Egy "magyar" cionista ma Array Nyomtatás Array
ELIT - HIVATÁS, POKOLJÁRÁS, ÁRULÁS, XX-XXI.SZ.
2014. július 24. csütörtök, 12:05

Seres: Nehogy már a zsidó nyúl vigye a puskát!

Utolsó frissítés:

Szerző:

Címkék: terrorizmusantiszemitizmusIzraelHamászGázai övezetpalesztinbarát aktivisták;anticionista tüntetés;

A zsidó állam nemcsak a Közel-Keleten idegen test, hanem itt, Európában is. Az Izraelről (és kb. öt perc után elkerülhetlenül: a zsidókról) szóló európai diskurzus elválaszthatatlan az alulinformáltság, az előítéletesség, a közöny és a teljes nihilizmus térnyerésétől.

Senki ne mondja, hogy elmaradunk Európától, lecsúszunk, elmegy mellettünk a világ. Ez tényszerűen nem igaz, a szerdai nap például konkrétan bebizonyította, hogy mi magyarok is tudunk pont olyan Izrael-ellenes tüntetést szervezni, mint bármelyik európai nagyváros, most a nagyvilágról nem is szólva. Miközben a rendezvény alapvetően zsidószkeptikus jellegéhez és anticionista üzeneteihez képest kifejezetten kulturáltak, visszafogottak voltunk.

Mert az, hogy pár száz palesztin – jobbikos politikusok kíséretében – "vesszen Izrael", "terrorista Izrael" és "cionista gyilkosok" skandálással vonult végig a belvároson, nem egyszerűen a világ legtermészetesebb dolga, de végre az európai főáramba is visszavezetett bennünket, már ha az elmúlt hetek történéseit nézzük. Az európai trendet szem előtt tartva teljesen helyénvaló, hogy a megmozduláson a zsidólistázó Gyöngyösi képviselő "cionista terrorállamról" beszélt, amely "70 éve elnyomja a palesztin népet"; hogy a kuruc.infótól teljesen független Novák képviselő "gyermekgyilkosságok önvédelemből?" feliratú transzparenst emelt a magasba; hogy Sedin palesztin nagykövet közölte az "izraeli megszállók" célja az, hogy "szenvedést okozzanak a palesztin népnek", ezt egy átlag londoni vagy párizsi szónok sem mondhatta volna szebben.

Az is teljesen adekvát volt, hogy a menetet a Nemzeti Érzelmű Motorosok nevű nonprofit szervezet vezette föl, őrájuk onnan emlékezhetünk, hogy tavaly "Adj gázt!" jelszavú demonstrációval hekkelték volna meg a holokauszt áldozataira emlékező Élet menetét, ha a bíróság nem rendeli másképp. Ami némileg eltért az európai mainstreamtől, az a baloldal fájó hiánya volt az összefogásból, de amilyen iramban fejlődik a hazai szcéna, ez is idő kérdése csupán. Nem telik sok időbe, és nekünk is lesz egy olyan hatásos véleményformálónk, mint a német baloldali Jakob Augstein, a Spiegel Online állandó szerzője, aki a Freitag c. hetilapban bátran közölte: "Az izraeli-palesztin konfliktus tulajdonképpeni oka a cionista Izrael."

Magyarország tehát hiánytalanul eleget tett annak az EU-n belüli íratlan szabálynak, hogy ha Izrael megelégeli a gázai, libanoni, stb. rakétatámadásokat, és visszalő, vagy a szárazföldön is harcol, horribile, akkor sürgősen Izrael-ellenes demonstrációt kell tartani, nehogy már a zsidó elkapassa magát. Hazánk ugyanakkor túl is teljesítette az elvárt normát: elmaradt a verbális és fizikai inzultus, nem volt extra zsidózás, fenyegetés. Magyarország jobban teljesít.

