Csokonai Vitéz Mihály:
A szerencse változó
Bár szemét rád a sors mosolyogva nyissa, Bár feléd fordúljon tarka golyóbissa, Bár nyájas karokkal kívánjon ölelni, S páva módra fénylő szárnyára emelni, Bár jőjjön kincsekkel talpig bétakarva, Nála hízelkedjen a bőségnek szarva: Ne higyj néki, ne higyj; mert sokan megesnek, Mikor nála boldog életet keresnek. Ne higyj; mert amidőn legjobban kecsegtet, Forrót alád éppen azalatt csepegtet. Midőn legnyájasabb karokkal öleled, Akkor rakja tele fúlánkkal kebeled; Azért repűl veled az ég tetejére, Hogy mélyebben vessen a pokol mélyére. Ne higyj hát, barátom, ne higyj mondom, neki, Mert halálra csalnak szíreni éneki.
De azért ha bánt is, meg ne rezzenj tőle, Bátor szívvel vonjad fére magad tőle. Ő asszony s szerencse: minden pontba fordúl, Nem sok, akár vígan legyen, akár mordúl. Azért hát, barátom! bár szíved rettentse, Meg ne rezzenj tőle: ő asszony szerencse. Ellene a virtus fog lenni kőbástya, Az ártatlanságnak béfed szent palástja. Ez az a conductor, amelyre mennyköve Mindig haszontalan ropogással löve. Ez ama Gibraltar, s ama citadelle, Melyre minden bombit hasztalan lövelle.
|