A MAKRANCZOS HÖLGY Nyomtatás
INGYEN FILM-SZÍNHÁZ AJÁNLATOK
2011. június 19. vasárnap, 08:03

a makranczos hlgy

19:50, Vasárnap (június 19.), Filmmúzeum

Makrancos hölgy
(La bisbetica domata)

olasz-amerikai vígjáték, 122 perc, 1967

rendező: Franco Zeffirelli
író: William Shakespeare
forgatókönyvíró: Suso Cecchi d'Amico, Paul Dehn, Franco Zeffirelli
zeneszerző: Nino Rota
operatőr: Oswald Morris, Luciano Trasatti
díszlettervező: John DeCuir, Giuseppe Mariani, Elven Webb
jelmeztervező: Danilo Donati, Irene Sharaff
executive producer: Richard McWhorter
látványtervező: John DeCuir, Giuseppe Mariani, Lorenzo Mongiardino, Elven Webb, Dario Simoni, Luigi Gervasi
vágó: Peter Taylor, Carlo Fabianelli

szereplő(k):
Elizabeth Taylor (Kata)
Richard Burton (Petruchio)
Michael York (Luchensio)
Cyril Cusack (Grumio)
Michael Hordern (Baptista)



A világhírű vígjáték hősnője, Kata kiállhatatlan természetéről híres. Szép is lenne, okos is, de minden kérőt elüldöz magától. Márpedig addig a kedves és szerény húga, Bianca sem mehet férjhez, amíg a nővérének nem sikerül vőlegényt találni. Ekkor jelentkezik Petruchio, aki elhatározza, hogy kezesbárányt farag az elviselhetetlen hárpiából.


Idő szerint | Hely szerint

Vetítik: FILMMÚZEUM: Vasárnap (Június 19.) 19:50
Hétfő (Június 20.) 14:30


*

A MAKRANCOS HÖLGY

Műfaj: hangjáték


Kiadó: 1960, Magyar Rádió;
Hossz: 1:33:31
Hang: 128 kbps, 44100 Hz, Joint Stereo


Szereposztás:
Petrucchio
Gábor Miklós
Katalin
Ruttkai Éva
Baptista
Balázs Samu
Vincentio
Horváth Jenő
Lucentio (a fia)
Lőte Attila
Gremio
Kemény László
Hortensio
Kálmán Gyöegy
Tranio
Márkus László
Biondello
Csákányi László
Grumio
Pécsi Sándor
Curtis
Basilides Zoltán
egy tudós
Ascher Oszkár
Bianca
Örkényi Éva
özvegyasszony
Sándor Iza
szabó
Horkai János
szolga
Galamb Zoltán
Munkatársak:
Rendező:
Varga Géza
Fordította:
Jékely Zoltán
Zeneszerző:
Farkas Ferenc


http://hregeny.multiply.com/journal/item/684

*

Makrancos hölgy
1943
fekete-fehér, magyar vígjáték, 76 perc


rendező: Martonffy Emil
szereplők: Karády Katalin (Benedek Pálma), Jávor Pál (Jámbor Pál), Lehotay Árpád (Pálma apja), Balázs Samu (Inas), Matyasovszky Zojka (Szobalány)

A pénz nagy úr. Akinek pénze van, azt hiszi, mindent megengedhet magának. Benedek Pálma, a gazdag gyáros elkényeztetett lánykája mellett az élet maga a pokol. Az egész ház, a teljes személyzet menekül előle, még az apja is alig várja, hogy valahogy megszabaduljon tőle. A szabadulást egy megfelelő vő jelenthetné, aki a szép hozománnyal együtt végre elvinné valahova, lehetőleg minél messzebb. De még a makacs kérők is lelépnek, mihelyt közelebbről megismerik az amúgy mutatós leányzót. Egy szép napon a véletlen összehozza egy Jámbor Pál nevezetű úriemberrel, akinek megtetszik a szilaj lány.

http://www.magyarvagyok.com/videok/28-Film/9974-Makrancos-holgy-1943-Karady-Javor-8-1.html

*

Shakespeare
A MAKRANCZOS HÖLGY.

(Fordította: Lévay József)




BEVEZETÉS

A makranczos hölgy mostani formájában először a nagy folio-kiadásban látott napvilágot; de van egy régibb darab, mely „A Pleasant Conceited Historie, called the Taming of a shrew” czím alatt már 1594-ben megjelent nyomtatásban s valószínűleg több évvel azelőtt színre is kerűlt. Ennek és Shakspere Makranczos hölgyének egymáshoz való viszonyát többféleképen igyekeztek megmagyarázni. Nem számítva Hickson hypothesisét, hogy Shakspere darabja a régibb és a másik ennek elrontott utánzása: két számbavehető magyarázat közt választhatunk. Az egyik szerint, melyet Pope is követett, a régibb darab Shaksperenek ifjúkori munkája, melyet később újra átdolgozott és megjavított. E mellett szólna a két darab nagy hasonlatossága; a cselekvény menete mind az előjátékban, mind a tulajdonképeni darabban ugyanaz, s a régi darabnak némely helye szóról szóra feltalálható Shaksperenél is. Pope annyira meg volt győződve e föltevés helyességéről, hogy Shakspere Makranczos hölgyének kiadásába több helyet átvett a régi darabból. Mások azonban figyelembe veszik a két darab közt lévő különbséget; szerintök a régi darab csak olyan, mint a csontváz, melyet Shakspere látott el hússal és bőrrel, s általában ez a régibb darab épen annyira alatta áll Shaksperenek, mint az őt megelőző színművek valamennyien; s így inkább az a föltevés járna közelebb a valósághoz, hogy a régi darab egy régibb költőnek a munkája, melyet Shakspere átdolgozott, a mi azon korban s épen magánál Shaksperenél is nem volt szokatlan dolog.

Megismertetvén a különböző hypothesiseket, nem reánk tartozik, itéletet mondani közöttük; annyi azonban bizonyos, hogy a darab benső ismertető jeleinél fogva, a Makranczos hölgy Shakspere legelső művei közűl való. Gervinus azon hét dráma közé számítja, melyeket együttesen „Shakspere első drámai kisérletei” névvel jelöl meg. Kora származásának bizonyítékait ezekben foglalják össze: a Makranczos hölgyön még meglátszik a római iskola hatása, vagyis az a modor, melylyel a XVI. század olasz írói, Ariosto és Macchiavelli, a Plautus-féle vígjátékot utánozták. A pedáns (kit a jelen magyar fordítás „vándor”-nak nevez) és Gremio az olasz vígjátékból vett alakok, sőt Gremiot egyenesen Pantalonnak is mondja Lucentio. A jellemzés még nem oly erős, mint a költő későbbi darabjaiban, ellenben annál gyakrabban szereti kimutatni tanultságát és olvasottságát, a mi szintén fiatal íróra vall.