*

Nagyon is meg kell becsülnünk ezt a kulturáltságot, ha közben azt látjuk, hogy Párizs belvárosában muszlim tüntetők majdnem pogromot rendeztek egy általuk körbevett zsinagógában; hogy egy másik, Párizs közeli zsinagógába Molotov-koktélt dobtak; hogy több francia nagyvárosban a plebsz antiszemita szlogeneket üvöltözött, és zsidók legyilkolására uszított arabul; hogy német nagyvárosokban szélbalos, széljobbos és iszlamista tüntetők ezrei olvadtak egységbe Izrael ellen; hogy Gelsenkirchenben azt üvöltözték, "zsidókat a gázba!", Frankfurtban még egy rendőrautó megafonját is használhatták; hogy Brémában Palesztina barátai újságírókra és járókelőkre támadtak; hogy Törökországban a miniszterelnök-közeli lap azt írja, a török zsidó közösség "gyerekek meggyilkolását támogatja" Gázában; hogy Marokkóban csonttörésig menően megvertek egy rabbit, bosszúból azért, "amit a zsidók tesznek Gázában"; hogy Ausztráliában arabok ugyanezért megkéseltek egy volt izraeli katonát.

Ugyancsak beleillik az európai mainstreambe az a rövidke panel, amit az immár Külgazdasági és Külügyminisztérium nevű szerv bocsátott ki a minap: "Magyarország kiáll Izrael joga mellett polgárai megvédésére, ugyanakkor az arab-izraeli konfliktus rendezésére csak tárgyalásos módszereket tart elfogadhatónak" – írták azután, hogy Navracsics Tibor fogadott egy vezető izraeli diplomatát. Ez is olyan, mint a többi panel, amit időnként kiadnak, pl. ha valakik rabbit fenyegetnek: mi mindent megteszünk, hogy zsidóink biztonságban legyenek. Tényleg? Erre a sovánka, bár semmitmondásában kétségkívül EU-konform mondatra tellett Budapestnek a gázai konfliktus ügyében, hogy hahó izraeliek, kiállunk az alapvető jogaitok mellett, de azért jobb a béke, ha nem vettétek volna észre? Mert különben jön az "erőszak spirálja", tekintet nélkül tettesre és áldozatra, akcióra és reakcióra? És hogy jobb lenne leülni a Hamásszal, rendezni végre közös dolgaitokat? Miképpen mi is leülünk az ellenünk vétkezőkkel?

Nem illett volna valami magvasabb üzenetet küldeni az ottani zsidóknak, tekintve, hogy országuk létrejötte, a magyar gyökerű túlélők, menekültek nagy száma egy korábbi magyar államszervezet, közigazgatás áldásos működésének is köszönhető? Hogy lehet az, hogy a nyugati civilizáció területéről kizárólag Kanadának sikerült egy makulátlan szolidaritási nyilatkozatot kiadnia a Közel-Kelet továbbra is egyetlen szabad társadalmával?

*

Van valami teljesen perverz abban, hogy miközben Európa összes létező és elképzelhető kulturális, gazdaságpolitikai és társadalmi vitája, folyamata elválaszthatatlan a kontinensen immár magától értetődő egyéni szabadságjogoktól (hiszen ezeken alapul), addig az értékeiben elbizonytalanított, mindent relativizáló európai közvélemény leszokott arról, hogy ugyanezeket a szabadságjogokat etalonnak tartsa, magasra emelje, és (igen!) másokon is számon kérje. Mert kik vagyunk mi. Hogy jövünk mi ahhoz. Az arab világ nem elhanyagolható részének anticionizmusba burkolt zsidógyűlöletét, a politikai, vallási, kisebbségi aktivisták lecsukását, a nők lenézését helyi, megváltoztathatatlan kulturális adottságnak tartjuk – de ezen attitűd mély rasszizmusával véletlenül sem szeretnénk szembesülni. (Ezen "adottság" okai nem tárgya ennek az írásnak, de legalább azt rögzítsük, hogy az arab országok többsége máig teokrácia és/vagy diktatúra.)

