1962: a magyar futball legimpulzívabb éve

Sopánkodni persze már akkor is divat volt. Lapozgatva az 1962-es sportújságokat, szinte nem találunk olyan lapszámot, amelyben legalább egy kicsit ne élcelődnének a korabeli újságírók és karikaturisták a „hanyatló” magyar futballon, a Képes Sport például egyenesen felteszi a körkérdést neves szakembereknek, hogy „Jó, közepes vagy rossz a magyar futball?”, és bizony, nem érkezik egyértelmű válasz.

Holott a magyar bajnokság erősebb, mint valaha volt, és valaha lesz. Olyan év ez, amikor szinte marginális futballeseménynek számít, hogy a Tatabánya simán veri nemzetközi kupameccsen az Ajaxot, a Fradi pedig 6:0-val semmisíti meg VVK-meccsen a Sampdoriát! Ehelyett a lapok szinte számon kérik az MTK-t, hogyan eshetett ki az UEFA-kupa (és az Európa-liga) elődje, a Vásárvárosok Kupájának elődöntőjében olyan ismeretlen csapattól, mint a spanyol Valencia, pedig a Valencia meg sem áll a kupagyőzelemig, és a következő évben is megvédi címét…

A magyar bajnokság tele van óriási játékosegyéniségekkel, ennyi sztár egy időben sosem forgolódott magyar pályákon, a FourFourTwo által 2010-ben összeállított, minden idők 50 legjobb magyar játékosa közül 16-an is itthon futballoztak ebben az esztendőben, nem beszélve azokról (Puskás, Kocsis, Kubala, Czibor), akik külföldi szupercsapatok sztárjai voltak. De itt volt még az Aranycsapat két utolsó bástyája, a Tatabányán védő Grosics Gyula, valamint a Honvédot erősítő Bozsik József, a Ferencvárosban már játszott a későbbi „Császár”, Albert Flórián, továbbá Varga Zoltán, Fenyvesi Máté, Mátrai Sándor, Novák Dezső, Dalnoki Jenő, az Újpesti Dózsában a fiatal Bene Ferenc, Göröcs János, Solymosi Ernő, Dunai II Antal, Várhidi Pál, a Vasasban Mészöly Kálmán, Farkas János, Mathesz Imre, Machos Ferenc, Berendi Pál, a Honvédban Bozsik mellett Tichy Lajos, Kotász Antal, Komora Imre, az MTK-ban Sándor Károly, Sipos Ferenc vagy Kovács Ferenc.
A bajnokság színvonalas és roppant izgalmas. Az 1961–62-es idény a Vasas, a Dózsa, a Fradi és a Tatabánya versenyfutásáról szólt, a hajrára aztán az Illovszky Rudolf irányította Vasas és a Kalocsay Géza edzette Dózsa tett szert előnyre. Két fordulóval a vége előtt még Benéék vezettek 35 ponttal a 34 pontos Vasas előtt, de az utolsó előtti fordulóban, az április 8-i, tulajdonképpeni bajnoki döntőben a Vasas a Népstadionban csapott össze lila-fehér riválisával, és nyert 2:1-re, aztán már nem is engedte ki a kezéből a bajnoki aranyat, a záró fordulóban az Ózdot 4:0-ra legyőzve megvédte elsőségét. A bajnokság legjobb játékosának a Vasas mindössze 20 éves védőjét, Mészöly Kálmánt választották, a gólkirály pedig 29 találattal a honvédos Tichy Lajos lett, aki immár harmadszor hódította el ezt a címet, amit aztán később még kétszer megszerzett. Az egyetlen hiányérzetünk a honi futball kapcsán az lehet, hogy Magyar (Népköztársasági) Kupa nem volt, 1958 után legközelebb csak 1964-ben írták ki a sorozatot.

