A közvetlen családi környezeted mennyiben határozta meg ezt a mohó és heves kíváncsiságot a művelődéstörténet, az irodalom, tehát a kultúra iránt? 

Szüleim 1941-ben, Bácska visszacsatolásakor költöztek fel Budapestre. Édesapám Kulán született, Közép-Bácskában, anyám Gomboson, egy erdészházban, a Duna melletti Dél-Bácskában, de mindketten négyéves korukban lettek félárvák, ezért én egyik nagyapámat sem ismerhettem. A két özvegy pedig beköltözött Zomborba, szüleim ott házasodtak össze, és együtt jöttek fel Pestre. Apám mérnöki végzettségű volt, a Blaupunktnak és a Telefunkennek volt az alkalmazottja már Jugoszláviában, és mivel ezeknek a cégeknek magyarországi képviselete is volt, apám itt lett eladási igazgató. Nagybátyám, Szörényi Andor, teológus volt, apámmal mindketten – mivel az utolsó magyar középiskola 1924-ben bezárt Bácskában, ezért nem volt anyanyelvi képzésre lehetőség – a korabeli szokásnak megfelelően átszökdöstek Kalocsára. Erre a környékbeli parasztok kialakítottak egy technikát a zöldhatáron, ami néha persze áldozatokkal járt, mert a szerb határőrök szuronnyal sokszor átdöfködték a szekereket, és a kukorica alatt rejtőző gyerekeket bizony olykor keresztülszúrták. Akkor elkezdett vérezni a kukorica, ami elég különös hatást váltott ki. Na most apám és nagybátyám megúszták a döfködést, mindketten a kalocsai jezsuita gimnáziumba jártak, ami nagyon jó iskola volt. Például ott tanított az 1927-ben elhunyt Fényi Gyula csillagász-tanár, akiről a Holdon krátert neveztek el. Nagybátyám továbbtanult a pesti teológián, kispap lett, aztán felszentelték, a Dániel könyvéből doktorált, és mert ő volt az évfolyamelső, ösztöndíjjal kiküldték Rómába. A legjobb időben, mert Augustin Bea volt akkor az Institutum Biblicum igazgatója; ebben az intézetben tanították a Biblia ismeretéhez szükséges ókori nyelveket. A nagybátyám meg is tanult vagy huszonöt ilyen nyelvet, aztán hazajött, noha csábították, hogy menjen vissza, és legyen püspök Varesében. Hazajött Hajósra káplánnak. Ezt azért tekinthetjük komoly hazafias cselekedetnek, mert akkoriban voltak a népi írók elleni perek, ő pedig arról értekezett, hogyan kéne felosztani az érseki nagybirtokot, amivel, képzelhető, bizonyos feltűnést keltett. 

Apám ’44-ben egy német nagyvállalat komoly tisztségviselőjeként viszonylagos biztonságot élvezett, illetve, gondolta ő, hogy élvez. A Kiss János altábornagy-féle ellenállási mozgalomhoz kapcsolódott, zsidókat és kommunistákat mentett, Major Tamást is ő bújtatta az otthonunkban a cselédszobában, másrészt fegyvereket szerzett. Ám volt egy nyilas házmester, aki a huszadik századi magyar históriákban mindig van, régebben a Festetics hercegeknél volt inas Keszthelyen, aztán kopjafás testvér lett, aztán kommunista, ahogy illik. '45 előtt és után a ház lakóit ő vitette el. Az osztályozás, kit vigyenek el, és ki maradjon, a Tinódi moziban történt. Egy nyilas őrnagy elé terelték apámat, aki azt mondta: mérnök úr, még nem fizettem ki a havi részletet a rádióra, menjen ki, mintha hugyozna! Kiment, és megjelent otthon a házban, a házmester legnagyobb meglepetésére, ahelyett, hogy a Dunában végezte volna. A felszabadulásnak nevezett akciósorozatot én már az anyaméhben is tapasztaltam. Az orosznak, aki meg akarta erőszakolni anyámat februárban, tehát egy hónappal születésem előtt, nem sikerült a terve, mert arra járt egy tiszt, aki főbe lőtte, és anyámnak mondta, öltözzön fel, és menjen el. A későbbi BM-kórházban születtem a Fasorban… 