A vígjáték tulajdonképen három részből áll s háromféle forrásból származik. Első része az előjáték; a részeg Ravaszdi átöltöztetése a gróf ruháiba. A nagy úr játéka az alvó koldussal ősrégi ötlet, melynek már az Ezeregyéjszaka regéi közt nyomát találjuk, a hol Harun khalifa ugyanezt a tréfát játsza Abu Hassánnal, a juhászszal. Azon ötletek közé tartozik ez, melyek korról korra, nemzetről nemzethez vándorolnak, s különféle népek irodalmában különféle alakban lépnek fel, s épen úgy megtaláljuk a spanyol Calderonnál, mint a dán Holbergnél. Jó Fülöp burgundi herczegről és IV. Károly császárról hasonló tréfát tartott fenn a hagyomány. A mi darabunkban a lordnak e játéka az üstfoltozóval az előjátékot s a tulajdonképeni vígjáték keretét képezi, a mennyiben a szinészek a gróffá tett Ravaszdi előtt játszanak. Shakspere azonban a darab további folyamán, egy helyet kivéve, nem vesz többé tudomást az üstfoltozóról és a befejezést is kihagyja, melyben a részeg Ravaszdit a gróf emberei ismét régi rongyaiba öltöztetik. A makranczos hölgy mostani formájában valószínűleg azért nem találjuk a befejezést, mert Shakspere szinészei jól ismerték azt a régi darabból s a szerint játszották el, s kimaradván a színházi kéziratból, a nyomtatott kiadásba sem került be.

Pope a maga kiadásába átvette a régi darabból e befejezést. Miután Ravaszdi a darab folyamán alkalmat talált arra, hogy újra holtrészeggé igya le magát, a gróf cselédjei ismét régi rongyaiba öltöztetik és visszaviszik a kocsmába, honnan az előjátékban elvitték.

RAVASZDI (fölébred). Simon, bort ide! Mi ez? Mind elmentek a szinészek? Nem vagyok gróf?

CSAPOS. Gróf? Majd mit mondok! Még mindig részeg vagy?

RAVASZDI. Mit jelent ez? Oh csapos! milyen dicső álmam volt.

CSAPOS. Bánom is én! Hanem okosabb volna haza menned, mert majd kiszid a feleséged, ha az egész éjszakát itt álmodod végig.

RAVASZDI. Kiszid? Tudom már, hogyan kell megfékezni a sárkányt. Egész éjjel erről álmodtam; és te a legszebb álomból költöttél fel, melyet valaha láttam. De most megyek feleségemhez, és őt is ránczba szedem, ha bosszantani fog.

Így végződik a régi darab s ez szolgálhat Shakspere átdolgozásának kiegészítéséül is.

A vígjáték második része Lucentio és Bianka szerelmi története s a csel, melylyel Lucentio elnyeri kedvese kezét. Ennek forrása Ariosto I Suppositi czímű vígjátéka, melyet Gascoogne már 1566-ban angolra fordított. Ariosto vígjátékában Damonio leányát, Polinestát az öreg Cleandrohoz akarja nőül adni. Polinesta azonban Erostratot szereti, ki mint inas, Dulippo név alatt Damonio házában lakik s a legbensőbb szerelmi viszonyt folytatja Polinestával. Inasa, a valódi Dulippo, ezalatt Erostrato neve alatt szintén megkéri a leány kezét s nagyobb hozomány igéretével megakadályozza az öreg Cleandro házasságát. Mivel Damonio a nagy hozományra nézve az atya igéretét is birni akarja, Dulippo egy iskolamestert fogad fel az utczán, ki Sienából jött s kit azzal ijeszt meg, hogy a ferrarai herczeg el van keseredve a sienaiak ellen. Rábirja tehát, hogy az ő atyjának, a cataneai Filigonónak adja ki magát s mint ilyen igérjen háromezer arany hozományt Damonio leányának. Végre megérkezik Cataneából az igazi Filigono, s mint Shakspere Vincentioja földerít és rendbe hoz mindent.

A darab harmadik és főrésze, a tulajdonképeni vígjáték, Petruchio és Katalin története. A makranczos feleség megtérítése részint verés és koplalás, részint ijesztés által, régi kedvencz tárgya a népszellem elmésségének, és különféle nemzeteknél találkozunk vele különböző formában ugyan, de lényegében mindig egyenlőn. Többek közt egy franczia fabliau, egy német költemény, egy dán mese foglalkozik e tárgygyal, és ha vándorlását a különféle népek közt s a fejlődés különböző fokain tovább kisérjük, keletre is eljutunk, s itt kereshetjük tulajdonképeni hazáját, hol a férfi felsősége és a nő alárendeltsége mindig legélesebben volt kifejezve. Keleti származására mutat az a mór rege, melyet a XIV. században Don Juan Manuel beszél el. Ez arab rege így szól: Egy szeretetreméltó, de szegény mór ifjú vagyonáért nőül vesz egy gazdag, de czivakodó természetű leányt. Midőn a fiatal pár a menyegző után egyedül marad és asztalhoz űl, a férj vadászkutyájának azt parancsolja, hogy hozzon mosdó vizet. A kutya természetesen nem teljesíti a parancsot, erre a férj haragra lobban, kirántja kardját és darabokra vágja. Ezután ismét asztalhoz űl és az öl-ebet küldi vízért. Mikor ez sem mozdul, dühbe jő, megragadja a kis ebet és összezúzza a falon. Harmadszor lovát küldi vízért. A ló nem mozdúl. „Ohó! kiált az ifjú; azt hiszed, kímélni foglak, mert egyetlen lovam vagy? Nincs senki a világon, a kivel nem így bánnék, ha nem teljesíti parancsomat.” És mivel a ló erre sem mozdult, legnagyobb haraggal levágta a fejét. Véresen, és a kardot ölében tartva ismét asztalhoz ült, és mivel semmi más élő lényt nem látott maga körűl, dühös tekintettel feleségére rivalt, hogy keljen föl és hozzon vizet. Ez, a ki őrültnek tartá őt és egész testében reszketett, gyorsan teljesíté parancsát, mire férje köszönetet mondott neki, kijelentvén, hogy vele sem bánt volna máskép, mint kutyáival és lovával. Az asszony egy szót sem szólt, s olyan lett, mintha kicserélték volna. Erre a hálószobába mentek, de a vőlegény rövid pihenés után kijelenté, hogy az izgatottság miatt nem tud aludni; legyen hát feleségének gondja arra, hogy reggel senki se költse fel és jó reggeebéd várjon reá. Midőn másnap korán reggel a szülők és rokonok megjöttek és a férjet sehol sem látták, aggódni kezdtek, hogy talán meggyilkolták. Az asszony azonban aggódva visszaküldé őket a kamara ajtajától, s az ég szerelmére kérte, legyenek csendesen, különben mindnyájokat megöli a férje. Mikor a rokonok megtudták, mi történt, nem győzték eléggé dicsérni a férj viseletét, a czivakodó nő pedig kigyógyult hibájából, s mint engedelmes asszony békében és boldogan élt férjével. Az asszony apjának nagyon megtetszett e módszer, s nehány nap mulva maga is meg akarta próbálni a saját feleségén; és midőn ez nem engedelmeskedett neki, leszúrta egyik legnemesebb lovát. De az asszony hideg vérrel viszonzá: „Bizony velem nem boldogúlsz, ha száz lovat ölsz is meg. Előbb kellett volna kezdened, mert most már nagyon jól ismerjük egymást.”

