Kölcsey Ferenc: PARAINESIS II. |
Folytatásos irodalom és bölcselet - Folytatásos irodalom és bölcselet |
KÖLCSEY FERENC Parainesis Kölcsey Kálmánhoz (folytatás)
Küzdés az élet! Ez igazságot még azok is érezik, kik a mindennapiság nagy országútán a sokaság közt egy napról másra megrögzött formák határvonalain belől bolyonganak, anélkül hogy szemeiket felemelnék, s tekinteteiket új és szokatlan pálya felé röppentenék. Mi nem fog még történni azzal, ki a sokaságot elhagyván, kevesektől járt útra tér, vagy egészen új pályát nyitni készül! Minden ily törekedés ezer meg ezer ellenséget támaszt. Ez gyűlöl, mert régi szokásait megvetve s háborítva látja; amaz, mert törekvésed véleményt állít elő, az övével ellenkezőt; némelyek ok nélkül nyugtalankodónak tartanak; mások irigylik, hogy kitetszővé teszed magadat, holott kitetszeni csak ők vágynának. Mindezek s több ilyenek ezer módon igyekeznek célra jutásod megsemmisíteni; s ha megsemmisíthették, jaj neked! – a sokaság nem lát egyebet bukásodnál; s dolgaid rossz kimeneteléből kész gyávaságodat, oktalanságodat, gonoszságodat s száz meg száz ilyeneket következtetni. A pórnép ítélete a szerencse után jár. Bukásodban megvet és átkoz; lehető kiemelkedésed bámulat és öröm zajával ünnepli. E jegyzet mindennapi példákból van merítve; de nem kell általa elrettenned. Ellenség s ellenkezés nélkül az egész természetben semmi nincs. Elveted a gabonát, s mennyi veszély nem vár arra a kikelés pillantatótól fogva aratás idejéig; s fognád-e azért az évenkénti vetést elmellőzni? És jól adá isten, hogy sokszor s legtöbbszer a nemes küzdő elébe vetett akadályok éppen néki szolgálnak: mint Heraklesről* mondja a mítosz, kit a zsarnok veszteni akarván, halálos merényekre küldött ki, veszély helyett örök dicsőséget hozókra. Meggyőzött akadály mindég a tett becsét neveli; s a pórnép zajgó kiabálása, légyen az ellened vagy melletted, minden esetben megvetésre méltó. E közt s a való hír és dicsőség közt óriási a különség; s ki azt nem érzi, és méltánylani nem tudja, az nem is érdemel más bért utcai sokaság megtapsolásán kívül. Harsogva zúg az; a tapsok hőse vállakon hordoztatik; de kevés idő múlva méltán vagy méltatlanul elhagyatva marad; boldog, ha sárral nem mocskoltatik be! A bölcs szánni fogja őt szenvedéseiben, de panaszára csak így szólhat: tenmagad választád jutalmadat, s azt, íme, elvevéd! Mindég és mindenütt vagynak, bár kevesen, kik a jót és szépet szeretni s az arra törekvő tetteit méltánylani tudják. E kevesekhez csatold magadat, s mennél szorosabban. Egyesült erejök célra jutásod könnyítni, részvételök bukásodat vigasztalni fogja. A sokaságért híven munkálj, de ítéletével ne törődjél. Ha küzdéseidet szerencse koronázandja, úgyis melletted leszen az. Fáradalmaid jutalmát önérzéseden kívül a kevesek jóváhagyásában keresd; csak ezek körében alapul meg a maradandó hír, s a nemcsak maradandó, de megérdemlett hír. Aminek okai előre elhintettek, s csírájokban meg nem fojtattak, annak kerülhetlenül meg kell történni; s megtörténését akadályok hátráltatják ugyan; de egyszersmind lépcsőnkénti haladását rohanássá változtatják; mint lassú patak folyását az elébe vetett kődarab. Az emberiség történetei, valamint az egész természet, szakadatlan láncon függenek egymásba; s bölcs az, ki a láncot ismerni s követni tanulta. A pályaküzdő bukása gyakran, s talán mindég a lánc naponként egymásra nevekedő szemeihez tartozik; s talán éppen azon szem, mely a következő küzdő szerencsés célra jutását múlhatlanul vonja maga után. Ennek meggondolása bátorítson a pályán kedvetlen körülmények közt is. Az emberi élet csak elröpülő pillantat, minek elenyészése előbb-utóbb kikerülhetetlen. Mi szebb? – halni-e az ostromlott vár falai alatt, a sokaság közt bujkáltodban történetesen melletted elpattanó bombától lezúzva? – vagy halni az ellenség bástyái felett, minekutána merész szökelléssel hazád zászlóját azokon kitűzted? A derék egyedüli célja: jeles tett; ki féltében nem lépett vele egy ösvényre, azt éppen úgy eléri a sors. Egyetemileg uralkodik az mindnyájunkon; de rajtunk áll nevünket vaspálcája alól kivívni. Sidney Algernon* a vérpadon múlt ki; Washington* az övéinek karjai közt végzé életét. Egyik, mint