Szöveg Veszprémi Linda
Szomorú nap a futballszeretőknek 1979. július 22-e, ezen a napon hunyt el Barcelonában nagyon fiatalon, mindössze 49 éves korában az Aranycsapat legendás csatára, az 1954-es világbajnokság gólkirálya, Kocsis Sándor. Az Aranycsapat játékosai közül harmadikként, az 1971-ben meghalt Zakariás Józsefet és az 1978-ban távozó Bozsik Józsefet követve.
A Népsport annak idején háromnapos késéssel, a temetés után számolt be az egyetemes futballtörténelem valaha volt egyik legnagyobb alakjának haláláról, az utolsó előtti oldalon, a rövid hírek között: „A tragikus körülmények között elhunyt, volt 68-szoros válogatott magyar labdarúgót, Kocsis Sándort kedden eltemették Barcelonában. Az FC Barcelona zászlajával borított koporsó mellett őrséget álltak egykori spanyol játékostársai, köztük Kubala László, a jelenlegi spanyol labdarúgó szövetségi kapitány is.” Ennyi és nem több. A hír, ami Spanyolországban, Portugáliában, Belgiumban és sok más országban főcímeket, itthon két eldugott mondatot ért. Sehol egy nekrológ, sehol egy felidézett pályakép, de hát a „disszidenseknek” csak ez dukált.
Az örökmozgó, a kórházakat szívből gyűlölő gólkirálynak életkedvét vették a súlyos betegségek
Halálának pontos körülményeit azóta, 33 év távlatából (cikkünk 2012-ben jelent meg – a szerk.) sem ismerjük. A puszta tények: Kocsist holtan találták egy barcelonai kórház udvarán, harmadik emeleti kórházi szobája nyitott ablaka alatt. Baleset? Öngyilkosság? Gyilkosság? Ismerve utolsó éveinek történetét, ismerve a kort, a körülményeket, a hozzátartozók beszámolóit – bármelyik lehetett.
Kocsis Sándor az 1956-os forradalom után, Puskás Ferenccel és Czibor Zoltánnal hagyta el az országot, és az ilyenkor szokásos eltiltás letelte után, 1958-tól a Barcelona futballistája lett. Nyolc éven át játszott a katalán sztárcsapatban, 1966-ban vonult vissza, edzette a Barcelona ificsapatait, majd 1972 és 1974 között a Hércules Alicante vezetőedzője volt.
1974-ben azonban végleg felhagyott a futballal, és visszavonult a civil életbe. Naphosszat üldögélt a feleségével közösen vezetett kávézóban, legnagyobb öröme az volt, hogy a vendégekkel sakkozott, és bizony sűrűn nyúlt a pohár után is. Ma úgy mondanánk, mániákus depresszióban szenvedett – hiszen már súlyos betegségek gyötörték, és egyik trauma érte a másik után. Egyrészt nehezen emésztette meg, hogy kiöregedett a futballból, borzasztóan hiányzott neki a játék, a csapat, a szenvedély. Aztán felesége, Aliz csaknem halálos kimenetelű autóbalesetet szenvedett, sokáig élet és halál között lebegett. Neki pedig a gyomra fájt kegyetlenül, úgy tűnt, gyomorfekély kínozza. 1974 januárjában azonban a traumák sorozata valóságos kálváriává alakult át. Egy reggel, mosakodás közben a kis fürdőszobaszekrény véletlenül a lábfejére esett. Fájt neki eleinte, de véletlenül sem gondolt arra, hogy ennek a „kis” sérülésnek élete végéig nyoma marad. Egyik reggel döbbenten fedezte fel, hogy feketedni kezdett a bal lábfeje… Azonnal a Barcelona orvosához siettek, de az üszkösödés már megállíthatatlan volt. „Arra emlékszem, hogy a következő napokban már egészen hideg volt a lába, a hőmérséklete egyre hűlt, a lábfeje tovább feketedett és fogyott, mintha kiszállt volna ebből a testrészből az élet, és Sanyi szegény csak nézte-nézte döbbenten a lábát, és mondta, még az orvosnak is mondta: »Én, aki a lábammal lettem az, aki lettem…«” – idézi feleségét Bocsák Miklós 1983-ban, Kocsis és Czibor című könyvében.
Amputálni kellett a lábfejét, de ezzel még nem értek véget a megpróbáltatásai: általános kivizsgálásnak vetették alá, és akkor derült ki, hogy a gyomrában sem fekély van, hanem rákos daganat. Egyszerre végezték el rajta a két műtétet, és ugyan ki az, akit ne törne meg, ne tenne búskomorrá két ilyen hirtelen jött szörnyű hír?! „Ő már nem volt többé az a Kocsis Sándor, aki addig volt, aki régen volt, semmi nem érdekelte. Pedig az állapota javult, megjött újra az étvágya, de csak ült és nézte, nézte a lábát, amelyikkel annyi csodálatos gólt lőtt, amellyel a világot elkápráztatta, és nem szólt, nem beszélt, csak az arcára volt írva minden fájdalma, és mi megpróbáltuk a történteket elfeledtetni vele, de… Nem lehetett” – emlékszik vissza a felesége a könyvben.
