Faludy György: ÓDA A MAGYAR NYELVHEZ.

Jenő verses könyve - Jó, igaz, szép és nagy magyar vers

Faludy György ÓDA A MAGYAR NYELVHEZ. Most, hogy szobámban ér az est setétje te jutsz eszembe, Szent Gellért cselédje s ajkad, melyről az esti fák alól először szólt az ének magyarul. Arcod mongol emléke rég ködös de titkunk itt e földön még közös s a te dalod kísér utamra fájón messze e tájon. Magyar nyelv! Vándorutamon kísérőm sértett gőgömben értőm és kísértőm te hangolás barangoló kalandom te zengő és borongó hang a lanton bőröm, bérem, bírám borom, míg bírom és soraimmal sorson túl a síron, kurjongó kedv, komisz közöny, konok gyász: mennyei poggyász. Magyar szó! Múltam és jövendő sorom Népek közt sorom és mindegyik sorom, Háza-hazám lovacskám, csengős szánom és a dal a számon, mit kérnek majd számon nincs vasvértem, páncélom, mellasom, de Berzsenyivel zeng a mellkasom s nem bír le ellenség, rangomba törvén, sem haditörvény. Jöhetsz reám méreggel, tőrrel, ékkel, de én itt állok az ikes igékkel. Árkon-bokron kergethetsz hét világnak: a hangutánzó szók utánam szállnak, mint sustorgó füzesbe font utak felett alkonykor krugató ludak s minden szavamban százszor látom orcád, bús Magyarország. Kihalt gyökök: tőzeggel súlyos rétek ahol a fák, mint holt igék kiégtek. Ős szók: a szemhatárról századok ködéből még derengő nádasok, gyepűs vápákon elhullt katonák, ti bíbicek, bölények, battonyák. miket vadásztak vén csillyehajókról s lápos aszókon. Magas hangok: szöcskék és tücskök rétje, mély hangok: alkony violasötétje, káromlások veszelytő vadona, mondatszerkesztés pogány pagonya, kötőszók: sok-sok illanó fodor, s hangsúly, te vidám, hangsúly te komor lelkünk dolmánya, szőttesen, világszép búzavirágkék. Múlt T-je: történelmünk varjúszárnya, karók, keresztek és bitófák árnya. Melléknevek, gazdag virágbarázdák, Busák, buják, burjánzók és garázdák, S ti, mellérendelt, kurta mondatok mint paprika, ha füzérben vereslőn lóg az ereszről. Ragok: szegények szurtos csecsemői, kapaszkodtok s nem tudtok nagyra nőni. És E-betűk serege: fekete mezőn zsellérek koldus menete. s ti kongó-bongó helyhatározók, kukoricásban jó irányt hozók, ban-ben-bim-bam: toronyból messzehangzó könnyű harangszó. Jelentőmód. Az aszály mindörökre ráült a magyar, repedt rögökre. Magánhanzó illeszkedés! Kaján törvénykönyvvé Werbőczi gyúrt talán? Mi vagy? Fülledt ötödfél százada robotja tört paraszt alázata, vagy összhangunk, mely bolgogult utakra messze mutatna? És fönevek, ti szikárak és szépek ti birtokos ragokkal úri népek, országvesztők, önteltek és hitványak s ti elsikkadt, felőrölt állítmányok, megölt, vagy messze bujdosó fiak, Hajnóczyk, Dózsák, meg Károlyiak, ó jaj nekünk, mi történt ennyi lánggal és a hazánkkal? Parasztok nyelve, nem urak latinja nem grófok rangja, de jobbágyok kínja, magyar nyelv! fergetegben álló fácska, hajlongasz szélcibáltan, megalázva- s ki fog-e tövised lombbal hajtani? Arcunkat rejtő Veronika-kendő és a jövendő. Magyar nyelv! Sarjadsz és egy vagy velünk és forró, mint forrongó szellemünk. Nem teljesült vágy, de égő ígéret, Közös jövő és felzengő ítélet, nem hűs palackok tiszta ó-bora, nem billentyűre járó zongora, de erjedő mustkönnyeinkben úszó tárogatószó. (Párizs, 1940 május