A makranczos nő megtérítéséről szól a XVI. század közepéből való angol ballada is, mely valószínűleg ismeretes volt Shakspere előtt. Czíme „A merry jest of a Shrewd and Curst Wife lapped in Morel’s Skin, for her good behaviour.” Itt a veszekedő asszonynak anyja is van, ki még nagyobb sárkány, s példával és szóval bíztatja leányát. A férj hosszas szenvedés után a következő módon segít magán: megöli Morel nevű lovát, lenyúzza bőrét és besózza. Azután a pinczébe hurczolja feleségét, véresre vesszőzi és mivel még mindig daczos marad, azon véresen, a besózott lóbőrbe burkolja. Ebben oly iszonyú fájdalmakat szenved hogy hirtelen megtér és javulást igér. Midőn az anyós másnap e miatt bele akar kötni a férjbe, ez az öreg asszonyt is hasonló bánással fenyegeti, mire az anyós ijedten elszalad, az apa pedig és a többi rokon nem győzi eléggé magasztalni a fiatal férjet és megtért feleségét.

Mind e meséknek egy alapgondolatuk van: a férfi felsősége a házas életben, melynek az asszony jó vagy rossz szerével köteles magát alárendelni. Az eszközök, melyekkel a férfi engedelmességre szorítja a daczos nőt, különbözők ugyan, s többé vagy kevésbbé drasztikusak, de az alapeszme mindig ugyanaz marad. A néphumor nem nagyon finnyás ez asszonyszelidítő szerek kiválogatásában; a besózott lóbőr nem az egyetlen erősebb orvosság, melyet a makacs asszonyok ellen szoktak használni; Abraham a S. Clara is említ egy férjet, ki makranczos feleségét, valahányszor kiabálni kezdett, bölcsőbe fektette, lekötözte és addig ringatta, míg megszelidült. A mesék általában oly betegségnek tűntetik fel a czivakodó asszony makranczosságát, melyet drasztikus szerekkel kell gyógyítni, s hogy ezek a színpadon visszatetszést ne okozzanak, csakis a bohózatosság rikító tarka köntösében léphetnek föl, mely sokat megenyhít és elfogadtat, a mi más öltözetben visszataszító volna.

De vajjon a vígjáték költőjének sem volt más czélja, mint a régi népmeséknek, melyeket alapúl vett? Ő is megelégedett azzal, hogy minél mulatságosabban állítsa szem elé a módot, melylyel a férj megtöri felesége makacsságát, s míg közönségét ekképen megnevetteti, egyszersmind beadja neki a komoly tanulságot: hogy a házasságban a férjet illeti meg a parancsolás, a nőt az engedelmesség? Petruchio és Katalin viszonyában még mást is találunk. A bohózatos eszközök szemkápráztató tarkaságában folytonosan fölcsillan az örök lélektani igazság, hogy a hiúság azon oldala a nőnek, hol legkönnyebben hozzá lehet férni, s melynél fogva leginkább lehet akár jóra, akár rosszra bírni. A ravasz Richárd hiúsága által fegyverezi le Lady Annát, hiúságának hízelegve viszi odáig, hogy elfeledve átkait, az áldozat koporsója mellett kezét igérje a gyilkosnak; az élelmes Petruchio hiúságánál fogva ragadja meg a bősz Kata lelkét, s ezáltal bírja arra, hogy belenyugodjék a hirtelen eljegyzésbe, hogy az esküvő napján megalázott hiúságában sírva fakadjon a vőlegény késlekedése miatt, és végre mint neje nemcsak meg ne gyűlölje férjét rendszeres bántalmai miatt, hanem épen ezek következtében jusson saját hibáinak belátására, megszelidüljön és engedelmes nővé legyen. Tegyük fel, hogy Katalinnak oka van kétkedni férje szerelmében, vagy épen bizonyos arról, hogy Petruchio őt csak pénzeért vette el, s szerelme más nőé: meg lehetünk győződve, hogy sokkal drasztikusabb szerek sem szelidítenék meg lelkét, hanem ellenkezőleg mind jobban elkeserednék s elmérgesűlne. A fenyegetés, koplaltatás, verés mind külső eszközök, melyeknek csak akkor van valódi hatásuk, ha bensőleg egy sokkal hatalmasabb indító ok egyesűl velök Katalin lelkében: az a meggyőződés, hogy ő tetszik Petruchiónak, hogy megnyerte szerelmét, hogy kívüle nincs más nő, a ki vele Petruchio szerelmében osztoznék.

Shakspere, az emberi lélek legnagyobb ismerője, folytonosan feltűnteti Katalin jellemzésében e lélektani motivumot, s leghevesebb czivakodásai, rossz természetének legviharzóbb kitörései közt is el-elárulja a nőt, kinek legfőbb vágya tetszeni és szerettetni. Sőt lelke elmérgesedésének, apja és húga elleni ingerűltségének egyik legnagyobb oka épen az a tudat, hogy míg húga kezét többen is kérik, ő egy férfiúnak sem tudta megnyerni tetszését. A megvetés szavaiba burkolja ugyan fájdalmát, midőn apját megtámadja, hogy árú gyanánt teszi ki a vevők elé; de a harag kitörésében ott reszket a megalázott női hiúság hangja. Midőn egyedül marad Biankával, első kérdése az: melyik tetszik neki legjobban kérői közűl, és atyjával szemben e szavakkal fejezi ki elkeseredésének okát:

Ő a te kincsed, férjet ő nyerend,
Én lakziján árulok petrezselymet,
S mert őt szeretted, pártában veszek.

