Hősi gyermekhalál |
27. Születés, életkor és halál |
MÓRA FERENC KUCKÓ KIRÁLY Sokszor hallottam édesapámtól ezt a történetet, amit most el akarok beszélni. Aratás idején, szép holdvilágos éjszakákon kint a szérűn egyéb se járta, csak a Kuckó király története. Hosszú téli estéken, mikor bömbölve szaggatta a szél a házunk nádtetejét, nem kellett nekem egyéb mese, csak a Kuckó király. Meg is tanultam, s most úgy adom, ahogy vettem. Se hozzá nem teszek, se el nem veszek belőle. Bizony a szabadságharc idején még olyan kis legényke voltam én, hogy a Mitetszik boltos mindig a zsebébe akart dugni, mikor átszaladtam hozzá árpacukorért. Hanem azért akármilyen kicsi voltam, mégis csak voltam ám én a Kossuth Lajos katonája, úgy nézzetek rám! Nem is afféle hányt-vetett közember, hanem igazi aranycsillagos generális. Édesapám szűcsmester volt, ő szabta az aranycsillagot piros irhából. Aki csak épkézláb ember volt a falumban, az mind elment honvédnak. Csak mink maradtunk otthon, apró gyerekek. Minket nem vittek el, akárhogy rimánkodtunk. Azt mondták, nem gyerekjáték a háború, s nem medvecukrot osztogatnak a csatatéren. Hanem azért tudtunk mink magunkon segíteni. Összeálltam két-három jó pajtásommal, s nyakunkba vettük a falut. Bezörgettünk minden ház kapuján, ahol magunkformájú gyerek lakott. - Talpra, legény! Kossuth Lajos azt izente, elfogyott a regimentje! Ki a gyepre, aki igaz magyar! Mire a falu végére értünk, akkorára úgy megszaporodtunk, hogy kitelt volna belőlünk egy század. Én megtettem magamat generálisnak, s hadi rendbe állítottam a sereget. Öröm volt nézni a sok lelkes katonát, csak az a kár, hogy ellenséget sehol se találtunk. Éppen ezen búslakodtam, mikor egyszerre csak elejbem ugrik az egyik kapitányom. - Generális úrnak alássan jelentem, Kasza Palkó még hiányzik a seregből. Nosza, mindjárt rápattantam a nádparipámra, s harmadmagammal elvágtattam Kasza Palkóékhoz. Alacsony kis házacska volt az övéké, mégse ütöttem a fejemet az ajtóragasztékba, pedig le se szálltam a lóról. Szegény gyapjúnyírogató asszony volt a Palkó édesanyja, most is ott szorgoskodott a küszöbön. Ijedten tette le a gyapjúnyíró ollót, ahogy becsörtettünk nagy kényesen. - Mit akartok, gyerekeim? - Katonának való embert keresünk, nénémasszony, Kasza Palkó nevezetű legényt. Kasza Palkó ott hevert a kemence mögött a kuckóban, egy rossz subában. Egy nagy ócska könyvbe volt beletemetkezve, megrettenve ütötte föl belőle buksi fejét, ahogy meglátott bennünket. - Gyere, Palkó, katonának! Kint táborozik a sereg a falu végin, csak éppen te hiányzol még. - Nem szeretem én az ilyen játékot - mondta Palkó kedvetlenül. - De nem játék az, hékás! Pokolra kergetjük a németet. Egyéb se kellett Palkónak. Befordult a falnak, behúzta fejét a subába, úgy dörmögött ki belőle: - Jaj, dehogy megyek én oda! Gyönge vagyok én katonának. Jobban szeretem én itt a kuckóban olvasgatni a Toldi Miklós történetét. Nagyon mehetnékje volt már a paripámnak, csak úgy futtában kiáltottam oda Palkónak: - Szép álmokat, Kuckó király! Jobb is, ha itthon maradsz a kuckóban, legalább nem csúfítod a seregemet. Világéletében mindig vézna gyerek volt ez a Kasza Palkó. Esze-lelke mindig a könyvön járt, semmi pajkosságunkban soha részt nem vett. Hanem most ugyan nem sokat búsultunk utána. Tudtunk mink hadakozni nála nélkül is. Fakardjainkkal úgy helybenhagytuk a fűzfabokrokat, ahogy némelyik tán még azóta se hajtott ki. A homokos partban pedig úgy megriasztottuk az ürgéket, hogy még tán ma is szaladnak. Nincs az a német, amelyik olyan sebesen el tudná hordani az irháját. Abban az esztendőben nem esett jól semmi más játék, csak a