Amszterdami magyar est

Volt viszont ebben az évben nemzetközi kupadöntő, amelyben magyarok játszották a főszerepet. A Bajnokcsapatok Európa-kupájának május 2-i, amszterdami fináléjában a Guttmann Béla mester által irányított címvédő, a portugál Benfica csapott össze a Puskás Ferencet a soraiban tudó Real Madriddal, amely újra a trónra áhítozott, miután a BEK első öt kiírását zsinórban megnyerte 1956 és 1960 között, de 1961-ben megszakította sorozatát a portugál bajnok. Személyes revánsra is alkalmat adott az amszterdami nagy meccs: a zseniális edző éppen amiatt hagyta el a Kispest kispadját 1948-ban, hogy összekülönbözött Puskással, amikor egy Győr elleni bajnokin le akarta cserélni a durván szabálytalankodó Patyi Mihályt, de Öcsi ráparancsolt Patyira, hogy maradjon a helyén, aki a csapatkapitánynak kevésbé mert ellentmondani, mint edzőjének.
Az 5:3-as Benfica-sikerrel végződő meccs nem csupán számunkra maradt emlékezetes a magyar párharc miatt, de minden idők egyik legnagyobb BEK-döntőjeként tartja számon a világ, sokak szerint a 2005-ös Liverpool–Milan (3–3) összecsapásig nem is volt ehhez fogható döntő (a szintén legendás, 1960-as Real Madrid–Eintracht Frankfurt 7:3-as meccs hamar egyoldalúvá vált, bár ezt aligha róhatjuk fel a négygólos Puskásnak és a háromig jutó Di Stéfanónak). Ha négyet nem is, hármat ezen a BEK-döntőn is bevágott Puskás (mindhármat már az első félidőben!), bár ezúttal ez kevésnek bizonyult, a dicsőséget ezúttal elhalászta előle egy 20 éves mozambiki fiú, Guttmann felfedezettje, bizonyos Eusébio, aki ugyan „csak” két gólt szerzett, de 3:3 után az utolsó kettőt.

Puskás a 17. percben Di Stéfano indítása után szerzett vezetést a szokatlan módon kékben játszó madridiaknak a váratlanul hideg estén, hat perc múlva duplázta meg az előnyt egy 28 méteres ballábas bombával, és bár José Águas és Cavém góljaival a 34. percben már 2:2 volt az állás, Öcsi újabb, 15 méterről lőtt góljával a Real mehetett előnnyel a szünetre. Sokáig úgy tűnt, hogy a meccset Puskás dönti el, de aztán Guttmann Béla nyerte meg. Nincs tudósítás, amely ne emelné ki: azzal fordult meg a meccs, hogy a szünetben Guttmann zseniálisat húzott, ráállította Cavémet Di Stéfanóra, akinek többé nem értek célba a passzai, és ezzel kihúzta a Real méregfogát. Összezavarodott a Real, az 51. percben Puskás labdavesztése nyomán egyenlített Coluna, a 65. és 68. percben szerzett két Eusébio-találattal pedig ismét a Benficáé lett a BEK-trófea.

Azt hihetnénk, hogy a címvédés után Lisszabon­ban szobrot emeltek a magyar edzőfejedelemnek (akit 2007-ben a Times minden idők nyolcadik legjobb trénerének választott!), ám nem így történt: Guttmann újra csapata legjobbjával, a sikerektől „elszállt” Eusébióval különbözött össze, és miután a klubvezetők azifjú sztár pártját fogták, Guttmann vette a kalapját, már a bajnokságot is Fernando Caiadóval fejezték be a lisszaboni „Sasok”. Búcsúzóul még a legenda szerint elátkozta a Benficát, hogy soha többé ne nyerjen BEK-et a csapat, és az átok élénken él a mai szurkolókban is, nem is nyert azóta a Benfica…

Violák csatája a KEK-döntőért
A Kupagyőztesek Európa-kupájának elődöntőjében 1962 tavaszán összeakadt egymással a címvédő olasz Fiorentina, amelynek Firenze-szerte imádott edzője az Aranycsapat nem sokkal azelőtt visszavonult középcsatára, Hidegkuti Nándor volt, és a magyar lila-fehér csapat, az Újpesti Dózsa.
Az 1959-ben az aktív futballal felhagyó Hidegkuti egy évig az MTK-nál belekóstolt az edzősködésbe, és 1960-ban a Fiorentina kérte fel trénernek. Nem bánta meg, hogy vállalta a kihívást, túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a firenzei drukkerek megőrültek a magyar edzőért, aki első idényében nyomban Olasz Kupát és KEK-et nyert az együttessel, teljesen felvillanyozta a Fiorentinát, amelyből Európa-szerte rajongott csapatot csinált. Az 1961–62-es idényben az elődöntőig vezető úton nem tudta megállítani a firenzei lilákat sem az osztrák Rapid Wien (3:1 és 6:2), sem a csehszlovák kupagyőztes Dynamo Zilina (2:3 és 2:0). A Dózsa ebben a kiírásban előbb a máltai Floriana La Vallettát intézte el (összesítésben 15:4, a két találkozón Solymosi öt, Göröcs és Kuharszki négy-négy gólt jegyzett), majd nem tudta útját állni az Ajax sem, az amszterdami 2:1-es vereség után idehaza 3:1-re győztek az újpestiek, Bene szerezte az első gólt, majd bevágott kettőt Göröcs is. A negyeddöntőben a skót Dunfermline Athletic volt az áldozat, kettős győzelemmel jutott tovább a Dózsa, ezúttal Bene volt a spíler, két meccsen szerzett három góljával.