Aliz asszony érezte, tudta, hogy leginkább azzal tudna újra életkedvet lehelni férjébe, ha újra Magyarországra mehetne, ha végigjárhatná ifjúsága és futballsikerei dicső színhelyeit. Nyilván ez nem volt veszélytelen, különösen, hogy Kocsis a Honvéd játékosaként és katonaként távozott külföldre, ami dezertálásnak minősül, annak pedig 25 év volt az elévülési ideje. Mégsem vártak tovább, húsz évvel emigrálása után, 1976-ban Kocsis és felesége visszatért Magyarországra, elsőként a „kitántorgó” futballsztárok közül. Bár szomorú esemény apropóján érkeztek, édesanyját temették, a volt futballista mintha újjászületett volna, Budapesten ismét örömét lelte az életben. Így amikor visszatértek Spanyolországba, újra a sakkozás és a letargia vette át az uralmat Kocka életében, fájdalmai nőttek, ő pedig egyre gyengült. Felesége tudta, hogy soha többé nem tudja rávenni a már korábban is „fehérköpeny-szindrómában” szenvedő férfit arra, hogy orvoshoz menjen, ezért nemes cselhez folyamodott: megszervezett egy újabb budapesti utazást 1979-ben, de úgy, hogy idehaza már az orvosok várják. 1979 májusában repült a házaspár Magyarországra, első útjuk a Vörösmarty téri Gerbeaud-ba vezetett. Amikor Kocsis meglátta az orvost, pánikba esett, az asztal sarkába kapaszkodott, hogy ne vigyék el újabb vizsgálatra. Felesége elmondása szerint valószínűleg sohasem tudta meg, pontosan milyen betegsége van, ők legalábbis nem mondták neki, csak a fájdalmat érezte, de feltehetően aznap tudatosult benne, hogy nincs menekvés. A Royalban szálltak meg, és az érkezés éjszakáján öngyilkosságot kísérelt meg, ki akart ugrani az ablakon. „Megyek a szüleim után” – mondta. A kórházban meglátogatta Aranycsapat-béli társa, Budai II László, valamint a bokszoló Papp Laci is, de már nagyon gyenge volt, és június 11-én úgy tértek vissza Barcelonába, hogy az orvosok tudták, nincs remény.
Nem tudjuk tehát, abból az emeleti kórházi ablakból hogyan esett ki alig egy hónappal később, július 22-én, de tény, hogy ekkor már rémlátomásai, erős víziói voltak. Egy újabb idézet a feleségétől: „Azt mondja Sanyi, amikor később, egy vizsgálat után belépek a szobájába: »Hogy jöttél be?« Mondom: miért, ki akadályozhatott volna meg? »Nem szóltak neked? Nem láttad őket?« Kiket? – kérdeztem. »Hát akik meg akarnak ölni!« – nyöszörögte. »Az ablakon akarnak bejönni, meg akarnak ölni!«” A fiával, ifjabb Kocsis Sándorral 2008-ban készült interjúból tudjuk, hogy félelmének tárgyai csaknem pontosan körülrajzolhatóak: „Az tény, hogy az utolsó időszakban állandóan attól félt, hogy a magyar hadsereg titkosszolgálata a nyomában van. Hogy üldözik őt, eljönnek érte. Képzeletben előlük menekült, és gyakran ment az ablakhoz, hogy megnézze, nem ott akarnak-e bejönni. A harmadik emeleten… Talán egyszer túlságosan kihajolt. Nem tudom… Én katona voltam, de akkor éppen kimenőt kaptam, és a menyasszonyommal apámhoz igyekeztünk. A megbeszélt időponthoz képest késtünk majdnem egy órát. Talán ha előbb érkezünk, nem hal meg” – mondta Kocsis fia Szöllősi Györgynek a Nemzeti Sportban.