Ehhez képest ez a trauma nem tűnik úgy, mintha meghatározta volna az alaphangoltságodat… 

Hát, igen, talán nem jellemző. Fasor-szanatóriumnak hívták akkor ezt a kórházat, a későbbi szemészeten volt a szülészet, ezt onnan tudom, hogy amikor az érettségi után egy hónapig a BM központi fegyverraktárában voltam – néhány osztálytársammal együtt – raktári segédmunkás, és eltörött a szemüvegem, a BM-receptet, amelyre kaptam egy újat, valószínűleg abban a szobában írták fel, ahol én születtem. A család Bácskában maradt része, anyai nagyanyám, akit ’56-ban láttam először, karácsonyi és húsvéti ajándékokat küldött. Az elvtársakat már ezért sem szerettem, ugyanis a húsvéti nyulat összetörték, hogy nincs-e benne valami titkos, Tito elvtárssal konspiráló üzenet. Apám itthon maradt, őt választották meg a Telefunken dolgozói igazgatónak, ezért az oroszok őt vitték először a gyűjtőfogházba, majd hazaengedték, mert sokan tanúskodtak mellette. Hanem azután, amikor 1950-ben újra elvitték (ezúttal az ávósok), vagy négy évre ott fogták, Major Tamás természetesen hallgatott. Jöttek, ahogy szoktak, nagy házkutatást tartottak, én voltam ötéves, a húgom ’48-ban született, az Andrássy út 7-ben vagyunk. Apámat az Andrássy 60-ban, anyámat egy közeli ház padlásán kialakított vallatóhelyiségben verték. Addig a cselédlány vigyázott ránk. Anyuka portás lett az újpesti Műbútorgyárban, majd otthon varrt. A kirúgott papoknak és apácáknak volt egy Szolidaritás nevű szövetkezete, amely révén külföldre is lehetett varrni ruhákat. Apámat Nagy Imre idejében szabadon engedték. Úgy jött haza, ezt nem felejtem el soha, hogy épp a húgommal beszélgettünk arról, vajon megismernénk-e, ha látnánk, és egyszer csak csöngettek, egy szőke, sovány ember állt az ajtóban, apánk, aki Sztálinvárosból szabadult. Egy villanyvezetéken dolgozott, amikor a smasszer felordított neki, Szörényi, jöjjön le, szabadul. Apám meg úgy gondolta, valami ajándékot mégis hoz nekünk, és arról a drótról, amivel dolgozott, lehúzta a borítást, és két kis gyerekövet font belőle, ezzel ajándékozott meg minket. Ezután elhelyezkedett egy Konverta nevű üzemnél, amely egyenirányítókat gyártott. Aztán a legkülönbözőbb helyeken, főleg feketén dolgozott. 

Kössünk vissza egy kicsit az otthonról hozott műveltségigényre! 

Apám ugyan műszaki ember volt, de nagyon szerette az irodalmat. Sok barátja is ezekből a körökhöz kötődött, de zenészekkel is jóban volt; alattunk lakott Székely Mihály, aki engem rettenetesen szeretett, azért is, mert nekik nem volt gyerekük, ráadásul szépen énekeltem gyerekkoromban. Simándy József, Udvardy Tibor és Ilosfalvy Róbert szintén a társaság belső tagjai voltak. Az írók közül Tamási Áron volt a legjobb barátja, a mai napig van tőle két kéziratom, amelyeket a szüleimnek ajándékozott. Amikor nyolcadikos voltam az általánosban, a faliújság-versenyt én nyertem meg, mert az írótól volt egy, az iskolának dedikáltatott képem, és testközelből írhattam róla, amit akartam. Behozhatatlan előnnyel indultam. 