Az elődöntőhöz aztán már igazából nem volt sok szava a magyar csapatnak Hidegkuti Fiorentiná­ja ellen, kettős győzelemmel mentek döntőbe az olaszok, gólt sem kaptak. Firenzében 2:0 lett Kurt Hamrin duplájával, idehaza Can Bartu szerezte a meccs egyetlen gólját. Az újabb nemzetközi magyar–magyar párbajból is az edző jött ki tehát győztesen a játékosokkal szemben. A döntőben aztán már nem tudta megvédeni a címet a Hidegkuti-csapat, az Atlético Madrid kerekedett felül újrajátszott mérkőzésen (1:1 után 3:0), de szemrehányást senki sem tett Olaszországban a magyar trénernek, az idény végén a Mantová­hoz távozó edző (a magyar állami sporthivatalnokok nem engedték szerződést hosszabbítani) a klubtörténet legszebb nemzetközi sikereivel ajándékozta meg a Viola híveit. Idehaza az Újpest kiesése miatti fájdalmat pedig tompította a tudat, hogy az Aranycsapat sztárja tett keresztbe a mieinknek, és noha akkor sokan csalódottak voltak, ma már tudjuk, hogy a Dózsa sem jutott minden évben egy nemzetközi kupa legjobb négy csapata közé. Az pedig csaknem egyedülálló tett, hogy a nyolcgólos Göröcs János személyében magyar gólkirálya lett a KEK-nek, ezt csupán egy honfitársunk, Lipcsei Péter tudta megismételni az FTC játékosaként az 1991–92-es idényben, igaz, neki hat gól is elegendő volt a gólkirálysághoz.

Villogó kék fény az európai sztrádán
Az MTK gondoskodott róla, hogy 1962 tavaszán a harmadik számú európai kupasorozat elődöntője se legyen híján magyar érdekeltségnek. Az idényt még Szűcs Gyulával a kispadon kezdő kék-fehérek 1961 őszén a Vásárvárosok Kupájának első fordulójában demoralizáló fölénnyel intézték el a francia Strasbourgot, 13:3 lett összesítésben, idehaza 10:2-re győzött az MTK (Ugyanezen az estén az Újpest – kettős meccs volt a Népstadionban – szintén 10:2-re verte a Florianát a KEK-ben. Micsoda este: három óra alatt 20 magyar gól!) Az oda-visszavágó során Sándor Károly, Szimcsák István és Kuti István is három-három góllal élharcosa volt a csapatnak. A második körben Lipcse válogatottja várt az MTK-ra, és a Hungária körúton megszerzett 3:0-s előny kissé elbizakodottá tette a Szűcs-csapatot, a lipcsei visszavágón a hazaiak nyertek szintén 3:0-ra, pótmeccsre kényszerítve így az MTK-t, amely a harmadik csörténél már jobban figyelt, és a Pozsony­ban vívott meccsen Sándor és Bödör László góljával 2:0-ra győzött.

