Lovagias ügy Nyomtatás
INGYEN FILM-SZÍNHÁZ AJÁNLATOK
2014. július 08. kedd, 07:05

HUNYADY SÁNDOR

LOVAGIAS ÜGY

Az ötemeletes pesti bérház liftjénél két lakó összetalálkozott. Dr. Fried Gusztáv mérnök és Gelb Lajos bőrkereskedő. Nem ismerték egymást. Még nem találkoztak soha a nagy ház sűrű méhkaptárjában. Pedig ott laktak mind a ketten már három éve. A mérnök az ötödik, a kereskedő a negyedik emeleten. Kedd volt, július, ebéd előtti negyed három. Mind a ketten hivatalukból igyekeztek hazafelé. Éhesen és türelmetlenül, elkínozva a kánikulától és fölizgatva a délelőtt üzleti kellemetlenségeitől.

A mérnök csengetett a liftért, aztán rögtön utána a boltos is megnyomta a gombot. Ebben a cselekedetben már volt egy kis ellenségesség, valami visszautasító: "Nincs szükségem az ön csengetésére."

Jött a házmester, kinyitotta a liftajtót. A két lakó, tekintet nélkül minden udvariasságra, mohón nekiment a szűk nyílásnak.

Össze is ütköztek keményen az ajtó előtt. A mérnöknek félrebillent a kalap a fején a karambol erejétől.

Egyik sem volt krakéler, sőt a legteljesebb polgári szolidságra voltak trenírozva mind a ketten. Csak az üres gyomor idegessége, a sirokkós nyomottság tette, hogy az obligát pardon helyett a két férfi szeme olyan gyűlölködve villant össze.

- Talán bocsánatot kérne! - mondta a mérnök rendreutasítóan.

A bőrkereskedő, aki gyomorsavtól elkínzott, sovány ember volt, egy oktávval még élesebben felelte:

- Nem kell úgy tolakodni, mint egy vadállat!

Az affér elháríthatatlanná vált. Még két heves mondat következett. Azután a boltos olyan mozdulatot tett, mintha inzultálni akarná ellenfelét. A mérnök azonban megelőzte. Bizonyos fajtájú molett emberek, ha muszáj, hihetetlen sebesen tudnak mozogni.

Így aztán Gelb Lajos bőrkereskedő néhány rövid másodperc leforgása alatt tizenöt pofont kapott. Hősiesen kapkodott ő is, szeretett volna ütni, rúgni, karmolni. De csak a levegőt találta. A világ elsötétedett előtte, a cvikker összetört az orrán, a nyakkendője félrecsúszott.

A házmester mozdulatlanul, néma gyönyörrel nézte a dolgot. Meggyőződéses proli volt, tetszett neki, amit az urak művelnek egymással. Mindössze annyi megjegyzés tett, hogy vigyázzanak, jöhet valaki a kapu alatt.

A tizenötödik pofon után Gelb Lajos küzdőképessége összeomlott. Könny szökött a szemébe. Görcsös zokogás fogta el. Megkereste elgurult kalapját. A szája remegett, úgy mondta:

- Nem fogok dulakodni ilyen brigantikkal a lépcsőházban. Majd másképpen látom el a baját!

- Rendelkezésére állok! - mondta a kövér emberek nehéz légzésével a mérnök. Kiszedett a tárcájából egy névjegyet, és odaadta a házmesternek. A házmester továbbnyújtotta a vizitkártyát a megpofozott férfiúnak, aki elkapta, fogcsikorgató gyűlölettel zsebre vágta, aztán nekiment gyalog a lépcsőnek, olyan bősz gyorsasággal, mintha ezzel a liften is bosszút akarna állni.

A mérnök haragja néhány perc múlva tökéletesen elpárolgott. Nem örült a győzelmének. Látott egyszer egy elgázolt lovat vergődni a villamossínen. Most is olyasféle részvét fogta el, mint akkor, ahogy maga elé idézte ellenfelének földúlt arcát, összetört cvikkerjét, a tragikus mozdulatot, amint reszkető kezével fölvette a földről a kalapját.