a másik a maga népe történeteiben halhatatlan. Melyik vala kettő közt a szerencsésb? – mondod: az utolsó. De miért? Bizonyosan nem azért, mert néhány évvel többet élt; s talán nem is azért, mert halálos ítéletet nem a bíró, hanem az öregség mondott reája. Célra jutott! – úgy van; de kezdetben tudhatta-e, hogy célra jutni fog? Nem, s éppen úgy nem, mint ama másik. Dicsőségének elég lett volna, ha elsüllyedése a későbbi embernyom boldogságát húzta volna maga után. A keresztyénség apostolai vérökkel alapíták meg a még akkor csak leendő roppant alkotványt. Mi lenne az emberiségből, ha csak az küzdene, ki a végrehajtás bizonyosságát előre láthatná? Nemcsak a végrehajtás bizonytalan, de a hála is; bár azt küzdés, áldozat és jótétemény által százszorosan megérdemléd. Erkölcsi világban a hála legritkább tünemények közé tartozik, szintúgy egyes személyekben, mint a nép sokaságában. Ki hálát remélve teszen jót, ismeretlenségét bizonyítja meg a világgal. Minden jó, amit más az emberiséggel teszen, reád is, mint emberre háramlik; azért tégy jót te is, hogy tetteid az egészre s egész által az egyesekre jótékonyan háramoljanak. Oly igazságos viszonyozás ez, mely éppen igazságos volta miatt kötelességgé vál. Hálaért tenni jót, uzsorástól is kitelik. Mert ki tetteért valamit kíván, nem csuda, ha annak mértékét is meghatározza; s tettére tetszés szerént tesz kamatot. Az ily tevő legtöbbszer csak hálátlant csinál, s később bűnösnek hiszi maga iránt az emberiséget, s annak gyűlölésére szívét teljes joggal véli felhatalmazottnak. Nyomorult! – ő nem gondolja meg, miképpen önmaga naponként és pillantatonként az általa gyűlölt embertársaság jótéteivel s jótéteiből él, melyek nagyobbak, fontosbak és gyakoribbak mindazoknál, miket ő élte napjaiban másokra árasztani képes vala. Nincs nagyobb bolondság, mint magát a teremtés középpontjának gondolni; s mindent, ami nem egyedül érette tétetett, megvetni. S ilyen az, ki csak személyes hálát vár, s az egészre áradó jót figyelembe nem veszi. Szerencse után jár a sokaság; s ezért a szerencse kedvencei megutálják azt, s benne az egész emberiséget. Ez is egyik bő forrása az embergyűlöletnek. Hidd el, a szerencse ragyogásai közt nehéz az emberiség való becsét érezni. Sok embert ezer meg ezer körülmény összeütközése szinte észrevehetlenül magasra tol; s ők azt hiszik, mintha felsőbb erők állanának szolgálatukra; s mintha a ragyogást bámuló vagy kegyelmet váró sokaság minden nagyra és nemesre alkalmatlan lenne. Nem tudják, hogy a körültök tolongó emberek lealacsonyulása egyedül az ő művek. Egy intésre készek lennének nagyot és nemest mívelni, éltöket szépért és jóért feláldozni, kik most porban másznak; mert tőlük úgy kívántatik. Az emberek legnagyobb része saját karaktert nem bír; de annál inkább bír hajlékonyságot bizonyos körülmények közt mástól és más által minden jót elfogadni. A szerencse fiainak tartozása nem az, hogy egykorúikat bizonyos gyengeségek miatt gyűlöljék; hanem őket fogékonyságaiknál fogva magasb erkölcsi állásra segítsék. Mit mondasz azokról, kik azért gyűlölik az emberi nemzetet, mert ők szerencsétlenek? Ki nem lehet szerencsétlen? Vagy ki az, ki éltében egyszer-akkor magát szerencsétlennek nem érzé? Magad vagy oka szerencsétlenségednek? Tűrd, amit okoztál. Sors hozta magával bajaidat? Mit tehet az emberiség róla, hogy így történt? Gonosz emberek miatt szenvedsz? De miért kell nehány gonosz miatt az egésznek gyűlöltetnie? Gondold meg: azalatt, míg téged gonosz emberek nyomorúságba süllyesztettek; másokat a jók nyomorúságból emeltek ki. Itt e falut vad kéz porrá égeté; ott egy másat jóltevő kezek porból újraépülni segítettek. Itt egy ember rabló által hal meg; amott egy nemes szívű önéltét veszélyeztetve ugrik hab közé, egy előtte ismeretlent megmentendő. Örömedben és keserveid közt szünetlen szeretettel viseltessél az emberiséghez, melynek kebeléből az erény magvai még soha ki nem száradtak. Szakaszról szakaszra jőnek idők, midőn nagy kiterjedésű rendbomlások állanak elő; s azt vélnéd, olyankor a gonoszság fékei mind széjjelszakítvák. Nézd keresztül az évkönyveket, s valld meg: ha az erénynek emberi erőt felülhaladni látszó jelenetei nem ilyenkor tűnnek-e fel