Miközben Európában természetesnek tartjuk, hogy egy elvarázsolt kisebbség büszkén menetelhet, hogy nyilvánosan ünnepelje sajátos szubkultúráját (a budapesti Békemenetre gondolok), természetesnek tartjuk, hogy Tel-Aviv a melegek paradicsoma, senki nem meri megkérdezni, miért nincs pl. meleg büszkeség menete Ciszjordániában? Gázában? Ja, hogy ott helyben meglincselnék őket? Az más. Így van ez egy rakat más szabadságjoggal is, de ez senkit nem érdekel. Ja, hogy Izrael jogállam, ahol szabad a sajtó, ahol a független bíróság elítéli a korrupt politikusokat, ahol működik a hatalmi ágak szétválasztása? Ahol az arab nemzetiségű polgároknak az arab világban szinte ismeretlen jogai vannak? Ez lényegtelen. Egyedül az esti híradó képsorai számítanak.

Egyedül az számít, hogy ha háború van, akkor ne legyen több halott palesztin gyerek, mint halott zsidó gyerek, mert akkor az nincs arányban. Az akkor erőfölénnyel való visszaélés. És akkor egyre fokozódik "az erőszak spirálja", és akkor szépen lényegtelenné válik, ki a tettes és ki az áldozat, ki szólít fel egy egész nép elleni dzsihádra, és ki védekezik kétségbeesetten, a civileket (sikertelenül) kerülendő, előre odatelefonálva, hogy menjetek onnan, mert iskola vagytok, de nem ti vagytok a célpont, hanem alattatok a Hamász húsz rakétája. Miközben a fő-hamászos izraeli kórházban ápoltatja beteg édesanyját.

Véletlenül se essék félreértés: természetesen minden halott gyerek fáj. A gyász mellett azonban lássuk meg azt is, ki felel valójában ezért a gyászért, ki rejti iskolák, kórházak alá a halál infrastruktúráját, ki használja civil pajzsnak a saját lakosságát.

És persze nincs még egy olyan ország a világon, ahol ilyesmi elképzelhető lenne: "Hétfőn egy Gázai övezetből kilőtt rakéta annyira megrongálta a Gázai övezetbe tartó izraeli villamosvezetéket, hogy 70 ezer palesztin maradt áram nélkül. Az izraeli áramszolgáltató megkezdte a szakasz helyreállítását, a mérnökök golyóálló öltözékben közelítették meg a sérült vezetékeket, az izraeli hadsereg szigorú őrizete mellett." Akkor talán ennyit a "palesztin genocídiumról" deliráló véleményformálókról, akik valószínűleg nem gondoltak bele abba, hogyan nézne ki az, ha Izrael komolyan gondolna bármi ilyesmit.

Nem kell egyetérteni Izrael kül- és védelmi politikájával. Nem kell elfogadni Izrael településpolitikáját, új lakóparkok erőltetését palesztin területeken. Abszolúte nem kell szeretni Izraelt. Csak legalább a legalapvetőbb tényt ismerjük el: azt, hogy mindez nem ok, csupán ürügy az Izrael elleni terrorista fellépésre. Nincs, nem létezik olyan izraeli politika, ami tárgyalási alap lehetne a "megbékélésre", hiszen a Palesztin Hatóság vezető pártjával, a Fatahhal nemrég paktumot kötött, komoly hatalmi tényezővé vált Hamász chartájanem ismeri el Izrael létét. Így nem lesz könnyű megfelelni a magyar külügynek, amely "az arab-izraeli konfliktus rendezésére csak tárgyalásos módszereket tart elfogadhatónak."

A zsidó állam nemcsak a Közel-Keleten idegen test, hanem itt, Európában is. Az Izraelről (és kb. öt perc után elkerülhetlenül: a zsidókról) szóló európai diskurzus elválaszthatatlan az alulinformáltság, az előítéletes rosszhiszeműség, a közöny és a teljes nihilizmus megjelenésétől, térnyerésétől, a viták széttrollkodásától. Aztán persze majd nagyot nézünk, ha rájövünk, hogy nemcsak Izrael van meglepően közel hozzánk, de a szomszédai is.



p.s:


Háború az értelem ellen

Cikk nyomtatása
Továbbítás emailben

Interjú Seres László publicistával, akinek az ünnepi könyvhétre jelent meg a Tények mögött című könyve


Seres László. Túl a választóvízen

– Emlékeim szerint anarchistaként kezdted a pályafutásodat, ma pedig az egyik mértékadó napilap munkatársa vagy. Punk voltál? Hogyan jutottál el idáig?

