A VÉN GAZEMBER - IX. Nyomtatás
Folytatásos irodalom és bölcselet - Folytatásos irodalom és bölcselet

Képtalálat a következőre: „a vén gazember”

MIKSZÁTH KÁLMÁN

 

A VÉN GAZEMBER - VII.

 

Képtalálat a következőre: „id. markó károly festményei”

E percben nyitott be a komornyik is, hogy a méltóságos asszony kéreti az ügyvéd urat. De még ennél is jobban gomolyodott a dolog, mert a Balassa almásszürke négyese is most gurult be nagy ostorpattogatás mellett az udvarra. A szolgabíró kitekintett az ablakon s vígan dörmögte magában: »Az ördög mindig készenlétben tartja a maga emberét, hogy ahol valami nemes munka folyik, közbelépjen.« S ezzel kiszaladt Balassa felé, hogy elbeszélhesse neki a történteket.

A korridoron azt mondta Pál báró a főhadnagynak:

- Várj egy kicsit, beszélek előbb az apával, mert ő furcsa ember.

Borly a régi ismerős képeket nézegette a folyosón, Tátikáról, Csobáncról, Kisfaludy regéiből vett tárgyakról, odább függött üveg alatt rámában az Inokay-nemzetség családfája, az első páncélos ős ágyékából kinőtt törzs teli almával s minden almán egy név, a legfelső ágon csak két alma volt, az egyiken ez a szó: »Mária«. Az első embert is egy alma tette szerencsétlenné. Itt áll most megint, ahol annyiszor epekedett fiúkorában, hogy erről a fáról szakítson.

Az oldalt eső szalon ajtaja félig ki volt nyitva, és nagyon kiabálva beszélhettek, mert minden szó jól ide hallatszott.

- Szörnyűség ilyet tenni! - szólt egy rezes, tompa hang. - Ilyenkor. Szerdára megint árverés van kitűzve. S én nem adhatok nektek többet. Itt valamit tenni kell. Sequestrumot kell kérni Gottfried ellen, ha másként nem lehet. Különben nincs joga lemondani. Az örökség a gyerekeké. Sequestrum neki.

- Meg kell a »máskéntet« próbálni - vegyült bele egy másik hang, a bárónéé. - A dolog menni fog. A főhadnagy derék ember, nem fog nehézségeket csinálni.

- Mit derék ember! - rikácsolta az előbbi női hang. - Minden főhadnagy egyforma, mind flasztertretter. Ismerem őket. Elég főhadnaggyal volt dolgom. Egy közös zsákba kellene őket varrni és behajítani az Ipolyba.

- Oh, tante, tante, ő oly szépen, nemesen viselte magát! - védelmezte egy csengő szózat. - Nem igaz, mama?

A főhadnagynak minden vére megbizsergett. Ez a Mária szava volt.

- Valóban Málika - bizonyítá a báróné. - A főhadnagy engem is bámulatba ejtett, hogy szinte hinni kezdtem a beszédeket, amiket Gottfried a parasztoknak tart, hogy az emberek egyenlők...

- Paperlapap - ellenkezett a siket tante (mert csak az lehetett). - Ösmerem a dörgést, honnan jön. Azt hiszed, hogy a tante már öreg, nem lát semmit, hogy a tante együgyű, ki nem talál semmit. Láttam a hadnagyodat, ma chére, a temetésen. Azt hiszed, nem tudtam, hogy kicsoda, az nem a kíváncsiság volt, hanem a vizsgálóbíró ravaszsága. Elpirultál, mikor kérdeztem. Látni akartam, nem tévedtem-e. Azért kérdeztem megint. És te megint elpirultál. Hát én most már semmit se kérdezek, és te se szólj semmit se.

- Nem igaz, gonosz tantika, gonosz tantika.

- No, no, ne sírj hát azért. Legyen hát nem igaz. Hanem azért az összes hadnagyokat az Ipolyba kellene fojtani fölfelé a kapitányig. Mert a becsületes ember az őrnagynál kezdődik. De mondom már, hogy ne légy bolond, ne sírj azért.

Hej, pedig már a főhadnagy is csak egy kis híja volt, hogy ríva nem fakadt odakünn a lelkében tomboló boldogságtól.

- Lackó! Hol vagy Lackó?

- Itt vagyok - felelte fojtott hangon, de félt, hogy nem fog tudni onnan elmozdulni s hogy Pál is észre veszi, miként leste meg a hölgyeket pongyola érzéseikben. És sajnálta is, hogy nem tart tovább. Csak még egy percig itt lehetne, csak még egyetlen hangját hallhatná.

Hasztalan, mennie kellett, ahonnan a Pál léptei kopogtak, ahol a folyosó kiszélesedik. Azelőtt is gyakran kiabálták itt: »Hol vagy, Lackó?« - hej, de ez régen volt, és akkor még vesszőkön ültek, rövid bársony cikcakkos szoknyácskájában egy nádpálcán lovagolt a leány is, még most is mintha hangzanék szava a komor, ünnepélyes oszlopok közt: »Gyű te Ráró!« Ejnye, iszen itt is van a Ráró! (Egy poroló nádpálca volt a szögletbe támasztva.)

