Aranyóra - 1945 Nyomtatás
INGYEN FILM-SZÍNHÁZ AJÁNLATOK
2014. december 31. szerda, 07:41

Aranyóra - 1945

https://www.youtube.com/watch?v=MhdzfNidIQg

 

Az Aranyóra esetében az adaptálónak eleve könnyebb megóvnia magát a „bűnbeeséstől”. Szép Ernő (1884–1953) mesejátéknak nevezi 1931-ben bemutatott darabját, és ezt a műfaji besorolást a filmváltozat is megtartja. S noha az ő művészetét is áthatja a szegények, kisemmizettek iránti részvét, írói alkatától távol áll a harcos társadalombírálat. Szemlélődő kívülállással tekint a világra és benne önmagára; ez a lírai pozíció határozza meg versei mellett regényeinek, színdarabjainak hangulatát is. A magyar filmművészet adaptációtörténetének érdekes színfoltjaként legismertebb művét, a Lila ákácot Székely István 38 év különbséggel kétszer is filmre vitte, először 1934-ben, majd 1972-ben. Vőlegény című vígjátékából az elsősorban színházi rendezőként ismert Vámos László (1928–1997) forgatta le egyetlen mozifilmjét 1982-ben.
Az Aranyóra A tanítónőhöz (és a Mezei prófétához hasonlóan) színmű nyomán születik, s a természetes, egyszerű, közvetlen, azaz ideológiamentes humanizmust állítja a történet középpontjába, ám ennek ellenére számos szempontból inkább ellenpontja Bródy darabjának, illetve Keleti filmváltozatának. Más az író pozíciója, hiszen kortárs szerző művéről van szó – igaz, Szép Ernő 1945, s főleg 1948 után már mellőzött alakja a magyar irodalomnak. Lényegesebb azonban, hogy a film egy tizennégy évvel korábban bemutatott darabja nyomán készül, a történet pedig 1927-ben játszódik. Azaz a kortársitól eltérő társadalmi környezetben, amely a klasszikus művek adaptációihoz hasonló értelmezői kérdéseket, illetve lehetőségeket vet fel. S szintén más, pontosabban más lesz a film rendezőjének, Ráthonyi Ákosnak (1908–1969) a pozíciója. Keletihez hasonlóan ő is a két világháború közötti korszakban kezdi pályafutását, az 1945 után elvárásokhoz azonban nem akar alkalmazkodni: az Aranyóra lesz utolsó Magyarországon készített filmje, s 1947-ben elhagyja az országot. Ezt a lépését mintegy előre jelzi, hogy Szép Ernő művének segítségével egy, a háború utáni világhoz közel álló, válságos, az elmúlás és az újrakezdés fájdalmát és reményét kifejező történetet mesél el, ám mindennek az író szándékához hasonlóan nem aktualizálható társadalmi, hanem időtlen morális aspektusát emeli ki. Az Aranyóra filmváltozatát az eredeti színdarabhoz hasonlóan nem érinti meg a közélet; Ráthonyi adaptációja nem az ideológiai-politikai konnotációk keresésére, jóval inkább a médiumváltás nyelvi lehetőségeire koncentrál, s a „felszabadulást” egyfajta filmnyelvi felszabadulásként éli meg.
Szép Ernő színdarabjának szüzséje a munkanélküliséggel, napi anyagi gondokkal küszködő emberek világát mutatja be. Konfliktusa a címadó értéktárgy körül bonyolódik, amit az egyik szegény ember lop el a másiktól. A társadalomrajz nem elhanyagolható eleme a morális mesepéldázatnak, a hangsúly mégsem a bűnre és a bűn társadalmi motivációjára kerül, hanem a megbocsátásra és az azt tápláló humanista értékrendre. Ezt a kettőséget, illetve az írói figyelem fókuszát emeli ki a darab bemutatójának korabeli kritikusa: 

Szép Ernő nagyon jól megérti, hogy a szegény emberek bűnének megvannak a nyomós enyhítő körülményei és ezeket nagyon szépen érvényesíti. Nem védőbeszéd formájában, mert a darabban árnyéka sincs a társadalmi tendenciának, csupán abból az érzés-sugallta igyekezetből, hogy megértse és megértesse az embereit. Nem bírája ő az életnek, az embereinek, csak figyelője és megértője sorsuknak, amely a saját törvényei szerint bogozódik. Elindítja a történéseket és aztán nem avatkozik beléjük, hagyja őket lefolyni a maguk okozatisága szerint. (Schöpflin 1931, 350)