Az ilyen nő, ki sokáig hasztalanúl epedett szerelem után, lassankint gyűlöletet és bosszút esküszik az egész férfi nem ellen és megfogadja, hogy soha sem megy férjhez. Azután nejévé lesz az első férfiúnak, ki elismeri szépségét és szerelmet vall neki, azaz kielégíti veleszületett vágyát a tetszés és szerelem után. Katalin sem tesz máskép. Igaz, hogy heves szavakkal, szidalmakkal fogadja Petruchio első vallomását; de ebben ismét csak annak bizonyságát találjuk, mily igazán ismerte a költő az emberi s névszerint a női szivet. Minden nő, a ki sokáig hasztalanúl epedett szerelem után s bosszút esküdött a férfi nem ellen, bosszúesküjébe azt is befoglalja, mily kegyetlenűl fogja elutasítani a férfit, a ki hozzá mer közeledni. Az egész férfi nem ellen régóta táplált és meggyűlt haragnak kitörése ez, mely az egész nem azon egy tagjára zúdul, ki alkalmat nyújt rá. De míg a harag és megvetés kitörései az egész nemnek szólnak, a szívben önkénytelenűl visszhang támad a szerelem szavaira, a bosszú kielégítése után eltűnik a nő szeme elől a férfi nem és csak az egyén marad ott, ki szerelemről beszélt neki s ennek személyében kiengesztelődik a nemmel. A bősz Kata sem tesz máskép. Szidalmai, melyekkel Petruchio vallomásait fogadja, régi elfojtott keserűségének kitörései s azon férfiaknak szólnak, kik eddig nem vették őt figyelembe; de ugyanakkor lelke örömmel szívja magába a rég óhajtott szerelem szavait s hiúsága boldogan talál kielégítést Petruchio dicsérő bókjaiban; úgy annyira, hogy midőn Petruchio a rossz nyelvek rágalmát emlegeti Kata sántaságáról, a daczos leány, nyelvelve ugyan, de mégsem mulasztja el, megmutatni könnyű termetét, egyenes járását. És minden gúnynak, szidalomnak az lesz a vége, hogy belenyugszik az eljegyzésbe és hallgatva távozik. Gyökeret vert már szivében a meggyőződés, hogy ő tetszik Petruchiónak és megnyerte szerelmét; és ez a meggyőződés elég arra, hogy a férj drasztikus szerei később létre hozzák lelkében a teljes átalakulást. Természetesen csakis az erélyes, elmés, nyugodtan okoskodó, humoros és egészséges önzésű Petruchio volt képes ezt az eredményt kivívni, és Shakspere jól tudta, miért rajzolta őt épen ilyennek. Az ábrándos, gyöngéd, holdvilágfaló szerelmesek nem képesek megtérítni a bősz Katákat.

A vígjátéknak ez a harmadik része, daczára eszközei bohózatosságának, valódi jellemvígjáték, s legfőbb, legkiválóbb része a darabnak, melynek nevét is adta. Garrick ezt a részt, elválasztva a többitől, három felvonásos külön bohózattá dolgozta fel, mely 1754-től fogva kilenczven évig állandó műsorán volt az angol színpadoknak; sót azóta is elő szokták venni, mióta (1844-ben) a Haymarket színházban újra színre kerűlt az igazi Makranczos hölgy. Magyarországban régóta a kedvelt darabok közé tartozott. Greguss a jelen század elejéről kilencz színlapját említi, csakhogy különféle czímek alatt adták, mint: 1808-ban „Második Geszner, vagyis a megzabolázott feleselő”; később „Ördögűző Fábián”, „A megzabolázott akaratos”, „Hegyen-völgyön lakodalom”, „A megszelidített”, „A szerelem mindent tehet”. Kétféle kidolgozása volt, de mind a kettőnek Holbein német vígjátéka szolgált alapúl. A nemzeti színházban Shakspere darabjai közűl legelőször a Makranczos hölgy került színre, 1837-ben, Komlóssy Ferencz átdolgozásában, mely Holbein vígjátéka után készült. Ezt használták 1846-ig. 1855-től fogva már Makranczos hölgy czím alatt adták, Deinhardstein színre alkalmazása szerint, Fekete Soma fordításában. Shakspere eredetijének fordítása Lévay Józseftől a Kisfaludy-társaság Shakspere-kiadásában jelent meg, s ezt használják 1868 óta a nemzeti színházban is.

http://mek.niif.hu/04500/04560/html/magyar.htm

*

A makrancos hölgy

(Lamb: Shakespeare mesék)

Katharina, a makrancos hölgy, Baptistának, egy gazdag páduai úrnak legnagyobb lánya volt. Olyan fékezhetetlen szellemű, olyan vad és indulatos, kotnyeles és csípős nyelvű hölgy volt, hogy egész Páduában nem ismerték más néven, csak Makrancos Katának. Igen kétesnek, sőt valójában lehetetlennek látszott, hogy valaha is akadjon olyan úriember, aki feleségül merje venni ezt a lányt, ezért hát sokan kárhoztatták Baptistát, amiért visszautasított sok nagyszerű ajánlatot, amely Katharina szelíd húgát, Biancát illette. Baptista azzal utasította el Bianca kérőit, hogy majd ha az idősebb nővért illendően férjhez adja, csak akkor nyernek szabadságot arra, hogy Biancát megkérhessék.

Történt azonban, hogy egy Petruchio nevű nemesember érkezett Páduába azzal a céllal, hogy feleséget keressen: az ő bátorságát nem vették el a Katharina indulatáról szóló hírek, s amikor hallotta, milyen gazdag és csinos lány, elhatározta, hogy feleségül veszi ezt a hírhedt hárpiát, s majd szende, kezes asszonnyá zabolázza. És az már igaz, hogy senki sem volt olyan alkalmas erre a herkulesi munkára, mint Petruchio, akinek természete éppolyan fennhéjázó volt, mint Katharináé, de volt szelleme, jókedve, humora is, továbbá okos, helyes ítéletű férfi is volt, értett hozzá, hogyan kell szenvedélyes, tomboló dühöt tettetni, amikor pedig olyan nyugodt volt a kedélye, hogy ő maga is vidáman tudott nevetni saját színlelt haragján, mivel természettől gondtalan és könnyed férfi volt. Az a szilaj viselkedés tehát, amelyet akkor alkalmazott, amikor Katharina férje lett, merő játék volt csupán, vagy pontosabban szólva, bölcsen belátta: ez a tettetés az egyedüli módja annak, hogy saját területén kerüljön fölébe a dühöngő Katharina szenvedélyességének.

