Életminőség-tesztmondatok- 28. |
AMIT CSAK ÁRTHAT MAGÁNAK EGY EMBER |
2015. március 28. szombat, 08:27 |
N A G Y J E N C I K L O P É D I A EUGÉNIUSZ NAGY TESTAMENTUMA
Életminőségteszt-mondatok, Solymárvölgy, XXI. sz.
28.
IDEGENBEN Miféle ország ez? Milyen sötét!
Nem tudom, ide hogy s mikor jövék,
Csak azt, hogy ide köt sok rémes emlék,
Hol a gonoszság és az esztelenség
Aratja váltig gyászos győzedelmét
Csatameződön, átkos förtelem-lét!
Nem tudom, ide hogy s mikor jövék,
Csak azt tudom, hogy zordon és sötét,
Csak azt, hogy benne fázom s éhezem,
Csupán az üdvnek híját érezem,
Melynek szivemben itt csak vágya van,
Betölthetetlen és határtalan.
És kik lakói vajjon? Tudja ég!
Valamint emberforma ivadék;
Gonosz, alantas, rút, ravaszdi nép,
Szemében borzalom az ősi szép.
Lángelme díja biztos vértanúság,
A nagyszivűt, dicsőt keresztre húzzák;
De egymás közt régen megalkuvának:
Kimenti bűnük kölcsönös bocsánat.
S mi tartja őket össze? Szolgaság!...
Mily törpe, vak, hideg, sötét világ!
Sokáig itt én nem maradhatok,
El innen, el! Megyek! Bocsássatok!
Bocsássatok, hiszen nem ez honom, nem!
Hol e rabszolgafaj, hol e konok nem
Dőzsölve teng és csillog a piszokban,
Míg pisla élete gyáván kilobban;
Bolygó lidérc, temetőgáz szülötte,
Bús létre rothadásnak tüze lökte;
Nem élhet napvilágon, dús ozonban,
Csak sírokon, erjedve, testromokban.
Koldus-világ! Kifosztott, megalázott,
Hol bűn szeretni s élni már gyalázat!
S ha születik - volt már eset - nemes, kiváló,
Átok kiséri, üldözik s elhal magától.
Nem, nem hazám e vad, kietlen ország!
Szeretni nem fogom világok torzát,
Szolgák sötét biralmát, e pokolt,
Mely föllengő szivemre rátiport;
A bölcs s a költő itten számüzött;
És minden csökevény; - barátság, szerelem,
Ha olykor - áloé virágja - megterem:
Csak szolgafrígy, mit össze lánc füzött,
Nem az, mit fönnen érez a szabad...
Ó, bár emelhetném már szárnyamat!
De szép hazámba még nem szállhatok,
Boldog csak akkor, hogyha meghalok.
Szabadság és szerelem őshazája,
Szemem már újra fényedet kivánja!
Honvágytól égek és beteg vagyok:
El innen, el! Megyek! Bocsássatok
*
A ló egyik oldaláról átesve a másik oldalára: Jó ideig szégyellte a „másságát”, most meg egyenesen büszke rá! Mintha minden új megszólalás premier lenne: leblokkol a lámpaláz vagy ugyanazt darálja/a lemezt teszi fel…
*
Nem te vagy az a stréber eminens diák, aki csak a tanárának tanult és végzősként elveszik? Örömöd megsokszorozná, bánatod osztaná, ha lenne kivel megosztani – de főleg miattad nincsen…
*
Nem szereti a nyitott kérdést – a nem használt agy pedig elsorvad… Nem mer lelke mélyebb régióiban búvárkodni: ezért szisztematikusan kerüli a komoly beszélgetést... Mintha rendőr hallgatná ki, annyira vigyáz, nehogy elszólja magát
*
Rossz ügyeket védsz, képviselsz, intézel jó ügyhöz méltó buzgalommal, odaszánással… Megszoktad: mindig hozzád fordultak segítségért – te akkor sem kérsz, ha egyedül ülsz a gödör fenekén?
