pillanata: most érzi meg, hogy micsoda sötét erők állnak vele szemben. Micsoda rettentő gyűlölet lobog azok ellen, akik ki akarják mozdítani sarkából a magyar glóbusz állócsillagját. A barát, a legjobb küzdőtárs akarja lelőni! A golyó célt téveszt, de mégis halálosan talál. Ott, ahol a legjobban fáj, ahol a legmélyebb sebet tudja ejteni: a lélekben.”

Az imént pályája mélyebb megértése végett hosszasabban idézett portré olvastán önkéntelenül is Gyulai Pál Kemény Zsigmondról mondott szavai ötlenek fel: „Míg égett, másoknak világított, önnönmaga pedig elhamvadott.” Tipikus magyar sors, mondhatjuk. Mindazoké, akik – Erdélyi József emlékének ajánlott verse szerint (A Vezérhez, 1934) – tudják:

Az Élet vize jobb felől forr,
a Halál vize bal felől:
Válassz, ember: ifjít az egyik,
a másik vénít és megöl.
Válassz, magyar, az ifjúságból,
vagy a vénségből szabadon:
Tündérország legyen-e földed,
vagy lángoló, sivár vadon.

Azok is megrendülve vették tudomásul elköltözését, akik konstruktív kritikával illették tevékenységét. Akik tudják, hogy nincsen hófehér vagy szurokfekete ember. Közülük – okulásul is egyben, miként lehet hideg fejjel és érző szívvel viszonyulni valakihez – álljon most itt Nyisztor Zoltán pápai prelátus, a Bangha Béla által alapított Magyar Kultúra akkori felelős szerkesztőjének nekrológja:

„Megérte az ország azt is, amire állítólag még nem volt példa, hogy egy aktív miniszterelnököt temethetett. Az elég hosszú, de mégis tragikus hirtelenséggel rátört betegség s a végkifejlet gyors tempója az egész országot őszintén megdöbbentette s az országos részvétre és kegyeletre alkalmassá tette. Sem a temetés külső pompájában, sem a belső kegyeletben nem is volt hiány. Valószínű azonban, hogy a gyász és részvét elsősorban Gömbös Gyula egyéniségének, ellenforradalmi szerepének, tragikus halálának, semmint miniszterelnökségének szólott. A gyászbeszédek domináló hangja is inkább az volt, mert vagy a barátot, a nagy hazafit, vagy a tragikus hőst gyászolták benne, de politikájának és kormányzásának megítélését nagyon bölcsen, de nem kis zavarral is a történelem ítélőszéke elé utalták. Ez a történelem valóban ítélni fog egykoron s nagyon is bizonytalan, hogy a magyar panteonban milyen helyet fog kiutalni a halott Gömbös Gyulának.

Annyi máris tagadhatatlan, hogy Gömbös Gyula egyéniségében és politikájában nagy erények nem kevésbé nagy hibákkal találkoztak. Erényei között legelső helyre kell tenni azt a forró és impulzív tenni vágyást, ami őt annyira jellemezte, és ami igénytelennek indult élete sorsát oly mérhetetlenre tudta feszíteni. A csak konferenciázó és paktáló s legfeljebb az államgépezetet tovább kurblizó politikusok után Gömbös Gyulában jelentkezett először az európai politika új típusa: a tett embere, akinek azért vannak gondolatai, ötletei, meglátásai és megérzései, hogy azokat a gyakorlatban meg is valósítsa.

Ugyancsak nagy érdeme Gömbös Gyulának, hogy a magyar reformpolitika halaszthatatlan szükségességét megsejtette és meglátta s talán kissé elragadtatott, de alapjában véve való színekkel a magyarság szeme előtt meglobogtatta. Valami túl sokat ugyan ő sem akart, a helyzet körülményeivel közben túlságosan is megalkudott és megbarátkozott, a biztonságérzete is cserben hagyta, úgyhogy csak felemás formákkal állt elő, de ha semmit sem valósított volna meg, már az is történelmi érdeme, hogy a reformgondolatnak utat nyitott, amit többé Magyarországon elgáncsolni nem lehet.

De a hibái talán még mélyebbek és sötétebbek voltak. Nem volt elég tudása arra a feladatra, amelyre vállalkozott s a politikai évek folyton szaporodó száma ezt a hiányzó tudást sohasem tudta pótolni. Nemzeti munkaterve, amire haláláig olyan büszke volt, csak általános jellegű jelszók tömkelege, amit bizony nemcsak az ellenzéki kritika, hanem az ország közhangulata is az álmoskönyv nívójára helyezett. A szociológia hiányát lépten-nyomon észre lehetett rajta venni. Kár, mert egyik legfőbb értékéül a felforgatókkal szemben való erőskezűségét ismertük. Ez azonban sokszor éppen a szociális ismeretek hiánya miatt maradt meddő.

Még nagyobb hibája volt, hogy munkatársait nem tudta megválasztani. Egy-két kivételtől eltekintve elég tehetségtelen emberek vették körül, akiknek befolyása és erőszakoskodása őrá és politikájára is végzetes volt. Ha betegsége és tragikus halála közbe nem jön, már-már országos elégedetlenségbe és zúgolódásba fajul munkatársai jóvoltából egész politikája. Minden nagy hazafisága és fajának őszintén forró szeretete mellett, talán a magasabb tudás és koncepció híján is, a kismagyar szemlélet rabja volt egész életében, aki csak a nemzet öncélúságának soha meg nem magyarázott fogalmán tudott nyargalni és az objektív valóságok és adottságok helyett Emese álmaival és néhány tüzes, hazafias jelszóval akarta nemzetét boldogítani.

A legnagyobb baj mégis az volt, ami vérpárás időkben és sorsdöntő órákban sok más magyaré: többet gondolt magáról, mint ami volt s engedte, hogy hízelgő környezete nagyobbnak játssza ki, mint amennyit ért!”

(Magyar Kultúra. 1936. október 20. 223-224. old.)

Nyolcvan év távlatából sem mondhatunk mást, minthogy Gömbös Gyula erényeivel és hibáival együtt is huszadik századi nemzetpolitikánknak már csupán e mindmáig megszívlelendő igazság megmutatásáért is kiemelkedő alakja, „fáklyavivő”-je, amiért ő is szobrot érdemel, de ami még fontosabb, életműve helyére tevését az oktatásban!