Az izzó napfény vakító sugarait ide is belövellte, pajkosan szaladgáltak az agancsokon, a falakon keresztbe rakott lándzsákon, vérteken és kopjákon, melyek szinte jegyzőkönyvekbe vannak már véve a bíróságok fiókjaiban, a két leander, mely nagy abroncsos zöld vödrökben őrt állni látszott az ajtónál, megperzselt, lekonyult virágaira néhány vadméh és darázs szemtelenkedett be. Ezek keringtek ott őrülten, a zsákmány körül.

- Apa szívesen lát - jelentette Pál báró. - Bent van nála báró Balassa.

- A báró van itt? - szólt Borly megütődve. - Megállj csak, kedves Pali. - Nem lehetne az, hogy őméltósága külön fogadjon?

- Hiszen előtte is elbúcsúzhatsz. A báró kedves ember, ismered. Miért akarsz az öregemmel külön beszélni?

- Csak úgy - felelte Borly -, szeretnék.

Pál báró vállat vont, némi gyanakodással.

- Hát eredj be ebbe a szobába, bemegyek, megmondom neki.

Az úgynevezett Zrínyi-szobára mutatott. Ebben hált állítólag valamikor Zrínyi Miklós, a költő, aki udvarlóképpen fordult meg egyszer a sulyomi kastélyban. Amaz Inokay kisasszony, Katherina, aki kikosarazta az ország első lovagját és költőjét, ott lóg életnagyságban a falon keleti gyöngyből rakott pártában, - abban is temették el.

A szoba küszöbén kiöltött piros nyelvvel egy lihegő kutya feküdt, a méltóságos úr agaraiból.

- Cicke! - szólítá meg Borly. - Eressz be, Cicke!

Cicke felugrott, megrázta magát, hogy szinte pattogott a bőre, a farkát csóválta, látszott, hogy felösmerte.

Borly benyitott a szobába és megállt az Inokay Katherina képe előtt, aki aranyzöldbe játszó brokát selyem ruhában ábrázoltatik egy sólyommadárral a kezében. A madarak és az asszonyok mindig összetartottak. Csakhogy mostanában már csak a kalapjaikon szerepelnek kitömve. Nézte sokáig, nézte a képet, kereste a hasonlatosságot a régi és a mostani Inokay kisasszony vonásai közt. Milyen furcsa, hogy gróf Zrínyi Miklós ebben a szobában lakott. És talán itt kapta a kosarat is. Nagyot dobbant a szíve, és olyan sápadtnak mutatta a régi velencei tükör, hogy megijedt magától. Ej, mért volna furcsa? Hiszen ha itt volt Zrínyi Miklós, hát csak kellett valahol hálnia is.

Képtalálat a következőre: „SZERELEM festmény XIX.sz”

 

 

Valami bútor pattant. Összerezzent. Majd egyszerre látománya támadt, egy villanat s eltűnik a kép, és előtte áll Inokay Gottfried báró.

Nevetve állt ott, mind a két kezét kinyújtva feléje barátságosan.

- Ah, ön megijedt, kedves főhadnagy. Persze nem gondolta, hogy ez a kép rámástól voltaképpen egy ajtó. Ezt természetesen maguknak el nem árultuk, mikor mint gyerekek itt szaladgáltak, mert játéknak véve, bizonyosan tönkretették volna a sok próbálgatással a szegény Inokay Katherinát. Sajnálkozva hallom Palitól, hogy ön itt akar bennünket hagyni.

- Mindamellett szeretném, ha előbb ez a hagyatéki ügy rendbe jönne.

A báró szivarokat vett ki egy szekrényből és szívélyesen megkínálta.

- Gyújtson rá, főhadnagy úr, és üljön le egy kicsit nálam. Igen örülök, hogy önnel kezet szoríthatok. Ami pedig az örökséget illeti, vegye úgy, mintha nem volna végrendelet. Nagyatyjuk után a két unoka örököl, punktum. Ez másképp nem is lehet.

- De...

- Semmi de, kedves főhadnagyom. Én nem fogadhatom el az örökséget önök elől. (Előre elmosolyodott attól, amit mondani akart.) Pedig voltaképpen én is csak beteg kutya vagyok, mint a többiek, kikről az én öreg barátom gondoskodott. Sőt én vagyok a legbetegebb.

- De hisz a gyűjtött pénz a méltóságod vagyonából van véve.

- Én azt most már nem hiszem.

- De ha maga a megboldogult mondta?

- Éppen azért.

- Nem értem.