Petruchio nekiindult tehát, hogy a makrancos Katharinának udvaroljon, de mindenekelőtt apját, Baptistát kereste föl, engedélyt akart kérni, hogy megnyerhesse lányát, a szelíd Katharinát - mert így nevezte Petruchio -, s huncutul azt mondta, hallott már szemérmes szerénységéről, nyájas viselkedéséről, s azért jött el Veronából, hogy szerelméért versengjen. Az apa szerette volna férjhez adni lányát, de azért kénytelen volt bevallani, hogy Katharina nemigen felel meg ennek a jellemzésnek, és csakhamar ki is tűnt, milyen szelíd anyagból faragták Katharinát, mert berontott a szobába zenetanárja, és panaszkodott, hogy növendéke, a szelíd Katharina betörte fejét a lantjával, mert a mester hibát merészelt találni Katharina játékában. Amikor ezt Petruchio hallotta, így szólt:

- Derék egy leányzó, jobban szeretem, mint valaha, és epedek, hogy végre cseveghessek vele. - Aztán határozott válaszért sürgette az öregurat, és így szólt: - Az én ügyem sürgős, signor* Baptista, nem jöhetek naponta udvarolni. Ismerted atyámat: meghalt már, s minden javának, birtokának én vagyok örököse. Mondd meg hát, ha megnyerem lányod szerelmét, milyen hozományt adsz vele.

Baptista úgy gondolta, kérő létére kissé nyers a modora, de örült, hogy férjhez adhatja Katharinát, s ezért azt felelte, húszezer tallér hozományt ad vele, halála után pedig fele birtokát: úgyhogy gyorsan elrendezték ezt a furcsa házasságot, s Baptista elment, hírül adni makrancos lányának szerelmese szándékait, aztán beküldte őt Petruchióhoz, hogy meghallgassa udvarlását.

Közben Petruchio azon gondolkozott, hogyan próbálja megnyerni szerelmét, és így szólt magában:

- Amint belép, elkezdek neki mulatságosan udvarolni; ha gúnyolódik, azt mondom neki, olyan édesen énekel, mint a csalogány; ha szemöldökét ráncolja, azt mondom neki olyan derűs az arca, mint a harmattal frissen mosott rózsák; ha egy szót sem szól, ékesszólását dicsérem majd, s ha azt mondja, hagyjam magára, úgy köszönöm meg, mintha arra kért volna, maradjak vele egy hétig.

Katharina ekkor méltóságteljesen belépett, s Petruchio így szólította meg:

- Jó reggelt, Kata, hallom, ez a neved.

Katharinának nem tetszett ez az egyszerű üdvözlés; ezért megvetően így szólt:

- Aki velem beszél, Katharinának nevez.

- Hazudsz - felelte a szerelmes -, a te neved egyszerűen Kata, helyre Kata, néha makrancos Kata, de annyi bizonyos, Kata, hogy te vagy a legcsinosabb Kata az egész keresztény világon, és ezért, Kata, mivel szelídségedet dicsérik minden városban, eljöttem, hogy megkérjelek, légy a feleségem.

Annyi bizonyos, hogy ezek ketten furcsa lánykérést rendeztek. A lány hangosan és dühösen bizonygatta a fiúnak, hogy méltán jutott a makrancos névhez, a fiú azonban továbbra is Katharina édes, udvarias szavait magasztalta, végül pedig - mert olyan rövidre akarta fogni az udvarlást, amennyire csak lehet -, amikor hallotta, hogy közeledik a lány apja, így szólt:

- Édes Katharina, hagyjuk már ezt a hiábavaló fecsegést, apád úgyis beleegyezett, hogy a feleségem légy, már a hozományban is megállapodtunk, és akár akarod, akár nem, elveszlek.

Ekkor belépett Baptista, Petruchio pedig azt mondta neki, hogy lánya kedvesen fogadta őt, s megígérte, hogy jövő vasárnap férjhez megy hozzá. Katharina tagadta, azt mondta, inkább lássa vasárnap Petruchiót felkötve, s szemrehányásokat tett apjának, amiért azt kívánja tőle, hogy ilyen kelekótya csirkefogóhoz menjen, amilyen Petruchio. Petruchio arra kérte az apját, ne is hallgasson lánya dühös szavaira, mert ők ketten megbeszélték, hogy Katharina majd vonakodni fog az apja előtt, de amikor egyedül voltak, igen gyöngédnek és szeretetteljesnek találta. Végül így szólt a lányhoz:

- Add kezedet, Kata! Velencébe megyek, és mindenféle szép holmit hozok neked esküvőnk napjára. Gondoskodj az ünnepségről, apám, és hívd meg a násznépet. Nyugodtak lehettek, hozok gyűrűket, mindenféle cicomát, gazdag ruhákat, hadd legyen szép az én Katharinám, most pedig csókolj meg, Kata, mert vasárnap megesküszünk.

Vasárnap összegyűlt az egész násznép, de sokáig kellett várniok, amíg Petruchio megjelent, úgyhogy Katharina már zokogott bosszúságában, ha arra gondolt, hogy Petruchio csak csúfot űzött belőle. Végül mégis megjelent, de semmit sem hozott el a Katharinának ígért menyegzői cicomából, ő maga sem volt vőlegénynek öltözve, hanem furcsa, rendetlen ruhát viselt, mintha csak gúnyt akarna űzni abból a komoly ügyből, amiért voltaképpen eljött; még a szolgáját, sőt a lovaikat is ugyanilyen hitvány és hóbortos módon szerelte föl.

Petruchiót nem lehetett rábeszélni, hogy ruhát váltson, azt mondta, Katharina hozzá jön feleségül, nem pedig az öltözékéhez; amikor aztán látták, hogy hiába okoskodnak vele, elmentek a templomba, de ott is ugyanolyan bolondul viselkedett, mert amikor a pap megkérdezte Petruchiót, akarja-e Katharinát feleségül, olyan hangos káromkodás kíséretében mondta ki az akarom-ot, hogy mindnyájan megriadtak, a pap leejtette a könyvét, és amikor lehajolt, hogy fölvegye, ez a hóbortos vőlegény akkorát vágott rá, hogy a pap is, a könyve is földre pottyant. És amíg csak az esküvői szertartás folyt, Petruchio úgy toporzékolt és káromkodott, hogy a szilaj Katharina csak úgy reszketett félelmében. Amint véget ért a szertartás, még ott helyben, a templomban már bort kért, hangosan felköszöntötte a társaságot, a borba mártott süteményt a sekrestyés arcába vágta, és furcsa tettét nem is indokolta mással, minthogy a sekrestyésnek gyér, éhenkórász szakálla van, és mialatt ő ivott, mintha kinézte volna szájából azt a süteményt. Annyi bizonyos, hogy soha még egy ilyen őrült házasságot nem kötöttek, de Petruchio azért öltötte magára ezt a vadságot, hogy annál jobban sikerüljön a makrancos felesége megzabolására kieszelt terve.