Nem is beszélt otthon semmit az ügyről. Rosszkedvűen ebédelt. És ebéd után nem tudott rendes szokása szerint aludni. Lefeküdt a díványra, a legyek elől letakarta az arcát a zsebkendővel. De a szemét nem hunyta le. Egyre kellemetlenebbül érezte magát. Mégiscsak egy halálos ellenséget szerzett, aki ott lakik vele egy házban. Mit fog az illető csinálni? Kétségtelenül nem fogja annyiban hagyni a dolgot. Nem hát. A névjegyét is odaadta. Biztosan párbajra fogják hívni. Őszintén szólva, dr. Fried Gusztáv félt a párbajtól. Nem a veszedelmétől, bár az sem kellemes, végre meg is vághatják az embert. Hanem irtózott a kellemetlenségektől. Segédek, tárgyalások, időveszteség, pénzköltség. Meg aztán praxisa sem volt a dologban. Úgy alakult eddig a sorsa, hogy negyvenkét éves lett, és nem kellett párbajoznia soha az életben.

Nyugtalanul forgott negyedóráig a díványon, aztán ledobta arcáról a zsebkendőt.

- Nem alszol, apus? - kérdezte a felesége, aki a nagy kánikulában ingre vetkezve hűsölt a hálószobában.

- Nem! - felelte kurtán a férfi. És elment a kávéházba biliárdozni, hogy felejtsen.


A megpofozott embernek a lélegzete kiállt, olyan vadul rohant két emeletet. Aztán a második emeleti lépcsőházban a térde reszketni kezdett a gyöngeségtől. Szédülve támaszkodott neki a falnak. Egész belseje fölfordult.

Összefacsarodott a tüdeje, mája, gyomra. Égő szégyent érzett, megsemmisülést. Lenézett a lépcsőkorláton át a mélybe. Egy pillanatig közel állt hozzá, hogy leugrik az emeletről. Aztán a kétségbeesést vad harag váltotta föl a szívében. Elégtételre gondolt. Pörre, párbajra. Szerette volna azt a kövér disznót földönfutóvá tenni, lelőni, összevágni, megölni, letépni a fülét, kitörni a fogait.

Úgy ment tovább, végig a gangon, magában beszélve, összeszorított ököllel, képzelődve a bosszún.

Csöngetett. A cseléd kinyitotta az ajtót. Elébe futott a két gimnazista fia, a nyakába ugrottak, megcsókolták. A felesége is megcsókolta. Asztalhoz ültek. Az inzultált ember lelkének mély sebével némán ült családja körében. Nem volt ereje hozzá, hogy elmondja, mi történt vele. Zavart volt, szomorú, alig evett. Hallgatta, hogy fecsegnek gyanútlanul és vidáman a fiai. A felesége azonban derék asszony volt. Észrevette, hogy a férjének valami baja van. Biztosra vette, hogy üzleti gond. Minek izgassa szegényt, nem kérdezősködött. De hogy mégis megnyugtassa valamiképpen, ebéd után dupla gyöngédséggel simította végig a haját.

A férfiban valami leírhatatlanul jó, mindenért kárpótló érzés áradt szét. Ránézett a feleségére, fejbúbon csókolta a két fiát, és halkan mondta:

- Az élet olyan ronda. Meg kellene bolondulni az embernek, ha nem lenne valami fészke, ahová hazajön.

Ő is lefeküdt a díványra, mint a másik, egy emelettel följebb, a feje fölött. De ő aztán igazán nem tudott aludni. Sem délután, sem éjjel. Mit csináljon? A keserű nap után nyugovóra térve, szorongóan nézte a feleségét a dupla ágyban, a feje a másik párnán. Felköltse? - Mégis elmondja neki, mi történt? - Tanácsot kérjen? - Nem lehet.

Nem volt elég erős hozzá. El se tudta képzelni, milyen szavakkal kellene megfogalmazni az eseményt. Olvasni próbált, nem ment. Eloltotta a villanyt. Vizet ivott. Brómot vett be. Végül elhatározta, hogy mégis legjobb lesz lovagias elégtételt követelni attól az alaktól. - Párbaj! - Ez megnyugtatta, kielégítette. Csak az zavarta kissé egyensúlyba jutó érzéseit, hogy ő sem párbajozott soha életében. Fogalma sem volt, hogy kell az ilyen ügyet elindítani. És behunyt szemmel gondolkozni kezdett - ki volna alkalmas szekundánsnak kávéházi ismerősei közül?