katonásdi, hanem abba bele nem untunk soha. Egyszer, ahogy fáradtan ballagtunk hazafelé a nagy csata után, szemben találtuk a Kuckó királyt. Egy zsák korpát cipelt hazafelé a szárazmalomból, egész belegörnyedt a vézna teste. Megriadt az istenadta, ahogy meglátott bennünket, de már nem menekülhetett előlünk sehova. Rávetettük magunkat, mint a vércsék a galambfiókára. Örültünk neki, hogy valahára igazi ellenségre találtunk. - Megállj, Kuckó király! Tanuld meg, mi az a honvédvitézség! Szegény fiú ledobta a válláról a zsákot, és szomorúan meresztette ránk a nagy kék szemét. Sohase arattunk ennél könnyebb diadalt. Meg se mozdult a jámbor, míg csak hátba nem puffogtattuk valamennyien. Mikor aztán kiadtuk a mérgünket, akkor megtörülgette könnyes szemét a dolmánykája ujjával, vállára kapta a zsákot, s csak a kapujokból mert visszaszólni: - Várjatok csak, majd megfizetek én még ezért nektek! Hanem bizony szegény Kuckó király nagyon sokáig az utcára se mert kilépni. Mikor megint közénk vegyült, régen vége volt már akkor a honvéddicsőségnek. Német lett az úr az országban, bujdosott előle a szegény honvéd, ki merre látott. A mi falunkba is vetődött egy bujdosó honvédtiszt. Ide ugyan jó helyre jött. Erről a nádrengeteg közé bújt kis faluról nem sokat tudott a világ. Mintha csak eltemették volna, aki miközénk jött lakni. Éppen ezért választotta ezt a helyet a mi tiszt urunk. Halálra kereste az ellenség - de nálunk keresni ugyan kinek jutott volna eszébe? Különösen, hogy a fényes tiszti ruháját felcserélte szegényemberes gúnyával, s beállt halászlegénynek Galambos Imre halászmester uramhoz. Nem is tudta a hálót nála jobban megfeszíteni senki a halászlegények közt. De mesét se hallottunk még soha olyan szépet, mint amilyeneket ő mondott, ha esténként körülvettük a Galambos-portán. Hol sírtunk, hol ragyogott a szemünk, ahogy a honvédek csatáiról beszélt, de senkinek a szeme nem ragyogott úgy, mint a Kuckó királyé. Egy csúnya téli napon nagyon kemény munkájuk volt a halászoknak. Léket vágtak a Tisza jegén, hogy halászni lehessen a szabad vízben. Alig győztük hazavárni a tiszt urat a Galambosék házához. Ott ácsorgott köztünk a Kuckó király is, majd megvette az isten hidege, de azért váltig a kapuban leselkedett: jön-e már a mi mesemondónk? Jött is, de most nem volt neki mesélhetnékje. - Jaj, fiaim, baj van - bukott be a kapun -, ellenség jár a faluban, megláttak az utcán, a nyomomban vannak! Alig volt ideje beosonni a kamraajtón, már akkor ott volt az ellenség. Három tollas csákójú, zord tekintetű német katona. Úgy szétugrottunk mink, mint mezőn a varjak, ha követ hajítanak közéjük. Futott, aki bírt, néhányan a sövény tövébe, csak a Kuckó király maradt ott az udvar közepén. Moccanni se bírt szegény ijedtében. - Hé, kisfiú - kérdezték tőle a katonák -, nincs ebben a ti falutokban valami bujdosó honvédtiszt? - De... de van - nyögte a Kuckó király. - Hol van, merre van? - kaptak a szón a katonák. Háromszor is megkérdezték, míg a Kuckó király meg bírt szólalni: - Túl... túl a Tiszán, a bátkai majorban. Az egyik katona egy aranypénzt szedett elő a tarsolyából, azt a markába nyomta a gyereknek. - Nézd, ez a tied, amiért igazat mondtál. Ha odavezetsz bennünket, akkor másikat is kapsz. Megveheted rajta a bíró házát. A Kuckó király szégyenlősen lehajtotta a fejét. - Várjanak, míg besötétedik. Akkor álmában lephetik meg, akit keresnek. - Egész okosan beszél ez a gyerek - mondta a katona a társainak. Aztán egyikük kiállt a kapu elé, őrködni, ketten pedig beszállásolták magukat a Galambosék tisztaszobájába. Vitték magukkal a Kuckó királyt is, hogy meg ne ugorjon valahogy. Esze