ILLYÉS GYULA: Óda a törvényhozóhoz
(A jubiláló Tersánszkynak) Úgy volna jó a törvény, úgy egyforma hatályú, ha akként gyártódnánk, mi emberek, akár a vályog, mit a vályu billiószám is egyformára vet. De hát ezt nem lehet Ahány szív, annyi akarat. S rég nem vagyunk csupán agyag s anyag!
Pontos leszek, mint mindig az iró, ha a tudós költ s a biró. Ez a mi új dalunk.
Törvényt, de elevent, tehát, hogy ne csapódjunk folyton össze, hogy részlet-igazát kiki illessze a közösbe, úgy mégis: emberek maradjunk, ne vályog-vályú sarává meredjünk; atomok, atom magvakként kerengjünk; helytálljunk, mégis szabadon szaladjunk. A lét tegyen rendet, ne a halál! Jogot tehát az árnyalatnak, melyben a holnap rajza áll s a kivételnek mely holnapra talán szabály; jogot – hogy hadd kisérletezzék – a költőnek, a legfőbb kutatónak.
Mert semmivel nem kell nagyobb tehetség s buzgalom meglelni a rák ellenszerét, gépbe fogni az atom erejét, röpülni világűrön át, mint megmutatni, amit a jövő a szívben érlel, mint fölfedni ibolyántúli fénnyel, mi lesz holnap kötelező közöttünk, emberek; mi az, mi idegünkben közeleg! Évmilliárdok távolából évmilliárdok távolába.
Jogot a boncolóknak, A kűlszin-, a fölhám-, a látszat-rombolóknak, Kik elválasztva percenként a rosszat a jótól, valamit folyvást rendbehoznak, percenként fölmutatva, hogy mikortól gyilkos a gyilkos, tolvaj a tolvaj, torz már a szép, szép az imént torz a hős: pribék, s ki az, aki elől megy –
mert nincs szabadjegy jól haladni a korral; mert van, amikor – hány a példa! – a néma szólal, az iszkol, aki űz, makulátlan a céda, mocskos a szűz.
Nem minden alkotó ilyen, de én őket, az így működőket, a haladókat, s harcolókat vallom – a terep-fölverőket – példaképül! A holnap felé ők jelzik az irányt!
Előttük jár, fönnen libegve Hamlet, Karenin Anna, Bánk, -- megannyi tiszta láng! A homályt-üző ős Világ nő, ha ők szólnak.
Üdvözlet, s hála hát a törvény – és a fény – hozóknak, kik – hol máglyán, hol gúnykacajon át – -- s elbukva is! – előretörnek tán nem is tudva hova s miért.
Így mondjunk hálát Tersánszky Jenőnek, mi, akik látjuk, hova ért. Az igazért. Fütyülj, tovább, kéthangon, Mester! Építsd hordozható csónakjaidat, törd fejed ős-sípon, új bicikli-féken – szépítsd, javítsd, akkor is, ha nem kell, a részletet, te, teljes ember! ne pihentesd se karodat, se agyadat, se szádat, dolgozz soká még és vigadj s ne is tudd, -- akárcsak a század – ki vagy!
(1965)
|