Következhetett az újvidéki válogatott elleni negyeddöntő, immár 1962 tavaszán, és a riválist nem volt ajánlatos félvállról venni, elvégre az előző körben az egy év múlva BEK-győztes AC Milant búcsúztatta. Az MTK azonban magabiztosan vette az akadályt, már idegenben 4:1-re győzött Bödör, Kuti és Vasas Mihály két góljával, a 2:1-re megnyert visszavágón pedig Molnár János és Bödör talált be.
Megállíthatatlannak tűnt az Európán átszáguldó kék-fehér alakulat, a közvélemény és a szakma is alulértékelte a négy között a spanyol ellenfél, a Valencia erejét, és sohasem tudhatjuk meg, mire jutott volna Szűcs Gyulával a csapat, mindenesetre a Valencia elleni meccs előtti edzőváltás, Kovács Imre érkezése sem volt túl jól időzítve, így nagy különbségű vereség lett a kaland vége. Az első meccsen Valenciában 3:0-ra nyertek a spanyolok, a visszavágón a Nép­stadionban pedig nagyon kellemetlen 3:7 lett a végeredmény. A négy közé vezető sikereket azonban nem lehet feledni, és persze – mondani sem kell – nem maradtunk magyar résztvevő nélkül a VVK-döntőben sem: a Valencia a fináléban a Kubala László által irányított Barcelonát győzte le (a Luis Casanova Stadionban 6:2, a Nou Campban 1:1 lett az eredmény), a katalánok mindhárom gólját – ki más – Kocsis Sándor szerezte. Egyetlen szívfájdalmunk, hogy a „disszidensek” – Puskás, Kocsis, Kubala – sikereiről a magyar sajtó kénytelen volt mélyen hallgatni. Ez okozta 1962-ben a magyar futballrajongók egyetlen bánatát, no meg az, hogy a távoli Portó­ban elhunyt a magyar futball valaha volt egyik legfényesebb csillaga, Orth György.

Angyalföld, Közép-Európa futballfővárosa
A Közép-Európai Kupa hallatán a mai fiatalok már csak legyintenek, noha a két háború között és a második világháború után egy ideig a legjelentősebb nemzetközi kupasorozat volt az először 1927-ben kiírt, a BEK elődjének is tekintett, olasz, jugoszláv, csehszlovák, osztrák és magyar (olykor román vagy svájci) klubcsapatok részvételével megrendezett, nívós sorozat, amely a BEK, a KEK és a VVK életre hívásával ugyan a ’60-as évekre veszített fényéből, de még mindig százezres nézősereget vonzott meccsenként.

Magyarországot az 1962-es kiírásban a Ferenc­város, a Honvéd, az MTK és a Vasas képviselte a 16 csapatos mezőnyben, és a Vasas kupagyőzelme akkor is nagy szó, ha tudjuk, a vb-re készülő játékosok nem vettek részt, hiszen a
Vasasnak is több neves futballistájáról kellett lemondania emiatt. Ebben az évben a négy négyes csoport mindegyikében egy-egy olasz, jugoszláv, csehszlovák és magyar csapat kapott helyet, mindenki játszott mindenkivel otthon és idegenben, és a csoportelsők jutottak a négy közé. A Fradi és a Honvéd csoportutolsó lett, az MTK második, a Vasas viszont mindenkit maga mögé utasított, így a Fiorentinát (Ma­chos Budapesten mesterhármast szerzett Hidegkutiék ellen), a Vojvodinát és a Spartak Trnavát is a D-csoportban, így az elődöntőbe jutott, ahol az Atalantával csapott össze. Bergamóban 1:0-ra kikapott Illovszky Rudolf együttese, de Angyalföldön 3:1-es Vasas-siker született. A fináléban aztán újabb olasz csapat, a kor egyik Serie A-óriása, a Bologna várt a Vasasra, de az olaszok az első meccs után lehajtott fejjel térhettek haza Bolognába, mert a párharc már Buda­pesten eldőlt, a csurig megtelt Népstadionban az eredményjelző kezelője négyszer írhatta ki Bundzsák Dezső nevét, a végeredmény pedig 5:1 lett, így a visszavágón Bolognában a 2:1-es vereség is belefért, története során harmadszor nyerte el a Vasas a KK-trófeát.

Csillényi klasszis Chilében
A válogatott játékosok gondolatai persze ekkor már Chilében jártak, a világbajnokság helyszínén. Az 1961 karácsonya előtti napokban azonban nemcsak gondolatban, ténylegesen is ott járt a válogatott, a tökéletes felkészülés érde­kében, és idejében jött is egy pofon, ami fontos változásokat idézett elő. Baróti Lajos csapata súlyos, 5:1-es vereséget szenvedett a vb-házigazda Chilétől, ami után az uruguayi Nacional újság azt írta: „Se paprika, se csárdás, csak végtelen nagy puszta – ez jellemzi az új magyar válogatottat”. A szövetségi kapitány – akiről a szatirikus Ludas Matyi olyan karikatúrát közölt, hogy egy busz előtt áll, és a bérletüket felmutató játékosokat engedi fel a Magyarországot jelképező buszra, arra utalva ezzel, hogy nála bérelt helyek vannak a válogatottban – nyomban lépett. Sipos „Tüdőt” kivette a védelem tengelyéből, és a fiatal Mészölyt állította a helyére, Siposnak pedig átadta a hátravont fedezet szerepkörét. Rákosit hátrahúzta Solymosi mellé, ők ketten alkották a csapat motorját, elöl pedig Farkas Jancsinak szavazott bizalmat. Néhány nap múlva az újabb Chile elleni meccsen már sokkal stabilabb volt a csapat (0:0 lett az eredmény), és a hét és fél éve a vb-elődöntőben elszenvedett vereség miatt revánsra vágyó Uruguayt is sikerült megfékezni (1:1).