legsűrűbben? Mennél fenyegetőbb állást vesz a rossz, annál szorosb kapcsolatba teszik a jók egymással magokat; s közöttök az emberiség annál tisztább világításban mutatkozik. Ezeket meggondolván, bizodalmadat az emberek iránt tisztán megőrizheted akkor is, ha az érdemet üldöztetve s a lelkes fáradozót céljától elüttetve látandod. Egyes történetekből egyetemi következményeket kihozni, tapasztalatlanság. Tekints az egészre; s lehetetlen meg nem vallanod, miképp a világ minden népei közt ezer jó látszik ugyan csírájában megfojtva, ezer küzdő pályája közepén elsüllyesztve stb.; mégis a míveltség nagyobb-nagyobb terjedését, az erkölcsök szelídülését, az ismeretek közönségesedését, múlt százakat jelenkorral egybehasonlítva, nagy tömegben szemléljük. Vesd öszve az időt, mikor Idomeneus* saját gyermekét megáldozni, gondatlan fogadása miatt, magát kénytelennek hívé vala; az időt, midőn a spártai nép Karthágó szövetségét csak úgy fogadá el, hogy ez templomait embervérrel többé ne fertőztesse; s ismét az időt, melyben a keresztyénség isteni alapítója ellenségeinket szeretni tanított. S nem látod-e e három lépcsőn keresztül az óriási emelkedést? Való, hogy az emberek az isteni tanító szavait közönségesen meg nem tartották; való, hogy időről időre borzasztó jelenetek gyakran tűnnek fel: és mégis odajutottunk, hol a rabszolgaság eltörlése, az ember becsének általános megismerése, s ezredek óta fennálló kasztok összeolvadása kivihetetlennek többé nem látszik; s ugyanazon emberfaj közt, mely valaha embert áldozott, gladiatorait egymást gyilkolni gyönyörködve nézte, a rabszolgává tett embert barmainál kevesbé kímélte, s több efféle. Ezek s az ilyenek jelei, miképpen a népek tanítói, gyakori veszélyeik mellett is, nem hiában szórták a magot. Gyökeret vert az, s az ismeretek temérdek masszájával egybeforrva, többé ki nem irtathatik. Fáradj a hazáért s ne tenmagadért; így nem leszen okod panaszkodni. Ki magáért fárad, gyakran csalatkozik; ki lelke erejét hazájának szenteli, annak tettei előbb-utóbb sikerrel koronáztatnak meg; s a siker felől az emberiség elismert haladása biztosít. Hírt és dicsőséget vadászni hiúság. A való nagyságnak éppen úgy következése a dicsőség: mint jámbor életnek a becsület; kereset nélkül jön mindegyik. Sokan a nagyember külsőjét mesterséggel teszik magokévá: mint kokett a szerelmesét; s azt hiszik, ez úton dicsőségre juthatnak. De ha van álnagyság, van áldicsőség is; s amannak kísérője csak ez lehet. Óvd magad, annak látszani, ami nem vagy. Törekedjél való nagyságra, ha magadban erőt érzesz; de színlett nagyságot mutogatni, gyalázatnak tartsd. E színlés a hazugság minden fajai közt legundokabb. Színlett nagyság mutogatója az oroszlánybőrbe öltözött szamárhoz hasonlít. Nagyság és szerencse: két egészen különböző dolog; s mégis a sokaság e kettőt rendszerént összetéveszti. Nagyságot szerencsétlenségben megismerni s tisztelni, ritkának adatott. Mindennapi mondás: ez az ember szerencsés, amaz szerencsétlen. Mit teszen a név: szerencse? Timoleon* nyert győzedelmek után templomot emelt a Szerencsének. Ő tehát e néven oly valamit értett, ami hatalmas lény gyanánt az emberi tetteket igazgatja; s azoknak kéje szerént kedvező, vagy kedvetlen kimenetelt osztogat. A régi közmondás ellenkezőt tanít: mindenki önszerencséjének kovácsa. Azaz, szerencse kívül az emberen nincs; semmi nem egyéb az, mint az emberi okosság s ügyesség által előhozott jó következés. Aki tehát okos, az szerencsés is, s aki szerencsétlen, az nem okosan vitte dolgait. Ez a mondás értelme; s így tartá ezt Richelieu*. Mindennapi példák bizonyítják, miképpen Richelieu-nek* s a közmondásnak igazok nincs. Sok oktalan kezdet koronáztatott meg szerencse által; sok okosan intézett terv semmivé lőn. A gazda híven megmívelé földeit; vetései szép reménnyel biztatják; s íme, felleg gyűl, s gabonáját aratás előtti napon jégeső veri el. Egy tékozló utolsó forintját lotteriába löki, s nehány nap múlva a sorshúzás ezrek birtokosává teszi. Mondhatod-e amaz elsőt saját balesete okának? – s e másik szerencséjét az ő okosságának tulajdoníthatod-e? Ember a történet urává magát nem teheti. Fontold meg jól, mit kezdesz; válaszd meg az eszközeket okosságod szerént; munkálj