*
Biztos vagy benne, hogy nem kapod kölcsön a kaszát, ezért mikor kérni kellene, már előre egy sértést vágsz a fejéhez… Röstellsz segítségért kiáltani, inkább végleg berendezkedsz a közben lakájossá tett veremben
*
Oly észrevétlenül élsz és távozol el, mint egy profi besurranó tolvaj Beilleszkedő lennél - vagy pedig a zsarnok közvélemény asszimilált? A te korodban nem való színesen öltözni, pláne táncolni, udvarolni Abba vénül, rokkan bele: életkora meghazudtolásával túlerőlködik
*
Bezárul, mint egy autista – vagy megnyílik mint egy lelki szemétláda A sok kéregető facsarja szíved: védekezésül lekoldusmaffiázod őket! Akasztófa alatt kegyelemre várva csak húzd az időt! De máskor minek? - Hisz egy életed van és amúgy is rövid!
*
Ha nyer a csapatod, akkor vered a melled. Ha veszít, akkor meg megtagadva szidod őket Sok művet írtak már „az életből ellesve „ a rendes, de mégis féléltű ember tragédiájáról!
*
Soha semmiben nem vállal szóló szerepet, inkább kórusban búvik el Mindig annyira az imáiba merül - akár fel is fordulhat(t)ok mellette Neki imponál „vadember” mivolta… mint elefánt a porcelánboltban! Nominalista: a gyávaság óvatosság, a megalkuvás kompromisszum
*
Nem mer bekopogni a cigányputriba – így egy új, életre tanító mestertől esik el… Messziről a hűséges ember példája, közelről csak befogadott kóbor kutya…
*
Mint egy kiskatona, akinél már nincs kisebb rangfokozatú: mereven áll a díszszemlén, és izgul: jaj, csak bele ne kössenek! Mindig más szemével rak lakásában rendet: attól függően, hogy ma kit vár épp vendégségbe!
*
A tespedést, a tunya punnyadást stb. fennkölt eufemizmussal türelemnek nevezed? Jó lenne mindenkinek tetszeni? A persze te mindig pont azt az egy fanyalgót látod!
Ha bandában van, bármire képesnek érzi magát, majd egyedül maradva szinte semmikor semmire Ellenállásod idővel feladva csak egy a modus vivendi: egyre jobban/teljesen azonosulni a rabtartód eszméivel?
*
Ideiglenesen rangon aluli munkát kell vállalnod: majd mégis itt ragadsz – és innen mész nyugdíjba! A vad fenegyereknek mára benőtt a feje lágya, s az establishment része: ügyész, bankár, üzletember stb.
*
Ha majd nagykorú leszek, diplomám, állásom lesz, Ha felépül a házam, ha majd gazdag leszek, ha majd… ha majd! Aki azután tényleg semmit nem kapkod el: még 60 évesen is csak előéletnél-előételnél tart!
*
Legyen igazság, ha pusztul is a világ! Kohlhaas Mihályként mindenkidet feláldozod… Soha nem enged az „igazából” – így azután szamárként szenved Presztízskérdést csinál belőle: minden tantárgyból jeles legyen!
*
Már hogyan is menne be ő a kocsmába, hisz ott csak a semmirekellő lumpok „tivornyáznak”!? Másnak még csak-csak megbocsát, de magához kérlelhetetlen… Ha nincs közvetlen életveszélyben, nem szól rá más gyerekére!?
*
Aki self made man képet fest és ápol magáról: önerőből ért el mindent, így kinek is tartozna hálával? Ha egy self made man sora rosszul alakul, Aki mindenért csakis magát hibáztathatja
*
Letakarnád, rejtegetnéd emberi gyarlóságaidat, mintha tökéletes lehetnél, mintha ez szégyenbélyeg lenne? Nem nézel szembe saját életed piszkosságaival, ezért is vagy oly kegyetlen, irgalmatlan mással?