– Punk nem voltam. Németországban éltem több évet, ott ismertem meg az anarchizmus eszméjét. Tíz éven keresztül baloldali anarchista voltam, de ennek a baloldaliságnak nem volt köze az államszocialista, marxista-leninista őrülethez. 1992-93-ban radikálisan eltávolodtam a baloldaliságtól is és az anarchizmus legnagyobb részétől is, és libertárius lettem, ha ezt így leegyszerűsítve lehet mondani. Piacpárti, államellenes, liberális, szélsőségesen individualista. És az utóbbi néhány évben veszem észre magamon, hogy közeledem afelé, amit az Egyesült Államokban neokonzervatív érvelésnek neveznek. A Magyar Rádiónál kezdem hírszerkesztőként, aztán a Magyar Narancsnál, illetve az Élet és Irodalomnál folytattam. Ma a Népszabadság munkatársa vagyok.

 



Seres László. Túl a választóvízen

– A közelmúltban hosszasan vitatkoztam egy vezető napilap kormánypártokért felelős munkatársával arról, hogy vajon van-e az újságírónak küldetése, célja, azon túl, hogy pénzt keres és eltartja családját. Szerinted?

– Ez egy nagyon fontos kérdés. Szerintem a sajtónak nem küldetése van, hanem feladata. A sajtó egy ellenőrző hatóság – amely persze téved, ha önmagát hatalmi ágnak tartja –, a hatalom kontrollját kell, hogy jelentse, sőt az ellenzékét és a civil szféráét is. Hogy van-e az újságírónak küldetése? Küldetése kevés embernek van. Egy rádiós hírszerkesztőnél nem jó, ha úgy érzi, missziót teljesít. Ha publicista, mint én, fontos, hogy legyen álláspontja a dolgokról, és el tudja helyezni
összefüggésében ezeket a dolgokat, mert az olvasó őrá figyel. Magyarországon nagyon sok a zavaros cikk, az "egyrészt-másrészt" típusú írás. Ez a publicisztika halála. Másrészt felelőtlenség is, mert ezek a szerzők kételyek között hagyják az olvasót, hiszen nem mondják meg nyíltan, mit is gondolnak a dolgokról. Rólam sok mindent lehet mondani, de remélem azt nem, hogy nem vállalom fel a véleményemet.

– A könyved előszavában írtad, hogy szerepzavarnak éled meg, amikor egyszerre szeretnéd alakítani és leírni a valóságot. Ezt a dilemmát hogyan oldod fel?

– Igyekszem saját rációm és józan belátásom szerint írni. Amerikában ez egyébként egy elfogadott m?faj. Az egyik példaképem, Charles Krauthammer, a külpolitikai újságírás egyik zsenije, rendszeresen ír olyan cikkeket, amiben naponta tanácsolja Bushnak, hogy pontosan mit kell lépnie. Ez egy szimpatikus dolog, mert világosak a játékszabályok. Megírja, és a látszólagos tanácsadás mögött ott van az ő értékrendje, a
kompromisszumra való képtelensége – amit én egyébként értéknek tartok. Persze Magyarországon nem jó, ha valaki így, ilyen nyíltan tanácsot ad a hatalomnak, hiszen más a nyilvánosság-kultúránk. Főleg azért, mert nagyon sok újságíró és publicista úgy teljesít "küldetést", hogy nem teszi nyilvánvalóvá azt. Magyarán: pártkötődésűek. A jobboldalon – mondjuk finoman – nagyon sok példát tudnék hozni, de az úgynevezett "ballib-táborban" is sok olyan publicista található, aki úgy gondolkodik, hogy minden, amit a Fidesz tesz, csak rossz lehet, amit viszont a "mi oldalunk", az MSZP, vagy az SZDSZ csinál, az itt-ott bírálandó, de
összességében rendben van. Az ilyen újságírók nem a saját belső értékrendjükhöz viszonyítva kérnek számon bármit, hanem azt a politikai oldalt védik, amelyhez kötődnek. Ez tragikus számomra. 

