A nejlon kora lejárt – Vincze András publicisztikája

 

Tegye fel a kezét, aki nem szereti, ha az újságírók faggatják.

Egyszerre lendült az ég felé vagy húsz kar, talán négy-öt ember maradt mozdulatlan, néztem is, hátha elaludtak, elbambultak, azért nem reagáltak olyan viharos gyorsasággal, mint a társak – de nem, ők nagyon is tudatosan maradtak passzívak.

Mindez a kilencvenes évek közepe felé történt, az egyik edzői konferencián (igen, akkoriban még volt ilyen összejövetel, ráadásul kivétel nélkül valóban magyar trénerek ültek a székeken), amelyre a különböző médiumok képviselőit is meghívták, hadd vegyüljön a szakmai és meccstudósítói közösség. Az ominózus felvetés pedig az általános viselkedési teszt részlete volt, s ebben volt a legnagyobb egyetértés a szakvezetők között, azaz fehéren-feketén kiderült: ők bizony nem szeretnek nyilatkozni, mint ahogyan az is napvilágra bukott, hogy a lapokban, televízióban, rádióban (hol volt akkor még az internet!) való szereplés cseppet sem vonzó számukra. Szerintük a sajtó a futballban a szükséges rossz.

Rossz?!

Ellenpéldának itt van ugyancsak a kilencvenes évekből a másik, ide illő eset. Az egyik, Németországba szerződő s még csak nem is igazán neves klubnál, de azért a Bundesligában futballozó játékosunk mesélte: a regionális újság sportrovata annyira komolyan vette a foglalkozást a csapattal, hogy a közönségkedvenc futballisták mellé (és légiósunk akkoriban nagy kedvenc volt arrafelé!) külön újságírókat rendelt ki, hogy a játékosok minden mozdulatáról írjanak nap nap után. Történetünk hőse az egyik meccs-, sőt edzésmentes szabadnapján kilépett a háza kapuján, és – mint mindig – belebotlott a rá váró firkászba, akinek megveregette a vállát, mondván „Na, most nincs edzés, nincs semmi, csak parabolaantennát megyek vásárolni, ez nem annyira érdekes, menj be a szerkesztőségbe!”

Mire a német zsurnaliszta: „Micsoda?! Parabolaantennát veszel?! Ez a nap sztorija, hadd menjek el veled shoppingolni!”

Mondani sem kell, hogy parádés felhajtás lett a vásárlásból. 

A parabolaantenna eladója volt a legboldogabb, pózolt a fényképezőgép előtt a város egyik legjobb játékosával, aki amúgy a személyes kedvence is volt, szinte sírt, hogy cégérével, a műholdvevőjével együtt benne lesz a fotója az újságban, s kapott egy ingyenjegyet is. 

S akkor itt kanyarodjunk vissza a magyarországi edzőkonferenciához. 

El kell mondani azt is, hogy a négy-öt passzív, tehát a tesztkérdésben feszegetett médiafelhajtástól nem berzenkedő szakvezető mindegyike ült már külföldön is kispadon. Egyikük Svájcban, másikuk Dél-Koreában, a harmadik eltöltött egy kis időt Görögországban, a negyedik pedig éppen Ausztriában volt játékos-edző, valószínűleg őket akkoriban már elérte a „parabolahatás”, s ha e kultúrák futballhoz való viszonyát vesszük alapul, akkor az a szakember, aki Dél-Európában mártózott meg a focihisztiben, pontosan tudta, mit jelent a médiafelhajtás a labda körül forgó világban – az igazi futballban nem a sajtótól, a vereségtől kell tartani.

Summa summarum, a magyar labdarúgás manapság sem képes jól használni, sőt kihasználni az életet egyre jobban behálózó médiát. A tapasztalatok alapján kijelenthető: itthon a sportágban legtökéletesebben a sajtóelhárítás működik. Ez elég nagy baj. A játékost, edzőt inkább dugdossák a világ (így az olvasó s legfőképpen a focirajongó szurkoló) szeme elől, nehogy olyat mondjon, nyilatkozzon, amiből aztán – és hirtelen a legbanálisabb kifogás jut eszembe – sértődés lesz. E roppant bárgyú kommunikációs érv esetében arra persze soha nincs válasz, hogy vajon ki sértődne meg. Félelem a szerepléstől, kényszeres rejtőzés a kíváncsi szemek elől, elhallgatás, a nem nyilatkozás tutija, a közhelyparádé viszont biztonságot ad. Nincs beszéd, nincs kockázat. Jellemző, hogy a világon sehol máshol nem félnek például annyira a luxusmárkájú autókkal való villogástól, mint nálunk. Pedig ha létezik jó reklámja a (minőségi) futballnak – és hangsúlyozom azt is, hogy az oda vezető útnak –, az éppen a kirakatba bátran kihelyezhető „jó játékos, jó futball, jó élet” címkézésben nyilvánulhatna meg. De nem, nálunk még mindig arról szól a történet, hogy anno a világhírű magyar játékosoknak, a válogatottat világbajnokságra vezető kapitányoknak, kupasikereket elkönyvelő edzőknek szabad volt nejlonharisnyát csempészniük.