fáradatlanul; s ha mindent, amit erőd s körülményed enged, megtettél: nem vádolhatod magadat, bár a kimenetel óhajtásodnak meg nem felel is. Tenn erődre támaszkodjál; szerencsétől, ha mit nyújt, fogadd el, de ne várj semmit is. Az élet szebb ajándéka istennek, mintsem kockajáték gyanánt folytassuk. Nem csüggedő erőnek gyakran a sors maga is engedni látszik; azért a szerencse hatalmát ismerd meg ugyan, de általa sem kormányoztatni, sem elrettenteni magadat ne engedd. Emberi tudomány legfőbb célja maga az ember. Ez a pont, mely körül minden vizsgálataink, törekedéseink kisebb-nagyobb körben forognak. Ismerd magadat s magad által az embereket; ez ismeret nélkül tudományod holt tudomány. Tökéletes ismerettel embernek dicsekedni, esztelenség. Magunknak magunkról számot adni, már ez is felette nehéz, és hosszú figyelem s gyakorlat következése: másokról pedig ítéletet hozhatni, nemcsak felette nehéz, de felette bizonytalan. E planétáról, hol lakunk, hasonlítás s következtetés által szólunk a többihez: így saját természetünkből, melyet közelebbről vizsgálhatunk, hasonlítás s következtetés által szólhatunk másokról. S e módon nyert tudomány mennyi tévelygésnek adhat helyt! Mennél több s mélyebb ismerettel bírsz: annál inkább érzed az emberi tudomány bizonytalanságát. Ez érzés önhittségtől meg fog őrizni; de vigyáznod kell, nehogy ellenkezőleg kétségeskedés szellemét ébressze kebledben. Az élet jól megfontolt, de biztos lépéseket kíván; a kétségeskedés határos a félénkséggel. A hős jól tudja, miképpen a győzelem isten akaratától függ; s szorongó kebellel kezdi legelső ütközetét. Megnyerte azt; s bizodalom támadt benne önerejéhez, mely minden újólag nyerendő győzelemmel nevekedni fog, s új meg új szerencsét von maga után. Így történ az ismerettel is. Minden jól húzott következés biztosbá tesz. De ha biztosnak lenni jó: elbízottnak lenni még rosszabb, mint kéteskedőnek. Mert a biztosság okos vigyázattal jár; az elbízottság pedig oktalan vakmerőségre vetemedik; s magamagát buktatja meg. Az ember külsője és belsője közt természetes viszony van; s ha valakiről ítélni akarsz: mindkettőre figyelmezned kell. Embert egyedül külsőjéről ítélni meg: vendégfogadósi bölcsesség, melynek következményi aszerént változnak, amint felső ruhádat vagy hangodat változtatod. A belsőt ami illeti, arra csak a külsőn keresztül lehet pillantani; s azt vizsgáló szem elől rejtegetni nem nehéz. Mint idegen kézírást, úgy idegen lélekállapotot, idegen érzelmeket és karaktert utánazni, mindennapi jelenet. Színészi ügyesség az emberek közt nagyon közönséges; ezért velök időt tölteni mindég lehet; de általok megcsalatni is könnyű. Sok ember olyan, mint a kaméleon: tetszéseként válthat színt. Sok olyan, mint a vitorla: magában mozdulatlan áll; de minden támadó szélnek enged, s annak változásaként változtatja irányait, most éjszak, majd dél felé. Sok ember eszközzé tétetik; mert egyébre nem való. Sok eszközzé teszi magát, hogy saját célait érje el. Ez gonosz, amaz együgyű; s reájok támaszkodván, mindenikben kárt vallhatsz. Bízni az emberi rényben*, az erények legnemesbjei közé tartozik; de e bizodalmat leginkább az egészben helyheztesd; egyesekben számtalanszor fogsz megcsalatkozni. Az emberiség nagy tömegében az előre, a jobbra törekedés tisztábban vagy homályosabban mindég érezhető; egyesek pedig az egész szellemével, haladásával s boldogságával ellenkezők sűrűn találkoznak. Ezren hiszik, hogy magányos jólléteket az egész célainak feláldozásával alapíthatják meg; s ezek balul vezérlett önszeretet miatt hívtelenek az egészhez; nem tudván, vagy tudni nem akarván, hogy az egésznek, melynek részei vagyunk, ártani olyan, mint felgyújtani a várost, hol házat bírunk. Egyesekből áll az egész; s mégis azokból erre és viszont ebből azokra az ítélet bizonytalan. Mert minden egyes magában a másiktól különbözik; s ezer egyesek ezerféle különbségeik az egészben összevegyülvén, vegyület által egészen más alakba olvadnak. A lég különféle vegyületekben most széllé, majd vízzé, majd tűzzé alakul; s ez alakváltozás uralkodik az erkölcsi világban is. Nyílt szív s egyenes lélek egyesekben ritka tulajdonság; tettetés és rejtegetőzés pedig gyakori. A nagy tömegben