Anélkül, hogy összeesküvés-elméletet akarnánk gyártani, ezeket a mondatokat alapul véve, a gyilkosság sem zárható ki. Tudjuk a Puskásról szóló dossziékból is, tudjuk Czibortól, akit megfenyegettek, és akire egyszer rá is lőttek, hogy a kommunista titkosszolgálatok külföldön is gyakran megfélemlítették, terrorizálták a rendszer vélt vagy valós ellenségeit, a biztonságosnak látszó Nyugaton sem lehetett senki biztonságban, ezt a keleti titkosszolgálatoknak az emigráns művészek, politikusok ellen elkövetett gyilkosságainak sora igazolja. És nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy miután először járt idehaza Kocsis, 1976-ban, utána sem biztatta Puskást vagy Czibort a hazatérésre, még hosszú éveknek kellett eltelnie, mire ők is hazamerészkedtek. Vajon történt valami, amikor először idehaza volt? A titkosszolgálatok nyilvánvalóan figyelték, követték. Annyit tudunk még, hogy utoljára egy „ismerős” járt nála a kórházi szobában, aki Kocsis kérésére kinyitotta az ablakot, majd távozott, egyedül hagyva a beteget. Nem vethetjük el hát a gyilkosságot sem, az öngyilkosságot még kevésbé, legvalószínűbbnek mégis a véletlen baleset tűnik. Kocsisné szerint is ez utóbbi történt: „Az ismerős, aki utoljára látta, aki utoljára bent volt nála, elmondta: Sanyi szólt neki, hogy melege van, megkérte, hogy húzza fel a rolót, nyissa ki az ablakot. Aztán az az ismerős eljött, ott maradt nyitva az ablak, Sanyi talán csak becsukni akarta, hogy ne jöhessenek be, akik meg akarják ölni, nem akart ő kiugrani, talán csak megijedt megint, odament valahogy az ablakhoz, kinézett, és közben, mert olyan gyenge volt szegény, leesett, tudja, én soha nem hiszem el, hogy öngyilkos lett, akkor nem akart ő öngyilkos lenni, csak kiesett, érti, elhiszi nekem, csak kiesett, csak kieshetett…”
Kocsis Sándorhoz, az Aranycsapat hőséhez fizikailag közelebb kerültünk hamvainak hazaérkezte és az ünnepélyes újratemetés révén. A halálát övező talányra a helyes válasz, és az igazság azonban továbbra is odaát van.
Évtizednyi szenvedés
Megkérdeztük Bocsák Miklóst, aki 1983-ban könyvet írt Kocsis Sándor életéről, mit gondol a haláláról.
„Rettenetesen szomorú, hogy egy ilyen embernek, aki a futballból és a futballért élt, ilyen kínokat kellett kiállnia, meg kellett élnie, hogy elveszíti a lábfejét, és egyre több kór gyötörte. A halálának részleteit senki sem tudhatja pontosan, egyedül volt a szobában, talán sosem derül ki, önszántából vagy csupán véletlenül esett ki azon az ablakon. Amit halálának körülményeiről megtudtam, azt mind leírtam a könyvemben, ezen túl nincs semmilyen plusz információm. Szó sincs arról, hogy akkoriban az eset kapcsán bármit is el kellett volna hallgatnom, így a titkosszolgálatok esetleges szerepét sem tartom valószínűnek, nem hiszem, hogy a magyar titkosszolgálatnak a keze elért volna akkoriban Barcelonáig.”
Tóth-Zele József ’56-os emigráns labdarúgó, edző, aki akkoriban a Real Madridnál dolgozott, de a ’60-as években gyakran találkozott Kocsissal, akinek fia máig jó barátja.
„Kocsis Sanyi rendkívül jól nevelt, szociálisan érzékeny, rendes fiú volt. 1969-ben találkoztam vele utoljára, amikor a legmagasabb szintű spanyolországi edzőképző tanfolyamon vettünk részt Madridban, négyen voltunk magyarok, ő, Puskás Öcsi és én hallgatók voltunk, Kubala Laci pedig a tanárunk. Biztosan állíthatom, hogy már akkor, 1969-ben súlyos beteg volt. Végigcsinálta ugyan becsülettel a tanfolyamot, de nagyon szótlan volt, magába roskadva üldögélt. Emlékszem egy esetre, amikor közös fényképet akartam, amelyen a négy magyar van rajta, de hiába kérleltem Sanyit, nem volt hajlandó fotózkodni, nagyon életunt volt már akkor. Bevallom, nekem akkor ez rosszul is esett kicsit, de hát túltettem magam rajta, szörnyű lehetett neki már akkor ezzel a tudattal és szenvedéssel élni. Még megpróbálkozott az edzői munkával, pont oda került, ahová majdnem én is, Alicantéba. Nekem azonban sikerült bejutnom a Real Madridhoz ifjúsági edzőnek, így helyettem őt szerződtette vezetőedzőnek a Hércules, de sajnos nem maradt energiája az ottani munkára, hamar fel kellett adnia.”
Ághassi Attila, az Index sportújságírója 2003-ban Barcelonában interjút készített Kocsis özvegyével:
„A véletlen úgy hozta, hogy épp Kocsis halála huszonnegyedik évfordulójának napján hívtam fel a feleségét. Aliz tolószékben ült, testvére, Éva mesélte el, hogy a temetőből érkeztek vissza. Pár nap múlva találkoztunk, ebéddel vártak. Aliz elmondásából egyértelműen arra jutottam: baleset volt. A szavak most is visszacsengenek: »Nagyon várt szegény, örökösen azt figyelte, mikor látogatom meg. Úgy hiszem, megbillent, elveszítette az egyensúlyát, és kizuhant. Az orvos hívott fel, levegőt is alig kaptam a hír hallatán.« Nagyon ragaszkodtak egymáshoz, ami később is kiderült, Svájcból és Amerikából is akadtak kérői Aliznak, mégsem ment férjhez 1979 után. »Álmaimban még mindig visszatér, látom magam előtt« – így fejezte be a beszélgetést. Kocsis sógornője, Éva is biztos volt benne, hogy nem akarta eldobni magától az életét, még ha meg is próbálta, az öngyilkosságra képtelen lett volna.”
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2012. novemberi lapszámában.)