Gond azért volt bőven, Bozsik például a chilei út következtetéseit levonva visszalépett a válogatottságtól (1962 áprilisában Budapesten éppen az uruk ellen játszhatta 100. – a nyilvántartásban ma már egy jóváírás után 101.-re módosított – válogatott meccsét), elöl pedig nem lehetett nem felfigyelni az Albert–Tichy ellentétre, ami a gólkirályságért folyó természetes vetélkedésből ment el rossz irányba. Mindezek ellenére Vicente Feola, a brazilokkal 1958-ban vb-győztes kapitány a torna előtt kijelentette: az ő szemé­ben Magyarország a vb favoritja.

Pedig a csoport kutyaerős volt Argentínával, Angliával és Bulgáriával; az utóbbi két együttestől azért is tartott Baróti, mert ez volt a két leginkább fizikális jellegű, a testi párharcot erőltető európai együttes, az ilyen ellenfeleket sohasem kedvelték a magyarok. A torna mégis úgy indult számunkra, hogy szép lassan kezdtük elhinni: ennek a Feolának tényleg van szeme a futballhoz. Az első meccsen Rancaguában 2:1-re legyőztük Angliát, pedig zuhogott az eső, csúszott a talaj, mindenki azt mondta, ez az angoloknak kedvez. Tichy 20 méteres bombával szerzett vezetést az első negyedóra végén, aztán büntetőből egyenlítettek az angolok, de a végső szó Alberté volt. A 75. percben lőtt találata a magyar futballtörténelem egyik legemlékezetesebb, legelegánsabb, legszemfülesebb gólja. Ő maga így emlékezett vissza rá: „Tizenöt évet öregedtem néhány másodperc alatt. A vb-mérkőzésen elindultam 1:1-nél, egy csel… Csikar rám szólt: passz! Még egy csel… Hallom: passz! Elvittem Springett kapus mellett is a labdát, de kisodródtam… Passz! Majd – miközben a gólvonalon álló Wilson kimozdult Sándor felé – begurítottam a rövidbe. Csikar utóbb azt mondta, ha nem lövöm be, megöl…”