lévő emberek közt, népben és sokaságban tettetés és rejtegetőzés természetesen nem foghat helyt. Ezért a sokasággal legalább minden jelen pillantatban tudhatod: mint állasz? – csak azt nem tudhatod: a jövő pillantatban mint fogsz állani? Jól megértsd: nemzet és sokaság egymástól különböznek. Amaz együvé állott egész, ez több egyesek most ilyen, majd olyan számban és alakban történt összecsoportozása. Amannak van állandó pályaköre, melyen a vele összeköttetésben levő nemzetek sorában lassabban vagy gyorsabban, de bizonyos egyetemi rendszerrel mozog; emennek kimért útai nincsenek. Amaz a Balaton, mely saját partjai közt százak óta van és tápláltatik; ez a hullámok, mik a Balatonon gyakorta látható ok nélkül támadnak, s ismét eltűnnek. Nemzet való szellemes körülményein épült természetes szükségei s törekedései, a sokaság hullámzó, zajos tolongása miatt, igen sokszor nem kivehetők. Mert a sokaság egyesektől s gyakran saját haszna ellen ingereltetik; s vagy vezetője célai után értetlenül megy, vagy vezető nélkül hagyatva vakon rohan. De nem ritkán látni fogod azt is, miképpen az említett zajos tolongás egyenesen az egész belsőjéből forr ki. E két egymással ellenkező jelenést biztosan megítélni gyakorlott szemet kíván. Egész nemzetnek is lehetnek és vagynak előítéletei, balszokásai, s más árnyékoldalai, miket felvilágosítani nem pillantat dolga. Gyűlölj minden rosszat; de a rosszak orvoslásában különséget tarts. Régiség által megszentelt vagy történetesen jó gyanánt elfogadott balság jó szívben is lehet; s általán fogva nemzet, mint nemzet nem is lehet rossz-szívű. Erőszak ritkán orvosol, mert nem világosít fel; példa és tapasztalás által figyelemre bírt emberek egymás után s észrevétlen térnek jobb útra. Idő a nagy mester! Ez egy generációt természet rende szerént eltemet, s a következőben eléri célját. Ki tud várni, az sokat tud; s nemcsak tud sokat, de tehet, s tenni fog sokat. A bölcs késő öregségében is elülteti a fát, noha hasznával maga nem élhet; de érti, miképpen az rendes időre megnő, s unokáját gyümölccsel enyhíti. Ő tudja, miért kell várni; s ki várás után sok jót nyert, az munkálni a jövő korért sem rest. Erős rendület viszi véghez nemegyszer, mit hosszú idők békésen nem hajthattak végre. Ez állítást a történetírás igazolni látszik. Azonban tekints mélyebben, s látni fogod a rendületet, vagy hosszú idő által előre készített végrehajtásnak lenni, vagy ha nem, akkor az előre nem készült s korán vagy kor ellen erőszakosan felkényszerített rengést cél nélkül pusztítani; s vagy az egyetemi szellem által nyomaiban semmivé tétetni, vagy ellenkező esetre következéseiben a késő maradék nyomorúságát is folyvást eszközleni. Égiháború és volkánkirohanás miért és mikor szükségesek? Isten tudja, kinek bölcsessége s ereje milliom világokat kormányoz. Ily égiháborúk s volkánkirohanások az erkölcsi világban a néptámadások; s ezek, mint amazok, a sors örök haladású törvényeiben írattak meg. Vigyázz, nehogy valaha szentségtelen kezekkel a történetek forgó kerekéhez nyúlj! Nagy Sándor és Etele, Mahomet és Nagy Károly császár, Julius* Caesar és Napoleon csak eszköz valának a sors kezében; kik más időben s más körülmények közt vagy tetteket előhozni nem tudtak, vagy előhozni akarván, mindjárt kezdetben elsüllyedtek volna. Sors választott embere a maga hivatását megérzi. De a választottak sokfélék. Egyik választva lőn, hogy elvettessék, mint a mag, jövő aratás reménye miatt elrothadandó; másik, hogy érett kalászként tűnjön fel, idejét töltve sarló alá jutandó. Így rothadásra szánt mag vala a két Gracchus;* így sarló alá jutott kalász Julius*. Kit a sors meghívott, annak tiszta látást is ád, a kellő utat s eszközt meglelni. Azonban a sors nem szólal meg; s annál kevésbé hív neveden, hogy célait munkáljad. Az egész láthatlan, de szakadatlan szövedékkel van egymásba fűzve; s minden szem a láncban saját helyét jól betölteni köteles. Légy távol a bohóságtól, mintha ember szabad kéj szerént intézhetné a társaság szerencséjét; de buzgólkodjál lehetőleg s pillantatonként haszonra fordítani erőd s értelmed. Így nevetséges önhittségtől ment leszesz; s ahelyett saját becsed szerény érzése fog kísérni. A sors a maga menetelét az