Apámnak nagy könyvtára volt, amely nagyrészt elpusztult, illetve a szabadulása után nem volt pénzünk, tehát eladogatta. Néhány nagy kincs mégis maradt, Arany összes versei, Goethe-Schiller breviárium. Tudott németül és szerbhorvátul, sokat csavargott Olaszországban, Spanyolországban, Bulgáriában. Elég hamar rászabadultam a könyvtárra. A nagybátyám hatalmas idegen nyelvű könyvtárral rendelkezett; amikor látta, hogy latin-görög szakos bölcsész leszek – apám ellenkezése dacára – a könyveivel is támogatta a karrieremet. Jó pedagógus volt. Lassan adagolta a könyveket. Az adagolás – még régen, kisgyermekkoromban – azzal kezdődött, hogy mialatt hittanra tanított minket a Nándi bácsi nevű pap, aki az első világháborúban tábori lelkész volt Irakban, és megtanult arabul, ezért inkább a Koránt tanította, nagybátyám rájött, és kézbe vett. Amiből a kispapok vizsgáztak, azt tanultam meg én is. Apám könyvtárából leginkább Arany, Mikszáth, Dante fogott meg és hatott rám. Aztán én is elkezdtem könyveket venni fagylaltra kapott pénzekből, az első Zrínyimet így szereztem be egy forintért. Az Október 6. utcában volt egy antikvárium, emlékszem az 50 filléres sorra. Apám engedte nekem, hogy a könyvtárából összevissza válogassak, csak a fametszetes Dantét féltette a mocskos praclijaimtól. Anyám szlovénul is tudott, háromnyelvűek voltak a Délvidéken. Oroszul szintén valamennyit, ezt a tudásukat mindketten tudták később idegenvezetőként hasznosítani. Nem volt tehát a családban előzmény nélküli a nyelvek iránti fogékonyság. 

Gyerekként milyen közvetlen tapasztalatok értek ’56-ban? A felnőttek milyen fokon voltak a forradalom kimenetelét tekintve optimisták vagy pesszimisták?   

Én rettentő boldog voltam. Láttam, amint a tüntetők a Sztálin-szoborhoz vonulnak; gyűjtsd a vasat és a fémet, ezzel is a békét véded, ez volt a kor egyik hivatalos jelszava, ez fordították ki azzal: Sztálin-szobrot vidd a MÉH-be. Félni úgy tizenegy tájt kezdtünk, amikor a Rádió felől jöttek vissza a tüntetők, hallottuk a géppuskaugatást. Egy ideig le lettem tartóztatva apám által, egy erre a célra eszkábált lánccal bilincselt a fűtőtesthez, nehogy elszökjek, mert megvolt bennem a szándék, hogy az események sűrűjébe kerüljek. Aztán nem felejtem azt a nagy körsétát, amire magával vitt, a mai napig hálás vagyok érte. Egyszer, ezt megelőzően az említett cselédlánnyal kimentem az utcákra, a Kossuth téri vérengzés napján, a tömeg a Bajcsy Zsilinszky úton szétvált, mi megálltunk az Anker köz sarkán, ott láttam a tankon azt a kirgiz katonát, aki láthatóan nem volt tisztában a helyzettel, a kezébe nyomtak egy lyukas zászlót, amelyet kitűzött a tankjára, a tömeg élére állva. Mi aztán a szovjet nagykövetség, és szerencsére nem a Kossuth tér felé indultunk, mindenki jelszavakat skandált, amelyek spontán bukkantak fel a tömeg soraiból. Én is belefogtam valamibe, már nem emlékszem, mit találtam ki, de azt is mindenki átvette. Az Oktogonnál vissza kellett fordulnunk. Ezek után lettem megbilincselve. Az a bizonyos körséta 30-án volt. Az Anker köznél, a Deák téren olajos vértócsában orosz katona feküdt, az Astoria sarkán láttam azt a pénzgyűjtő ládát, amelyet az Írószövetség helyezett el a forradalom mártírjainak családját támogatandó. Aztán láttam egy keresztdeszkákra feszített, orosz katonai egyenruhás bábut, karján egy csomó órával; így jár, aki lop, ez a tábla volt a nyakába függesztve. A Sztálin-szobor fejében az imperátor összes művei lobogtak: meggyúlt a lángész! – itt meg ez volt a mondás. Sokan kisebb-nagyobb darabokat hasogattak a szoborból, a nyilas-kommunista házmester fia, a Tóth Gyuri is szerzett egy tetemes részt belőle. Végül a séta úgy ért véget, hogy a Köztársaság térről már hallatszottak a lövések, nem mentünk tovább. 
November 4-én meg hallottuk a rádióban Nagy Imre beszédét, levonultunk a légópincébe, de apám nem tartott velünk, egyszer már végigcsináltam, még egyszer nem fogom, mondta. 