- Lássa, ha én most azt a pénzt elfogadnám, örökké bántana a lelkiismeret, hogy azt önök elől elraboltam; mert tegyük fel, hogy csakugyan elharácsolt az öregúr egyet-mást tőlem, engedelmeskedve annak a nemes érzésnek, mely őt szinte szentté teszi énelőttem (a báró arca kimelegedett és hangja lágy lett, majdnem reszketeg), csak az ő szerencsés keze, az ő gazdálkodása, roppant takarékossága és üzleti ügyessége mellett nőhetett az fel akkora összegre. Borokat vett olcsón s drágán adott el. Gabonával is spekulált. Mindezt azzal a gondolattal, hogy a gyermekeimnek legyen. Nálam az a pénz éppúgy elolvadt volna, mint a többi. Hanem azért én most seperjem be, ugye, tekintet nélkül arra, hogy az ő unokáinak marad-e vagy nem marad? Ugyan mondja meg, mit tartana rólam a világ? Hát megmondom én, mit tartana: azt, hogy Inokay hitvány ember, aki elfogadta attól a hű szolgától hosszú életének keserves verejtékét s kifosztotta az unokáit. Azt ugyan senki se hinné, hogy az a négyszázezer forint tőlem van elcsipegetve. Sőt komolyan mondom, most már én se hiszem.

- De hát akkor mit csináljunk? - szólt a főhadnagy szinte megijedve. - Mert az örökséget én se fogadhatom el, ha akarnám se, hiába hagyja nekem méltóságod.

- És miért?

- Mert rajta van a stigma. Maga az örökhagyó bélyegezte meg, rámutatva, hogy lopott vagyon. Engem a tiszti kardbojt kötelez arra, hogy visszautasítsam.

Inokay meglepetésében lenyelte a csibukja füstjét, köhögni kezdett tőle.

- Hm, erre nem is gondoltam. Ejnye, ez furcsa kezd lenni.

- Annyira furcsa - vette fel a szót a főhadnagy -, hogy végre is oda kellene adni csupa becsülettudásból az öregúr hagyatékát valami jótékony célra, idegeneknek. De hát akarhatta-e ő azt? Okos lenne az? A mai viszonyok között? Hiszen kacagna rajtunk a világ.

Ez a szó új perspektívát nyitott Inokay elé. Nevetségessé lenne. Persze nevetségessé. Ettől ijedt csak meg komolyan; ezt kerülte egész életében, ezért volt finnyás némely dologban s némelyekben könnyelmű, és most íme ott áll, hogy éppen a finnyássága, a gavallérossága miatt váljék nevetségessé. A negyvenes évek pózoló nemzedékéhez tartozott, mely egy fönséges színjátékot játszott el Európa előtt, - maga dolgozván önmaga ellen, fölszabadítá jobbágyait, levetette bíbor palástját, eleresztette szolgáit, mintha mondaná: »Nem akarok úr lenni többé«, csapra eresztette a zsírt, hadd folyjon el. Ez a nemzedék annyi ideig hányattatott a színpadon, hogy a való életről és annak követelményeiről megfeledkezett, pedig hát élni mégis csak kell, ingyen senki se ad semmit, a varga nem varr csizmát, a szíjgyártó nem ad lószerszámot. E fényes föllobbanások nem lehetnek állandók se egy ember, se egy nemzet életében. A realizmus és az idealizmus kell, hogy fölváltsák egymást, mint az éjt a nap és viszont. Mert akár az egyiket viszi túlságra, akár a másikat, elpusztul bele. A sovány ember is éppoly közel áll a szélhűdéshez a soványsága miatt, mint a kövér a hájáért. Inokay szinte hátratántorodott e bepillantásnál az így fölvetett kérdés belsejébe. Úgy van, úgy, a főhadnagy igazat beszél! Inokay Gottfrieden kacagni fognak. Oh, hogyne! Hahaha! Don Quichote de la Mancha kidobta a négyszázezer forintot az ablakon s Rozinante éhesen nyerít az istállóban.

- Igaza van, főhadnagy, igaza van - motyogta elszontyorodva -, az nem volna okos dolog, sőt a legnagyobb esztelenség lenne. Valamit tehát ki kell gondolni. Valóban benn van abban a végrendeletben, hogy ez a vagyon tőlem van elszedve?

- Valóban benne van.

- Milyen szavakkal, mert én nem figyeltem a kifejezésekre.

- Azt hiszem, azt a szót használta az öregúr, hogy »loptam«.

- Bizonyos ön ebben?

- Jó volna talán elkérni a szöveget, a méltóságos asszony vette magához.

A báró csengetett a komornyiknak.

- Kérd el a bárónétól a végrendeletet, szükségem van rá.

A komornyik elhozta pár perc alatt, még egy kis cédula is volt hozzá mellékelve, behajtva pikkelyes kígyó alakra. A báró kibontotta és elolvasta a tartalmát. Csak egy sor volt «Légy eszeden, Fredi. Szerdán itt árverés lesz, és azután is. Máli«.

Idegesen gyűrte össze egy gomolyaggá az ujjai közt, miközben figyelemmel olvasta végig a végrendeletet. Síri csönd volt a szobában. A nyitott ablakon egy bignoniának a fehér virágos ága behajolt. A főhadnagy azzal mulatta magát, hogy a fürtöket olvasta rajta, bizonyosan ötjével a régi mód szerint, szeret - szívből - színből - egy kicsit - sehogy sem.