Ráthonyi a színdarab fenti értelmezésének szellemében készíti el a filmváltozatot, azaz az 1945 előtti korszak műfaji sablonjának felhasználásával megőrzi a darab „tündérmese” jellegét, s nem próbálja elemezni, értelmezni az írói szándékot.4 Mindezt azért érdemes kiemelni, mert a darab, mint láttuk, rendelkezik azzal a társadalmi motivációval, amely alkalmat adhat a formálódó ideológiai elvárás melletti, avagy épp azzal szembeforduló adaptációs stratégia érvényesítésére, ahogy ez A tanítónő esetében – ráadásul mindkét irányban – meg is valósul. Bródy naturalizmusa és társadalmi radikalizmusa látszólag alkalmasabb az ilyen jellegű változtatásra, mint Szép Ernő impresszionizmusa, ám ha az előbbi szerző ideológiáját összevetjük a filmváltozatéval – nem beszélve az adaptáció ellentmondásos gondolatiságáról –, akkor az utóbbi mű esetében is létrejöhetne egy, a humanizmust osztályharcos szemlélettel „továbbgondoló” értelmezés. Vagyis nem annyira az alapművek és az írói magatartások, mint inkább az adaptálók eltérő stratégiájából adódik a két változat különbsége. Amíg A tanítónő alkotója az adaptálás során keresi az új társadalmi funkciót, addig az Aranyóráé mindennek a történetben rejlő potenciális lehetőségét sem használja ki, s azzal, hogy a történetet a színmű keletkezésének idejéhez, vagyis a harmincas évekhez közel álló műfajban adaptálja, végül is hű marad az író „tündérmesei” humanizmusához.
Ráthonyi értelmezése a társadalmi jelentés helyett így inkább a szereplők kapcsolatrendszerében felfedhető műfaji nyomokat tárja fel, valamint a központi motívum szimbolikus jelentését emeli ki. Ily módon jelenik meg az idős apjával élő virágáruslány sorsában a hetéra- és a Pygmalion-motívum, míg az aranyóra ellopása és az akörüli nyomozás a bűnügyi filmek sémáját idézi. A műfaji elemeken túl a lopásnak fontos lélektani jelentése is van: mivel a tettes nem más, mint a lány udvarlója, a drámai konfliktus az egyetlen támaszát elveszítő, gyermekétől megfosztott apa sorsát is szimbolizálja, akitől tehát egy férfi az órájával együtt a lányát is elrabolja. Mindezek a mozzanatok az eredeti színműből változatlan intenzitással kerülnek át a filmváltozatba, legfeljebb a médiumváltás következtében a műfaji jegyek erősödnek fel. Ráthonyi adaptációs eljárásának kitüntetett művelete azonban nem a fenti, önmagukban figyelemre méltó, ám kevésbé eredeti és médiumspecifikus megoldásokban rejlik, hanem a színre vitelben (mise en scéne). A főleg zárt térben, díszletek között forgatott adaptáció kifinomultan él a klasszikus film formai eljárásaival, elsősorban a mélységbeli kompozíciók, az előtér-háttér viszonyának jelentésszervező hatásával. A nyelvi megoldások legsajátosabb jegye mégis egy rendkívül radikális megoldás: a ferde gépállás. A természetes percepciónak alapvetően ellentmondó vizuális effektust igen ritkán alkalmazzák, elsősorban szubjektív beállításokhoz társul, illetve direkt képzettársítást kelt („megbillent”, bizonytalan világállapot). Az Aranyóra az utóbbi funkcióban alkalmazza, ám lemond a stíluseszköz jellegéből következő sajátosságáról, az ökonómiáról. Icsey Rezső operatőr kamerája gyakorlatilag a teljes filmet ferde gépállással fényképezi. S noha a „szegények lopnak a szegényektől” immorális világállapota indokolja a jelhasználatot, szinte folyamatos jelenléte kioltja, bagatellizálja ezt a még oly kifejező effektust.
A koalíciós korszak filmjei, köztük elsősorban az adaptációk, igyekeznek beépíteni formaelvükbe a korabeli klasszikus filmnyelvi eszközöket (ezt a törekvést a sematizmus fél évtizedre majd felfüggeszti). Az Ének a búzamezőkről (és a Valahol Európában) mellett ez a szándék megfigyelhető a Beszterce ostroma mélységbeli kompozícióiban, lendületes kiemelő kocsizásaiban, extrém függőleges gépállásában is, noha abban a filmben mindezek idegenek a harmincas éveket idéző stílustól.5 Az Aranyórát nyelvi megoldásai a korszak legradikálisabb formavilágú művévé avatják, radikalizmusának már-már parodisztikus, önkioltó felfokozottságával együtt. Mindez részben a klasszikus adaptációkban rejlő aktualizálás elutasításának következménye, amelyet a rendező a filmre vitel formai lehetőségeinek (túl)hangsúlyozásával igyekszik pótolni. Ez a fajta „formalizmus” egyedülálló a koalíciós korszak filmművészetében (beleértve az eredeti forgatókönyvből készült műveket is), a következő periódusból pedig teljesen hiányozni fog. Kiegyensúlyozott változata, vagyis az adaptált mű értelmezéséből fakadó nyelvi következmények eredeti szemléletté és stílussá formálódása Szőts István Ének a búzamezőkről című filmjében valósul meg.

Kezdooldal

 

 

Aranyóra

fekete-fehér, magyar játékfilm, 89 perc, 1945

rendező: Ráthonyi Ákos


író: Szép Ernő


forgatókönyvíró: Kolozsvári Andor
zeneszerző: Angyal László
operatőr: Icsey Rezső
vágó: Besztercei Vera

szereplő(k):


Gózon Gyula (Bodgán bácsi)
Szörényi Éva (Bogdán Juci)
Várkonyi Zoltán (Béla)
Bilicsi Tivadar (Oszkár)
Bársony István (Vidéki úr)
Pártos Erzsi
Pártos Géza

LAST_UPDATED2