emberiségben sem teszi oly láthatóvá, hogy azt minden szem olvashassa. Sokan tekintetet sem fordítanak reá; sokan azt hiszik, hogy nékiek figyelmezni sem szükséges, mivel az különben is a magáét megteszi; sokan olvasni akarják, de a betűk jelentését nem tudván, csak találgatnak, s idegennemű dolgokat tévelygőleg fejtegetnek ki; csak kevés szerezte meg magának a tehetséget, az örök folyamot a maga tisztaságában felvehetni. S ezen kevesek sem dicsekedhetnek, mintha tekinteteik minden időben egyformán élesek lennének. Az emberiség sorsnak enged; de nem mint rabszolga. Mindenkinek lehet szabad akaratra felemelkedni. Földből egyéb nem jöhet ki, mint amit a természet belé alkotott; de vizsgálat és munka a természeti anyagokból mennyi ezer meg ezer alakot állíthatnak elő, ilyképpen a természetben nem létezőket! Azért ne hidd, mintha ember születnék kész tehetséggel, mint atyja fejéből Pallas Athene*. Kebledben és fejedben ezerféle erő szendereg, mit felkölteni, s kifejteni és alakítani tenn dolgod. Ugyanazon személy teheti magát jóvá vagy gonosszá, bölccsé vagy esztelenné, indulat és körülmény rabjává vagy urává; s ez az, ami az emberben szabadakaratnak mondatik. Isten teremtett, s azt ember nem teheti; de a teremtés által letett anyagnak alakot adni, vagy azt alakról alakra változtatni magában és magán kívül: ez az emberiség hatalmi és szabadsági nagy köre. Időt kívánó, nagy tervet egész nemzet karakterén s hajlandóságain építni sikerrel lehet; sokaságon építeni vakmerőség, azt csak szempillantatnyi végrehajtásra lehet használni; egyes embereken egyetemi tervet alapítani tapasztalatlanság. Ezekkel csak segédképpen élhetsz, ha őket jól kiismerhetted, s annálfogva vagy tisztáknak találtad, kik bizodalmadat meg nem csalják, vagy gyengéknek, kiket tetszés szerént vezethetsz. Az elsőkkel sokra mehetsz; ez utolsók csak addig tiéid, míg csel vagy történet szerént más kézre nem jutnak. Vagynak emberek, mint az állóvíz, mely bizonyos határokban áll, de tesped, s haladásra nem való. Mások, mint a csendes folyam, mely akadálya nem lévén, szokott útját egyformán járja. Amazoknak hasznát nem vehetni; ezeken pedig próba nélkül nem építhetsz. Vess útjokba akadályt, vagy várd, míg mások vetni fognak; s ha ekkor az akadállyal meg nem küzdve másfelé folynak, csak gyengéiket használhatod; ha pedig megküzdenek, s küzdenek lankadatlan, fűzd őket kebeledhez. Ily küzdők egyesülete bölcsesség által vezetve a legszebb társaság. Saját karaktert ritka bír; állandót még ritkább. Sok karakter épül értelmi elveken, sok csupa vérmérsékleten vagy szenvedelmen. Elvet, mérsékletet s szenvedelmet változtatni oly dolog, mire ezer példánk van. Sok embert ismertem, kik bizonyos időben ilyen vagy amolyan lélekszínt viseltek; s később egészen másat vettek fel. Nem mintha tettetők lettek volna; hanem mivel karakteri alapjaik változván, magoknak is kellett változniok. Sok emberben ismét a karakter helyét dac pótolja ki; s ezek makacsok, míg ellenkezőjök van; nem lévén pedig, könnyen elhajolnak. Ilyenek gyakran lesznek mások játékává. Jól mondja a közmondás: elválasztja hét tél, hét nyár! – de gyakran sokkal hosszabb időn túl is az ember változik. S csudáljuk-e? Kor, körülmény, jó vagy balszerencse, egészség és betegség s több effélék, a legerősb természetet is vagy hirtelen erőszakkal, vagy tartós befolyással elváltoztatják. Mindannyi ok, vigyázni! Mert ha az ember szíve gonoszsága nélkül is ily változékony; mennyire nem változékony még azon alak, melyet tettetőleg veszen magára! Fájdalommal emlékezem sokra, kik tettetve vagy nem tettetve ily változékonysággal forogtak mellettem. Ily fájdalmat tapasztalni fogsz te is; de óvd magad, hogy általa el ne kedvetlenedjél, s lángod a közremunkálás iránt ne aludjék ki. Felebb is mondám: tekints egészre! Egy darab göröngy e földön, bármily színetlen legyen az; de amiatt e szép csillag, társai körében, nem kevesbé szép színnel ragyog. S e hasonlatot tedd által az emberiségre; s ne nézd, mit tettek egyes tagok? De szemléld: mivé lőn e nagy nemzetség, mely kezdetben állati hangnál s ösztönnél egyebet nem ismert? Szerencsétlen volna, ki foltokat látván a napban, annak fényességét nem ismerné meg. Közdolgokbeli