Baptista bőséges lakodalmat készített elő, de amikor visszatértek a templomból, Petruchio kézen fogta Katharinát, és kijelentette, az a szándéka, hogy azonnal hazaviszi feleségét, és sem apósának tiltakozása, sem a feldühödött Katharina mérges szavai nem változtathattak akaratán. Ragaszkodott ahhoz a férji jogához, hogy úgy rendelkezzék feleségével, ahogy neki tetszik, s magával is hurcolta Katharinát, mert olyan hetykének és eltökéltnek mutatkozott, hogy senki sem merészelt ujjat húzni vele.

Petruchio a feleségét egy nyomorúságos, ösztövér, csont és bőr gebére ültette, amit külön e célra szemelt ki, de őneki magának és szolgájának sem volt különb lova; sáros, göröngyös utakon át haladtak, és valahányszor Katharina lova megbotlott, szidta, átkozta a szegény, terhe alatt alig vánszorgó rozzant párát, mintha csak a legvadabb ember volna, aki valaha is élt ezen a földön. Végre fárasztó utazás után, miközben Katharina egyebet sem hallott, mint Petruchio dühös veszekedését a szolgákkal és a lovakkal, hazaértek. Petruchio nyájasan üdvözölte otthonában, de eltökélte, hogy Katharina se nyugalomhoz, se ennivalóhoz nem jut ezen az éjszakán. Az asztalokat megterítették, a vacsorát hamarosan felszolgálták, de Petruchio azzal az ürüggyel, hogy minden fogásban hibát talál, földhöz csapta az ételt és megparancsolta a szolgáknak, hogy vigyék ki; s mindezt, úgy mondta, merő szeretetből teszi Katharina iránt, nehogy rosszul elkészített ételt egyen. S amikor Katharina fáradtan és vacsora nélkül visszavonult lenyugodni, Petruchio ugyanígy hibát talált felesége ágyában, a földre hajigálta a párnákat és takarókat, úgyhogy Katharina kénytelen volt egész éjszaka egy székben ülni, de ha már-már sikerült elszundítania, azonnal felébresztette férjének harsány hangja, amint szolgáira viharzott, amiért rosszul vetették meg felesége menyegzői ágyát.

Másnap Petruchio folytatta ezt az eljárást, és továbbra is kedvesen beszélt Katharinával, de amikor Katharina megpróbált enni, férje hibát talált mindenben, amit eléje tettek, s a reggelit éppen úgy földhöz vágta, mint a vacsorát, úgyhogy Katharina, a gőgös Katharina kénytelen volt könyörögni a cselédeknek, hozzanak neki titokban egy morzsa ételt, de azokat Petruchio kitanította, s így azt felelték, semmit sem mernek adni Katharinának uruk tudta nélkül.

- Ó - mondta Katharina -, csak azért vett el, hogy kiéheztessen? A koldusok, akik apám kapujához jöttek, azok is kaptak enni! De én, aki soha nem tudtam, mit jelent az, bármit is kérni, éhezem, mert nem kapok enni, szédülök, mert nem alhatom el, káromkodással tartanak ébren, ordítozással táplálnak, és az egészben az bosszant legjobban, hogy mindezt a tökéletes szerelem ürügyén műveli, és úgy tesz, mintha rögtön meg kéne halnom, amint alszom vagy eszem.

Itt a magányos elmélkedés félbeszakadt, mert Petruchio belépett; nem az volt a célja, hogy Katharina a végletekig éhezzen, ezért hát valami kis húst hozott neki, és így szólt hozzá:

- Hogy van az én édes Katám? Látod, szerelmem, milyen buzgó férj vagyok? Én magam készítettem el az ételedet. Remélem, jóságom hálát érdemel? Hogyan! Egy szót sem szólsz? Akkor nem ízlik neked az étel, és hiábavaló volt minden fáradozásom.

Parancsot adott hát a szolgának, vigye ki a tálat. A rendkívüli éhség megtörte már Katharina gőgjét, és ilyen szókra bírta, bármilyen dühöt érzett is szíve mélyén:

- Kérlek, hadd maradjon.

De nem ez volt minden, amit Petruchio el akart nála érni, s ezért így felelt:

- A leghitványabb szolgálatot is köszönettel szokás fizetni, az enyémnek is ez jár, mielőtt az ételhez nyúlsz.

Mire Katharina tétovázva kinyögte:

- Köszönöm, uram.

Erre aztán megengedte Petruchio, hogy felesége hozzálásson a szegényes ételhez, és így szólt:

- Váljék egészségedre, szelíd szívem Katám. De gyorsan egyél. Most pedig, édes szerelmem, visszatérünk apád házába, ott aztán kedvünkre kimulatjuk magunkat, selyemruhákban, szép kalapokkal, arany gyűrűkkel, fodrokkal, szalagokkal, legyezőkkel, két rend csipkeruhával - s hogy elhitesse vele, mennyire igazán az a szándéka, hogy megajándékozza ilyen örvendetes holmival, behívott egy szabót és egy divatárust, azok behoztak néhány új ruhát, amit ő rendelt meg Katharina számára, aztán leszedette az edényt az inassal, még mielőtt Katharina elverhette éhségét, és így szólt hozzá: - Mi az, már meg is ebédeltél?

A divatárus átnyújtott egy kalapot e szavakkal:

- Itt az a kalap, amit méltóságoddal megbeszéltünk! Petruchio erre újra elkezdett viharozni, kijelentette, hogy a kalapot úgy szabták ki, mint egy bögrét, de nem nagyobb, mint egy dióhéj vagy csigaház, és azt mondta a divatárusnak, vigye el és nagyobbítsa meg. Katharina közbeszólt:

- Nekem ez kell, ma minden úrinő ilyen kalapot hord.

- Ha majd te is olyan finom leszel, mint egy úrinő - felelte Petruchio -, akkor te is kapsz egyet, addig nem.

Az étel, amit Katharina elfogyasztott, kissé életet öntött csüggedt lelkébe, s ezért így szólt:

- Uram, remélem, szabad beszélnem, márpedig beszélni akarok. Nem vagyok kisbaba, sem gyerek; nálad különbek is eltűrték, hogy kimondjam, ami a lelkemet nyomta, ha pedig te nem tudod eltűrni, jobb, ha betömöd a füledet.