- Csakugyan a lopott szó fordul itt elő - morogta Inokay mintegy magában -, és mégse tehetem, nem visz rá a lelkem, megcsömörülnék magamtól...

Így elmélyedve önmagában, dünnyögve olvasta tovább, míg egyszerre élénken felkiáltott:

- Hopp! Megvan!

A főhadnagy kérdőleg tekintett rá.

- Megtaláltam a megoldást.

- Hogyan? Mit?

- A szegény öregúr nem volt józan eszénél, mikor a végrendeletet csinálta.

- De ez alkalmasint csak föltevés.

- Dehogy. Bebizonyítható. Megsemmisíthető az egész végrendelet, tehát a stigma is. Nem marad egy körömfeketényi ok se, hogy az unokák becsülettel be ne üljenek az örökségbe. Olyan jel van itt arra, hogy az öreg bolond volt, mely a napnál is világosabb.

- Hol?

- Hát ez a tétel, hogy a budai telkének »föld alatti részét« Mari leányomnak hagyja. Hát van ennek valami józan értelme? Budán csak nincs se kőszén-, se ezüstbánya a föld alatt? Mi hát az a föld alatti része az ő budai telkének, ha nem egy megzavart agyvelőnek a fantazmagóriája?

- A telek föld alatti részét? - ismétlé zavartan a főhadnagy, és olyan piros lett, mint a kapos.

A báró észrevette, hogy sarokba szorította, és most egész kéjjel akarta ledömöckölni, gyönyörködvén saját elméjének élességében s ki akarván annak a diadalát élvezni fenékig.

- No, ugye megvan az arkánum? Most tessék aztán beszélni. Érdekes eset, istenemre. Hogy fog Balassa csodálkozni!...

S e pillanatban csak az a vágya volt, hogy Balassával bámultassa meg magát. Ha nem lett volna illetlen, legott átszalad hozzá.

- No, az ördögbe is, ugye nem hitte volna? - hadarta ezután. - Milyen megoldás! És a fiskális se vette észre. Ne hívassam be a fiskálist?

És felugrott, a csöngettyűzsinór felé indulva.

- Nem, méltóságos uram. Mert én magam is felvilágosítom, hogy tévedni méltóztatik. Sajnos, ez a téma még így, négyszemközt is kényes rám nézve, de immár kénytelen vagyok vele. S legott belátja méltóságod, hogy nincs meg a megoldás.

- Én pedig határozottan állítom, hogy megvan.

- Hallgasson meg előbb!

A báró hitetlenül rázta fejét, mialatt Borly belefogott az elbeszélésbe, akadozva, vontatottan, elváltozott hangon, mint mikor az oskolás fiú olyan témából felel, amelyre el nem készült, miközben szórakozottan morzsolta ujjaival kardbojtját. Elmondta, amit már tudunk, hogyan hált meg egy éjszaka a budai telken egy üres hordóban, hogy találta meg a gyémánt-tűt, s ennek révén mint lett figyelmessé, hogy a hordó alatt kincsek lehetnek elásva.

- No és? - vágott közbe a báró türelmetlenül, a hosszúra nyúló elbeszélést megszakítva.

- Kerestem és megtaláltam a kincseket.

A báró gúnyosan kacagott föl.

- Hozsánna, oh Boccaccio! Köszönöm a kedves mesécskét. A főhadnagy úr le akar engem pipálni. A főhadnagy úr kincseket talál a nagyapó fundusán, amelyek a leányomnak vannak testálva, azokat természetesen kiemeli, elpezsgőzi, elkártyázza a kantinban, minélfogva most már nemcsak azért illeti az én gyermekemet a hagyaték, mert az öreg az övékéből lopta, hanem azért is, mert az unoka elherdálta a kincseiket. És ezt persze Inokay báró el is hiszi. Mert hát az ilyen báróféle ember nem gondolkozik, nem kombinál, hanem csak ugrik a fényes után, mint a csóka.

- Bocsánat báró úr, de én sohase szoktam hazudni.

- No, no, édes fiam - szólt a báró a rokonszenves melegség hangján -, nem is úgy van az értve, de ha két jó ember valami dologban a dialektika fegyvereivel vetélkedik, az egyik fegyverrel szabad a másik fegyvert kiparírozni. Azért hát, ha ön kincset talált a budai telek belsejében, mutassa elé és én megadom magamat. Dixi.

Nagyot fújt és hosszú lélegzetet vett, mint aki megint kilőtt egy bombát.

- A kincs megvolt, méltóságos uram (a báró gúnyosan mosolygott), bizonyára mondom, hogy megvolt, magam néztem át darabonkint, de...

- Hiszen éppen az a de - vágott közbe nevetve.

- De nem akartam megtartani, hát elküldtem postán a méltóságod leányának, a baronesznek.

Inokay felugrott, mintha egy villámáram lökte volna fel.