tapasztalást közdolgokban élés szerez, s emberismeretet társalkodás, s nem annyira társalkodás, mint együtt munkálás emberekkel. Közre élj: ezt mondám előbb is; de a magányosságot becsülni s használni tanuld. Sok ismeret, sok érzés csak úgy ver gyökeret szívünkben, ha azt egyedül lévén, hosszú háborítatlan gondolkozás által tettük magunkévá. Az élet és munkazajban érzelem érzelemre, gondolat gondolatra tolul; most jön, majd röpül; csak a magányosságban van időnk s nyugalmunk minden egyes érzést, minden egyes gondolatot feltartóztatni, s a többiek sorához állandólag fűzni. Mindig magányban ülő csak magát hallja, és sem ellenmondást tűrni nem tanul, sem a tárgy mások által így vagy amúgy nézett oldalait nem ismeri. A zajban élőnek önszívét és lelkét mélyen vizsgálni ideje nem marad; s így gyakorlat által ugyan készséget nyerhet, tettlegi, egyes ismereteket szerezhet: de talentumát rendszeres haladásban kifejtenie, s ismereteit egészítenie nem foghatja. Kettőt köss együvé, s méltasd a költő mondását: Csendes magányban fejlik a talentom, Világi zaj közt állandó karakter.
Eszerént élted fő törvénye legyen: magányban tökéletesülni, s a köztársaságban magányos készületedet szünetlen haszonra fordítni. Hazád szolgálni, s hazád dolgait kormányozni: e kettő nemcsak megfér, de összeköttetésben is van egymással. Kit saját keresménye nem táplálhat, az a társaság terhére él. Ki gazdagságot igazságos úton gyűjt, az a közös hazának gyűjt kincset; jól bíró lakosokban áll az ország gazdagsága. Ki háznépet táplál, az a haza gyermekeinek egy részét táplálja; ki háznépet a rény* elveiben tart, az a közös hazának tart hív polgárokat. Férj és atya: tiszteletre méltó két nevezet. Ki gyermeket nevel, az a hon iránt szent kötelességet teljesít. Neki adatik a jutalom: közönségért tett szolgálatok után, szeretett hölgy és szülöttek karjain önérzéssel pihenni. Társalkodás: az emberi természettel együvé forrva van; ki anélkül él, az a természethez hívtelen. Különség van: közdolgok folytatásában másokkal együtt lenni; vagy azokon kívül másokat fogadni és felkeresni. Közdolgokban szoros igazságot szólani s tenni, bár ezren vegyék is kedvetlenül, el nem engedhető kötelesség. Társasági körben kedvetlenséget távoztatni, emberség. De emberség és hízelkedés vagy csapodárság, nem egyforma jelentésűek. Hízelkedni mindenütt alacsonyság. Közdolgokban hallgatni, hol káros vélemény vagy tett nyilatkozik, hű polgárnak nem szabad; társasági körben inkább hallgatni, mint haragot gerjeszteni, illendőség. De itt és ott csak egyenes, nyílt lélek, csak jóakarat és résztvevő kebel teszik az okos ember való becsét. És számláld ide a türelmet is. Idegen véleményt tűrni kevés tud; pedig ki tűrni nem tud, hogyan kívánhat tűretni? Csak a gonoszt ne tűrd, egyébként az ellenkező véleményt, hol kell, ostromold, de azt, vagy érette birtokosát gyűlölnöd, igazságtalanság. Mert nem megtörténhetik-e, hogy két ellenkező közt igazad neked nincs? S feltéve, hogy igazad van, mit vét az, ki gonoszság nélkül, meggyőződés után ilyen vagy olyan véleményt lát valónak? Tűretlenség a lehető megegyezést előre kizárja. Mit is okozhatna jót oly indulat, mely önhittségből s kevély szeretetlenségből származik? Keressed a valót! Ez intés vizsgálatra int, s vizsgálat szelleme tisztelettel járul minden véleményhez, mely gonoszság bélyegét magán nem hordja. Ki valót keres, annak lehetséges önhibáját elismerni, s mástól tanulni. Emberek közt ritka kincs, de a kincsek közt nem utolsó. Fogadd el a jót mástól, de vizsgálva; s ten meggyőződésedet könnyen ne változtasd. Változékonyság és fejeskedés egyformán nagy hibák. Rényt csak úgy bírhatsz, ha azt saját szívedből fejtetted ki; azt mástól általvenni s divatköntösként magadra venni nem lehet. Meleg kebellel tégy mindent, amihez fogsz, s meleg kebellel szólj mindent, amit beszélesz; így beszéded és tetteid saját színt és erőt és kellemet nyernek. Idegen példa csak ily embernek használ; ilyen a más rényeit* nem utánozza, de mással hasonló rényt* követ el, önszíve mozdultából. Tedd hozzá: ilyen ember a mástól tanult ismereteket úgy plántálja által magába, hogy azok ott gazdag életre virulnak fel. Hidegség emberben, mint egész természetben, minden