Mint a plafonra ragadt takonylabda – a velünk maradt 90-es évek

Tamagocsi, PEZ-adagoló, Kölyökklub, Dj Bobo, Szerencsekerék, Trainspotting. Ha ezektől a szavaktól máris tengernyi emlék rohamozta meg, akkor a Kilencvenizmus című könyvet biztosan szeretni fogja. De képes-e a nosztalgia egy teljes könyvön keresztül fenntartani az olvasói érdeklődést? Vagy a könyv szerzői többre vállalkoznak az egyszerű múltidézésnél? Egyáltalán, tényleg annyira euforikus korszak volt a kilencvenes évek? Időutazás és kritika.

»A Time magazin az egyik 2012-es címlapján ironizált rajtunk: „túlképzettek, alulfoglalkoztatottak, szemtelenül boldogok képaláírással« – írja a könyv egyik szerzője, és ezzel jól össze is foglalja azt a benyomást, ami a könyv letétele után érheti az olvasót a kilencvenes évekről, és az ebben az évtizedben felnövő generációról. A könyv első fele ugyanis inkább a szemtelen boldogságról szól, arról, hogy milyen felszabadító légkör jellemezte a korszakot. A Kilencvenizmus második fele azonban már inkább a kevésbé pozitív következményeket taglalja, a boldogság utáni törvényszerű kiábrándulást, ami jelképesen az ikertornyok összeomlásával vált kézzel tapintható valósággá.

A leggyerekesebb évtized

A Kilencvenizmus viszont nem hagyományos értelemben vett könyv, amelyben szakértők elemzik a kívülállók önkéntelen nagyképűségével az évtizedet. Pont az a könyv legnagyobb erénye, hogy olyanokat szólaltat meg és buzdít önreflexióra, akik ehhez az évtizedhez kötik a fiatalságukat. Van köztük provokatív könyvet író történész (Békés Márton), Design Terminál-igazgató (Böszörményi Nagy Gergely), kulturális újságíró (Dobos Csaba), koncertszervező (Sápi Zsófi) és publicista is (Kollár Dániel). De mindez ebben a könyvben csöppet sem számít.

Sokkal inkább az a fontos, hogy mindannyian az ország más és más szegletéből érkeztek a fővárosba. Így fiatal koruk teljesen különböző díszletek és szubkultúrák között zajlott – csak a közösen megélt korszellem teszi őket mégis cinkosokká. Az olvasót ráadásul kis szubjektív térképek is segítik a szerzők mikrokörnyezetének minél közelebbi megismerésében. A kísérletszerűen beindított Vissza a 90-es évekbe Facebook-oldal gyorsan növekvő népszerűsége pedig arról árulkodik, hogy ez a korszak nem csak az öt szerzőnek volt olyan fontos. Úgy tűnik, most jött el az idő arra, hogy tisztába tegyük és értelmezzük a bunkofonokés patacipők évtizedét.

A Kilencvenizmus az öt szerző irányított beszélgetését dokumentálja, ahogy egymás történeteire reagálnak az évtized fontos pillanatairól, emlékeiről és hatásairól. A beszélgetés szelíd moderátorát kevesen ismerhetik névről, pedig ő az, aki kis túlzással egy generáció szexuális fejlődését határozta meg. Dr. Szentmihályi Károly pszichológusról van szó, aki a méltán kultikus Szex, szerelem, gyengédség rovatot vezette éveken keresztül a Bravomagazinban, és válaszolt a megmosolyogtató vagy épp megdöbbentő olvasói levelekre. Ő csak kérdéseket tesz fel, de a könyv egyik pontján ő is megszólítottá válik: elkerülhetetlen, hogy ne sztorizzon kicsit a hozzá beérkező levelekről, és egy-egy az újságban közzétett kérdés súlyosabb következményéről.

„Úgy kell elképzelni ezeket a beszélgetéseket, mint egyfajta terápiát” – válaszolta kérdésünkre a könyv egyik szerzője, Dobos Csaba. „Eljártunk Károly rendelőjébe, és ott próbáltuk meg kibeszélni magunkból a kilencvenes évekbeli emlékeinket, benyomásainkat. A beszélgetéseket és a könyvet mindvégig az a kérdés vezette, hogy csak nekünk tűnt ennyire meghatározónak és fontosnak a kilencvenes évek, vagy tényleg volt-e valami egyedi akkor a levegőben” – folytatta a szerző.

„Nagyon nagy szerencsénk van, hogy a 90-es években nőttünk fel, mert szerintem az évtizedek közül a 90-es volt a leggyerekesebb. Ekkor jönnek elő gyereksztárok, ömlenek a tévéből gyerekfilmek, és a fiataloknak szóló vígjátékok, (..) a meséket már nem csak egy műsorsávban sugározzák, hanem külön csatornákon foghatóak” – írja egy helyen Békés Márton, és ha magunk elé idézzük a korszak meghatározó filmjeit, videoklipjeit, ruháit akkor nehéz lenne ezzel az állítással vitatkozni.