- Ez volt az? - kiáltott fel. - Kibújt hát a megfoghatatlan rejtély! Igen, igen, most kezdem már érteni az összefüggést. Az öregúr sajnálta a családi ékszereinket és a maga pénzéből vette meg egy költött eladási lajstrom szerint, valójában pedig elásta a telkén Mici számára.

Most a főhadnagyon volt a meglepetés sora.

- Hogyan? A méltóságtok ékszerei voltak?

- Sajnos, mi adtuk át az öregúrnak, hogy zálogosítsa el, s miután több pénz kellett, azt az instrukciót kapta, hogy adja el. Ő aztán el is adta, be is mutatta, milyen cégek vették meg, melyik darabot mily áron. Képzelheti ennélfogva meglepetésünket, midőn egy napon megérkeztek a különböző firmáknak eladott ékszerek együtt egy ládában a lányom nevére címezve. Azóta sem mertünk hozzájuk nyúlni, senki se viselte, mert nem tartottuk a mienknek.

- És az öregúrtól nem kértek felvilágosítást?

- Restelltük volna előhozni. Annyit azonban mégis gondoltunk, isten bocsásson meg, hogy valami inkorrekt dolgot cselekedett. Pedig hát egy szent volt ő akkor is köztünk. Mit érezhetett az ő hófehér lelke a mi gyanakodó, szemrehányó tekinteteink alatt? Oh, istenem, istenem, mily vakok voltunk! Milyen igazságtalanok. De legyen ön megnyugodva, én is foglalkozom egy gondolattal, kiásatom és az Inokayék kriptájába temettetem el. Elégtételt adok neki.

- Köszönöm, méltóságos uram.

- Ha van túlvilági élet - folytatá a báró ellágyulva -, bizonyára jól fog neki esni ez a kis figyelem. De mondja csak, főhadnagy, tudta már ön akkor a végrendelet tartalmát?

- Hogy tudtam volna?

- Hát talán felösmerte az ékszereket?

- Miről ismertem volna fel?

- Hát akkor miért küldte a leányomnak?

Egyszerű volt a kérdés, de a főhadnagyot ugyancsak megakasztotta. Nem jó sokat beszélni, kivált katonának, mert befonódik a saját kifejezéseibe, mint az Ábrahám báránya az iszalagok közé. Kínos verejték ütött ki a főhadnagy homlokán, míg arca csupa láng lett.

- Nem haragszik meg méltóságod, ha egészen őszinte leszek? Nem ítél meg engem? - tagolta idegesen, szomorúan, zavartan - ha elmondom, tekintve a körülményeket, a helyzetet, amit talán nem kellene, amit, hogy is mondjam csak, oh, istenem... de talán mégis...

- Csak beszéljen őszintén. Hiszen másképp nem érthetnők meg egymást.

A főhadnagy lehunyta szemeit és a kardjába fogódzott, szédült, a szoba forgott vele.

- Fiatal gyermek voltam akkor - szólt elhaló, rekedt hangon. - És tudja a báró úr, milyenek a gyermekek, nem veszi rossz néven, szerelmes voltam a kis baroneszbe.

Félve nyitotta ki szemeit, hogy áll-e még a világ, és csodálkozott, amit látott és hallott. A bignonia-gallyak csak úgy lóbázták a fürtjeiket, mint azelőtt, a nap besütött és fényes aranysávot vont az Inokay Katherina brokát szoknyáján, a madarak csipogtak odakünn, a báró pedig nevetett.

- Aha, ni! hát így sülnek ki a selymaságok? Aztán lássuk csak - mondá évelődve -, meddig tartott ez a szerelem?

- Bocsánat, de az már nem tartozik ide - sóhajtá mélán, álmodozón.

- Bizonyos esetben idetartozik.

- S ez az eset, méltóságos uram? - kapott a szón Borly, mint az éhes hal a csaléteken.

- Ha még most is szereti - felelte Inokay csöndesen, kiégett csibukját leeresztve a padlóra.

A hadnagy lesütötte szemeit, mint egy elítélt.

- Ha szeretem-e? - szólt szenvedéllyel, álmodozón. - Ki se lehet azt mondani.

- No, iszen akkor mégis nekem van igazam, hogy megtalálható a megoldás.

- Hogyan? - nyögte a főhadnagy, kételkedő, réveteg tekintettel.

- Föl van adva a rébusz, találja ki - mosolygott a báró.

- Méltóságos uram! Igaz lenne? Nem tréfa? Szabad szólanom?

- Csak egyenesen, katonásan, mint a nyíl, katona uram.

- Hát adja nekem feleségül a baroneszt.

- Én pedig két kézzel adom oda - szólt egyszerűen, minden ünnepélyesség nélkül a báró -, föltéve, hogy ő is akarja.

S ezzel mintegy jelképileg odanyújtotta a főhadnagynak mind a két kezét.

A főhadnagy pedig lehajolt, elöntötték szemeit nagy boldogságában a könnyek, némán megcsókolta kezét, de érezte a báró, hogy egy-két könny is hull rá, s ezzel hirtelen átnyalábolta a fejét, a melléhez szorította, hogy síró katonát ne lásson és a nyaka tarkóján csókolta vissza.