Petruchio úgy tett, mintha nem hallotta volna ezeket a haragos szavakat, mert szerencsére rájött, hogy az érvekkel való feleselgetésnél sokkal jobb módja is van annak, hogy feleségével elbánjon, ezért mindössze ez volt a válasza:

- Úgy van, igazad van, vacak egy kalap ez, és nagyon szeretlek, amiért nem tetszik neked.

- Szeretsz vagy nem szeretsz - mondta Katharina -, nekem tetszik a kalap, és nekem ez a kalap kell vagy semmilyen.

- Azt mondod, látni akarod a ruhát - mondta Petruchio, aki még mindig úgy tett, mintha félreértené.

Előrelépett hát a szabó, és megmutatott Katharinának egy szép ruhát, amit neki készített. Petruchiónak azonban az volt a szándéka, hogy se a kalapot, se a ruhát ne kapja meg, s ezért ebben éppen annyi hibát talált.

- Ó, Uram irgalmazz! - mondta. - Micsoda rongy ez, hát erre te azt mondod, ruhaujj? Olyan ez, mint egy ágyúcső. Úgy föl van szeletelve, mint egy almáslepény.

A szabó azt mondta:

- Méltóságod mondta, hogy a mai divat szerint készítsem!

Katharina közbevetette, hogy sohasem látott még jobban szabott ruhát. Ez elég is volt Petruchiónak: elrendelte, hogy titokban fizessék meg ezeknek az embereknek áruikat és kérjék elnézésüket, amiért látszólag ilyen furcsán bánt velük, nyíltan azonban goromba szavakkal és dühöngő mozdulatokkal kikergette a szobából a szabót és a divatárust, aztán Katharinához fordult és így szólt:

- Akkor hát jöjj, Katám, inkább elmegyünk apádhoz, ilyen szegényesen, ahogy most vagyunk öltözve.

Aztán lovait nyergeltette, és erősködött, hogy ebédidőre odaérnek Baptista házához, mert még csak hét óra. Csakhogy amikor ezt mondta, nem kora reggel volt, hanem éppen délidő, ezért Katharina meg merte kockáztatni - bár szerényen, mert már csaknem behódolt férje erőszakos modorának - ezt az állítást:

- De uram, hiszen már két óra, úgyhogy vacsorára sem érkezhetünk meg.

Petruchio azonban csak akkor akarta Katharinát elvinni apjához, ha már olyan feltétlenül alárendelte magát az ő akaratának, hogy helyesel mindent, amit férje mond, azért hát, mintha csak a napnak is ura lenne és parancsolhatna az óráknak, azt mondta, annyi legyen az idő, amennyi neki tetszik, csak aztán indulhatnak el.

- Mert - folytatta - bármit is mondok, te mindig vitázol velem. Nem is megyek ma, hanem csak akkor, amikor annyi lesz az idő, amennyit én mondok.

Katharina kénytelen volt még egy napig gyakorolni ezt az újdonsült engedelmességét, s csak amikor Petruchio már tökéletesen leigázta büszke lelkét, és emlékezni sem mert arra, hogy létezik olyan szó is, mint »ellentmondás« -, csak akkor engedte meg Petruchio, hogy meglátogassa apját, de még útközben is az a veszély fenyegette Katharinát, hogy visszafordulnak, és pusztán azért, mert olyasmire célzott, hogy a nap süt, amikor pedig Petruchio azt erősítgette, hogy teli hold ragyog délidőben.

- De hát az anyám fiára mondom - vágta rá Petruchio -, az pedig én magam vagyok, az legyen, amit én akarok, a hold vagy a csillagok, mielőtt tovább megyek veled apád házába.

Ekkor úgy tett, mintha megint csak vissza akarna menni, de Katharina, csakhogy már nem a makrancos Kata, hanem az engedelmes feleség, így szólt:

- Menjünk hát előre, kérlek, most, amikor már ilyen messzire eljöttünk, és legyen a nap vagy a hold, vagy ami neked tetszik, és ha neked úgy tetszik ezentúl, hogy faggyúgyertya, esküszöm, nekem is az lesz.

De Petruchio el volt rá tökélve, hogy ezt ki is próbálja és ezért megint csak ezt mondta:

- Mondom, hogy a hold.

- Tudom, hogy a hold - felelte Katharina.

- Hazudsz, hiszen az az áldott nap - mondta Petruchio.

- Akkor hát az áldott nap - felelte Katharina -, de nem a nap, ha te azt mondod rá, hogy nem az. Aminek te nevezni akarod, az lesz, és örökre az lesz Katharinának.

Erre már Petruchio megengedte, hogy Katharina folytassa úr ját, de hogy további próbát tegyen, vajon tartós lesz-e ez az engedékeny kedve, úgy szólított meg egy öreg urat, akivel az úton találkoztak, mintha fiatal nő lett volna:

- Jó reggelt, nemes úrhölgy. - És megkérdezte Katharinát, látott-e valaha ennél szebb kisasszonyt, dicsérte az öregember orcáinak piros és fehér színét, a szemét két ragyogó csillaghoz hasonlította és megint csak így szólította meg: - Gyönyörű szép leányzó, mégegyszer jó napot kívánok neked! - És azt mondta feleségének: - Édes Kata, csókold meg őt a szépségéért.

A végképpen legyőzött Katharina gyorsan magáévá tette férje véleményét, és hasonló módon intézte szavait az öreg úrhoz:

- Te ifjú, bimbózó hajadon, szép vagy, üde és édes! Hová mégy? Merre van a lakóhelyed? Boldogok az ilyen szép kislány szülei.

- No, de Kata, remélem, nem őrültél meg! Ez egy férfi, öreg, ráncos, aszott és ernyedt, nem pedig hajadon, ahogy te mondod.

Mire Katharina így szólt:

- Bocsáss meg, öregúr, a nap annyira elkápráztatta szememet, hogy mindent zsengének és üdének láttam, amire csak ránéztem. Most már felismerem, hogy tiszteletreméltó apó vagy, remélem, megbocsátod sajnálatos tévedésemet.

- Kérlek, bocsáss meg neki, derék öregúr - mondta Petruchio -, és mondd meg nekünk, merre utazol? Nagyon örülnénk megtisztelő társaságodnak, ha egy úton haladsz velünk.

Az öregúr így felelt:

- Kedves uram, te is vidám úrhölgy, furcsa köszöntésetek nagy csodálatba ejtett. Nevem Vincentio és fiamat megyek meglátogatni, Páduában lakik.

Petruchio ekkor felismerte, hogy az öregúr Lucentio apja, egy fiatal nemesemberé, aki Baptista kisebbik lányát, Biancát készült elvenni, mire Petruchio nagy örömet okozott Vincentiónak, amikor elmondta, milyen gazdag lányt vesz el feleségül a fia. Erre aztán mindnyájan jókedvűen együtt utaztak, amíg elértek Baptista házához, ahol nagy társaság gyűlt össze, hogy megünnepeljék Bianca és Lucentio esküvőjét, miután Baptista, amikor már kiházasította Katharinát, örömmel beleegyezett Bianca házasságába is.