A könyv szerzői pedig készen kapták és kedvük szerint használhatták ezt a gyerekes évtizedet, az első olyan korszakot, ahol „nem a szülők adták a sztenderdeket”, hanem ők mutatták meg a nagyinak mondjuk a távirányító működését. A távirányítóét, amely konkrétan és jelképesen is a legmeghatározóbb eszköze volt az évtizednek itt Magyarországon. A Knight Rider Kittjéről, a Baywatch lányairól, Carter doktorról és Laura Palmer haláláról beszélt mindenki; aki nem volt képben, könnyen elveszíthette helyét a társaságban.

Híd két generáció között

A kilencvenes években felnőni azonban nem feltétlenül az egész álló napos walkman-hallgatásról, a takonylabda falhoz kenéséről és az aktuális X-akták rész másnapi kivesézéséről szólt. Ha egy generáció átmenetinek látja saját magát, akkor a nagy optimizmushoz önkéntelenül némi csalódás is társul. A könyv második fele némileg eltávolodik a múltidézéstől, és kihátrálva a szerzők gyerekkori nézőpontjából, már azt vizsgálja, vajon mit vitt tovább ez a nemzedék a későbbi évtizedekre. Mi maradt a nagy optimista légkörből, ami miatt a legtöbb szülő, indoklás nélkül azt sulykolta a gyerekeibe, hogy nekik már biztos jobb lesz.

„A 90-es évek magyar szülei sokat tettek ennek a generációnak a csorbáiért. Belénk nevelték azt, hogy sikerre vagyunk ítélve. Nekem ezt nem tudom, hogy hány ezerszer mondta édesapám. Ő már nem él, de szívesen megkérdezném tőle, hogy miért mondtad ezeket? Hogy mi az, hogy alanyi jogon te jó leszel?” – fakad ki a könyv egy helyén Kollár Dániel. Mert hiába hitette el akkor az egész országgal a politikai elit és a közhangulat, hogy az EU-csatlakozással folytatódik a felemelkedés, és "második Ausztria leszünk", ma már tudjuk nem ez a kedvező forgatókönyv vált valóra. A könyvből tehát az is leszűrhető, miért érzi magát némileg becsapva ez a nemzedék, és honnan az a frusztráció és hiányérzet, amivel jelenükhöz és jövőjükhöz közelítenek a könyvben.

„Úgy gondolom, egyfajta hidat képeztünk két generáció között. Mi voltunk az elsők, akik már használhatták az internetet, igaz, még a korai, kezdetleges formáiban. A szüleinket nem feltétlenül érdekelte ez az új jelenség, míg a nálunk fiatalabbak már készen kapták az online világot. Mi voltunk a közvetítők, ha úgy tetszik” – definiálta nemzedékét Dobos Csaba. "A kilencvenes évek tudatosan használta fel a korábbi évtizedek jellegzetességeit, és azt a saját, színes, rágógumiszerű, nyúlós valóságában formálta a saját képére. Nem véletlen, hogy a korszak egyik legmeghatározóbb figurája Quentin Tarantino. Egy videotékában dolgozva végignézte az egész filmtörténelmet a B-moziktól kezdve egészen a klasszikusokig, és a végén előállt a vállaltan összeollózott, mégis egyedi látásmódú Ponyvaregénnyel.”

A filmes emlékek amúgy is több alkalommal, mint metaforák kerülnek elő a könyvben: a szerzők néha a hollywoodi filmekkel illusztrálják a fejekben már zajló lassú változásokat. Míg a VHS-korszakban Magyarországra is beszivárgó, nyolcvanas években készült filmek még főként bizakodóak, és mai szemmel nevetségesen hisznek az emberben (Rambo, Die Hard), addig az évtized második felének kultfilmjei már inkább a kételynek (Harcosok klubja, Az őrület határán, Amerikai szépség) adnak hangot.

A kétely végül a világtörténelem első globális tömeghisztériájában, az Y2K-ként elhíresült jelenségben csúcsosodott. A félelem, hogy az évezredváltás miatt „megbolondulnak” a digitális eszközeink, persze nem vált valóra, helyette viszont egy sokkal konkrétabb eset (szeptember tizenegyedike) sodorta végleg a másnapossággal kezdődő kijózanodásba a mámoros kilencvenes évek fiataljait. És ahogy a könyv szándékosan nyitva hagyott utolsó fejezeteit olvasom, a szemtelenül boldog nemzedék továbbra is a technológiai fejlődés rossz irányba tartásától fél a legjobban.