tenyészet gyilkosa. Ki nem tett mindent, mit tennie kellett s lehetett vala, az boldog nem leszen. Ki pedig emberi s polgári kötelességeit híven teljesíté, az önérzésében boldog lehet; de leszen-e valósággal? – azaz, leszen-e általánosan? – más, kérdés. Boldogság nem pillantatnyi gyönyör érzelme. Pillantatnyi gyönyört érezhet a hiában élő, a gonosz is; de a boldogságra önérzésből eredt léleknyugalom kívántatik; s ez csak annak lehet sajáta, ki a természet nagy és szent intéseit érteni tudta, s célirányosan követte. A természet egyetemi törvénye: az egésznek fenntartása, kifejlése és haladása az érelem* végpontjáig; s mindezt halandó szem csak egyes jelenetekben láthatja s kísérheti. E törvény az, minek valamint a világ minden más egyenkénti részei, úgy az ember is alárendeltetett, hogy annak betöltésére kény és fájdalom után együtt munkáljon; azért bár boldog lenni mindenki szeretne, mindenki törekszik: mégse hidd, mintha Isten az emberi élet céljává e törekvést rendelte volna. Természethez, emberiséghez hű kebelnek kísérője lehet boldogság, mint magas erénynek a dicsőség: de kitűzött cél gyanánt tekinteni azt, csalatkozás. Fásult szív boldogságot nem érezhet, nemtelen szív nem bírhat: a nemes keblű érezheti s bírhatja azt, de sokszor díjul mondhatlan gyötrelmet nyer. Jele, hogy a célt nem hibázó természet, más célokat tett ki számunkra. Mi a boldogság? Az emberek száz meg százfélét hittek annak lenni; s mindaz nem egyéb eszköznél, miáltal azt elérhetni reméllék vala, s elérni mégsem tudhaták. Mind azért, mert törekvésök célát az eszközzel összetéveszték; mind azért, mert oly valamit tettek céllá, ami csak más, való cél után küzdés következéseként tűnhet fel. Boldogság fájdalommal s keserűséggel együtt meg nem állhat. Mondhatod-e, hogy ember általánosan boldog lehet? Embernek időről időre lehetnek örömei; de azok vagy hirtelen enyészve keservekkel váltatnak fel, vagy hosszasban maradva unalomba mennek által. Érzékeny szívnek több fájdalom jut, mintsem általános boldogságra számot tarthasson: érzéketlen sem jót, sem rosszat nem érezhet. A megadás nyugalma csendes érzemény; de szenvedés következése, s annak emlékezetét le nem vetkezheti. Megkeményedés a fájdalom iránt, az öröm útát is bezárja; s érzéketlenséggé vál. Higgy nekem, e szó: boldogság, egyike a legbizonytalanabb s legszűkebb értelmű kifejezéseknek; s ki boldogságot vadász, árnyékot vadász. Teljesített kötelesség s nemes törekvések önérzése küzdés s bánat közt is nyugalmot tenyészt; s ha e nyugalommal, boldogság cím alatt, megelégszel: annak megnyerése szép, jó s erős léleknek keresés nélkül, csupán tettei következésében bizonyos. Minden egyes ember, még a legnagyobb is, parányi része az egésznek; s minden rész az egészért lévén alkotva: azért kell munkálnia is. Ki saját jóllétét egyetlenegy fő cél gyanánt űzi, nevetségessé teszi magát minden gondolkozó fej előtt. Az emberiség, mint az óceán, melynek ezredekig, miriádokig tartó élet rendelteték: egy ember, mint egy buborék, mely támad, ide s tova hányatik, s pillantat múlva széjjelpattan, a megmérhetlen tömegben eltűnendő. Ez ellentételben vigasztaló gondolat fekszik. Mert saját kicsiny voltunk érzete az egész nagyságára vetett tekintet által magasztaltatik fel; s egyszersmind a kétségbeesés keserítő gyötrelmeit szenvedések közepette is elkerülhetjük. Ugyanis, bár minden küzdéseink mellett magunk számára jobb napokat nem vívhatánk ki: de tisztán érezve, hogy emberi rendeltetésünk fő céla nem is ez vala, nem nézünk átokkal vissza a pályára, mely ha nekünk töviset hozott is, nemünknek most vagy jövendőben virágot és gyümölcset teremhet. Most pedig, szeretett gyermek, isten veled! Most még a gyermekkor bájos álmai kebeledhez gondot férni nem engednek; de eljön egyszer az idő, s a tapasztalás égető nappala téged is felébreszt. Ha majd e felébredés kínos óráiban e lapokat előveended, jusson emlékezetedbe: miképpen a felébredés kínos órájának gyötrelmeit én is teljes mértékben szenvedtem; azonban szerelmemet az emberiség s bizodalmomat az örök sors iránt híven megőrizni törekvém; s hidd el nekem, ki e kettőt bírja, az füstbe ment remények után sem fog vigasztalás nélkül maradni.
|
LAST_UPDATED2 |