Jenő verses könyve -
Jó, igaz, szép és nagy magyar vers
|
Csokonai Vitéz Mihály Zsugori uram
Esmérek én egy vént. - Ki az: - Neve nincsen: Régen eladta már aztat is a kincsen; Sőt míg bírt is véle, magában tartotta, Mert mondani másnak ingyen sajnállotta. - Hol lakik? - Ott látszik, ama kapu megett, Egy ház, melyet náddal önnönmaga szegett. Van két palotája a Piac-utcába, De azt a rácoknak adta árendába; Maga e kunyhóba éhezvén kucorog, S elméjébe mindég a drágaság forog. Űl pénzes ládáján sovány ábrázattal, Tisztelvén a Mammont örök áldozattal. A bús gond béesett orcájában hever, Mérget kedveltető kincseiből kever. Oly sárgák orcája sovárgó gödrei, Mint aranyára vert királyok képei: Mint a sírból feljött halott útálsága, Amelyről minden húst a párka lerága.
Most is azért sóhajt és dúl-fúl magába, Mért nem adhatja az áert árendába. S öszvekalkulálván saját számadását, Nyögve kárhoztatja szörnyű pazérlását. Gyász idők! - így kiált, vádolván az eget, - Lám, csak egy rövid nap mennyit elveszteget Ma csak harminc arany jött bé a kasszába, Mégis kilencven pénzt adtam ki hiába. Azonba mely szörnyű károm következe: - Itt jajgat, s fejére kúlcsolódik keze - Mely szörnyű kár! egy szél pénzem elrablotta, Lantornás ablakom ketté szakasztotta! - Úgy tűnődik; s talám azt is sajnálja ő, Hogy a versbe ingyen s potomra jött elő.
|