- Mi ketten végeztünk, édes fiam: mostan eredj be az asszonyokhoz, és végezz a leányommal magad!

A főhadnagynak sem kellett több. Boldogan hagyta ott a bárót; szinte mámorosan az örömtől. Amilyen kishitű volt a kezdet kezdetén, éppen olyan elbizakodott lett; katonaerkölcs az. Ha félig sikerül az attak, a győzelem nem lehet kétséges többé.

Ment, ment, azaz hogy szinte futott a hangos folyosón, megszólítván kurtán, parancsolón az ott ődöngő komornyikot.

- Jelentsen be a hölgyeknél.

- Nem szabad senkit bebocsátani, bent tanácskozik a két méltóságos asszony az ügyvéd úrral és Balassa báró úr őméltósága is bent van; azt mondták, zavartalanul akarnak maradni, hogy még a bárót se bocsássam be.

- Hát a kisasszony?

- Az kiment a kertbe.

Iszen éppen az kellett Borlynak, hogy az öregek nélkül találja. Ámor okosan diktálja az ilyenfajta dolgokat a gondviselésnek.

Megindult a komoran susogó ős platánok alatt, vizsgálva a kavicsot és a füvet, nem mutatják-e meg a kis cipők nyomait. Bizony nem mutatták. Bolyongott ide-oda, de a kisasszony sehol se volt, csak kis mókusok riadtak meg lépteire és futottak fel a fákra. Végre valahol a zöldséges kert tájékáról parasztnóta csendült meg: »Magas a kaszárnya teteje.« A második sort elnyomta a kerekes kút zörgése. Aztán megint kicsattant a nóta:

Hej, csak egy kis magyar szót hallanék,
Akitől az rózsámnak üzennék.

Borly mellét kevélyen feszegették az üde hangok, a katona után epedő lányka keserűsége (amiben már benne van a nyelvi kérdés is embrióban).

A dal a kerekes kút felől hangzott. A káposztapalántát öntözgette a kertész lánya, kit a kút melletti szomorúfűz takart el a szem elől. Körös-körül vidám volt minden, csak a nótában rejtőzött valami kis szomorúság. Méhek, darazsak döngtek a szerelemről, gyíkok suhantak a füvek között, virágokhoz tapadt bogarak ringatták magokat vékony száron. Illatot, mámort lehelt minden, még a szomorúfűzfa is nevetett.

Laci a dal irányában a kertészlányhoz ért.

- Nem látta, kérem, a bárókisasszonyt?

- A búzamosókhoz ment - felelte a leány.

- Merre vannak a búzamosók?

- Nem tudom. A pataknál valahol.

Képtalálat a következőre: „id. markó károly festményei”

Igen ám, de a patak, a Litva, végigfolyt az egész ötven holdas parkon, most tehát még kevésbé tudta Borly, merre induljon. Mert a fák miatt az ember csak egy arasznyit lát a parkból egyszerre. Fülelt, hallgatott, semmi nesz, csak a harkály kalapácsol valahol messze, s fönn magasan száll egy vagy két galamb. Tovább megy, megint szárnysuhogás a levegőben, megint galambokból száll egy kis csapat, ez is bal irányban. Hopp, menjünk a galambok után! A főhadnagy irányt változtatott. Hiszen a madarak segítették már egyszer megtalálni a szerencsét, miért ne indulna ezúttal is utánuk? Amit megkezdtek, hadd végezzék be. Ha búzát mosnak valahol, a kis torkosoknak tudniok kell, hol van ma a lakoma.

Tudták is. Hír jár erről galambok országában. Csakugyan ott mosták a búzát a béresasszonyok rostákban, teknőkben a Litva patakban, azután lepedőn szárították. Ebből lesz a kalács az urasági asztalon. Ugyancsak a pataknál a túlsó parton fehérítették az otthon szőtt vásznat, mely szét volt teregetve a pázsiton. Ebből lesz a bárókisasszony kelengyéje.

A galambok nyomán oda talált Laci. Mihelyt kiért a sűrűségből, messziről megpillantott egy óriási pipacsot. Az volt a bárókisasszony napernyője. Ott ült a patakparton buja páfrányok közt, a lábait lelógatva, horgát leeresztve az elsikló pisztrángok közé. Mellette a lepedő szélein, ahol a búza száradott, egy csomó galamb járt-kelt és csipegetett nagy biztonsággal. Fél is a galamb a galambtól! Se ők nem vetettek rá ügyet, se ő rájuk, mélázva hallgatta a patak csobogását. Hanem egyszer csak mi történik? A patak olyanformán kezd csörögni, nem ahogy a víz, de ahogy egy kard szokott. Ez mégis rendkívüli, ez mégse lehet. Hátratekint, elsápad és felugrik. Megdermed benne a vér, mozdulni se tud. A főhadnagy jön.