Az hogy elmenjetek az országból, szóba jött? 

Erről nem volt szó. Az előző kérdésre még nem válaszoltam teljesen; a felnőttek inkább pesszimisták voltak, nem hitték, hogy jó végkifejlete lehet az egésznek. Nagybátyám talán reménykedett valamennyire, amikor Mindszentyt kiengedték. Apámat mindenesetre nem lepte meg, ami történt. Utolsó négy napban, amikor béke volt, összegyűjtöttem azokat a röpcédulákat és plakátokat, melyeket az utcán leltem; november 4-e után a Szabó Ervin Könyvtár felhívást intézett a város lakosaihoz: mindenki vigyen be mindenféle dokumentációt, a könyvtár archiválni szeretné őket, persze mindenkit letartóztattak, aki jóhiszeműen eleget tett a kérésnek. Mi nem mentünk lépre, hanem elégettük a papírokat.

És a gimnáziumra hogyan emlékszel, miként hatalmasodott el rajtad az irodalomszenvedély? 

Az általános iskolában kezdődött, ott már A falu jegyzőjéről írtam, aztán jött Ady meg József Attila. A gimnáziumból ki is akartak rúgni, mert József Attilától a Szabados dalt elszavaltam valamilyen ünnepségen. A magyartanárom azzal vádolt meg, hogy ezt én írtam, alig tudtam bebizonyítani, maga József Attila vetette papírra: „Hol titkolni kell a harcot, / burzsujbőrbe kösd be Marxot; / ha nem Marxot, akkor inkább / Bakunint és Kropotkinkát / úgy biz édes cimborám!” Ez első gimnáziumban volt, az Eötvösben, ahova csak nehezen vettek fel, mert szigorúan vették a beiskolázást, kerületi szinten én a  Kölcseybe tartoztam volna, de azt – méltán rossz híre miatt – mindenképpen igyekeztünk elkerülni. Szóba került Pannonhalma, ám onnan, szerzetesi gimnáziumból, köztudott volt, nem vesznek fel bölcsésznek. Amúgy a piaristák ezért képeztek kiváló fizikusokat, matematikusokat. Ezt a rendeletet, azt hiszem, a hatvanas évek vége felé törölték el. Végül valamilyen protekció segítségével felvettek az Eötvösbe, ami főnyereménynek bizonyult; a hülyébb tanárok hamarosan átmentek a minisztériumba vagy a Párttörténeti Kutatóintézetbe, maradtak a „burzsuj” tanárok, például Kubínyi László, aki japánul is tudott, meg kecsuául.  Két szakkörre jártam, finnugorra és germanisztikaira, utóbbin a Faustot végig kommentálva olvastuk, aztán a keleti-gót fordítású Bibliát, Wulfila püspök művét. De belefért az is, hogy megtanuljuk a viking rovásírást, a futharkot, ezzel az írással leveleztünk. Sosem felejtem el, Horváth Éva, egykori szakköri társamtól, aki később disszidált, futharkkal írott levelet kaptam, amit bő egy évvel később vehettem kézhez, addig fejtegették az elvtársak, míg találtak végül egy nyelvészt, aki dekódolta azt, hogy: „Születésnapodon szeretettel üdvözöl Éva”. A tanárok közül meg kell említenem Bánhegyi Györgyöt, bizantológust, Moravcsik-tanítványt, Eötvös-kollégistát. Az elsős latintanáromat Borsányi tanár urat, aki később Kun Béla-életrajzot írt, amelyet természetesen be is tiltottak. Bánhegyi az ókort szerettette meg velünk, Kubínyi az irodalmat úgy tanította, hogy a hivatalos tankönyvet csirizzel kellett összeragasztani, nehogy kinyissuk. Kizárólag az általa feladott szövegekre és előadásokra hagyatkozhattunk.