A lépcsőházi afférból nem lett nagy szenzáció. A házmester ugyan elmondta egy egész sereg embernek, de mivel maguk az érdekelt felek egy szót sem beszéltek róla, a dolog lent maradt az alsóbb forgalomban, a szobalányok és szakácsnők száján. Az ötemeletes ház végül is napirendre tért a pofozkodás fölött, amely alapjában véve titok maradt. Ami a fontos, nem tudott meg róla semmit sem a mérnöknek, sem a bőrkereskedőnek a családja.

Elmúlt egy nap, elmúlt kettő. Elmúlt egy egész hét. Dr. Fried Gusztáv, aki minden ajtócsöngetésnél a segédeket várta, végre megnyugodott. "Nahát, párbajozni most már valószínűleg nem kell. Biztosan bepörölt szegény. Lehet, hogy elítélnek ötven pengőre, ami azt illeti, annyiért is kár, okosabb dolgot lehetett volna csinálni ötven pengőn."

De aztán a júliusból augusztus lett, szeptember, október, és a bíróság nem jelentkezett. A mérnök valami halk részvétet, később határozott rokonszenvet kezdett érezni egykori ellenfele iránt. "Okos ember - gondolta magában -, úgy látszik, nem csinál semmit. Minek is ugráljunk? Egyikünk sem tagja a nemzeti kaszinónak!"


A mérnök megérezte a valóságot. A dolog úgy állt, hogy a megpofozott ember beletörődött: nem fog csinálni semmit. De ez a folyamat nem volt egyszerű. Gelb Lajos sok nehéz szenvedésen ment keresztül, amíg lemondott a bosszúról. Sok minden játszott itt közre. Először is a társadalmi táj, amelyben élt. Baráti körében nem talált egy olyan egyéniséget sem, akiben megbízhatott volna. Kinek mondhatta volna el a kávéházban, hogy megütötték? Ki nem nevette volna ki? Melyik ismerőse tudott volna a szükséges lovagiasság fokára emelkedni? A kereskedő éles ösztönnel megérezte, hogy nem számíthat senkire fájdalmas ügyében. Hallgatott tehát, és tűrte, hogy pusztítson benne a titkos féreg. Míg végre a sok elnyomott izgalomtól marni kezdte a gyomrát a pepszin. Ágyba kellett feküdni két hétre. A párbaj lehetősége elmúlt. Nem maradt hátra más, mint a pör. Igen ám, csakhogy a pör undok dolog. Fölkeltette volna sírjukból az elhamvadt affér kínos részleteit. Hála istennek, csönd van. Nem tud senki semmit. A házmester? Dögöljön meg a házmester a pletykázó cselédekkel együtt. Így történt, hogy a pör sem indult meg. Hosszú vívódás után elapadt a kereskedő haragja. A gyűlölet szégyenné formálódott a megbántott ember lelkében, amely eleinte mély, megalázó kínokat okozott. Aztán a múló idővel a szégyen is halványodni kezdett. Végül csak annyi maradt belőle, mint amennyi izgalmat egy porszem okoz, amely a szempilla alá került.


Október közepén történt, megint csak irodaidő után, hogy Gelb Lajos pontosan akkor ért a lépcsőházba, amikor a lift éppen indulóban volt.

- Halló! - kiáltotta a kereskedő. - Itt vagyok én is! - és sietve beugrott a fülkébe.

Hát ez kellemetlen volt. Bent a liftben, milyen rettentő, hogy nem látta előre, éppen a mérnök állt, covercoat őszikabátban, a fején szürke kalappal.

Már késő volt visszavonulni. A házmester kislánya - még szerencse, hogy nem a régi ügy szemtanúja volt jelen - megnyomta a gombot, és a lift zúgva megindult a magasság felé.

A két férfi némán állt a szűk kalitkában. Mind a ketten megijedtek egymástól. Dr. Fried Gusztáv szorongva várta a támadást, ha a másik revansot akarna venni. A kereskedőnek önkéntelenül meg is rándultak az izmai, mert a testi közelség fölizgatta. De erőt vett magán. A mérnök nehéz keze, amelyből azok a gyötrelmes pofonok eredtek, a hajdani félelmességgel nyúlt ki a kabát ujjából eresen, vastagon, férfias, fekete pelyhekkel elborítva.

Húsz másodperc telt el. Húsz fojtogató, szörnyű másodperc. Aztán a lift nyekkenve megállt. A kislány kinyitotta az ajtót.