– A könyvedben azt is írtad, vagy talán mondtad valahol, hogy magányosnak érzed magadat, mint újságíró, mint publicista. Miért? Hiszen Magyarország piacvezető, referencia lapjánál dolgozhatsz.

– A magányt úgy értettem, hogy nagyon kevés emberben érzem azt a pro-kapitalista indulatot, ami saját magamban megvan. Szeptember 11-e az én életemben is egy választóvíz, sorsfordító esemény volt. Rájöttem, hogy a támadás a személyem ellen is zajlott, mert olyan alapvető értékek ellen irányult, amelyekben hiszek: a siker, a szabad kereskedelem, Amerika szeretete, a globalizáció. Szerintem ezek nagyon fontos fejleményei voltak az utóbbi éveknek, évtizedeknek, Magyarországon viszont senki nem áll ki nyilvánosan ezek védelmében.

Sajnálom, hogy a kádárista reflexek sok tekintetben továbbélnek, még a jobboldalon is működnek, csak éppen más ideológiai háttérrel. A Fidesz-kormány alatt a közszolgálati – vagy pontosabban a Fidesz-szolgálati – média legalább
annyira szervilis volt Orbánékkal, mint a Horn- vagy az MDF-kormányok akkori médiája. Ma inkább egy másik jelenségnek lehetünk szemtanúi: a bulvár és a komoly média sajnos egyre több ponton kezd találkozni. A kereskedelmi televíziók hírműsorában gyakorlatilag már nincs külpolitika. Kérdeztem egy hírszerkesztőként dolgozó ismerősömet, miért nem tudom meg a híradójukból, hogy mi történt a világban. Azt mondja, azért, mert nincs rá társadalmi igény. Ezek szerint – kérdeztem – Mari néni diktálja, hogy mi az, amit a hírekben kapunk? A komoly nyomtatott sajtóba is beszüremlik a bulvár.

– Ezért lett a könyv alcíme, hogy Támadás az értelem ellen?

– Az alcím egyrészt azért lett ez, mert született egy ilyen írás a terrorizmus és a Közel-Kelet témakörében. Másrészt pedig ez a kérdés élet-halál harc számomra. Nem egyszerűen eszmék csapnak össze, hanem van egy jól körülhatárolható társaság a harmadik világban, az iszlám fundamentalisták, akik tényleg hadat üzentek a nyugati civilizációnak, és ennek eredményét hetente látjuk. Nem szeptember 11-e, és nem Marokkó volt az utolsó Amerika- és Izrael-ellenes merénylet, sajnos.

– A támadás az értelem ellen csak az iszlám fundamentalizmusról szól?

– Nem látom Magyarországon azt az értelmiséget, amelyik nem relativizáló cikkeket közöl, mondjuk az antiterrorista harcban, és nem hajtogatja cinikusan azt: lám, lám mégse voltak vegyi fegyverei Iraknak, tehát nem volt igaz az egész, amiből Amerika kiindult. Azt a hangulatot tapasztalom, hogy végén úgy tűnhet: az egész háború fölösleges volt és nem lett volna olyan nagy baj az sem, ha Szaddám marad.

Örülnék, ha azt látnám, hogy ebben az országban is vannak olyan emberek, akik pontosan tudják, mi a különbség a semlegesség és az objektivitás között, mivel ez két teljesen különálló dolog. Amikor tavaly Afganisztánban bombáztak a szövetségesek, a brit alsóházban nagy vita alakult ki arról, hogy a BBC esti adásában ugyanannyi megszólalási lehetőséget kaptak a tálibok, mint az északi szövetség harcosai. Szerencsére felállt az egyik Tory-képviselő és azt mondta, hogy a II. világháború idején sem érvényesítettük azt a normát, hogy Goebbels ugyanannyi időben szólalhat meg, mint Churchill. Sajnos ma Magyarországon még többnyire ott tartunk, hogy az újságíró kipipálja, ha megkérdezte az egyik felet és a másikat is, a tények mögé pedig inkább nem is próbál meg belesni.

HETEK
LAST_UPDATED2