Ugorjunk lólépésben vissza az időben, ennyire volt úgymond normális a gyerekkorod? Focizások, bandázások, csínytevések? 

Gombfocicsapatom volt, és rendesen fociztam is – volna. De szemüvegesként elkövettem azt a hülyeséget, hogy beálltam a kapuba, a szemüvegem meg rögtön összetört, ezért inkább a barlangászás, a sziklamászás, a terepfutás mellett döntöttem. A nagyhírűen jó terepfutócsapattal bíró Vörösmartyval szemben nyertünk is versenyt, ám a tornatanár nem fizette be a nevezési díjat, így elestünk a hivatalos diadaltól. Kosárlabdában szintén jó volt az Eötvös, a legjobbak közé tartozott Kovács Péter és Egri Pali. Róluk és a korról az egyik legendás történet ekképp emlékezetes, hogy amikor jöttek a katonai főiskola politikai osztályáról toborozni és kedvet csinálni azzal, hogy úgymond ott rengeteg nőt lehet felcsinálni, főleg ápolónőt, majd mi elvetetjük, mondta a tiszt, és valóban, a május 1-jei felvonulások egyik állandó fénypontja volt, amikor hatalmas keblű ápolónők, részben csecsemőkkel a karjukon, katonákkal összekapaszkodva képeztek szimbolikus egységet. Szóval, egy ilyen alkalommal Egri Pali megkérdezte: Szabad-e kérdezni valamit? – Hogyne édes fiam! – Ha én egy nagy pofont adnék most az őrnagy elvtársnak, mi történnék? Mire a tiszt kirohant a teremből, az osztályfőnökünk pedig csak ennyit mondott: Pali, köszönöm! Az az évfolyam nem adott egyetlen katonai főiskolást sem. Kovács Péterről pedig az a történet, hogy egyszer bekente korommal a talpát, és egy asztalon kézen állva felnyomta a lábnyomait a plafonra. A rendőrség is kijött, de nem találták a tettest. Jómagam azzal járultam hozzá a rendzavaráshoz, hogy fölgyújtottam a már üzemen kívül helyezett, szeméttel teletömött kályhát, amire meg a tűzoltókat kellett kihívni. Ebből még nem lett jelentősebb számonkérés, ellenben a nyári táborban, ahol átvettük a hatalmat, szerveztük a kis júliusi antiszocialista forradalmat, és a tanárokat vérbíróság elé akartuk idézni, nos ekkor osztályfőnökünk felemlegette a kályhás esetet: Akkor kellett volna kirúgnom, amikor felgyújtottad a kályhát.

Forduljunk ismét egyet, most már az egyetem felé! 