- Negyedik! - mondta vékony hangján.

A mérnök megmozdult. Oldalt húzódott, hogy utat engedjen az ajtó felé. Volt a gesztusban valami szerény és kedves, majdnem meleg. A szeme szinte békét kérően pillantott a másik felé. Mintha mondaná: "Eridj már, ne csinálj semmi marhaságot, látod, hogy megbántam."

Gelb Lajos kilépett a liftből. Mind a ketten megkönnyebbültek.

A mérnök olyasvalamit érzett, hogy talán szólnia kellett volna egy barátságos szót. Csak annyit, hogy "pardon" - és sajnálta, hogy nem tette meg.

A kereskedő viszont ujjongva kapott az elégtétel kis morzsáján. "Becsületemre, félt! - gondolta boldogan. - Láttam rajta, hogy nem szerette volna, ha nekimegyek!"

Ki volt cserélve, föl volt frissülve.

- Milyen gyönyörű idő van! Én még ilyen szép őszi napot nem is láttam! - mondta a feleségének, amikor az ebédlőben asztalhoz ültek.


Októberben és novemberben a véletlen egész csomó találkozást helyezett el a két ember között. A gyanújuk eloszlott, kezdték megszokni egymás arcát.

November végén Gelb Lajos a Kígyó utcán ment a bankja felé. Egy köpcös úr jött vele szemben, a képén szíves mosollyal. Nagyon ismerős volt az arc, a kereskedő éppen csak azt nem tudta hirtelenében, hová tegye. De hát mindenesetre a kalapja felé nyúlt, hogy megbillentse. A járás gyors tempójában egészen egymás közelébe értek. A molett úr is köszönt. Összenéztek és elpirultak. Gelb Lajos szerette volna a földhöz vágni a kalapját bosszúságában. Dr. Fried Gusztáv volt az ismerős külsejű úr, aki elment mellette, az ördög vigye el, hogy nem eszmélt rá elég gyorsan, még köszönt is ennek az alaknak!

Hanem hiába, a mozdulatot már nem lehetett visszacsinálni. És innen kezdve, ha találkoztak, a mérnök mindig köszönt a kereskedőnek. Szívesen, szélesen, húszlépésnyi távolságból, előre. Gelb Lajos eleinte nagyon kimérten mozdította vissza a kalapját, aztán kezdett engedni a feszessége. Végül valóságos udvariassági verseny támadt közöttük. Ők lettek a legédesdedebben köszönő pár Budapesten. Szivárvány a mosolyuk, szerelmi vallomás a kalapemelésük.

Karácsony hetében a mérnök színházban volt a feleségével. Éjfél körül, amikor a házuk elé jutottak, téli bundába öltözötten a Gelb házaspárt találták a kapunál.

Kiderült, hogy az asszonyok már régen ismerik egymást. Nem barátnők, de találkoztak már, magától értetődő ismeretség, egy tető alatt laknak.

Beszélgetni is kezdtek tüstént. - "Milyen szörnyű ez a házmester!" - "Őrület kivárni, amíg kimászik az ágyból." - "Berlinben a lakóknak kapukulcsa van." - "Hol voltak? Moziban?" - "Mi színházban voltunk!" - "A színház az jobb." - "Én sem szeretem nagyon ezeket a beszélő filmeket"...

A két férfi zavartan, szótlanul állott oldalt.

A mérnökné észbe kapott:

- Jé! Hiszen maguk talán nem is ismerik egymást! Engedje meg, nagyságos asszony, hogy bemutassam. Az uram!

Dr. Fried Gusztáv mélyen leemelte a kalapját, tiszteletteljesen kezet csókolt a bundás hölgynek, aztán a másik férfi felé fordult. Összeütötte a bokáját, szerényen, kedvesen, egy kissé félénk hangsúllyal mondta:

- Dr. Fried... - és nyújtotta a kezét.

A kereskedő egy másodpercig habozott, aztán belement a parolába. Kezet szorítottak, hosszan, melegen. Csodálatos, tiszta, téli éjszaka volt. Édes, nagy pelyhekben hullt a hó. A két ellenfél szinte közel állt hozzá, hogy összeölelkezzék a teljes megkönnyebbülés boldogító mámorában.

 

https://www.youtube.com/watch?v=ZfzwHWvFrSI

LAST_UPDATED2