Az első ösztönszerű mozdulat az apró lilavirágos szoknya gyüremléseit lesimítani. Majd megjelenik szemeiben a halálos rémület. A búzát rostáló asszonyok bent állanak a patakban, s szoknyáik felgyűrve és a deréknál görcsbe kötve láttatni engedik fehér lábikráikat, föl egész térdig, sőt még felül is. Jaj, mindjárt meghal a szégyentől, ha ezt a főhadnagy meglátja.

- Le a szoknyákat! - kiáltja hevesen, mint egy vezényszót. - Hamar, hamar!

A béresasszonyok csodálkozva neszeltek fel s látván a közeledő tisztet, eltalálták az ijedtség okát, mire meg is szólalt a csintalan Horpácsi Verona nevetve:

- Jaj, lelkem kisasszonykám, ne féltse a katonát. Látott az már az asszonyból többet is.

De már ekkorára oda is ért a főhadnagy nagy sebbel-lobbal s messziről kezdte a beszélgetést németül, hogy a cselédség ne értse.

- Önt keresem, kisasszony.

- Engem? - csodálkozott Mária. (Pedig ugyan ki mást keresett volna ott?) - Szép, hogy én is eszébe jutottam.

- Sohase is ment ki onnan.

- Katona szava lőpor nélküli füst - mosolygott Mária, kék pántlikás kalapját megigazgatva fején, mely alól hátul két vastag szöszke hajfonat lógott végig a derekon, le egész a szoknya felső csipkefodráig.

- Hát mivel mulatja itt magát?

- Képzelje, horgászgatok.

- És fogott-e valamit?

- Semmit, uram, semmit. Nincs szerencsém.

- Azért hagyta abba?

- Azért, mert maga jött.

- Ne zavartassa magát.

A baronesz szót fogadott, lehajolt a horgáért, aztán újra le akart ülni, de Borly figyelmeztette:

- Talán menjünk följebb, mert a halak megijednek a rostáló asszonyoktól és visszaúsznak.

Fölfelé mentek a zizegő füzesekkel szegélyzett parton, míg végre a főhadnagy talált alkalmas helyet egy satnya bodzafa mellett.

- Ez a jó hely. Itt fogtam én sok halat azelőtt.

- Hátha azóta már megváltoztak a halak is - ellenveté a leány.

- Hát még ki változott meg?

- Mit tudom én? - felelte Mária vállat vonva és leeresztette a horgot.

Leült, kecsesen elrendezvén szoknyája redőzetét a térdein, míg a két hajfonat sziszegve lecsapódott végeivel a földre a fűtestvérei közé.

- Engedje meg baronesz, hogy én tartsam az ernyőjét.

- Ha nem restelli.

A hadnagy tartotta most már a piros ernyőt, föléje hajolván, folyt a társalgás közömbös dolgokról, imitt-amott ejtvén egy-egy célzást, amit a baronesz gondosan kikerült, mint a vízben úszkáló pisztrángok a horgot.

- Engedje meg baronesz, hogy én is leüljek melléje.

- Mit? már elfáradt? Nem, nem, csak maradjon.

- Attól tart talán, hogy a halak megijednének tőlem?

- Ugyan ki félne magától?

- Hát maga sem fél?

- Én? Hogy félnék? Hiszen meg nem esz.

- És mégse enged magához leülni?

- No, hát üljön le, nem bánom.

Képtalálat a következőre: „pitypang”

Így ültek aztán ketten egymás mellett és megint csak ilyen dibdáb dolgokról beszéltek. Kakukk szólt valahol. Annak a szavát számlálták. Egy vén kecske jött a túlsó partról szomjasan s éppen velük szemben leereszkedett a patakba inni. Mária megint igazította a szoknyáját, nehogy a kecske megláthassa alulról a bokáit. A főhadnagy édesdeden nevetett az efféléken, a nap pedig szállt-szállt lefelé elbágyadva, szóval, telt az idő és nem jött alkalmas gondolat, amellyel a főhadnagy megkezdhetné a rohamot.

- Hát maga azóta mindig Bécsben lakik?

- Igen.

- Vannak-e ott szép lányok?

- Szép lányok mindenütt vannak - felelte Borly.

- Persze el sem jött volna, ha ez a szomorú eset nem történik.

- Még nem.

- Ugye furcsának tetszik most a falu?

- Szebbnek találom, mint valaha.

- De a mi kertünk nemde csúnyább most, elhanyagolt? A papának nincs rá pénze. Sok szép dolog elpusztult. Az áloék, a nagy agavék, amiket nyáron kiültettünk.

- Az én eszem most csak két növény körül jár - felelte a főhadnagy rejtélyes arccal -, azokból kell egyet elvinnem. S az mind a kettő megvan. A többinek pedig nem érzem a hiányát.

- No, ugyan melyik két növény az?

- Hát az egyik ez - felelte Borly, leszakított egy pitypangot s a Mária ölébe tette.

- S a másik?

- A másik meg ez - letörte egy fűzfavesszőnek a felső végét és azt is odabocsátotta a pitypang mellé.

- No, ezek, mondhatom, nem valami nagy ritkaságok. Maga igen szerény.

- Nem ritkaságok, de nagy jelentőségük van.

- Hogy-hogy?