Úgy kezdődött, hogy hallatlanul szerettem a földrajzot, ezen belül Magyarország vízgazdálkodása érdekelt. Ennek érdekében a Bükkös patakba is beleestem, kaptam egy belevaló tüdőgyulladást, végképp maradt időm tanulmányozni az adott témát. De nyitva volt előttem a VITUKI Vigadó téri könyvtára, ahol a meg nem valósult, de megtervezett víztározókat tanulmányoztam, feltárult előttem a teljes topográfia, ezzel az érdeklődéssel kerültem a Magyar Földrajzi Társaságba, 16 évesen, gondolhatjátok, én voltam minden idők legfiatalabb tagja. A vízgazdálkodásról írt dolgozat után nagybátyám megkereste, mert ismerte Koch Ferencet a regionális földrajzi tanszék vezetőjét, aki azt mondta, ennek a tanulmánynak az alapján felvételi nélkül felvesz, de mivel a Földrajztudományi Kutatóintézet vezetője a joggal rossz hírű Pécsi Márton volt – elgondolkodtam. Az utolsó percben elálltam a választásomtól, beláttam, hogy ugyan eddig azt csináltam, amit akarok, csatangoltam, olvastam, ha komolyan veszem, ez a bölcsész érdeklődés alterálhatja a földrajzit. A magyar-középiskolai országos latinversenyen második lettem, és noha elvben csak az elsőket vették fel automatikusan, esetemben ez a második hely is aranyat ért. A magyar és a latin mellé harmadikként felvettem a görög szakot, mert azt csak úgy lehetett. Idejekorán megtapasztaltam, hogy a Tolnai-féle régi magyar irodalom tanszékről menekülni kell, és ezért végül a kelkáposzta- és húgyszagú menzán dőlt el végleg a sorsom, amikor Maróth Mikinek arról értekeztem, hogy – jóllehet Borgesről még semmit nem tudtam – a nemlétező állatok lexikonát szeretném összeállítani, ő rögvest rávágta, hogy akkor nekem, ha ennyire hülye vagyok, akkor a Bodrogligetinél, a perzsa szakon a helyem. A magyart tehát leadtam, és maradt az iranisztika, latin, görög. A szakdolgozatomat perzsából írtam.

Elképesztő ez a tudási és tájékozódási spektrum a perzsáktól – legyünk stílusosak - Hajnóczyig? Soha nem gondoltad, hogy korlátozd, valamennyire specializáld magad? 

Valószínűleg azért nem, mert gyenge jellem vagyok, csomó csábításnak nem tudtam ellenállni. Amikor idekerültem az intézetbe, akkor többen ráharaptak arra, hogy az ilyen alkat többoldalúan kihasználható, úgyhogy Szauder József a 18. századi, Lukácsy Sándor a 19. századi  irodalom irányába próbált csábítani, én pedig megmaradtam csapodárnak.
A szakdolgozatomat eleinte Jézus példabeszédeiből akartam írni, ám Telegdi Zsigmond ravaszul elterelt, és mivel ő is tudta, hogy az efféle epikus-anekdotikus hajlamú egyénből nehéz lesz egyből nyelvészt faragni, megengedte, hogy a Sáhnáméból írjak szakdolgozatot. Boldog voltam, hiszen Arany is szerette ezt a hőseposzt, már szépen haladtam, amikor Telegdi váltott, és a 1031-es Zamahsári-féle arab-perzsa szótárt adta a kezembe, amelynek a legrégebbi kézirata ráadásul Budán volt, az utolsó budai pasa könyvtárában, ott talált rá egy Marsili nevű olasz hadmérnök, aki a keresztény felszabadító seregekkel érkezett, ő vásárolta meg a zabráló katonáktól, így került a mű a többi Marsili-gyűjteménybeli kézirattal együtt Bolognába, számomra is itt tették át mikrofilmre, amelyből itthon dolgozni tudtam.

Az egyetemen a hatvanas években miként tudtad megőrizni ezt a fajta nietzschei korszerűtlenséged? Az akkor kurrens szellemi mozgások, az új-bal, a neomarxizmus, az avantgárd hogyhogy nem kísértettek meg? 