Hát hol van már a futballvilág a nejlontól?!

Viszont itt van Nikolics Nemanja! 

A csatár ékes példája annak, hogyan lehet, sőt kell példaértékű módon kommunikálni a világgal. 
A csatár tudott nyilatkozni akkor is, amikor gólkirály lett (nem kevés, öt ilyen alkalom adódott már az életében!), volt véleménye a saját helyzetéről, karrierjéről akkor, amikor klubváltásra szánta el magát, tudott újat mondani, amikor légiósként kellett bizonyítania, és tudta kezelni a helyzetet, amikor minden góllövőerénye ellenére sem kapott meghívót a válogatott keretébe. 

Meglehetősen széles kommunikációs sávok ezek, s látható, van benne pozitív előjelű történet (arról sem könnyű hitelesen beszélni), de van a pályafutás szempontjából keserves érzést kiváltó negatívum (arról meg főleg keserves ügy nyilatkozni). Ám a profi minden megnyilvánulásában maradt az, aki: őszinte. Még a kritikát is elfogadta, mi több, érvelt ellene, hogy – például – miért volt fontosabb számára amerikai klubjának sorsdöntő meccse, mint a nemzeti csapatnál neki ígért kispadozás, mert tudta, hogy a futballban az ilyen jelentőségteljes, kényes, ráadásul kényelmetlen kérdésben igenis ki kell állnia a nyilvánosság elé. Nem biztos, hogy mindenki elfogadta az érvelését (sőt!), viszont a játékos nem adott okot találgatásra, pusmogásra, mert önmagát adta – a média munkatársainak is.
Talán az sem véletlen, hogy Nikolics Nemanja lapunk és egy kommunikációs ügynökség által készített és a napokban nyilvánosságra hozott rangsora szerint piaci szempontból ma az ötödik legértékesebb magyar sportoló. 

Figyelem, ő futballista! 

Akit szapulni szokás mifelénk…

Amikor is kiderült, hogy a csatár olimpiai bajnokok – Hosszú Katinka, Szilágyi Áron – és az igencsak populáris sportágak képviselői (Babos Tímea, tenisz és Michelisz Norbert, gyorsasági autó) mögött helyezkedik el, akkor egyből fontossá vált kiemelni, hogy precízen művelt, jól felépített, és ami talán a leginkább lényeges, tudatosan használt média és a manapság divatos közösségi térben zajló kommunikáció nélkül ezt a tettet lehetetlen lett volna véghez vinni. Ugyanis – szólt az érvelés – sportszakmailag fantasztikus tett, hogy a támadó immár három ország bajnokságában is gólkirály tudott lenni. Pedig a helyzet ennél árnyaltabb: miközben gólt szerez, képes a sikerekről vagy éppen a ritka kudarcról is kommunikálni, és ezen erények mentén emelkedik fel a mai világ etalonegyéniségei közé. 

Miért fontos ez?

Azért, mert a magyar futball esetében a példaképstátusz hiányzó láncszem. És azért is, mert a hazai fociban a hallgatag, sőt inkább úgy fogalmaznék, hogy elhallgató többség eddig mindig sikeresen elnyomta azokat, akik bátrabban vállalták volna az egyéniségüket, a szakmai véleményüket, és azt sem szégyellték volna, hogy a jó teljesítmény igenis pénzben, értékben, sőt gazdagságban is mérhető legyen.

Bármekkora is az ellenszél, a sport- és ezen belül a futballszerető ember igenis rajong azért, aki megálmodja a győztes taktikát, bálványozza, akinek akár öt-, akár ötvenezer ember vagy akár a világ előtt van bátorsága odaállni a tizenegyespontra letett labda mögé, de mindez akkor ér igazán sokat, ha emellett kommunikálni is tudja a történetet, amely a pályafutásáról szól.

Hiszen az már egy hétköznapi parabolaantenna-vásárlásnál is bebizonyosodott: az ilyesmit csak imádni lehet!