Beléptek a házba és Baptista meghívta őket a lakodalomra, ahol jelen volt még egy másik újdonsült házaspár is.

Lucentio, Bianca férje és Hortensio, egy másik ifjú férj, nem állhatták meg, hogy ravasz tréfákkal ne célozgassanak Petruchio feleségének makrancos természetére, mivel e gyöngéd ifjú férjek láthatóan rendkívül elégedettek voltak választott hölgyeik szelídségével, és nevettek Petruchio kevésbé szerencsés választásán. Petruchio nem sokat törődött tréfáikkal, mindaddig, amíg ebéd után a hölgyek vissza nem vonultak, de aztán észrevette, hogy maga Baptista is együtt nevet a többiekkel az ő rovására, és amikor Petruchio azt állította, hogy az ő felesége engedelmesebb lesz, mint az övék, Katharina apja így szólt:

- Nem, igazán sajnálom, Petruchio fiam, de félek, te kaptad a legmakrancosabbat valamennyitek közül.

- Nohát - felelte Petruchio - én meg azt mondom, nem, és lássuk meg, igazat beszélek-e. Hívassa ide mindegyikünk a feleségét, és akinek a felesége legszófogadóbb és legelőször jelenik meg a hívásra, az nyeri meg a fogadást, már amiben megállapodunk.

A másik két férj szívesen ráállt erre, mert meg voltak róla győződve, hogy az ő szelíd feleségük engedelmesebb lesz a nyakas Katharinánál, s ezért húsz tallér fogadást ajánlottak, de Petruchio jókedvűen azt felelte, hogy ennyit tenne a solymára vagy a kutyájára, de hússzor ennyit a feleségére. Lucentio és Hortensio felemelték a fogadást száz tallérra, és először Lucentio küldte el szolgáját Biancához azzal a kéréssel, hogy jöjjön hozzá. De a szolga e szavakkal tért vissza:

- Uram, úrnőm azt üzeni, el van foglalva, nem jöhet.

- Hogyan - kérdezte Petruchio -, azt mondja, el van foglalva, nem jöhet? Hát így válaszol egy feleség?

A többiek jót nevettek Petruchio szavain, és azt mondták, örülhet majd, ha Katharina nem rosszabb választ küld neki. Most aztán Hortensio volt soron, hogy feleségét hívassa, s ezért így szólt inasának:

- Menj, mondd meg a feleségemnek, hogy kéretem, jöjjön ide!

- Hohó, te kéreted? - mondta Petruchio. - Akkor persze, hogy eljön.

- Félek, uram - mondta Hortensio -, a te feleséged kérésre sem jön.

De ez az udvarias férj csakhamar kissé csalódottan nézett szolgájára, amikor úrnője nélkül tért vissza. Meg is kérdezte inasát:

- Mi az, hol a feleségem?

- Uram - felelte a szolga - úrnőm azt mondja, bizonyára valami jó tréfán töröd a fejedet, ezért nem is jön. Azt mondja, menj te hozzá.

- No, ez egyre cifrább lesz - mondta Petruchio, aztán e szavakkal küldte el szolgáját: - Menj el, fickó, az úrnődhöz, mondd meg neki, azt parancsolom, jöjjön ide.

A társaságnak alig volt ideje azt gondolni, hogy úgysem engedelmeskedik e hívásnak, amikor Baptista egészen elámulva felkiáltott:

- Szentséges szűzanyám, itt jön Katharina!

Katharina pedig belépett; és szelíden így szólt Petruchióhoz:

- Mit kívánsz, uram, miért hívattál?

- Hol a húgod és Hortensio felesége? - kérdezte Petruchio.

Katharina azt felelte:

- A fogadószobában a kandallónál beszélgetnek.

- Menj és hozd őket ide! - mondotta Petruchio.

Katharina szó nélkül elment, hogy végrehajtsa férje parancsát.

- Ha vannak csodák, akkor ez csoda a javából - mondta Lucentio.

- Úgy van - mondta Hortensio -, csoda ez, és nem is tudom, mi lesz ebből!

- Hát mi lenne belőle? - mondta Petruchio. - Béke, szerelem, nyugodt élet, helyes felsőbbség, egyszóval mindaz, ami szép és jó a házasságban.

Katharina apja nem tudott hova lenni örömében, amikor lányának e megjavulását látta, és így szólt:

- No hát szerencsét kívánok neked, Petruchio fiam! Megnyerted a fogadást, én pedig még húszezer tallért hozzáteszek a hozományhoz, mintha egy másik lányomat is hozzád adnám, mert úgy megváltozott, mintha egészen más nő lett volna belőle.

- Én meg - mondta Petruchio - még jobban kiérdemlem a fogadást, és több jelét is mutatom újonnan szerzett erényének és engedelmességének. - S amikor Katharina a két másik hölggyel belépett, így folytatta: - Látjátok, ott jön, és hozza akaratos feleségeiteket, mint női rábeszélésének foglyait. Katharina, ez a fejdísz nem illik hozzád, le azzal a limlommal és tiporj rá.

Katharina azonnal lekapta fejdíszét és földhöz vágta.

- Úristen - mondta Hortensio felesége -, csak addig ne legyen okom sóhajra, míg ilyen ostobán nem viselkedem.

És Bianca is azt mondta:

- Fuj, micsoda ostoba szófogadás ez!

Bianca férje azonban így szólt feleségéhez:

- Bárcsak a te szófogadásod is ilyen ostoba volna. A te bölcs szófogadatlanságod, szép Bianca, ebéd óta száz talléromba került.

- Elég ostobaság volt tőled - mondta Bianca -, ha az én szófogadásomra tettél.

- Katharina - mondta Petruchio -, meghagyom neked, mondd meg ezeknek a nyakas asszonyoknak, milyen engedelmességgel tartoznak uruknak és férjüknek.

S a megjavult makrancos hölgy valamennyi jelenlevő nagy csodálatára olyan ékesszólóan magasztalta a feleséghez illő szófogadást és engedelmességet, mint ahogy az imént gyakorolta is, készségesen alávetve magát Petruchio akaratának. És Katharina újra híres lett Páduában, de nem úgy, ahogy eddig, mint makrancos Kata, hanem mint Katharina, a legszófogadóbb, a legengedelmesebb feleség Páduában.



* (ejtsd: szinyor) "úr" olaszul

LAST_UPDATED2