- A pitypangból láncot és gyűrűt csinálnak a falusi leányok, a fűzfából pedig a kosarat fonják.

Mária elértette és elfordította a fejét, hogy pirulása ne lássék.

Képtalálat a következőre: „patak festmény”

Amint pedig a fejét elfordította, láthatóvá lett, hogy egy hernyó mászik a hófehér nyakán. Laci ösztönszerűleg odakapott, de a hernyó becsúszott a ruha derekán, azon a tündérárkon, mely a nyakból kezdődik, hát bizony minden komolyabb megfontolás nélkül gallér alá kellett nyúlni és kivenni a szörnyeteget. Hanem hát a baronesz se rest, s ha nem érzi meg a hernyót a nyakán, megérzi a főhadnagy izzó, lüktető ujjait, felugrik, mint egy megriadt őzike, s eközben haragosan hátralegyint a tenyerével, hogy a főhadnagy kezét megüsse, de éppen az arcát találja nagy csattanással.

- Haragszom, menjen, menjen!

- De hisz a hernyót vettem le a nyakáról - védekezik a főhadnagy elszontyolodva, s arca kipiroslik, nem annyira az ütéstől, mint a gondolattól, hogy ütés érte.

- Mi történt köztetek? - csendült meg e percben mögöttük egy ismerős hang, a báróé, aki keresésükre jött s akit a nagy izgatottságban észre sem vettek. - Összevesztetek?

Mária makacsul elfordította fejét és lenézett a vízbe, Borly is hallgatott.

- Látom, történt valami. Nos? Tegyen jelentést, főhadnagy uram!

- Hát csak az történt - felelte Borly -, amit ígértek az Inokay-házban. Betelt rajtam a végzet. Egy csók várt rám itt hosszú idők óta és egy pofon. Nos, hát megkaptam a csókot is, a pofont is, de megfordítva, ahogy képzeltem. A csókot a ház gazdájától, a pofont a ház kisasszonyától.

Inokay bosszús arcot vágott.

- Talán egy kicsit ajtóstól rohant a leánykérésnek, főhadnagy uram?

- Még el se értem odáig - szólt a főhadnagy sóhajtva.

- De hát akkor mint történt a dolog?

- Egy hernyót vettem le a kisasszony nyakáról.

- Ejnye, Mária, hát pofonokat osztogatsz, mint egy markotányosnő?

- Hiszen csak a kezét akartam - szólt Mária elpityeredve.

- És alkalmasint nem nagyon?

Mária újból nem felelt.

- No, felelj hát. Nagyon akartad vagy nem nagyon?

- Nem nagyon - tagolta Mária fáradtan.

- Látod, pintyőke, nem szép volt tőled. Hiszen Borly csak udvarias volt és semmit nem tett és nem mondott, pedig tőlem felhatalmazása volt többre is.

- Tőled? - hebegte Mária csodálkozva és megfordult, hogy a könnyein keresztül apja lelkébe mélyessze tekintetét.

- Hiszen ha nem szereted, arról nem tehetek - folytatta -, tégy úgy jövendő sorsodra nézve, ahogy akarsz, de ez egyenesen illetlen volt, azért hát ne durcáskodj, eredj oda, engeszteld meg Borlyt, nyújts neki kezet.

Mária lehajolt a halászó botjáért, a napernyőjéért, és ha már ott hevert, felemelte a pitypangvirágot is, odament Borlyhoz és átnyújtotta neki...

- Hát itt van a pitypangja, de most azután ne okoskodjék többé.

A megdicsőülés verőfénye ragyogott a főhadnagy arcán. Lehajolt, megcsókolta a hófehér kezecskét, mely a pitypangot nyújtotta. Mária pedig szemérmetesen lehúzta a nagy szalmakalapját a lángoló arcára.

- Nos, rendbe jöttetek? - kérdé Inokay meglepetve.

- Örökre - felelte a főhadnagy boldogan.

- Hát mégis szereted? - szólt Inokay nevetve.

A leány a fejével bólintott, hallgatagon, mélán lépegetve mellette a kastély felé, halászbotjával a rögöket ütögetve.

Áthaladva a sűrűségen, hol a vakmerő fiatal hős (ahogy Lacit a hadseregben nevezték) egy-kétszer titkon a Mária kis kezecskéjét a magáéba merte zárni, s Mária engedte is, de ahol a kert megnyílt titkon lappangható emberi szemeknek, ott csendesen kihúzta. Amint kijutottak a park gondozott részébe, a hajdani szökőkúthoz, a kavicsos úton szembe jött a bárónő, Máli tante és Balassa.

Máli néni meglátván a horgászó botot a Mária kezében, szokása szerint messziről elkezdte a zsörtölődést.

- Nos hát, pintyőke, hogy szolgált ma a szerencse? Fogtál valamit?

- Oh, igen - kiáltá eléje Inokay hamis szemhunyorítással. - Egy főhadnagyot.

 

VÉGE


Képtalálat a következőre: „SZERELEM festmény”

 

LAST_UPDATED2