ágában se volt az a szegény fiúnak. Csak azért leselkedett ki az ablakon, hogy az öreg halászmestert megszólíthassa: - Imre bácsi, hol vágtak ma léket a Tiszán? - Mi közöd hozzá? - morgott mérgesen az öreg halász. - A makkosi töltés irányában, ha bele akarsz fulladni. Kuckó király nem szólt többet, lehorgasztotta a fejét, lefogta a szemét, úgy tett, mintha aludna. Alig bírták fölrázni a katonák. - Hé, fiú, szedd össze magad! Indulhatunk már, akár harapni lehetne a sötétséget. A három katona közrefogta a gyereket, úgy vágtak neki az éjszakának. Hullott a hó sűrűn, nagy pihékben, majd kiverte a szeme világát az embereknek. Mikor a Tisza partjára értek, megszólalt a Kuckó király: - Most már egymás háta mögé álljunk, jó távolast egymástól. Síkos a jég, ha elcsúszik is valamelyikünk, le ne üsse lábáról a másikat. Majd én megyek legelöl. A Tiszán éppen szembefogta a szél a kis csapatot. Olyan gorombán visszalökte őket, alig bírtak tőle haladni. Néha kiszalajtottak egy-egy szitkot a katonák a szájukon, egyszer aztán hátrafordult a Kuckó király: - Most már bátrabban haladhatunk, mindjárt kint vagyunk a parton. Rögtön ott leszünk, ahova igyekszünk. Azzal szép csendesen beleeresztette magát abba a lékbe, amit aznap vágtak a halászok a Tiszán. A jeges víz még csak nem is loccsant, a fiú még csak el se sikoltotta magát. A három katona vakon lépett utána a vak éjszakában. Odaveszett mind a három. Észre se vették, hová jutottak, mire összecsapott fejük fölött a víz. Az aranypénzt ott találták a halászok másnap reggel a lék szélén, a jégre dobva. Az ellenség pénzét még a halálba se akarta magával vinni Kuckó király. http://mek.oszk.hu/00900/00973/00973.htm#58
Klasszikusok novellái a magyar szabadságharcról Az előadott művek megjelenési adatai: Impresszum Móra Ferenc: A furulya. In: Móra Ferenc: Mondák és mesék. Ciceró, Bp., 1997, 169-173. o. Krúdy Gyula: Előre. In: Krúdy Gyula: Előre. Singer és Wolfner, Bp. 1905 Rákosi Viktor: A gyönki nemzetőrök. In: Rákosi Viktor: Korhadt fakeresztek. Révai, Bp. 1904 Szokoly Viktor: Az égő pipa. In: Szokoly Viktor: Honvédélet. Emich Gusztáv, Pest, 1861 Vay Sándor: Asszonytábor Budavár ostrománál 1849-ben. In: Vay Sándor: Régi nemes urak, úrasszonyok. Singer és Wolfner, Bp. 1908 Móra Ferenc: A csókai csata. In: Móra Ferenc: Mondák és mesék. Ciceró, Bp., 1997, 166-169. o. Rákosi Viktor: A legionárius. In: Rákosi Viktor: Korhadt fakeresztek. Révai, Bp. 1904 Szokoly Viktor: A hölgyrekruta. In: Szokoly Viktor Honvédélet. Emich Gusztáv, Pest, 1861 Krúdy Gyula: Komoróczy csizmája. In: Krúdy Gyula: Előre. Singer és Wolfner, Bp. 1905 Tolnai Lajos: Az ozorai csata. In: Tolnai Lajos: Sötét világ. Bp. 1894. Szokoly Viktor: Gyalog huszár. In: Szokoly Viktor: Honvédélet. Emich Gusztáv, Pest, 1861 Krúdy Gyula: Sipka, a híres toronymászó. In: Krúdy Gyula: Előre. Singer és Wolfner, Bp. 1905 Móra Ferenc: Kuckó király. In: Móra Ferenc: Mondák és mesék. Ciceró, Bp., 1997, 179-183. o. Szokoly Viktor: A kis honvéd. In: Szokoly Viktor: Honvédélet. Emich Gusztáv, Pest, 1861 Vay Sándor: Muszka kéz. In: Vay Sándor: Amikor még póstakocsin jártak. Orsz. Monográfia Társ., Bp. 1909, 138-145. o. Rákosi Viktor: A csatatéren. In: Rákosi Viktor: Korhadt fakeresztek. Révai, Bp. 1904 Mikszáth Kálmán: A főpostamester. In: Mikszáth Kálmán összes művei. Arcanum, Bp. 1998 Rákosi Viktor: Az őszi ködben. In: Rákosi Viktor: Korhadt fakeresztek. Révai, Bp. 1904
Vay Sándor: Nincs Szirmay. In: Vay Sándor: Megfakult írások. Orsz. Monográfia Társ., Bp. 1909, 113-120. o. http://felolvaso.wordpress.com/2013/03/01/ klasszikusok-novellai-a-magyar-szabadsagharcrol/
|
LAST_UPDATED2 |