A nagy diadal után megnőtt a játékosok önbizalma, a bolgárok elleni meccs előtt Mészöly fogadást is ajánlott, hogy fél tucat gólt lőnek. Nem tudni, mennyit nyert a fogadáson, de telibe találta! A 12. percben már 4:0 (!) volt Albert két, Tichy és Solymosi egy-egy góljával, aztán Albert mesterhármassá kerekítette ki aznapi látványos produkcióját, és Tichy is duplázni tudott. A továbbjutás biztossá vált, a 6:1-es győzelem azonban még nem jelentett csoportelsőséget, és számolni kellett azzal, hogy a második helyezett szinte biztosan a címvédő brazilok karjába táncol. Baróti kapitány az argentinok ellen mégis kockáztatott, pihentette a negyeddöntőre Albertet, Sándort és Fenyvesit. De ahogy az ilyenkor lenni szokott, Göröcs sérült meg a 17. percben, csere akkor még nem volt, így végigbotorkálta a meccset, és a vb hátralévő részére használhatatlanná vált az Újpest klasszisa. A kiharcolt 0:0 a csoportelsőséget jelentette, elkerültük a brazilokat, és
Rengóban, a csapatnak szállást adó városban a helyi lakosok megtalálták új kedvenceiket: a tenyerükön hordták a válogatottat, még gyűjtést is szerveztek, és tűzifát hoztak, mert az ottani télben a futballisták fagyoskodtak a fűtetlen szállodában. Idehaza is igazi vb-lázban égett az ország, egyrészt mert egzotikus izgalmat adott, hogy ez volt az első világbajnokság magyar részvétellel, amelyen egy távoli kontinensről, a Kordillerák tövéből érkező híreket várták kiéhezve a futballrajongók, másrészt az első vb, aminek meccseiről, noha néhány napos késéssel, a televízió is mutatott be felvételeket (azt bezzeg nem hangoztatta, hogy még egy magyar, Puskás Ferenc is ott van a vb-n, igaz, a spanyol válogatottban…)
A csehszlovákok elleni rancaguai negyeddöntőben azonban véget ért az álom. A 13. percben Grosics késve jött ki Scherer elé (többen a védelemből leálltak, azt hitték, les van, Grosics pedig máig biztos benne, hogy az is volt), megszerezték a vezetést a csehszlovákok, és aztán ráültek az eredményre, meg is tartották az 1:0-t. Hiába támadtuk végig a mérkőzést, hiába volt rengeteg helyzetünk, Schrojf kapus élete formájában védett, amikor pedig már ő is verve volt, a szovjet játékvezető, Latisev mentette meg a csehszlovákokat. Tichy lövése a lécről a gólvonal mögé pattant, de Latisevnek még nem volt gólbírója, így nem láthatta, hogy gólt kellett volna ítélnie… De magunknak is tehettünk szemrehányást: egy alkalommal a labda már túljutott Schrojfon, Fenyvesi és Sándor előtt már csak az üres kapu volt, de ahelyett, hogy egyikük belőtte volna, véletlenül egymásnak futottak, és elestek.

Fájdalmas volt a búcsú, nehéz volt megemészteni, hogy immár sorozatban a harmadik vb-n estünk ki kapusbaki miatt, és az is roppant bosszantó volt, hogy a négy között a jugoszlávokkal játszottunk volna, akiktől harminc éve nem kaptunk ki. De azért volt vigasz is. A bennünket búcsúztató Csehszlovákia egészen a döntőig menetelt, és csak Brazília előtt hajtott fejet, ez növelte az önbecsülésünket, hiszen mindenki láthatta, hogy a vb-ezüstérmest lefociztuk a pályáról, és a hivatalosan ötödik helyünk sem hangzott rosszul, ráadásul egyéni sikerben is részünk volt, négy góljával Albert társgólkirály lett.
A játékosok mégis félve indultak haza. Egyesekben még élénken élt az emléke 1954-nek, amikor Bernből az ezüstéremmel is a kertek alatt kellett hazatérni, vagy a hűvös fogadtatásra az 1958-as svédországi vb után, amikor a lenézett Wales elleni bukás jelentette a végállomást. A játékosok lepődtek meg a legjobban, amikor Ferihegyen óriási szeretettel, virágesővel, dallal fogadta többezer ember a chilei hősöket, keblére ölelve a csapatot, amely ha négy év alatt kinövi gyermekbetegségeit, tapasztalatot szerez, Angliába vb-favoritként utazhat, és elhozhatja végre a várva várt aranyérmet.
Bocsák Miklós egy ízben azt fejtegeti: ez az ötödik hely, és különösen a hazaérkezésnél a csapatot övező ováció új korszakot nyitott, ez volt az első lépcsőfok a magyar futball romlásához vezető úton. Hibázott a közönség, hogy keblére ölelte a vb erkölcsi, de nem valódi győzteseit, mentesítve ezzel őket a maximális elvárásoktól, tudatosítva bennük, hogy itthon nemcsak az aranyérem az elfogadható.

Ki gondolhatott erre 1962 nyarán? A magyar futball gyönyörű napokat, szép sikereket élt meg, ebben a történelmi pillanatban 1954 és Bern még sajgó, de korántsem begyógyíthatatlannak vélt seb, 1969 és Marseille pedig még csak kivehetetlen, a messzi-messzi homályból fenyegető, alaktalan rém.
Az vesse az első követ arra az ünneplő tömegre, aki elhitte, hogy egyszer testet ölt.