*
Csak a tárgyak használati, vagy a piaci értéke számít, a szépségükre érzéketlen - erre nincs szeme, szemmértéke Minden kiselejtez, semmihez nem ragaszkodva – vagy mindent őriz, tárol, raktároz, bekatalogizál stb.?!
*
Olyan „illedelmesen”, visszafogottan táncol, hogy még meg se izzad, nehogy „testszaga” legyen A férj forrón, az asszony hidegen szereti, kompromisszumként életfogytig langyosan eszik…
*
Kerüli a kudarcot és keresi a sikerélményt: alacsonyra teszi lécét, hogy biztosan átvigye! Negatívan diszkrimináltnak érzi magát: mindig legalább duplán kell bizonyítana…?!
*
Sohasem cserélhet a királyfival, el sem tudja képzelni, bele sem tudja magát élni: egész életében ezután sóvárog Mintha gyakorló skizofrén lennél: nappal józan könyvelő, éjjel pedig mámoros poéta?
*
Legendásan megbízható, sosem morgó munkaerő, aki még bevallottan beteg se volt – nem is mert lenni… Megvetően néz le a prostira, piásra, munkanélkülire, „buzira” – ő ettől lenne különb ember és magyar? ettől ő felértékelődik?
* Komjáthy Jenő HONVÁGY
Elvágyom innen. Nem itt van hazám.
Sütött már szebb világok napja rám.
Jártam beszédes, zengő ligetek között,
Égettek halhatatlan gyönyörök.
A koronás, az égmagas fák
El-elmerengve azt suhogták:
Mily édes élni, álmodozni,
Álmokbul ágokat bogozni!
Az illatnyelvü pompás napvirágok
Magasztalák a nagy szellemvilágot:
Mily édes élni, fönnen érzeni,
Vágyakbul szirmokat növeszteni!
És láthatatlan zene zendül
Zenegve boldog szerelemrül,
Tanítva, mi tehet
Élőbbé életet,
Hogyan lehet
Fokozni végtelen gyönyört;
Hogyan lehet
Ifjabb az ifju, kéjesebb a kéj,
Mélyebb a mérhetetlen szenvedély.
Emlékezem jól: ott volt egykor a hazám.
Csókot leheltek Istenasszonyok reám;
Magas gyönyörtől forrt lihegve keblem,
S nem törte szét a kéj, a mérhetetlen.
S ha mélyegű, csodás szemükbe néztem,
Titkos világuk megnyilott merészen;
S hogy ringató, csodás ölökbe dőltem,
Pazar gyönyörben föltárult előttem
Tündöklő mélyed, Istenország!
Fölrajzott végtelen, fényes körökben,
Mitől halandók gyenge szíve döbben.
És ha daloltam, - ó, csodák csodája! -
Visszhangzott a mindenség palotája;
Tettek születtek mindenik szavamból,
Sátort szövék a zengő sugarakból,
S a fényes hangokon föltámadt egy világ.
Ha örömet daloltam:
Rejtelmes, édes rettegésbe
Tört minden álmatag levélke;
Sejtelmes, méla suttogásba
Merült az óriási pálma,
S maguk az Istenek most istenvoltukat
Tisztultan, újra, fönnen érezék,
S kigyúlt szemükben boldog büszkeség.
S ha fájdalom szilaj húrjába kaptam,
Zengvén panaszt, mely halhatatlan:
Elsápadott és remegett
Az égnek minden csillaga,
És fájó könnyet hullatott
Az örök Boldogság maga;
És átérezve mély keservemet
A Mindenségnek szíve reszketett...
Örök nyár s halhatatlan
Gyönyörök és fájdalmak őshazája,
Szemem már újra napodat kivánja!
Mondjátok, hogyha egyszer meghalok:
Boldog, mert szép honába szállhatott!
Vágytól, gyönyörtől most is reszketek,
Előre küldöm lelkemet,
Megyek!
|