Az újbalosok ideológiailag sosem érintettek meg; a marxizmus minden válfaja taszított. Az avantgárd felé főleg Hajas Tibor és a Gulyás fivérek révén volt kilátásom, de ekkor barátkoztam meg Radnótival Sándorral és Balassa Péterrel is, miközben mindig a saját fejem után mentem.

És a progresszív katolikusok, Pilinszky, Rónay, Jelenits? 

Igen, mindannyiukat jól ismertem, még különböző katolikus bibliakörökbe is egy alkalommal a János evangélium prológusa volt a beszélgetés tárgya, amely az evangéliumok leghimnikusabb darabja, és a mai napig nem dőlt el a történetisége. Szóval itt megpróbáltam ezzel kapcsolatos nézeteimet kifejteni, de látszott, hogy őket a hitélmény érdekli, én nem tudtam elszakadni a filosz attitűdtől, noha a nagybátyám révén sok papot ismertem. Gyóntató atyám végül mégsem lett, akivel egzisztenciális kérdésekről beszélhettem volna bizalmasan. A szerzeteseket viszont nagyon szerettem, későn adtam fel az álmomat, hogy szerzetes legyek, viszont tanár nem akartam lenni, könyvtárban ülő filosz szerettem volna lenni, tudós szerzetesnek képzeltem magam. Magyarországon azonban csak tanító rendek voltak. A lelkiségi mozgalmakban, azt hiszem, nem volt bennem elég alázat a közösség iránt, nem akartam tanár lenni, de folyton úgy viselkedtem, én a megérthető szótól vártam, hogy okosodjak. A barátaimmal a legbelsőbb beszélgetéseink is inkább egy-egy eszmét jártak körül, persze tudtunk egymás ügyeiről, személyes jellegű nehézségeiről, ám alapvetően Karinthy és Thomas Mann hozott minket össze. Ikrényi Károllyal – aki analitikus vegyész lett, a mongol uránérc megtalálója –, amikor tehát vele vitorláztunk a Balatonon, Dantéról, a Kalevaláról és az Odüsszeiáról diskuráltunk szenvedélyesen. Még megvannak a megázott példányok, felpúposodott borítójú könyvek, amelyeket a viharban olvastunk. Nem tudtam elképzelni az életem egyedül, ez is visszatartott végül a szerzetességtől, persze egy darabig, főleg ha a nők kirúgtak, azt gondoltam, mindez aszkézissel áthidalható. A direkt szenvedéssel vagy a dolgokkal való éles találkozás elleni bástyákra egy példa: imádtam egy nőt, hosszasan győzködtem, míg végül igent mondott a házasságra, minden akadály elhárult, a lány félig református, félig evangélikus volt, akkoriban nem volt kézenfekvő az ökumenikus esküvő, mégis megszerveztem, hogy egyszerre egy katolikus és evangélikus pap adjon össze bennünket. Szeptember 27-ére volt kitűzve az esküvő, a nő augusztusban kirúgott. Mindennap nagy csokor rózsát vittem neki, ezen a napon szó nélkül nem vette át. A Széchényi Könyvtárból tántorogtam ki, jött szembe egy idegen nő, odaadtam neki a csokrot, majd leültem a Deák térre, és egyszer csak, délután volt, fényes nappal, egy balalajka-zenekar elkezdte a fülembe húzni A hullámzó Balaton tetején című dalt, négytől hétig húzta a zenekar a fülembe, nem tudtam ellene mit tenni. Aztán hazamentem, lefeküdtem, és három napig aludtam egyfolytában, a szüleim aggódtak, néha rám néztek, de látták, hogy lélegzem, nincs baj. Majd az intézetből kikölcsönöztem Kemény Zsigmond műveit, végigolvastam őket, és meggyógyultam.

 

Jánossy Lajos - Keresztury Tibor - Szegő János

 

Zamahsáritól Hajnóczyig II.