xxxx

Hatvanegy-két-hár’-négy-öt-hat-hét, hatvannyolc…

Lakat T. Károly jegyzete

…hangzik el a Kern András és Sztevanovity Zorán által elénekelt és elgitározott történelemórán, amelyben felbukkan az akkori legnépszerűbb újság, az Esti Hírlap, amelyből megtudtuk többek között, hogy „Kettős a gyilkosság a Vigyázó Ferenc utcában”; hogy „Hódít az iskolatej”; hogy „Bevált a Löffler-féle alkoholszonda”; hogy „Lakat alatt a Moszkva-téri galeri”; hogy „A Tatabánya megverte a Dorogot!”.
Szó sincs róla, hogy valamennyi pontosan 1962-ben történt, de annak tájékán, sőt történhetett volna akár ’62-ben is.
1962-ben, amelynek meseszép magyar futballpalotáját és annak képzeletbeli erkélyéről elénk táruló panorámáját Bodnár kolléga oldalakon át már levetítette.
Én most a hátsó pitvarban kapirgászom.
De micsoda pitvar volt az a pitvar!
Az Üllői úton és az akkor még Újpesti Dózsának hívott csapat pályáján fatribünről nézték a meccset a szurkolók.
A pályák bejáratánál a fejkendős nénik három decis pohárból, 1 forint 50 fillérért telemérték mindkét zsebedet szotyolával vagy tökmaggal.
Ha egy csapat Salgótarjánba ment játszani, akkor egy Taliga nevű balszélsőtől rettegett, ha Tatabányára, akkor a Szovják, Lahos, Dombai, Bíró, Deli összeállítású csatársort próbálta megfékezni.
A Győri Vasas ETO pályája az akkoriban még teljes fényében pompázó Vagongyár területén belül volt, a csapatban pedig egy echte báró, bizonyos Vári (Valdeck) György ontotta a gólokat.
Komlón, a közvetlenül a pálya melletti „Csizma­mosó” nevű 112-es számú talponállóban „készültek” az igazi, a föld mélyén dolgozó bányászok a meccsekre, és a sportújságírók által Garaira magyarosított Grozdics volt a futballistenük.
Diósgyőrben Szucsányi volt az egyik fedezet. Az a Szucsányi Bandi, aki már az MTK-ban játszott, amikor a pályán halt meg. Dunavarsányban edzés közben a villám vágta agyon.
És a többi, 1962 táján nemesfém értékű, már a tudatból is szinte teljesen kimosódott név…
Halasi és Csupák Pécsről, Kertes és Csóri Dorogról, Portörő és Hajós Szegedről, Kalmár és Várnai Csepelről, Rozmis és Gilicz a Bp. Honvédból, Kiss László (ő is egy villámcsapás következtében hunyt el egy budafoki edzőmeccsen…) és Kocsis a Fradiból, Adrigán és Pió a Győri ETO-ból; vagy a bírók: Aranyosi, Pósa, Páldi, Balla Gy., Gere, Sramkó; vagy olyan edzők, mint Orcifalvi István (Győr), Kálnai László (Ózd), Kállai Lipót (Pécs), Albert József (Komló).
Akkori mindennapjaink elmaradhatatlan útitársai. Életünk kitörölhetetlen részei.
Fénylő kavicsok a hatalmas magyarfutballtengerben.
A pályák melletti Sport „büfékben” (valami kideríthetetlen okból minden, futballpályához kapcsolódó kricsmi a Sport nevet kapta…) Bambit, fél kevertet, szimpla kávét, Kossuth cigarettát árultak és mértek, a csapatok közül hat (!) ugyanabban a nagykockás mezben játszott (csak a klubszínek változtak), amelyet 1962 elején szerezhetett be az Artex névre hallgató sportszerellátó-vállalat.
Miközben Alberték a chilei világbajnokságon játsszák a meccseiket, a Ferencváros ellen barátságos mérkőzésen a Népstadionban a Juventus színeiben lép pályára 1958-as vb-hóhérunk, bizonyos John Charles, az NB II-ből pedig a Debrecen és a Szombathely jut az élvonalba.
NB II-es csapata volt a Kistextnek, a Láng-gépgyárnak, a Szegedi Építőknek, a Ceglédnek, a DEAC-nak, a Borsodi Bányásznak, a Szállítóknak, az EVTK-nak, a Traktorgyárnak, a Kőbányai Lombiknak,
a Budai Spartacusnak.
És Zoránék még azt kérdezik a nóta végén, hogy: „…mért volt olyan rettentően szép mind a nyolc?”.
Ami itt áll, az egy esztendő volt abból a bizonyos nyolcból.
1962…

Lakat T. Károly

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2012. októberi számában.)